100
Tolnay Klárit ünnepeljük most s az egész esztendőben, amikor éppen száz év telt el megszületése óta. Száz év. Száz év a színháztörténetből, száz év a magyar színház históriájából… Száz év egy emberéletben, az emlékezetben… A magunk színháztörténetében…
Amikor egy szeretett, emlékezetes művész arcát, hangját, szerepeit magunk elé idézzük, saját élményeiket keltjük új életre. Az emlékezők ünnepelnek, s gondolnak az elmúltakra. Szépségre, örömökre, értékekre – melyeket Tolnay Kláritól kaptunk, s őrzünk, amíg emlék- és élményidézők e világon őrizhetik. A magunk emlékeit adjuk tovább azoknak, akik nem lehettek szerencsések talál-kozni, egy időben élni a színésznővel. Így toldjuk meg a sorstól az embernek adott életidőt.
Száz év a 20. század magyar történelmében-kultúrájában nagy idő… Sok fordu-lattal, az alkalmazkodás kényszereivel. A 19. századdal kapcsolt fogalom, hogy az hosszú volt (ugyanis az európai értékvilágban 1789-től egészen 1918-20-ig számolják), más értelemben ugyan, de a 20.-ra is igaz: az 1914-ben kezdődött Nagy Háborútól 1989-90-ig, vagy épp 2001. szeptember 11-éig tartott. Időben az előznél rövidebb, de eseményekben, paradigmaváltásokban annál sűrűbb évszázad áll mögöttünk… Az 1914. július 17-én világot látott Tolnay Rózsi pedig a szó minden értelmében 20. századi nő volt, ízig-vérig 20. századi színész, 20.
század tépte sorssal, s örömökkel.
A mögöttünk maradt évszázad ugyanakkor mégis rövid volt. Hisz mindannyian, kik emlékezünk, olyan fiatalok vagyunk még most is – a történelmi időhöz mérve rövidre szabott, emberléptékű tapasztalataink, élményeink és azok velünk élő emléke jelen idejűvé válik, s összetömörül mai mindennapjainkban.
A színház története csak úgy élhető és érthető meg (amint a kultúrák és a társadalmak identitáshistóriája is), hogy folyamatosan élőnek, működőnek, hatást gyakorlónak tudjuk az összefüggések gazdag hálójában... Nincsen „objek-tív”, állandó, örök törvényszerűségeket mutató színháztörténet, s nincsen állandó, egységes narratívája, csak egy szerves, a befogadók nagy (s az alkotók kisebb) közösségében ható élményfolyamat, amit időről időre különféle szempontok szerint újragondolunk, tudatunkban újraszervezünk, s összekap-csolunk a jelen pillanataival. A színház történetében, ahogyan magán a színpadon is az ember áll a középpontban, róla szól az egész. Az emberről, aki a történelemtől sodort társadalomban él, s a színpadon áll, ott jelenik meg a többiek előtt, akik egyaránt kíváncsiak a szerepre s az előadó személyiségére, életére.
Az így minden színpadi (és filmes, televíziós, rádiós) pillanatában legalább két életet élő s mutató színész számára megkettőződik valamiképp az idő is, az élmény is, az idegenergia. Számára tehát az élethossz lehet akár kétszeres tartalmú, sűrűségű időtartam is… Így kell hát tekintenünk hősnőnkre, az
1914-192
től 1998-ig köztünk élt és színészként (is) működött Tolnay Klárira. Egyszerre volt hosszú s rövid a szakmai és a magánélete, belefért akár kétszeres élet-tapasztalat, kettős energiaigénnyel, mégis maradtak hiányok a civil létlehe-tőségek között.
A nehezen túlélhető huszadik századunkban a színésznek különösen figyelnie, vigyáznia kellett személyisége integritására – amire fiatal felnőttként rátalált, amit fölépített, oly sokszor került veszélybe a színi pálya meg a történelem sodrában. Tolnay Klári személyiségének gazdagsága részben ennek a folyamatos kontrollnak és a változásokra való tudatos fölkészülésnek volt köszönhető. A negatív hatásokkal és behatolási kísérletekkel szemben zárt, zárkózott, ugyan-akkor a világ értékeire őszintén nyitott karakter nem került ellentmondásba életében, ahogyan a naiva tág szemű szépsége sem veszett el a karakterszínész pszichés és társadalmi problémákkal küzdeni szánt erős nőalakjainak szeme csillogásából, majd a humorát megőrzött bölcs idős hölgy világot átlátó tekintetéből. A változás képessége és az összetettség nem jelenti feltétlenül a maga erejéből és tapasztalataiból épített személyiség belső feszültségek és szerepkörváltások törésvonalai mentén történő szakadásának elkerülhetet-lenségét. A harmónia és az egység érzete megőrizhető – üzeni nekünk Tolnay Klári példája. S ez jó.
