elámulva, nyomatékosan teszi meg, akárhányszor így hangzik: Sohse Ämtern volna.. Minthogy ez a kétféle hangsúlyozás szinte törvényszerűen is
métlődik a mindennapi beszédben, számolnunk kell ez utóbbival is, mert a művészi előadás szempontjából fölöttébb fontos, hogy a valóságos életnek mennél több accentusát használja fel, föl
téve, hogy ezek az accentusok természetszerűek s jelentenek valamit.
Nézzük már most a népmesének ezt a mon
datát: A leány erre vissiaxzen. Az utolsó szó ritmusa ez — ’ ’ — ; a két hosszú szótag egy
úttal hangsúlyos. Az előtte való bekezdésben a
»király« csak a rendes hangsúlyt kapja s az utána levő bekezdésben a »felelet«-en is csak a rendes hangsúly van. Ellenben a második bekezdésben a »százesztendős« szónak minden egyes tagja hangsúlyosnak van efltüntetve s a negyedik be
kezdésben a »színéről« jelzése ugyanilyen.
Igaz, hogy az efajta hangsúlyozást megtalálni a tájszólásban, a vidékies beszédben, de mig például a hangzók kiejtésére nézve óvakodni kell minden tájszólástól, a föntebb említett hangsúlyo
zásra nézve a tájszólásnak az a jelentősége van, hogy a tájszólás megőrizte a beszéd eredeti for
máját akkor is, amikor a müveit vagy tanult ember beszédjéből ezek a hangsúlyok az Írott nyelv hatása alatt kikoptak.
Hogy a »király« és a »felelet« miért kap egy hangsúlyt s a »visszaizen« miért kettőt, ennek a megkülönböztetésnek a logikáját nem nehéz föl
fedezni s megállapítani egyúttal, hogy ezek a ritmikai különösségek finom logikai dis
tinkciók. Vegyük figyelembe mindenekelőtt, hogy a ^király« és . a »felelet«, is mondat, végén állanak
és utánuk pont következik. A »visszaizen« ellen
ben felfüggeszti a mondat értelmét, nem befejez, hanem előkészít, várjuk utána a mondat tárgyát, s vessző következik utána, mely azonban majd
nem fölér egy kettősponttal. A szó azonkívül négy
tagú. Ha csak a rendes hangsúlyát adjuk meg neki — erre nézve a legjobb kísérlet a hangos próba — bármily kitünően eltaláljuk is a han
got, az első szótag hangsúlya a szó többi tagját lehúzza, az egész szó leereszkedik, ahelyett, hogy a kettőspont magasságáig emelkednék, a felfüg- gessztés, az érdekkeltés, az élénkség teljesen ki
maradt a hangból. Ellenben, ha az utolsó szó
tagot is megnyomjuk, az előadás egyszerre egy
szerre élénkké válik, a »visszaizen« szó, mint az okos leány akciója egyszerre kiemelkedik, leköt, érdekel, várakozásokat kelt. A hangos próba erről is meggyőzhet mindenkit.
Most már sejthetjük, hogy mit jelentenek a
»százesztendős« és a »színéről« hangsúlyai. Meg
jegyzendő, hogy e két szó más-más okból kí
vánja a részletező, tagoló s a szót teljesen el
nyújtó hangsúlyozást. A »százesztendős« szó, a mikor először jelenik meg a szövegben, a m e s e hangulatát erősíti, s az a mesemondó, aki a fonóban vagy a kukoricafosztóban elmeséli a történetet, ennek a szónak a szokatianságát, rerd- kivüliségét, meseszerűségét kiaknázatlanul nem hagyja. A »színéről«-t is ilyenformán hangsúlyozza, de egészen más okból. Ebben a szóban éleződik ki legjobban a leány felelete, a molnárleány ta
lálékonysága s egyúttal az a fölényes álmélko
dás, amelyet az előadó belevisz a hangjába s amelylyel úgyszólván dialógszerűen eleveníti meg a beszédet.
Talán kissé körülményesek, aprólékosak, sőt
szőrszálhasogatók voltunk e népmese némely hang
súlyának magyarázatában, de itt az előadás szem
pontjából nagyon is nevezetes elvekről van szó.
Nyilvánvaló egyrészt, hogy a ritmikai eltérések egyúttal logikai árnyalatok is, másfelől pedig éppen ezek a különös hangsúlyok megint iga
zolják azt, hogy amikor még a szóbeli előadás közvetített, a szöveg már úgy készült, hogy a szóbeli előadás egyúttal kiegészítse, befejezze.
Ha az a mondat, amelylyel oly részletesen fog
lalkoztunk, másképpen volna fogalmazva, ha nem eleven, tömör, valódi beszéd volna, hanem »fogal
mazvány«, az a második hangsúly okvetlenül el
esnék. Tegyük fel, hogy valami közepes író ma újra megírja ezt a mesét (hiszen annyi szép mesét írnak meg újra!) s a kérdéses mondatot így fogalmazza meg: »A tóíny erre azt izén te v/ssza a irálynak«. Ebben az esetben persze nincs olyan szó, amely kettős hangsúlyra szorulna, mert a fölfüggesztés kifejezésére van h á r o m hangsúly is a mondatban. Persze könnyű be
látni, hogy ez az elnyújtott, ellapított, szárazon fogalmazott mondat milyen messzire elmarad a népmese tömör, élénk beszédjétől.
A mese előadására nézve ezek után nem kell sokat mondanunk. Egyszerű, közvetlen, élénk, de
rűs, humoros hang, világos tagolás, melyet a bekezdések nagyon megkönnyítenek. Az efajta meséket nem ajánlhatjuk eléggé kivált a kezdők figyelmébe.
9. A r a n y J á n o s »F ü 1 e m i 1 é«-j e. Emlí
tettük föntebb, hogy a költő a verses formát gyak
ran csakis azért használja, hogy a formának sa
játos hatásaival erősítse a témát, szóval hogy a forma a poétának nem egyéb néha j á t é k n á l
m
Arany János »Fülemilé«-je olyan gazdag ezek ben a formai hatásokban, hogy ideigtatjuk, ana lizisével együtt:
A fülemile.
1. Hajdanában | , Amikor még így beszélt a magyar embet | .
„Ha per — úgy mond — hadd legyen per | , (Ami nem volt | épen oly rég) : —
I Folahol—a 77szaháton Élt egy gazda | , Pál barátom | , S P éter I annak tőszomszédja j — Pöluk szól a rövid példa.
2. Péter és Pál | tudjuk | nyárban Öszszeférnek | a naptárban;
Könnyn ott nekik | szerényen Megárulni [ egy gyékényen | ; De biz a mi Péter-Pálunk Háza körül | mást találunk : Zenebonát—, örök patvart | , Majd /е /forditják | az aövart | . Rossz szomszédság : /örök átok | , S ők I nem igen jó barátok.
3. Ha a Pál kéménye füstöl | , Péter I attól mind]krt tuszkol;
Ellenben | a Péter tyúkja Ha Arapargál | a szegény Pál \ Háza falát | majd kirrugja | Pöből aztán I lesz hadd-él-hadd | , Mely a kert alá is e/hat | ; Ez sem enged | , az se hagyja | , S a két ház ft/csinye, nagyja \ Öszsze/zorgolnak keményen | , Mint Aratyájok a sövényen Innen I és túl öszeugat | S eszi mérgében | a lyuVat | . 4. De I hogy a öologra térjek,
Pmberemlékezet óta | zí/lott j egy magas dió fa i D/szeül a Pál kertjének | ;
175