Március 15.
Ez a szám milyen szépen cseng.
Rajta milliónyi magyar mereng.
Mily büszke, kihívó a hangja, Magyaroknak lélek-harangja.
Hányan haltak meg e népért?
Hányan ontottak ezért vért?
Hányan tűrtek gyalázatot?
Ütést, mit a poroszló adott.
Nincs szám, mi kifejezni képes.
De szívünk mégis örömtől repes, Ha eljő szabadság szent napja, Magyaroknak lélek-harangja.
1934. március 15.
Amíg e földön…
Amíg e földön dobban magyar szív, És e nép hazájához lesz hív, Addig lesz nekünk kikelet, Elmúlnunk, elvesznünk nem lehet.
1934. március Virág
Mennyi árnyalat és üdeség!
Mi gyöngék a szép kis levélkék!
Mindenki örömmel fogadja, Így lelke virágát mutatja.
1934. márc.
Sándor bácsi nevenapjára A te nevednapod ünnep nekem, Ünneplőbe öltöztetem lelkem.
Ha nem is ünnep ez a naptárba, Belém piros betűvel van nyomtatva.
A betűk lángbetűk, lángbetűk azok, Mely mint oltáron a tűz, mindig égni fog.
És nem fog az elhamvadni sohasem, Égni lobogni fog minden időben.
Sokáig éltessen a jó Isten,
Gondod, vagy bajod sohase legyen.
Legyen szívednek örök lakosa, Örök lakosa, az Isten áldása.
1934. márc.
132 Részeg ember
Mit mondtok? Részeg vagyok talán?!
Akkor nem terem gyümölcs a fán!
Az a két üveg ártott volna meg?
Ha ha! Mi az egy részeg embernek?
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
A pince levegője megártott?
Utána a sógor borba mártott!
Hogy ártott volna az nekem meg?
A pince hideg, de a bor meleg!
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
Mit nem beszélnek az emberek, Nyelvük mint az orsó úgy pereg.
Vajon mi különös lehet abba’,
Hogy víz helyett, bor van a kancsómba’.
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
Mondják, orrom piros paprika, És, hogy ez is a bornak az átka.
Pirosságáért nem szidom magam, Sötétben világítja az utam.
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
Hogy haza mindig négykézláb megyek.
Mert fejem oly nehéz mint a hegyek.
Ezt is az teszi, és sohse igyak,
Főm nehéz, s két litert ittam meg csak.
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
Gyerünk a szobába csendesen, Jaj! Csak senki fel ne ébredjen!
Ez a kulcs mindig elszalad tőlem, Nem engedi, hogy megfogja kezem.
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
Ez az ajtó is, folyton nyikorog, De én bemenni csendben akarok!
Mert ha zaj lesz! Lesz akkor „ne mulass”!
Lesz alkalmad, hogy az ágy alá bújhass!
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
Az ajtó betéve. De a villany!
Szent Kleofás! Az nagyot csattan!
Nem baj! Sötétben feküszöm le, Nem megyek a pokol fenekére.
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
Hm. Mintha reszketne kezem, Pedig a részegséget nem érzem.
Fejem morog. Pedig nem akarom, És ólomsúlyú mindkét karom!
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
133 Fene ez a suszter köve, Cipőm mintha oda lenne nőve.
Lenn! De a padló magához húzza, És nagyot esik rája koppanva.
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
De hál’ Istennek! Meg van minden, De az ágy elugrik előlem!
Ebből baj lesz! Óh szent Kleofás!
De a másik szobában hortyogás.
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
De aludni! Aludni igazán!
Mert várnak a kocsmában délután.
De akkor bort nem csak ott iszok!
Úgy bizony. Abból haza is hozok!
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
Csak az álom nem jön olyan könnyen, Nem lehet vásárolni pénzen!
Bezzeg ha lenne itt jó borocska!
Menne az alvás mint a karika!
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
Te holdvilág, mit bámészkodol?!
Ugye pajtás te is bort iszol?
Tudom. Hiába is tagadod, Neked is fénylő, piros az orrod.
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
De ni! Egészen hajnalodik már!
Az ablak előtt röpköd a madár.
Torkom száraz. Olajozni kéne, De nem lehet. Künn van Sára néne!
