Egy szál virág
Mennyi árnyalat, mennyi üdeség, Mily finomak a szirmok, s levélkék.
Milyen kevély, milyen üde, büszke, Mily szabályos a csöpp kis levele.
Virágot adnak a nagy hősnek is, Mikor haza győzelemmel érkezik.
S mindenki örömmel fogadja, Hiszen a virág őt felvidítja.
1933. április Mi a nap?
Talán óriási gömb, melyet Az égre visz egy óriás gyerek.
Vagy valami földön túli lény?
Mi eltűnik éjnek idején?
Munkáját rendesen végzi mindig, Korán felkel, sohasem késik.
Vagy egy szikra a végtelenségből, Mely mindennap az égre jő föl?
Vagy egy izzó parázs talán?
Mely mindég fut az égnek pályáján?
Fejemben van számtalan gondolat, Mi a csodálatos, izzó nap?
1933. április Hajó a tengeren
Kibontott vitorlával, küzdve a veszéllyel siet,
Megy, megy, hogy ő arasson győzelmet a tenger felett.
Küzdve egyre villámmal, haragos viharral, Megy, megy reménységgel és kibontott vitorlával.
Megy bátran, reménységgel, hogy létéért megküzdjön, ha kell, Megy nem törődni a haragos tengerrel.
Megküzdve a haragos tenger csínjával - bínjával, Megy, megy reménységgel és kibontott vitorlával.
Előttük már a szárazföld zöldellő határa, S a hajó, ha megtörten, de mégis célhoz juta.
S közülük senki sem tudja, hogy mikor kell Megküzdeni újra a haragos tengerrel.
1933. április Ilyenkor tavasszal
Ilyenkor tavasszal nyílnak a virágok, Fák rügyeznek és lombosodnak egyre, Szebbek és hosszabbak lesznek a napok, S tavaszi napsugár süt az emberekre.
91
Csillog a füveken, virágokon táncol, Sugarát ráveti a pajkos lepkékre,
Amott meg gólyák vannak. A füzestől távol Némelyik olykor felszáll kelepelve.
Méhecskék zsongnak az odvas fa körül, Szorgalmasan gyűjtik a jó édes mézet.
Amott meg a füzes mellett Miska örül Egy nagy szép, tarka, elfogott lepkének.
Boldogan szalad vele, hamar eltűnik.
Egy gyerek a víz mellett libákat legeltet, A másik pedig éppen a tóban fürdik, Egy nagy kutya van a ruhája mellett.
Megszólal a harang ebédre És mindenki kezd hazafelé menni.
Kiürül a mező egyszerre,
Bizony, így tavasszal így szokott az lenni.
1933. április Kárpátokhoz
Mennyi büszkeség, ti hatalmas hegyek, Alattad patakok csillognak.
Szépségedet megcsodálják az egek, Vetélytársa vagy a csillagoknak.
Mint ledönthetetlen érckapu álltál, Nem rendítettek meg a csapások.
Hazámra őrzőangyalként vigyáztál, Érckapu voltál hazámnak, Kárpátok.
Csak most estél el a túlerő miatt, S te ellenség kezébe jutottál.
De ne félj, visszavesszük szabadságodat, S magyar nóta zeng majd szikláidnál.
1933. április Dunához
„Hazám legnagyobb folyója, miért vagy oly komor?
Viharok bántják tán szép arcodat olykor, olykor?
Vagy a sok villám vakítá el szép szemedet?
Mondd meg, mi rontotta el mindég sugárzó kedvedet?”
„Miért kérdezed, magyar fiú, hogy szomorú mért vagyok?
Avagy te nem tudod, hogy miért búsulok?
Tudd hát, hogy szemeimből miért omolnak a könnyek, Megmondom neked, Te elmondhatod mindenkinek.”
„Először is szemeimből azért ömölnek a könnyek, Siratom a Tátrát, s a szép magyar Felvidéket.
Másodszor pedig a drága Erdélyért búsulok, Mily szomorúak lehetnek benne a magyar rabok.”
„Harmadszor. Felém a szép, búzatermő Bácska integet, Kér, hogy oldjam fel a sok-sok rabtartó kötelet.
A Rajnának szép vidéke is hozzám esdve szól:
„Szabadíts meg Duna-testvér az osztrákoktól!”
92
„S nem tudom megszabadítani. Bár mindég vár.
Hogy arcom sötét, ugye nem csodálkozol rajta már?”
