Amikor megkereszteltek, 1936. Szent Erzsébet napján, mint Felső-Krisztina legfrissebb tagját, a templom maga is új volt. Nem volt előtte forgalmas autóbusz-csomópont, még tér sem. A modem kis templom előtt torkolt be a Németvölgy medrébe a Bürök utcát kijelölő, és a mai Tamási Áron utca árkát már magába fogadó vízmosás – a máig is árok nevet viselő Szendi árok közvetítésével – majd egyesülve tartottak a Jagelló út árkaként a mai Gesztenyéskert helyén lévő Németvölgyi temető mellett a Duna felé. Szelényi István plébános szükségesnek is tartotta mindig megjegyezni a nálunk tartott karácsonyi János-napokon, hogy nagyon fontos meginni a Szent János áldomást, nehogy az ember hazafelé tartva beleessék a nagy hóban a meglehetősen gyér közvilágítás mellett valamelyik Csörsz-árkába.
Édesapám meg ő gyerekkori játszótársak voltak még Jászapátiban, ahol az egyikük, az ügyvéd fia csak azt nézte, ki tud ügyesen távolt ugrani, füles-labdát dobni, nem pedig hogy a mérnök-kollégájának húgát vette el, aki a plébánia épületét kivitelezte. Természetes volt tehát, hogy itt béreltek lakást, előbb a Bürök utcában, majd a Jagelló úton, végül a Nagysalló utcában, ebben a jellegzetes, a két világháború közt hirtelen létrejött, középosztály kedvelte villanegyedben.
A csapatosan elnevezett sok új utca az Orbán-hegy alatt virágneveket kapott, a Sas-hegy oldalában lévők madárneveket. Szívesen keserítették magukat a névadók a trianoni határokon kívül maradt helységnevekkel is, amit szépen kiegyensúlyozott a lengyel állam létrejöttén érzett öröm, két utcanévvel is. Pilsudski tábornok ráadásul nemcsak utcát kapott (ma Stromfeld Aurél út), de bronz-domborműves márványtáblát is az utca elején.
Itt volt a 75-ös villamos végállomása, amely az Erzsébet-hídon áthaladva összekötötte a minisztériumba. Ő a 2-es autóbuszt vette igénybe, a környéken akkor egyetlen ilyen fajtájú járművet, amelynek külső végállomása még a Németvölgyi úton volt, a városi házaknál, a Makk Hetes
vendéglőnél. Ebbe a vendéglőbe jártak a férfiak a vasárnapi 10 órai plébánosi nagymise után egy kis pogácsa és sör melletti politizálásra. Pista bácsi egész életére megmaradt szerény embernek.
Mindig az Arsi Plébánost tekintette mintaképének, akit kevés tudománya nem akadályozott meg
abban, hogy szentté legyen. Engem meg kövérségemben azzal az Aquinói Szent Tamással vigasztalt, aki előtt ki kellett vágni az asztalt.
Édesapámék azonban nemcsak a vendéglőben találkoztak. Pista barátja kérésére elvállalta a CREDO egyesületi tagságot, amelynek aztán elnöke is lett. Egy középosztálybeli ember természetesen jár misére, az ember természetesen megteszi, amit a barátja kér, – s aztán később kiderül, hogy mindez Isten kegyelme. A CREDO az elkötelezett katolikus világi férfiak egyesülete volt. Az én első közösségi tevékenységem egyelőre arra szorítkozott, hogy a mise után elkísértem édesapámat a Makk Hetesbe, ahol nekem is dukált egy málnaszörp. És természetesen, maga a mise, ahol gyakran képesztett el a karnagy, Jurassa Endre széles mozdulataival, lobogó ingével és hajával, miközben harsogott a zene és a kórus. Bandi bácsinak nagy tekintélye volt kórusa előtt saját kompozíciói miatt is. Volt, aki ezt mondogatta: „Bach, Beethoven, Jurassa...” Aztán Nagyhéten a főbejárattól balra elhelyezett Szentsír, amit két fegyveres katona őrzött mozdulatlan vigyázzállásban. Szóval, csupa olyan élmény, ami a templom hátsó régióihoz kötődött. Amit egy zsúfolt templomban hátul álló kisfiú láthatott.
A családunknál szolgáló két lány vasárnap délutánonként a Zita Körbe járt. Ezt nem a legutolsó magyar királynéról nevezték el, nem is az akkor rendkívül népszerű két színésznő valamelyikéről, hanem arról a Szent Zitáról, aki maga is cselédlány volt. A falusi, Budapesten idegenül mozgó lányok számára ez nagy jótétemény volt, szerettek is ide járni.