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
Torkom száraz! Hej de rozsdás!
Itt csak békanyál van nincsen más!
Hej ha a Tisza borrá válnék!…
Kiinni egymagam odaállnék!…
- Ha ha! Azt mondják részeg vagyok!
1934. márc.
Sün koma
A tájra lassan alkony borul, Jönnek a bogarak otthonukrul, Sün koma is éhezett eleget, Szaporán zsákmány után lépkedett.
Hogynem: elé vetődik a prímás!
Kérdi a sün: „Hogy aludtál pajtás?”
Az nem felelt. Gyorsan elfutott, Nyakába kapván a világot.
Sün koma a fejét megvakarta, Pedig ő a tücsök húst akarta.
Búsan tovább cammogott azután, Hogy valamicskét csak talál tán?
134 Vadászata jó eredménnyel járt.
Elfogott egy pár nagyobb bogárt.
Tehát gyorsan lakmározni kezdett, Hasát simogatva vígan evett.
De mégis bosszankodott rajta, Hogy úgy becsapta egy tücsök fajta.
Tücsök komát újra meglátta.
De magát gyorsan házába fúrta.
Mérgesen mondta sün koma: „Nahát!
Nem tudtam megfogni tücsök komát!”
Nagy mérgesen haza ódalgott, A prímással álmodva elaludt.
1934. márc.
Szent László legendák László, vitézivel szemlére indult.
Nemes szívében méltó harag dúlt.
Sokáig mehettek. De szól egy vitéz:
„Utánunk ezernyi kunnak szeme néz!”
Lett a vitézek közt ijedelem, Mert a kunok voltak úgy párezren!
László megnyugtatta őket nyomban:
„Ne féljetek, Isten veletek van!”
De ők elszaladtak a kunok elől, László nem tágított az ellenségtől.
Mikorra odaért kunok ereje, Porba hullt akkorra pár kunnak feje.
De László is megsokallta a dolgot, Iziben meneküléshez fogott.
De a kunok sem voltak ám restek!
Vagy úgy százan is utána estek.
Izzadó lovával hegynek vágtatott, Hátha így elhagyja a kun csapatot?
Hiába. Azok elfogták majdnem, De megrepedt a hegy nagyhirtelen!
Ők nem tarthatták vissza lovaikat, S a mélységben lelték halálukat.
Lovának látszik nyoma, mint ment vágtatva.
Tordaiak büszkék is e nyomra!
A kunok betörtek Magyarországra, Raboltak, öltek városról városra.
De jött László az ő hős seregével, Kiverte a kunt erős kezével.
De egy kun vitéz így gondolkozott:
„Kifognak űzni.” s egy lányt fogott.
Vágtatott nehogy László utólérje!
Mert tudta, hogy porba hull hitvány feje!
135
Jól gondolkozott. László észrevette, S lovát vágtatásra serkentette.
Hamar utólérte a kun vitézt, Az hiába alkalmazott minden észt…
Mert László kardja csak egyet sújtott, S a kun vitéz feje a porba hullott.
László vére kicseppent a talajra, Azóta virít szent László rózsája.
1934. márc.
A vén harcfi
Öreg ember már. De a szeme tüzes, Ha a levegőben trombitaszó repdes.
A nagy tüzes nap is mosolyog rája, Büszke is erre Kossuth katonája.
„Hej Kossuth! Hej Kossuth hős édesapánk!
Jóságos szemed mikor mosolyg már ránk?
Óh nézz le onnan a magas egekből!…
Nézd, hogy hazánkra mily sok bitorló tör!”
„Óh nézzed, nézzed ezer éves hazánk!…
Ne feledd soha fiaid Kossuth apánk!”
A harcfi nyugodt most már az imától, De szívében még Kossuth tárogató szól.
1934. ápr.
A tintásüveg
Kékes színű finom Anthrecen tinta, A boltos legalább is ezeket mondta.
Kezébe fogva vitte egy gyerek szépen, Akkor kelt el egy másik üveg is éppen.
Emez gazdag házba került írás végett.
Szegény házba a másik, kit ez lenézett.
Mert mivel, hogy az nem volt finom tinta, S a gyerek egyszerűen kezébe csapta.
Az Anthrecenből a tinta kifogyott, Hamarosan a szemétdombra jutott.
