sóhajtja, hogy a halál vessen neki puha ágyat.
Sokkal nehezebb az előadó dolga a következő versszakban, amelyben Tuba Ferkó így szól a temetőben: »Itt nyugosz-n а к fagyos földbe.« Ez a sor szinte meglepetésszerűen hat reánk. Az előbbi strófákból alig lehetett kiérteni, hogy Dalos Eszter magával együtt a g y e r e k é t is elpusztította. Néhány gyönge célzás esik erre (»Maga halvány«, »Éje hosszú, napja bágyadt«), amelybe az előadónak annyi megdöbbenést, rész
vétet, szánalmat kell vegyítenie s egyúttal a be
széd tempóját annyira meg kell kötnie, hogy e pár szóból a hallgató megsejthesse a valóságot.
Mondottam, hogy a történetet magát egy ku
koricafosztó mondja el egy tanyán, ahol legé
nyek és leányok körülülik a ropogó tüzet. Az ilyen elbeszélés már természeténél fogva csak nyugodt lehet. Azt hihetnők, hogy maga a szi
tuáció — egy kukoricafosztás — teljesen alkal
matlan keret egy ballada számára. A költő maga is érezte ezt és többféle módon iparkodik az el
beszélő teljes nyugodtságának megőrzése mellett egyúttal a legnagyobb fokú izgalmat fölkelteni.
Erre valók első sorban a sürü megszakítások, a rejtelmességnek és homálynak szándékos, nem egy helyütt mesterkélt keresése, a ritmus szigorú megtartása, a roppant kurta, szinte szófukar mon
datok — a szinte refrénként visszajáró sorok. Ez
zel a virtuozitással eléri a költő, hogy a látszó
lag n y u g o d t elbeszélésnek r é m e s a hatása.
Van azonkívül még egy nagy művészi finomsága a balladának, amely egyenesen drámaivá teszi s amelyet csak egy virtuóz-előadó képes érzékel
hetővé tenni. Az öreg ember, aki a történetet elmondja, amint a 6. és 7. strófa utolsó sorából
122
kiviláglik: nem minden erkölcsi célzat nélkül be
széli el Dalos Eszter és Tuba Ferkó történetét.
A leány fiatal is volt, árva is volt, a legény na
gyon szerelmes, meg sem gondolták, hogy mit tesznek. Az öreg ember hangjában sok a rész
vét, amikor a két szerencsétlenről beszél. Mintha azt mondaná a többieknek: Vigyázzatok maga
tokra, tirátok is les a veszedelem. Kétszer is mondja: M i n e m é r i ? Kívülről ér bennünket, úgy, hogy jóformán azt sem tudjuk, mi történik velünk. A legényekre és leányokra, akik a tör
ténetet hallgatják: annyira hat a dolog, hogy amikor az öreg ember az Eszter szerencsétlen
ségét beszéli, — m e g á l l a munka (erre vonat
kozik ez a so r: De s u h o g j o n az a munka), végül pedig összebújnak a rémes katasztrófa ha
tása alatt. Tehát az előadónak arra is kell tö
rekednie, hogy az említett helyeken kívül is a történet egy-egy (sorába olyan hangot is vegyít
sen, mintha a hallgatóság valamely akciójára reflektálna. Különben is fontos, hogy az egész történet úgy hasson, mintha csakugyan m u n k a k ö z b e n és m á s o k n a k b e s z é l n e az elő
adó. Csak így lesz az előadás k ö z v e t l e n . 5. V ö r ö s m a r t y S z é p I l o n k á j a . A köl
tői elbeszélés abból az időből való, amikor már nem az élőszó közvetít, hanem az írás. Amit ma költői elbeszélésnek mondanak, nem is valami tisztán körvonalazott műfaj, hanem csak egy ösz- szefoglalás, mely különböző természetű, tehát különböző fajtájú poétái müveket egy elnevezés
sel jelöl. Költői elbeszélésnek nevezik az olyan balladát, mely szélesen van kidolgozva s mely
nek drámaiságát elnyomja a részletrajz; költői el
beszélés az olyan novella is, melyet a poéta ver
ses formában ír meg s ezek a nem tiszta költői
123
elbeszélések. Ha szigorúan akarnék megvonni e műfaj határait, talán azt kellene mondanunk, hogy költői elbeszélés az olyan történet, melynek el
mondásában a poéta nem az esemény részleteire, hanem a lirikumra helyezi a fősulyt. A történet maga tehát úgyszólván csak keret, ürügy, amely a poéta érzéseinek és hangulatainak levezeté
sére szolgál. Az ilyen költői elbeszélés lírikus természete motiválja egyúttal a verses formát.