Második elemista voltam, öcsém két évvel fiatalabb, amikor átzúdult rajtunk Budapest ostroma. S mert a Nagysalló utcában hat hétig állt a front, átmenekültünk egy tűzszünetben nagybátyám Pagony utcai házának óvóhelyére. Itt ugyan biztonságban voltunk, még az oroszok bejövetele után is, mert a szomszéd Bajor Gizi-villában ütötték fel a parancsnokságot, mégis visszavágytunk saját otthonunkba, pedig itt nagyobb veszélyben forogtunk, hogy ránk törik a rudakkal is megerősített ajtót a zabráló katonák. Erre az esetre édesanyám forgatókönyvet gyakoroltatott be velünk: Ő kendőt kapott és bekormozta az arcát, mi ágyba bújtunk, az éjjelibe némi paradicsomlé került: A ruszkik fantáziájára bíztuk, hogy vérhast, tífuszt vagy kolerát diagnosztizálnak-e a síró gyerekeknél. Az ostrom után az élet lassan éledt. Még hónapok múlva is olyan óhajtó mondatokat írtunk nyelvtan házi feladatként, hogy „Bárcsak lenne már gáz!”, „Bárcsak járna már a villamos!” A pusztulás azonban bizonyos megújulással is járt. A plébániának eddig ugyanis nem volt sem cserkészcsapata, sem más ifjúsági szervezete. Most létrejött a Futárgárda, hivatalosan azzal az indoklással, hogy az egyházközségi képviselő testületet gyorsan össze lehessen hívni segítségével abban a közlekedés- és telefon nélküli világban. Szabályos cserkészet-jellegű, kifejezetten vallásos fiú-szervezet volt, élén a „vezér-futárral”. Vígan énekeltünk, amikor sorokban menetelve kirándultunk: „Nincs jobb gárda a mi Futárgárdánknál, gárdánknál, Mert ottan a Gulyás Pista dirigál, dirigál.”
Gulyás István komoly katolikus fiatalember volt, az Agárdi úton lakott édesanyjával és élethivatásának tekintette az ifjúsággal való foglalkozást. Lelki vezetőnk pedig Sághy Ferenc káplán, abból az akkor népszerű, „A magam útját járom” c. amerikai filmből is ismert típusból, aki reverendáját feltűrve együtt rúgja a labdát a fiúkkal. Ő Nyergesújfaluról származott, 1947 nyarán ott sátraztunk mi is két hétig egy patakparton, miközben édesanyja főzte nekünk az ebédet, amit kézi kocsival hoztunk ki magunknak a táborba. Volt ott tábortűz, hegymászás, sok játék, ima és éjjeli őrség két órás váltásokban. Mindez csak egy-két évig tartott. Az egyházi iskolákat államosították, az ilyenfajta szervezeteket feloszlatták. Édesanyám mondogatta, hogy talán nekünk is majd éjszaka lehet csak templomba járnunk, lehet, hogy ránk is nehéz idők jönnek.
Édesapámnak sok lelki segítséget jelentett, hogy elkezdett járni a plébániai férfiakkal a Manrézába, a jezsuita lelkigyakorlatokra. Én egy futárgárdista barátom példája nyomán kezdtem vele együtt reggelente áldozni járni. Onnan ő az Orbánhegyi úti szerzetes iskolatestvérek iskolájához vette az útját, én a ciszterciekhez a Szent Imre herceg [ma: Villányi] útra.
misézés latinul folyt, a népet a ministráns képviselte, ő válaszolt a papnak, természetesen latinul, amit az ember természetesen maga sem nagyon értett, még ha egyébként tanulta is ezt a nyelvet az iskolában. Meg kellett tanulni, hogy mikor mit kell válaszolni, mikor kell csengetni (abban az időben jóval többet kellett, mint most), mikor kell átvinni a misekönyvet egyik oldalról a másikra, tartójával együtt, hogyan kell az oltár előtt viselkedni. Kiss Feri bácsira, a sekrestyésre már csak az utolsó simítás maradt. Tanulni valók voltak még az asszisztenciás, hárompapos miséken az akolitus, a turifer, a ceremonárius teendői. Meg a nagyheti szertartások, amelyek akkor még reggel voltak, latinul és többórásak: egyfajta, boldogan vállalt szent aszkézist jelentettek. Minden vágyam az volt, hogy egyszer ceremonárius lehessek, de csak turiferségig jutottam, pedig volt olyan nagy ministráns is, aki ha sok volt agyónó és paphiány volt – ugyanszabálytalanul – felvehette az alszerpapi ruhát is.