A silány tintásüveg a háznak éke, A fiúnak ez az apai emléke.
1934. ápr.
Az én Nanukám
Ismerek egy „kis öreg asszony”-t magas Budán, Óh, hogy mosolyog mind a két szeme reám.
És ott fenn a várban, magas Budában, Neki egy fehér galambsereglete van.
A galambok minden reggel Hozzá mennek, És ott szaporán eleséget keresgetnek.
Van nekik minden. A kosarak telis-tele, A galambkirály is jóllakhatna vele!
136
Ott is van azt hiszem. Meghallotta a hírét, Mert nem terem nekik olyat a virágos rét!
Egyszer csak egy nap, egy borús reggelen, Jött egy beteg galamb leverten éhesen.
És támasztani kellett, hogy ne dűljön el, De a „kis öreg asszony” megtette jószívvel Vitte neki a piskótát, kalácsot,
Bizony a kis galamb ilyet sohse látott!
S a kis galamb napról-napra erősödött, Később magától röpködött a többi között.
Óh volt Őneki más játszótársa is,
Egy piroshátú bogárka és egy légy hamis.
Egy sötét este mikor az ablaknál ült Ölébe egy piroshátú bogárka röpült.
Egy ruhadarabra málna-szörpöt cseppentett, Mit azonnal a kis bogár elébe tett.
A kis bogárka rögtön evéshez látott, Csápjával szívni kezdte a ruhadarabot.
S miután eresztett jó nagy pocakot, Elégedetten, jóllakva tovább mászott.
Később társul fogadott egy kis legyet, És így ketten ettek a lámpafény mellett.
Ám de egyszer csak egy szép tavaszi napon, Izgatottság vett erőt mind a két bogáron.
Kirepültek a szabadságba nagy örömmel, Azóta lámpafényben enni nem jöttek el.
Óh! Hogy szeretem e „kis öreg asszony”-t én ám!
Mert Ő az én aranyos, drága Nanukám.
1934. ápr.
Este a Tiszán
A fekete lepellel gyorsan jön az est, Lassan bandukolva jön, nem hiába rest.
És fekete, sötét lesz a tiszta víz,
A háta hajót vagy gőzcsónakot nem visz.
Csendesen imbolyognak a halászbárkák, Mint korom-fekete éjben a báránykák.
Jönnek csillagok. Előbb egyik majd a másik, Csillogó fénykévéjük messzire ellátszik.
A parton a sötét fűzfák őrt állanak, Éber őrei a sötét éjszakának.
Lombjai között nem pihen fáradt madár, Fészkükben vannak azok egytől-egyig már.
Majd feljön a hold is. Mosolyogva néz szét, S nézi a Tisza e nagy víztömegét.
Igen. Mert most ő az úr a tüzes nap helyett, Lakásul most ő bírhatja a magas eget.
137
Ha elfárad ráfekhet szép felhő-ágyára, Hisz reggelre úgyis mosolygó nap várja.
Az éjben rikácsolva a nagy bagoly szól, Jó messzire vetődött el a vártoronytól.
A faluban kis lámpák a fényt szórják szét, S csak ez árulja el a falu helyét.
S lassan, lassan elcsendesedik minden.
Mosolygó arccal alszik a hold egy felhőben.
1934. ápr.
A földi kincs
Nem ér semmit sem a földi kincs, Ha szívünkben Isten kincse nincs.
Mert a kincsnek változik az ára, De az égi gyarapszik javunkra.
1934. ápr.
Mohácsi temető
Temető itt minden. Minden véres, Mezeje felett halál-madár repdes.
A napnak is sötét ábrázatja, Ha az arcát Mohács, Feléd mutatja.
A virágidra méhek nem szállanak, Virágid alatt hősök nyugszanak.
S az emberek sem boldogok itt, Tudják, hogy itt halál-virág virít.
Az éj kendőbe temeti arcát, Mintha sírna az egész éjjen át.
S ha leesik az ég harmatja, A viruló virágot elfonnyasztja.
A harmatból fekete bánat készül, Ami az emberi lelkekre ül.
Ég sem kíméli Mohácsot, Egyre ontja a keserű harmatot.
És mikor megkondul templom harangja, Eszünkbe jut őseink haragja.