Hogy nem csak a látványos (néha látszat-) sikerekkel, a sztárság megélésének pozitív energiáival vívta (és vívja) ki elismerésünket, tiszteletünket, csodála-tunkat, de az egyszerűség példáival, a tudatosság értékeinek fölmutatásával is.
Tolnay Klári tudatossága, élet- és pályaépítkezésének szélesen alapozott ívei mind színészként, mind nőként, mind alkotó emberként hatottak és hatnak még ma is. A színészetbe, vagy a fővárosi polgári életbe nem beleszületett, de beletanult, kiemelkedően intelligens kisasszony (a Mohora—Debrecen—
Nyíregyháza háromszögből, illetve a kolostorvilág és a kereskedelmi iskola köreiből jött) pályakezdő fiatalként, s később is elmélkedett a szépség, a nőség, az élet és a teatralitás kérdésein, összefüggésein, küzdött önmaga elhelyezéséért a világban. Legendás stílusa (melynek csak egyik, a professzióhoz kötött összetevője volt az elsőként elsajátított „vígszínházi”), női, asszonyi tartása, kapcsolatai, magát folyamatosan szellemi kihívások elé állító kíváncsisága derű-vé oldódott, mire fizikuma is elérte azt a kort, melyet maga már sokkal korábban harmincas-negyvenes éveiben megelőlegezett, feladatul, elérendő célként kitűzött.
Tolnay Klári kapcsolatai közül két kört idézzünk most meg a 100 év jegyében.
Az egyik, tán az első számú a közönséghez kapcsolta őt. Azokhoz a nézőkhöz, akik elsősorban színházban, de moziban, televízió-képernyő előtt vagy rádiót hallgatva varázsolódtak el, s lettek rajongói előadó-művészetének, esetleg olvasói írásainak, fordításainak. E körbe tartoznak, persze, a pályatársak is, akik együtt dolgoztak – együtt játszottak – vele. Többen nyilatkoztak arról, hogy sokat tanultak, vagy épp „loptak” tőle, mégis utolérhetetlen volt
próba-193
munkájának komolyságával, időnként kiismerhetetlenségével, egyszerre megszületett alakításaival… S megint a „stílus”. Nemcsak a játékstílus, annak eleganciájával, de a munkastílus, a szakmai morál, a tartás is mélyen a sajátja volt. S az a tisztelet, ahogyan ő maga mestereit és kedves partnereit emlegette mindvégig.
A másik kör a férfitársaké – persze, elválaszthatatlanul a szakmától, hiszen a Tolnay Klárira jellemző elkötelezettség mellett ugyan hol másutt talált, találhatott volna párra, mint szakmai közegében. A szerelmek, a férjek, aztán a nemes egyedüllét tették igazán nővé és női példává a színésznőt.
Otthonairól nem elsősorban a magánember, a polgár szokott kontextusában beszélt, legalább is vállalt és választott magára maradásáig, inkább a műhelyeket tekintette otthonának, ahol a számára legfontosabb létszakaszát töltötte: a színházakat. A Vígszínház, a Művész Színház és a Madách – no, és a filmes, tévés, szinkron- és rádiós stúdiók voltak a „legkényelmesebb” életterek a számára. S a vendégjátékok helyszínei a fővárosban és keresztül-kasul az országban, határokon túl, kontinenseket elválasztó vizeken át. Mindenütt megteremtette magának azt a kis közeget, teljes világot, melyben zavartalanul otthon lehetett (a cigarettájával, a keresztrejtvényével, olvasmányokkal, gondolatai alkotta keretek között). De ugyanakkor társasági ember is volt, nyílt és őszinte, bölcs és csillogó humorú, amikor úgy hozta kedve. Egyensúlyt tudott sugározni maga köré így is, úgy is.