- „Ne keseredj el, szép, hatalmas, hömpölygő Duna, Lesz még mindegy testvérednek igaz szabadsága.”
1933. április A Hold
Egyszer volt egy királylány a végtelenségben.
Magát szépen felcicomázva lépkedett kevélyen.
Ennek a királylánynak a dolga az lett volna, Hogy szép virágokat hullasson a rónaságra.
Hogy a puszta ne legyen kietlen és kopár, Szép legyen a puszta, ne kerülje el a madár.
Hogy madárka csicseregjen a rónaság felett.
Hanem a királylánynak a dolog másképp tetszett.
Nem gondolt ő arra, hogy kopár lesz a nagy puszta, Nem gondolt másra csak az új virágruhájára.
Hanem a jó Isten a dolgot annyiba nem hagyta, Hisz a mező felruházását ő megparancsolta.
A kevély királylányra súlyos betegséget adott, Súlyosat, mert nem teljesítette a parancsot.
S meghalt a királylány, a kevély királylány.
Azóta ott van az egeknek magas boltozatán.
Az Úr Isten a királylányt megsajnálta, Megbocsátotta bűneit és feltámasztotta.
Aztán azt rendelte reá büntetésképpen:
Nem lehet többé a földön, csak a magas égen.
És a rendeltetése azután az lett odafenn, Hogy általa legyen világosság a nagy földeken.
De azóta az Úrnak parancsát mindég megtartja, Világosságot bocsát a földre Napnak leánya.
1933. április Mit hoz a holnap?
Mit hoz a holnap vajon? Boldogságot, szabadságot?
Mit hoz?! Nehéz életet, avagy szomorúbb rabságot?
Vagy majd végigszántja kaszáját a földeken a zord Halál?
Vagy reggelre egész országgal egy boldogabb élet vár?
Mi lesz holnapra?! Mi lesz holnapra?! Vajon milyen élet?!
Vajon milyen sors fogja köszöntni az embereket?
Kérdés lesznek-e holnapra fényes csillagok!?
Emberek! Mit hoz a holnap!? És mit a holnapok?!
1933. április Beszélgetés a nappal
„Nem fáradtál még el hosszú utadban?
Hisz te régen járod az eget lankadatlan.
Sok millió éve járod már az eget, És nem pihentetted meg fáradt testedet.”
93
„Mondd meg, hogy munkádban elfáradtál-e?
Majd, ha kimerülsz, a földre nem esel-e le?
Azért, ha neked mindég víg az arcod, Hátha fáradságod rejteni akarod?”
- Ne félj attól, fiú, hogy elfárad karom, A földet melegítni sokáig fogom.
Kezeim majd feltámadáskor engednek, Akkor majd én hosszasan megpihenek.”
„Addig ne féljetek, hogy elfárad kezem, Mert a fáradságot sehol sem érezem.
Addig kitartón erősen munkálkodok, A szántóföldeknek napsütést adok.”
„Beszéded elhiszem, örülök is néki, Mert fáradt testtel nehéz munkát végezni.
Süssél tovább is a halvány arcokra, Hatalmas Istennek áldott napsugara.”
1933. május Ma még nincs…
Ma még nincsen szabadság, De holnap eljöhet.
Tegnap még nem volt virág, S ím ma megérkezett!
Tegnap a nap nem sütött, És pillangók nem voltak.
S ím! Ma örömök között Ide s tova szállanak.
Tegnap nem volt madárdal, Hangtalan volt a mező.
Ma azzal ébredt a hajnal, Madár van sok, csicsergő.
Tegnap öröm sehol sem volt, Senkinek sem volt kedve.
Mindenütt ború honolt.
Ma? A kedv megjött egyszerre.
Azért ha valami késik, Nem kell mindjárt csüggedni.
Mert az mindig megérkezik, És a szabadság is meg fog érkezni.
1933. május Egy kis pehely naplója
„Úgy történt a dolog, mikor szárnyra kaptam, Tyúkanyó a kútnál kapargált javában.
Akkor jött a kertészék nagyon rossz Miskája, A kapargáló tyúkanyót oldalba rúgta.”
„Én jó tyúkanyótól mindjárt elszakadtam, Vitt, vitt a szél, és én fent voltam a magasban.
Szél úrfi igazán javából süvített,
S engem mindig vitt, feljebb, feljebb, feljebb.”
94
„Valami tíz méter magasságban lehettem, A nap nagyon nagynak látszott már felettem.
Mikor messze megláttam egyik testvéremet, S ím! Szél úrfi összehozott bennünket!”