Fekete ruhás Mohács és a mátka Az ősapáinknak rettentő átka!
1934. ápr.
Előre!
Ez a jelszavunk. Nem lehet más, Ezt mondja a rügyfakadás, Ezt mondjátok ti égi testek, Kik mindig csak előre mentek.
Ha az idő búban is halad, Magyarnak hátrálni nem szabad.
A magyar csak előre mehet, Véresek leszünk jóllehet.
138
De nem szabad hátrálni nekünk, Hisz azért magyar a nevünk!
Belénk Isten írta lángbetűkkel, Ezt a magyarnak követni kell!
1934. ápr.
Az én hazám
A Kárpátok mint egy koszorú koszorúzzák, A szelek meséjüket őshazánkról mondják.
S belsejében a fenyő-rengetegnek,
Álombeli Hunor, Magor szarvasokat űznek.
Kis hegyipatakok meghúzódva szépen, A szép, kék eget látod mindegyik tükrében.
S a zöld réten szelíd juhnyáj bandukol, A juhász furulyája oly keseregve szól.
Jön a délibáb mikor a nap hevesen tűz, Pajkos valami ez, mert mindig tréfát űz.
Felfordít ő mindent. Élőt vagy elevent, Tíz méter magasságban lebeg a juhász fent.
Látsz közel egy kutat. Az ember oly jót inna, De sokszor biz’ fél napig is mehetsz utána.
De ha én itt mindent, mindent felsorolnék, Talán egy emberöltő se lenne rá elég.
1934. máj.
Tanár úr nevenapjára
Nagy ünnepünk van. Ünnepet ülünk, Mily jó érzés fogja el a mi szívünk.
Itt van szeretett tanárunk nevenapja, Örömöt ül iskolánk apraja, nagyja.
Tárjuk Tanár urunk elé a legszebb kincseket, Legyen látható a hála, szeretet.
Mi, szívünkben mindig virítani fog,
Szeretet lángja bennünk majd mindig lobog.
Tanár urat sokáig éltesse az Isten,
Gond, baj helyett mindig csak öröme legyen.
Adjon a Sors nekem sok ilyen alkalmat, Hogy köszönthessem szeretett tanár urat.
1934. máj.
Benkő Marci
Süt, süt a nap a nagy földtengerre, Állatok legelnek arra, erre.
A falu képzeletileg látszik, De lehet, hogy a délibáb tréfázik.
De magával mintha lovast is hozna, Benkő Marci ez, más, hogy is volna?
Kevélyen ül a hatalmas lovon, Száz forintért vette a vásáron!
139 De rettentő vad az ábrázatja, Megijedne biztosan az apja.
„A betyárok elhajtották a gulyát, Dejszen egy ott is hagyta a fogát.”
„De a többi meglógott a nyájjal,
Mit csináljak bátya, szolgáljon tanáccsal!”
Az öreg fejét vakarva így szólott:
„Dejszen édes fiam az a te dolgod.”
„Ha tanács nélkül nem akarsz elmenni, Rendőrségen kell a dolgot bejelentni.”
– „Rendőrség, rendőrség azt bizony bánom, Mert én is feküdtem a kemény padon.”
„De nem ilyen tanácsot kértem én bátya, A rendőrséget nem szeretem látja.
Hanem arra kérnék én tanácsot, Hogy foghatnánk el a betyárságot?”
– „Ehhez hozzászólni nem tudok fiam, Mert nem akarom, hogy legyen bajom.”
– „Na, akkor Isten áldja kendeket!
Majd elfogom intézni az ügyemet!”
– „Marci!? Állj! Embert akarsz ölni tudom!”
– „Hagyja el bátya, az az én dolgom!”
Azután nézte nézte egy darabig.
Látta, hogy a zaja is alig hallik.
Lassan, lassan készült az ebéde,
„Hej Benkő Marci, nem lesz így jó vége!”
Leült a tűzhöz. Jóízűen evett, Elmélázva nézte a tiszta eget… – Marci vad haraggal nyargalt a lovon, Volt is kicsi oka, hogy haragudjon.
Ha megtudja az uraság! Lesz akkor!
Nem leszel Marci akkor többet pásztor!
„A tolvajt száz közül is megtalálom, Hej az üstökét de megcibálom!”