próbáltuk magyarázni, szó volt filozófiáról is. Az egész alaphangját az a modern világi katolikus felfogás adta meg, amely szerint lehet, hogy a templomokat bezárják, a hittant betiltják, de azt senki meg nem tilthatja, hogy a munkánkkal tegyünk tanúságot hitünkről. Köztük ismertem meg a mérnök-matematikus Holnapy Dezsőt is. Szüleim azonban nemsokára lebeszéltek ezekről az összejövetelekről. Édesapám ugyanis, aki munkahelyén az egyházellenes követelésekkel körözött ívek aláírását mindig megtagadta, egyik nap eltűnt, csak reggelre jött haza, ami soha nem fordult
elő vele. Meg az sem, hogy sírt. De nem mondta meg, hogy mi történt. Csak évekkel később tudtam meg, hogy a Villányi úti ávón megverték.
Az ötvenhatos forradalom utáni időszak mindenek ellenére a plébánia életének egyik virágkora lett. Főleg Tóth János plébánossága miatt. Ő nemcsak nagyon értett a plébánia híveinek zömét adó értelmiségiek nyelvén, prédikációit teletűzdelve irodalmi, művészeti utalásokkal, de ő hozta a plébániára Szörényi Andor és Gál Ferenc hittudományi akadémiai professzorokat is. Az előbbi a szentírástudományra nyitotta ki a szemünket, a másikuk a hit legnehezebb kérdéseit a legvilágosabb módon, a legegyszerűbb nyelven tárgyalta. Mi, fiatalok, ittuk mindkettőjük szentbeszédeinek szavait. 1959-ben jött a plébániára káplánnak a dinamikus Hernádi Ágoston atya.
A fiatalokat összehívta a plébániára, kirándulásokat kezdett szervezni. Aztán komoly figyelmeztetést kapott, amit nekünk is továbbadott. Mi úgy láttuk, hogy bár ő nem lehet velünk, de a társaság nem oszlik fel, majd az idősebbek elirányítgatják. Papp Endre barátommal voltunk ketten a legidősebbek. Vallásos, kulturális témákról tartottunk olykor előadásokat, gyakran volt táncest valamelyik nagyobb Zsámbéki utcai lakásban vagy a Németvölgyi úton Takács Lászlóéknál, vagy készítettünk hangjátékokat az akkor hallatlanul modernnek számító Dürrenmatt meg mások színműveiből. Takácséknak egy akkor korszerű eszközük, egy ötkilós, orsós táskamagnójuk is volt.
Hiába igyekeztünk elkerülni minden veszélyes – azaz politikai – témát, minden szót úgy mérlegre téve, hogy akár feltételezett idegen fülek is hallhassák, hiába voltunk óvatosak, 1960 tavaszán már a BM III/III ügyosztálya látókörébe kerültünk. Mint sok-sok évvel később a Történeti Hivatalban megtudtam, a Felkészülök nevet kaptuk, s szép szorgalmasan gyűjtögettek rólunk különféle információkat. Aztán 1964 májusában elkezdődnek a beidézések és kihallgatások Bp. II.
Gyorskocsi u. 31. sz. fszt. 26 szobában. A társaság 15 tagja fordult meg itt. A korábbi óvatosság helyénvalónak bizonyult, hangoztattuk, hogy vallásszabadság van, viszonylag könnyen meg is úsztuk, persze többet nem mertünk összejönni. De végül is ez volt a BM célja.
Néhány évre rá Gál professzor úr hétköznapi reggel 6 órás miséjén megismerkedtem egy Bürök utcai lánnyal, akivel 1967 áprilisában összeházasodtunk. Ott volt az egész egykori társaság.
Kis Feri bácsi, a sekrestyés, aki 30 év alatt semmit sem öregedett, meghatva említette, hogy annak idején ő törölte le a fejemről a keresztvizet. Az esküvő gyönyörű volt, de egyben búcsúzás is a Felső-Krisztinától. Közös életünk színtere már másutt folytatódott.
(Frivaldszky János: Vágyam volt, hogy ceremonárius lehessek, de csak turiferségig jutottam. In: Szerdahelyi Csongor szerk.: Felső-Krisztinavárosi Keresztelő Szent János Plébánia 1940-2000, Felsőkrisztina, 2000. 65-69.;
Részközlés: Frivaldszky János: Szelényi István, CREDO, Jurassa Endre, Makk Hetes Felsőkrisztina, 2000, Bőjtelő, 7.)