Kulcsszavak is fölidéződnek az ünnepen, melyek szintoly erősen kötődnek Tolnay Klárihoz, mint az alakításainak emlékezete. (Néha, persze, a közönség, a kritika és a művész saját ítélete egy-egy munkájáról, szerepéről nem esik teljesen egybe, de minden befogadónak és az alkotónak magának is joga van a szubjektív értékelésre, emlékezésre, ízlése szerint.) Ám az életút és a pályaív, melyeket bejárva eljutott a személyiségét és értékrendjét meghatározó fogalmak egyensúlyban tartott megéléséig, mint a szépség, a természetesség, a nőiség, a sztárság, a humor, vagy a bölcsesség, nem volt mentes a hajtűkanyaroktól és az akadályoktól…
Fiatalon a merev szerepköri, majd a sztár-skatulya szorították, a női önállóság és függetlenség társadalmi nehezítettsége, a családi élet s a színészpálya összeegyeztetésében megélt sikertelenség nyomasztotta, azután az életkorral és alkattal járó szerepkörváltás kínjai. A második háború utáni idők új nőképe és ideálja, aminek megfelelni akart, de alakítójává lett; s később, a tapasztalatok mérhetetlen növekedésével párhuzamosan, természetes folyamatként megjelenő magány, illetve az érett kori aktív és termékeny élet új stratégiái kiötlésének kényszere kísérték Tolnay Klárit e földön megélt 84 esztendejében.
Változatos élete volt, valóban.
Változatos, mégis egységes karakterű élet nem, vagy alig változott értékrenddel a modern, független nőről, a színházról, a művészetről, a kreativitásról. Ez juttatta el őt egészen a bölcsességig. Vagy már a bölcsesség, a biztos értékrend is készen állt az egészen fiatal színésznő személyiségében?
194
Lehetséges. Hisz csodálói, rajongói már korán, az 1940-es évek elejétől ilyes értékeket fedeznek föl benne s fogalmazzák meg költői, képi vagy prózanyelven.
Versben, filmen, színpadon, magán- és hivatalos levelekben, interjúk szöve-gében vagy kritikákban.
Vagyis a világ volt körülötte változatos és nehézségekkel terhelt, ő azonban biztosan állt a lábán, kiküzdött értékvilágában.
Élete volt a színház (mindenek előtt a színház s majd csak utána a többi fontos tevékenység), s megtalálta-megalkotta a maga számára a járható utat az élet és a teatralitás között. A természet és a természetesség ideálja volt (talán születésétől fogva), a színházi-színészi naturalizmus (a virtuóz mesterségbeli tudással párosuló pszichológiai realista előadásmód, azaz a „vígszínházi” stílus) azonban csak az egyik lehetőség az élet teljességét megjeleníteni képes művészetben. Az intelligenciára alapuló humorérzék, illetve a széles tájékozottság és érdeklődés egészen a groteszkig, az abszurdig vitte Tolnay Klárit a karakterformálásban. Az önállóság és a tudatosság pedig hozzásegítette, hogy ha más nem, hát maga találjon s kreáljon szerepet magának színpadon és a hétköznapokban. A színház volt az élete, de mindennapjaiban nem volt teátrális. Tudta, hogy drága az időnk-erőnk, nem lehet bezárkózni a szellem, a fantázia világába, a proszcé-niumon túl (vagy innen?) is van élet. Nem voltak sztárallűrjei (bár a fiatal filmcsillag talán kacérkodott a lehetőséggel). Pedig rajongói voltak minden életkorában. De ő őszintén odafigyelt a hozzá fordulókra, a természetvédelemtől az ezotériáig, a műfordítástól a pszichológiáig rengeteg minden érdekelte.
Így emlékszünk rá.
A színháztörténet megőrzi alakításainak emlékét és hatását, megvannak filmjei kópiái, olvashatjuk a róla szól kritikákat, visszaemlékezéseket, köteteket, megtalálhatjuk s összegyűjthetjük teljes pályája adatait. A közönség, s akik személyesen ismerhették, magukban őrzik élményeik emlékét. Vajon mit jelent ma nekünk a száz esztendeje született magyar színésznő? S mit fog jelenteni neve s átörökített emléke a következő nemzedékeknek?
A születési centenáriumot ünneplők élményidézése az érvényesség és az aktualitás ereje okán válik érdekessé és értékessé. Ezt érezzük. A századik szüle-tési évforduló tehát csak részben szól a művésznőről, Tolnay Kláriról.
Természetesen, ő, illetve szellemisége, emlékezete is itt van velünk az eseményeken, vezeti kezünket, kedvünket a szervezésben, de valójában rólunk van szó. Önző az ember, a saját élményeit, a meghatározó értékeket képvi-selőket élteti lelkében, az évfordulón pedig együtt örülhet a többi emlékezővel.