Az urasághoz ment egyenesen, De nem vidáman, megtörve csendesen.
„Rossz hírrel jövök nagyságos uram…
Elhajtották betyárok a nyájam.”
– „Mi történt te svindler, te gazember!?
Na! Beszélj hát te kutya! Beszélj mer’!”
– „Hirtelen leptek meg a gaz betyárok, De mégis ott maradt egy cimborájok.”
– „Hallottam. Szóval a nyáj odavan?!
Rendben van. De te is mehetsz nyomban!”
„De ha az egyiket közülük elfogod, Nálam újra vár rád a hivatalod.”
Marci leforrázva ment kifele:
„Te kutya betyár kerülj a kezembe!” –
140
De nem volt a városban nyugvása, Hátha a betyárt a réten meglássa?
Este volt. Erősen sötétedett már, De’iszen ilyenkor kószál a betyár!
Felvette fokosát. Jó súlyos volt.
Embervért biz’ elég gyakran kóstolt.
Csárdába ment, mert a bor meleg, Mikor egy gyanús alakot látott meg.
A méntolvajt ismerte benne fel:
„Kutya betyár! Innen épen nem mégy el!”
De szól az alig hallható hangon:
„Ne ölj meg, vár otthon a családom.”
Marci gondolkozik egy jódarabig, Szól, de a szava alig hallatszik:
„Igaz elfog veszni a hivatalom, De menj békével, nem ütlek agyon.”
1934. június Tanár úrhoz
Lényemre oly nagy bú nehezedik, Búcsúzás órája közeledik.
Sötét, fekete gyászruhás alak, Gyászoljatok ti is, iskola falak!
Gyászoljatok hát, mert gyászolni kell, Nem lehet itt elmenni közönnyel.
Nem lehet elmenni, óh nem szabad!
Mert máskülönben szívünk megszakad.
Ha a búcsú nem is örökre tart, Visszajövünk, ha megérjük az avart, De mégis, kifejezni nem lehet, Jórészt itt töltöttük a vadon telet, Itt talált ránk a pajkos napsugár, Itt kacsintott ránk daloló madár, Tanár úr is itt bajlódott velünk, Azért kedves minden darab nekünk.
Gyászolj hát te is, vén iskola csengő, Legyen ma hangod tiszta, esengő!
Hogy mind itt legyünk ha hull a levél, Együtt találjon bennünket a tél.
Köszönjük tanár úr fáradozását, Fa ez, mely mindenkor gyümölcsöt ád.
De öröm is van, mert azzal válunk:
Két hónap múlva újra találkozunk.
1934. jún.
141 Az Igazság csillaga Jöttek ellenségeink, porba tiporták A magyar Igazságnak fénylő csillagát.
És poros lett a csillag, porréteg fedi, A rabló ellenség már el is feledi
Az Igazságnak csillagát. Az porban van.
Ítélet időig nem kerül ki onnan!
De hiába van por alatt, hogy ne látsszon, Mert a csillag fénye áttör a talajon, És ontja a fényét. Láthatja a világ:
Íme él, nem halt a magyar Igazság!
1934. jún.
Ulászló király
Nagyon nagy az öröme a magyaroknak, Újabb nagy területeket hódítottak.
Négy nagy seregét győzte le a töröknek, A kontyosok tőlünk ugyan csak özönlenek.
A harcot a hős Hunyadi nem hagyja abban Egyre nyomulnak Szófia városába.
Ulászló a győzelemtől ittasultan, A törököt űzni akarja nyomban.
Mindenki azt mondta: A törököt űzni kell, Így a vereséget majd nem felejti el.
Non bene cognatis – mondja hős Hunyadi, Quia sic, nos fueramus devicti.
És hallgat a király habár kelletlen.
Esküvel megerősítették mind a ketten.
Ám Ulászló a bőrében sehogy sem fér, Az eskü alól a pápától felmentést kér.
A pápa meg is adta, hogy is ne adná, Vonult hát a sereg Várna városa alá.
A török készülve várta a sereget,
Elpáholta ugyancsak, mert hogy esküt szegett.
Szétfutott a sereg, a fele elhullott, És Ulászló a király maga is halott.
És egy csomó hullának a tetejében Maga az esküt szegő király is ott pihen.