„A találkozásnak nagyon megörültem, Hogy is ne, hiszen segítőtársat leltem!
Hogy hogy került fel hozzám ő is elmondotta, Akkor mikor tyúkanyót a Miska megrúgta.”
„Szelek szárnyán egyre tovább repültünk, A nap egy óra járásnyira lehetett felettünk.
Már nagyon melegünk kezdett lenni,
S Szél úrfi még nem szűnt meg feljebb menni.”
„A nyelvünk kiszáradt, beszélni nem tudtunk, De ekkor egy hegy orma elé jutottunk.
Mondtam neki, hogy itt jól megkapaszkodjunk, S akkor a földön tovább sétálhatunk.”
„Nosza! Megkapaszkodtunk a hegyen hirtelen!
És széjjelnéztünk az ismeretlen vidéken.
Társam azt mondta, hogy induljunk el jobbra, Én azt tanácsoltam, hogy kanyarodjunk balra.”
„Szépen, lassan ballagtunk le, egyre lefele, Ha visszanéztünk, nem láttunk a hegytetőre.
A nap már lemenőben volt a kék égen, Mi még egyre ballagtunk ezen a vidéken.”
„Éhesek voltunk. A gyomrunk korgott szaporán, És ennivaló nem termett se fűn, se fán.
Ez a furcsa vidék nagyon-nagyon kopár volt, És rajta még a csúf bagoly sem rikácsolt.”
„Ekkor a társam egy nyílást vett észre A sűrű erdő legeslegmélyébe.
Amint odamentünk, láttuk, hogy az egy ösvény, Valami házba vagy barlangba vezetvén.”
„Mindketten rettentően fel voltunk izgatva, Hová vezet ez az ösvény? Miféle házba?
Végre is az ösvényen csak elindultunk Egymás kezét fogva, nehogy bajba jussunk.”
„Már egy tíz perce mehettünk az ösvényen, Mikor nagy hirtelen így szólt a testvérem:
„Várjál! Ne menj tovább! Álljál csak meg nyomban!
Itt valami nagy palota vagy … ház van!”
„Megálltunk. A nagy valamit megnéztem Hosszasan, sokáig: „Ez ház.” – kijelentettem.
Most az volt a kérdés, hogy hogy menjünk be Ebbe a nagy furcsa ismeretlenségbe?”
„Végre is a ház falán felkapaszkodtunk, S a nagy-nagy ablakoknak peremére jutottunk.
De most aztán az volt a kérdés, hogy hogy jutunk be?
Beleférünk-e az ablakrepedésbe?”
95
„Sikerült! Belemásztunk a repedésbe, Fogtuk magunkat és másztunk egyre lefele.
Hirtelen a repedés végére értünk, S a fal mellett a szobába beestünk.”
„Bent a szoba mélyén egy öreg bácsi ült, Észrevette, hogy a szobába mi került.
„Mari” – szólt később – „söpörje ki a szemetet!”
És óh! A szörnyeteg ki is söpört minket!”
És óh! Kidobott a nagy-nagy szemétdombra, Ahová az előbb a kenyérhajat dobta.
Így azután bő eledelhez jutottunk,
Bárha nem volt hozzá túl nagy gusztusunk.”
„Nem tehettünk mást, udvaron kellett aludni, És ez kedélyünkre nem is tudott hatni.
De hát ím így rendelte a sors könyve el, Hogy csak aludjunk el a sok-sok szeméttel.”
„Hanem éjféltájban zörgésféle riasztott fel, Ezt mindjárt közöltem az én testvéremmel.
Amint megnéztük, hogy ki csinálta a zajt, Hát észrevettük a betörőt, a tolvajt.”
„Az embert akarta kirabolni biztosan.
Az ő megmentésén tanácskoztunk nyomban.
Megegyeztünk. Rászállunk a rabló szemére, Majd meg fog lepődni adta gazembere!”
„Cselekedtünk. Szépen sompolyogva utána mentünk.
Örömünkben majdnem, hogy táncra nem perdült.”
Most hirtelen eljött a cselekvés ideje, Mert a tolvaj az ajtót feszíteni kezdte.”
„Hirtelen rászállottunk a szemére
Úgy, hogy nem látott vele semmit egyszerre.
Node ez kicsi zaj nélkül nem járt,
Láttuk megjelenni a házigazdát mindjárt.”
„És milyen rettentően meg volt ijedve, Mikor az adta gazembert észrevette.