Ezért ünnepeljük már eltávozott hőseink, szeretteink születésének napját, esztendejét nélkülük is. Nekünk van szükségünk a születésnapokra, az együtt-emlékezésre. Hogy a számunkra személyesen fontos emberek életét, művészetét a mai társakkal együtt, közös új élményeket is szerezve idézzük. Az eredeti találkozások élménye így nemcsak megerősödik, de meg is sokszorozódik a többiekével, s maivá válik.
Azok a fiatalok, akik velünk együtt emlékeznek, kicsit más helyzetben vannak.
Tolnay Klári huszon- és tizenéves rajongói, akik fiatalkori filmjeit látva ismerik föl az akár nyolcvan év előtti játék aktualitását és mai érvényességét, ezt az
195
élményüket jönnek megosztani az eseményeken. S ezért sikerült ilyen jól, kezdeti várakozásainkat is fölülmúlóan az emlékév. Mert együtt emlékez-hettünk, megoszthattuk személyes élményeinket, újraélhettük a színésznőhöz, az emberhez kötődő, számunkra emlékezetes pillanatokat.
A színház, a színjáték a pillanat művészete, s létezése elmúltával az emlékek szubjektivitásába merül, s hogy mégsem felejtjük el számunkra egykor fontos volt élményt és az akkori magunkra hatással volt embert, azért emlékezetünk sűrű szövésű hálója felel. Ennek szemeihez kapcsolódnak emlékeink, melyek összefüggései saját személyiségünk alapját s vázát adják. Az évforduló és az ünnep segít bennünket, hogy helyünkre találjunk, elhelyezzük magunkat emlé-keink s a többiek emlékei segítségével közös és egyéni múltunkban. Így válunk részévé közösségünknek, kultúránknak, beillesztve az idő és az identitás folyamataiba. Ha emlékezünk, magunkat erősítjük, s akire emlékezünk, meg-mentjük a feledéstől.
Tolnay Klárira tisztelettel, szeretettel és nagy örömmel emlékeztünk születé-sének századik évfordulóján, sok új élményt szerezve szervezőknek és ün-neplőknek egyaránt. Ahogyan Klárika a közönségének szívében élt, a szeretet múlhatatlanul velünk volt az eseményeken, melyek nagy változatosságban követték egymást a 2014. évben. A Klárika 100 Alapítvány kuratóriuma, annak elnöke, dr. Góg Laura vezetésével és irányításával a közönség minél szélesebb körét elérő programot álmodott és tervezett. Olyan tág körből válogatott tematikát, ami megfelel Tolnay Klári gazdag pályája és élete kedves tárgyainak, érdeklődésének. Ezért volt Márai est és filmplakát-kiállítás, vetítéssorozat és beszélgetések az Uránia Nemzeti Filmszínházban, színházi emlékezések, beszélgetések és kiállítások Budapesten, vidéki helyszíneken és a határon túli magyar közösség előtt. S volt még sok fesztivál és óvodai pályázat, ami meg-mozgatta az óvodapedagógusokat és a gyerekeket egyaránt. S volt felső tagozatos diákokkal környezetvédelmi nap az Örkény Színházban, meg születésnapi gálaest, fiataloknak kreatív kiállítás Miskolcon, könyvbemutató és Déryné-nap Jászberényben. Díjátadó a Pécsi Országos Színházi Találkozó keretében a Magyar Művészeti Akadémia rendezésében, vetítéssorozat a magyar televízió csatornáin… S volt még sok színes emlékidézés, no, és színháztörténeti konferencia…
Az emlékezés Tolnay Klárira folytatódhat, folytatódik is bizonyosan.
Hiszen 100. születésnapján oly sokszor érezhetően itt volt velünk, napjaink, élményeink inspirálóan friss és mindig új részévé vált… Nem csak a múltra emlékezünk, hanem jelenünket gazdagítjuk, amikor fölidézzük személyes és közös élményeinket a palóc származású francia szobalányról. Az Ibsen, Csehov, Molnár és Williams hősnőről, a műfordítóról, a természetvédő és ezoterikus gondolkodóról, a filmsztárról és a szinkronszínésznőről, a szórakoztató mesé-lőről, a gyárkéményként cigarettát füstölő, konyakot ízlelgető, önkritikus és tudatos modern asszonyról.
Az örök 20. századi nőről. Tolnay Kláriról.
196