1934. jún.
A nemzetőr
Vékony legény volt. Üres a feje, Egy ócska kardja volt, más semmije.
De a kard nélkül élni nem tudott, Bár az örömöt sohasem hozott.
Nem amulett volt. Azt nem szerette.
Mégis a kard mindig ott volt mellette.
Mikor a szabadságharc kiütött, Található volt honvédek között.
142 Az üresfejű szíve tele lett, Lobogott benne a hazaszeretet.
Egy sötét éjszakán puska dörrent, A bősz kozák század rohamra ment.
A honfik gyorsan puskához kapnak, Melege is lett ám az orosznak!
Majd egy orosz fegyver újra dörren, Magyar földre hős magyar vére cseppen.
A nemzetőr a szívéhez kapott, S mire a földre ért, már halott.
Másnap a nap halovány, nem tüzes, Holtat gyászolt, kinek csak feje volt üres.
1934. jún.
A Halál
Csuklyáját vállára vetve jön szaporán, A két révedező szemét meresztve rám.
Félelmes kaszáját a vállára tette, A sok ember-vértől már egész fekete.
Rémítő vigyorgás ül az ábrázatán, Vagy talán nevet az új áldozat láttán?
Keze a kasza nyelén remegve babrál, Aztán gyorsan, hirtelen egyenesen megáll.
Mély hangon szól: „Elérkezett az utolsó órád, Jer közelebb, kaszám hagy emeljem reád!”
És felkapja a kaszáját nagy hirtelen, Gyorsan lesújt vele, és érzem, hogy végem.
1934. július Kossuth halála
A ragyogó nap elhalványodott, Hallgat a fán madár, nem énekel ott.
Nem énekel ott, gubbaszt csendesen.
Dermedtségét nem zavarja senkisem.
A virág fonnyadt. Fejét lehajtotta, Holtan fekszik játszi lepke alatta.
Mily rémesen zúg-búg a szellő, a szél, Vígság helyett szomorúságról beszél.
Az egész természet szomorú dermedt, Most nem vígságra, csak búra termett.
S a gyászhír szájról-szájra fut:
„Nincs szabadságangyal, nincs Kossuth!”
1934. július
143 Magyar vagyok!
Kimondom e szót, bár tudom mily nehéz, Mily nehéz munka a teljesítés.
Ha kimondom, nekem nem csak mondni kell, Nekem élni kell a teljesítéssel.
Mert csak úgy leszek, úgy vagyok magyar Még a sír is, el csakis úgy takar:
Ha megteszem, mit magyarnak tenni kell, Öntözöm hazám földjét a véremmel.
Ezt zúgja a Duna, Hargita, mind, mind, A Kárpát is olyan kérlőleg tekint:
„Magyar lehetsz, neked annak lenni kell, De csak úgy, ha élsz a teljesítéssel.”
Mert csak úgy leszek, úgy vagyok magyar, Még a sír is, el csakis úgy takar:
Ha megteszem, mit magyarnak tenni kell, Öntözöm hazám földjét a véremmel.
És ha viszem a szent zászlót előre, Bércre, völgyre, síkra, hegytetőre, Lássa meg a világ, lássa, mint lobog, Hazánkat nem dönthetik meg a poklok!
Mert csak úgy leszek, úgy vagyok magyar, Még a sír is, el csakis úgy takar:
Ha megteszem, mit magyarnak tenni kell, Öntözöm hazám földjét a véremmel.
S küzdni, küzdni az Igazságért, Nem sajnálni tőle fáradtságot, vért, Honért meghalni szent dolog mindenkor, Nem lepheti el soha semmi konkoly.
Mert csak úgy leszek, úgy vagyok magyar, Még a sír is, el csakis úgy takar:
Ha megteszem, mit magyarnak tenni kell, Öntözöm hazám földjét a véremmel.
1934. július A gazdátlan ház
Kidűlt-bedűlt falú a ház, Falai közt senki se tanyáz.
A kéménye is csupa rom, Feketéllik rajt’ a korom.
Eresze alatt árva fészek, Lakói elrepültenek.
A tetőn árva macska nyávog, Félfülű, a szemén hályog.
A tetőn árva macska nyávog, Félfülű, a szemén hályog.