De aztán minket is hamarosan észrevett, Azután mondott forró, hálás köszönetet.”
„Később azután lett egy nagy-nagy lakoma, Majd a házigazdánk ezeket mondotta:
„Ti most bátran megmentettetek engemet, Ezért én most adok valamit tinektek.”
„S minket bevezetett egy nagy-nagy szobába, Ahol kis lovacskák voltak garmadába.
Majd egy kicsit később így szólt hozzánk egyszerre:
„Ebből adok tinektek. Vegyetek belőle!”
„Ezen lovaknak jó tulajdonsági vannak.
Megcsinálják azt, amit gazdái akarnak.
Ha azt akarjátok, hogy repüljön veletek, Szóljatok nekik, engedelmeskedik nektek.”
96
„Ezek a lovak nem fáradnak el soha,
S ez – úgy – hiszem lészen néktek hasznotokra.
Ezek akik sohasem pihegnek,
Ezek fáradság nélkül mérföldeket mennek.”
„Magas hegyen, szakadék felett nem szédülnek, Nem hiába mondom, hasznotokra lesz tinektek.
Most pedig búcsúzkodjunk, mert búcsúzni kell, Ti pedig menjetek Isten segítségével!”
„S ezután barátságosan kaput nyitott, Engemet a jósága nagyon meghatott, És a testvérem is imígy gondolkozhatott, Mert szeméből nagy könnyeket morzsolgatott.”
„Azután felültünk kicsi lovainkra, S haladtunk az úton lassan bandukolva.
Nem tudtuk, hogy merre menjünk, merre haladjunk.
De íme! Ekkor megszólalt a kicsi ló alattunk.”
„Én megmondom néktek, hogy merre menjünk, Megmondom azt is, hogy este hol pihenjünk.”
Ekkor a testvérem leugrott az útra, S így szólt a lovacskákhoz kiabálva:”
„”Köszönöm, lovacska, nagyon szépen köszönöm, Megsegítem testvéred is, ha veszélyben lőn.”
Szólt a lovacska: „Térjünk rá a cselekvésre, Térjünk rá, hogy hová szálljunk mi estére?”
„Hopp! Az egyik barátomhoz megyünk éjszakára el, Ő miértünk mindent megtesz, mi csak tőle tel.
Akkor hát szaporán fel a hátamra! Induljunk!
Hogy estére már a barátomnál aludhassunk.”
„Fölültünk a lovainkra, hogy szaporán induljunk Abban a tudatban, hogy estére jó helyen alszunk.
De másképp történt. Egy erdőn keresztül vitt utunk, Mikor egy nagy bokor felől csörtetést hallottunk.”
„Egy rabló cserebogár volt, aki a zajt csinálta, Az volt a szándéka, hogy lovainkat ellopja.
Nosza, mi futásnak eredtünk azonnal lovunkkal, A cserebogár pedig üldözött szárnycsattogással.”
„Mi kicsi lovainkkal nagyon nagy előnyt nyertünk, S a cserebogár már messzire maradt mögöttünk.
De ezzel a veszedelem még nem volt befejezve, Sok kalandon mentünk át addig, míg az est eljöve.”
„Mert alighogy a cserebogártól megszabadultunk, Hát egy nagyon haragos darázs törtetett utánunk.
Nagy fullánkja volt. Ettől már igazán megijedtünk, De nagyszerű lovainkkal szinte csak repültünk.”
„Csak a földön voltunk és mégis repülésnek látszott.
Most láttuk meg, hogy mit adott, milyen ajándékot.
De most aztán igazán repülni is kellett,
Mert a csúnya darázs igen vészesen közeledett!”
97
„De a mi lovaink sem voltak ám valami restek, Mint a nyíl a levegőben úgy mentek, repültek.
Végre a darázs is ott maradt mögöttünk. Elfáradt, Bizonyosan nem látott még ilyen csuda lovakat.”
„A nap bebújt a hegyek mögé. Alkonyodni kezdett, Aztán egy kevés idő múlva beesteledett.
A nagy sötétségben nem láttuk, hogy merre menjünk, Nem volt semmi, ahová lefeküdjünk, lepihenjünk.”
„De ekkor az egyik kis lovacska azt mondotta,
Hogy: „Menjünk balra, ott ráakadunk valami kunyhóra.”
A tanácsot meghallgattuk, elindultunk balra, És mentünk bandukolva a sötét éjszakába.”
„Az éjszakában bandukolni nem volt kellemes, Legalább az én számomra nem, sőt félelmetes.