Mennél lirikusabban dolgozza föl a költő a maga témáját, tehát mennél inkább kerüli az események drámai egymásutánját: annál közelebb jut a tiszta költői elbeszéléshez.
Vörösmarty »Szép Ilonkája« valóságos mintája ennek a műfajnak.
Szép Ilonka.
I.
1. A vadasz — ül hosszú, méla Zésben, Vár /<?/ajzott-nyi!ra gyors vadat.
S mind f ö l tbb — és miruWg /éayesebben A serén у пар délit\é mutat. —
//asztalan vár; Vértes erdejében Nyugszik a vad, — hűs fo n á s fóvében.
2. A vadász — még tesben ül sokáig, Л/konyattól vár sz^rencsejelt;
Vár /eszülten — a nap á/áoztáig S i m :--- a várt-szerencse m eg\t\tni:
Oh, de nem vad, könnyű £is pillangó S szép sagár lány — röpteként csapongó.
Az előadók rendesen abba a hibába esnék, hogy az első strófát bizonyos lírai megindulással, sőt hévvel mondják. Félrevezeti őket a költemény ismerete. Tudják, hogy »Szép Ilonka« tragikusan végződik s ezt a tudásukat már a bekezdő stró
fában érvényesíteni akarják. Ez helytelen felfogás és csak arra jó, hogy egy költeménynek színét
1 2 4
és savát vegye. Az előadónak követnie kell a költőt, aki amúgy is előkészíti az előkészítendő
ket, de semmiesetre sem szabad a poéta szavai
val ellenkező hangulatokat kelteni a hallgatóban.
Fölöttébb jellemző példa erre nézve irodalmunk egyik legszebb költői elbeszélése: K i s s József
»Ágota kisasszonya«. A költemény első fele csupa humor, könnyeken átcsillámló szelíd finom iró
nia • az egyik legszebb versszakának a finom
sága éppen abban áll, hogy kissé komikusnak festi a vén kisasszony alakját s csak annál na
gyobb részvétet és szimpátiát kelt iránta. Azt mondja a költő az Ágota kisasszony pőréről, hogy: »Furcsa pör az! Szomorú is, víg is, aki hallja, mosolyog is, sir is.« Ez az egész költe
ményre nézve is igaz s mélységes, finom, köz
vetlen humor nélkül a legnagyobb szépségei vesz
nek el az előadásban. »Szép Ilonka« bekezdő strófája is nyugodt, szelíd, csöndes humoru elő
adást kíván. Hogy a vadász hiába lesi a vadat, mert az a Vértes erdejében n y u g s z i k : ez inkább komikus, mint komoly eset és ha az előadó a könnyű és közvetlen humor hangját nem üti meg a bekezdő sorokban, kénytelen lesz elejteni a második strófa graciózus, bájos fordulatát s ugyané strófa élénk, csapongó, lebegő befejezé
sét. A l í r i k u s hangot, amely természetesen az első pillanattól fogva elengedhetetlen: az előadó
nak éppen a könnyedségben, a kedvességben, a lágyságban, a gyöngédségben kell keresnie. A 2. strófa végén, — a »röpteként csapongó« ki
fejezést semminő előadás nem tudja érthetővé, világossá tenni. A költő azt akarja mondani, hogy a leány úgy csapong, ahogy a pillangó röpül, tehát a pillangó röpte után s ezt nagyon tömö
ren iparkodik kifejezni, de a »röpteként« oly
125