Hogyne! Minden bokorból ellenség támadhatott, És ez igazán nem keltett valami jó hangulatot.”
„Már a sűrű erdőnek elértük a szélét,
De nem láttunk sem házat, sem semmi kunyhófélét.”
„A kunyhók hol vannak?” – kérdeztem a lovacskákat.
Mondták: „Még egy erdőn kell keresztül vágni magunkat.”
„A másik erdőnek is az elejéhez értünk, A hold barátságosan mosolygott felettünk.
Az erdőnek a szélét elértük tíz perc múlva,
Itt már ránk mosolygott sok-sok barátságos kunyhócska.”
„Egy kunyhó ajtaján szerencsésen besurrantunk, S a kenyereskosárba gyorsan be is bújtunk.
Fáradtak voltunk, hamarosan elaludtunk,
S ahogy egy kis pehely szokott úgy hortyogtunk.”
„Azon az éjjelen nagyon-nagyon szépet álmodtam, Azt álmodtam, hogy fent voltam a gyönyörű Holdban.
Hanem éjféltájban hangos zörgés riasztott fel, Hanem ezt nem is kellett közölni a testvéremmel.”
„Mert a rettentő dübörgésre ő is felébredt, A lovacskáink is rögtön felébredtek.
Ekkor az egyik kicsi lovacska így szólt egyszerre:
„Ezt a ládát – én mondom – lépcsőn gurítják befele.”
„Tényleg. Lépcsőn gurították a nagy ládát befele, És mi most már igazán el voltunk veszve.
De azért tanácskozni bölcsen összeültünk,
Hogy ebből a csávából vajon hogy meneküljünk?”
„Élelem az bőven volt a nagy kenyérládában, De azért mégis benne voltunk a csáva javában.
Hah! Hanem lássuk csak, hogy milyen a szerencse!
Egy kis rés volt bevágva a láda tetejébe!”
„Le sem lehet írni, hogy mennyire megörültünk, S a kenyérládában mindnyájan táncra perdültünk.
De munkára föl! Belekapaszkodtunk a résbe, Egy ugrás, és mi leestünk a pince közepére.”
98
„Ámde most még hátra volt a legnagyobb feladat, Vajon hogy másszuk meg a meredek falakat?
Nem is gondoltam, hogy ezen ilyen könnyen segítünk, Hát egyszerűen lovaink hátára felültünk.”
„És velük szaporán a nagy ablakhoz repültünk, Az üvegen keresztültörni már könnyű volt nekünk!
Most újra felültünk lovainknak a nyergébe,
És szépen, lassan leszállottunk az udvarra, a földre.”
„Búcsút sem mondtunk az „igen szíves házigazdának”
És búcsút meg köszönetet a kenyeres ládának.
Örültünk, hogy végre ezt a házat elhagyhatjuk És hogy a fényes égi napot ismét megláthatjuk.”
„Édes gazdám, most már jó lenne elindulni, Jó lenne délebédre a barátomnál lenni.
Hogy hogyan értünk a házhoz, azt nem is írom le, Mert az út közben rendkívüli nem történt semmi se.”
„De a barátja házánál igen nagy öröm várt, Mert hiszen ő már egy egész világot bejárt.
Kalandomról írt könyvet – mint ő mondja – kiadja, De mivel ő nem tud írni, velem megíratja.”
„A könyvemnek íme elértük a végét, S most leírom két sorban a befejezését.
De nem írhatok többet, vegyétek ezt is szívesen, Mert mire készen lett, belefárad a kezem.”
1933. június Egy fecske imája
Csicseri, csicseri. Jó reggelt, emberek!
Felkelt már a nap, hát ti is keljetek!
Most pedig fohászt mondok tehozzád, Istenem.
Segítsél meg a mai napon is engem!
Csicseri, csicseri. Munkám jól végeztem, Kérlek, hogy adj rá sok áldást, én Istenem.
És add, hogy e napot sikerrel végezzem, S újra áldhassalak a jövő reggelen.
1933. június Tanár úrhoz
Búcsúzkodik az osztály. Közöttük én is itt vagyok.
Kopár lesz az iskola, üresek a padok.
De a mi szívünk irántad sohasem lesz kopár, Hiába lesz itt a madárdalos tiszta nyár!
A sok fáradságot köszönjük mindnyájan szépen, Ezért a fáradságért hála virágzik mindenki szívében.
Most már elérkezett az idő, búcsúzkodunk, Isten veled két hónapra, szeretett tanárunk!
1933. június
99
Születésed napjára
A jó Isten nagyon sokáig éltessen, apukám, És még sokszor köszönthesselek születésed napján.
És mindig minden jóból vegyed ki a részedet, A jó Isten adjon neked sok, sok örömet!
A boldogságból is jusson sok neked, Hiszen a boldogságot nagyon megérdemled, Anyukám is, te is nagyon sokat szenvedtetek, Kívánom, hogy a jó Isten adjon össze titeket!
1933. június Nyalánk Peti tudományos előadása
Minden gyümölcsnek van vonzóereje, Akkor, mikor ott van a fa tetejébe.
Legnagyobb a piros cseresznyének van, De a vonzóerő legnagyobb a tilosban.
A körtének is van némi vonzóereje, Ennél különböző az ember ízlése.
Egyszer egy napon a tilosban jártam, Később egy körtefát szemem előtt láttam.
Bátran néztem, mert vonzereje kevés van, És lehet az akármelyik tilosban.
De engem mégis a fára vonzott fel, Majd a zsebem tele raktam körtével.
De a szomszéd bácsi csakhamar meglátott, És óh! Szörnyűség! Már hozta a virgácsot!
S engem meglátogattak a virgácsok, Azóta a vonzerővel hadilábon állok!
1933. június Nyári tájkép
Tüzel a nap az aranyos kalászra, Napsugártól meleg az egész nagy róna.
S a szép, kék, tiszta, felhőtlen égen Bárányfelhők úsznak a nap hevében.
Amott egy falu húzódik szerényen meg, Fölötte milljónyi madárka csicsereg.
A falunak nem látni a sok lakosát, A mezőn aratják az Isten áldását.
Ott meglátni a pajkos délibábokat, Felfordítják a nyájt, meg a csikósokat.
A gólyamadár is megszólal nagy későn, És büszkén ül trónusán, a háztetőn.
Alkonyodni kezd. Sötétté válik a táj.
A hegyoldalról bandukolva jön a nyáj.
A nap sem tüzel már olyan hevesen, Majd kigyulladnak a csillagok az égen.
1933. július
100
Lenyeltem a darazsat!
Egyszer egy szép napon a kádban fürödtem, S tarka pillangók szállongtak felettem.
S ekkor hirtelen nagy ijedelmemre
Három, négy haragos darazsat vettem észre.
Megijedtem. A hideg végigfutott rajtam, Mert a darázzsal nem vagyok jó barátságban.
A dolgot ugyan minek nyújtsam hosszúra, Hát nem megcsípett az átkozott darazsa?
Persze, ez kiabálás nélkül nem ment végbe, A szemtelen darázs berepült a gégémbe.
Na, ezután lett erre nagy ijedelem!
És az egész ház kiszaladt nagy hirtelen.
Még likőrt is kaptam a pecsenye után, De a húshoz nem volt gusztusom igazán.
A hús biz nem feküdte meg a gyomromat, De volt benne tanulság: „Ne kiabálj sokat!”
1933. július Ne féljen, sógor, visszaesszük!
A sógort meghívták egy nagy vacsorára.
Nosza az ünneplőt felkapta magára.
Oly hegyesen állt szépen lekent bajusza, Nem hazudok, tőrnek is beillett volna.
És ragyogó csizmáját aki megnézte, Hát azt rögtön az ájulás környékezte.
Így aztán lassan felkészülődött szépen, Hogy majd mindenki megnézze az estebéden!
Aztán vette a kalapját meg a botját, Majd még egyszer megnézte csizmáját.
A kapun kilépett kacskaringós jókedvvel, Aztán elindult, nem törődve senkivel.
Elérkezett a házhoz, hol a lakoma volt, Pihegett egy kicsit, mert eléggé loholt.
A padlót döngetve a kapun belépett,
Hagy hallják meg a vendégek, hogy ki érkezett!
Hát a terítés készülőben volt éppen,
A sógor meg helyet foglalt egy karosszékben.
Aztán hozták tálcán az estebédet, A sógor alig tudta tartani az örömet.
Túrós csusza az ő kedvenc eledele, S a nagy tál azzal volt színültig tele!
A sógor két villával is evett volna, De hiába! Kettőt nem tettek az asztalra!
Ez a háziasszonynak úgy látszik, tetszett, Mert a sógorhoz imígy beszélni kezdett:
„Csak egyen, kedves sógor, szedje szaporán, Úgyis visszaesszük a kend disznótorán!”