1951. július 1. Vonatra ültem, és vasárnap reggelre megérkeztem Diósgyőrbe. Benyhe Imre bátyám gyanakvással fogadott. „Váratlanul jöttél, nem számoltam arra, hogy segédlelkészt kapok, de azért ma-radj”. Beköltöztem a lelkészi irodába. Két nap múlva bevitt Enyedy Andor püspök úrhoz bemutatni, kiküldetésemet megerősíteni. Méltó-ságteljes, tiszteletre méltó férfi, aki a segédlelkész hogylétéről is érdek-lődik.
Miután a templomunkat renoválják, én is segítettem a munkában, megcsináltam az ablakok asztalos munkáját. Le is festettem őket. Há-rom héten át igen sokat dolgoztam, esténként örültem, ha beledűlhe-tek ágyamba. Miután befejeztem a javításokat, szorosabb lett a kap-csolatunk Imre bátyámmal és a gyülekezettel. Tegnap a felesége, Éva néni közölte az elszámoláskor, hogy a kosztpénzt, vagyis az ebédek árát jövő hónaptól leengedi 6 forintra, a 7 forintról. Igaz, hogy majd-nem minden nap sóskalevest ebédeltünk. A beszerzések mindig ne-hezebbek, azon felül az árak emelkednek. Nyilván hatással volt a templomjavítási munkám, amiért nem kérek semmit.
Szeptember 26., szerda, 12 óra.
Miskolcon elhagytam a töltőtollamat, amit most nélkülözök.
Vasárnap este, mikor búcsúzni kezdtem Benyhe Imre bácsitól, em-lítette, hogy szeretne mondani egyet és mást. Beültünk a szobámba és elkezdte mondanivalóját. Kifakadt. Éreztem egy idő óta, hogy nö-vekvő feszültség van köztünk. Kritizálta Tussay János és Csorba László lelkipásztorokat. Szavaiból arra kellett következtetni, hogy ne-kem is haragba kell lennem velük. Felhozta azt is, hogy nélkülem jól megvannak itt, nyugodtan mehetek Patakra, hiába mondott akármit Tussay János. Csodálkoztam, hogy ilyen hamar fülébe jutott a hír.
Nem tetszett neki, hogy többször bementem Miskolcra közösségi órára. Nem helyeselte, hogy tiszántúli atyafiakkal levelezek.
Nagyon fájtak ezek és a vádsorozatok. Nem szóltam rá semmit.
Isten igazolni fog, ha akar. Amikor elváltunk, Benyhe Imre bátyám azt mondta búcsúzáskor, hogy teljesen félreértettem. Ő azt gondolta,
hogy Diósgyőrben maradok. – Nem értettem félre. Abban megerősöd-tem, hogy ezután a felébredtekkel nyíltan vállalom, teljes mértékben a közösséget. Vagy eltűri a lelkipásztor, vagy tovább megyek.
1952 októberében, nászutunk alkalmával beköszöntünk Miskolc-Diósgyőrbe. Benyhe Imre nem győzte dicsérni a „csöpp kicsi asszony-kát”, a feleségemet.
SÁROSPATAKON
1951. szeptember, ősz. Sárospatakra utaztam az első lelkészképe-sítő vizsgára.
Ebben az időben még nem szakadtunk el a Tiszántúlról, sok ese-mény kötött oda. Konyáron csoda történt, mert Úry Feri bácsit addig törte az Úr, mígnem megbékült a hívőkkel, akik a baptistákhoz jártak.
Először Török Sándorné, utána Bakonszegi Jánosné Erzsike és Kristóf néni bemerítkeztek. Nagyon fájt ez az esemény, mert református egy-házunkban úgyis sok a baj. Tőgyi Sándorné Emma elment Feri bácsi-hoz, amiről azt gondoltuk, hogy hiába. Beszélgettek mindenről, elő-ször emeltebb hangon, azután imádsággal fejezték be a találkozót. Is-ten csudát tett. A hívők bőséggel kapnak szolgálati lehetőséget. A kö-zösségi órák a gyülekezeti teremben tarthatók. Együtt megyünk Feri bácsival, dicsőség érte az Úrnak!
Sárospatakon mindnyájunkat nagyon megszomorított, hogy a Fő-iskolát szeptember 1-gyel megszüntették. Ugyancsak a pápai főFő-iskolát is. Az egyezmény szerint pedig négy főiskolát a középiskoláival együtt meghagytak. Állami emberek szerint nagyon könnyű volt a re-formátus egyházi vezetőkkel megalkudni. Patakon soha nem voltak még ilyen nagy tervek, mint most. Ide iratkozott be Szőnyi Gyurka és Haluska János is. Tudjuk, hogy Isten nem mosolygott ki bennünket, hanem csak az ördög. Bereczky püspök úr és Kiss Roland elnök úr a döntést levélben azzal indokolták, hogy anyagi nehézségek vannak.
Nem ez volt a valóság. Isten napfényre hozza a hazugságot, a görbe út veszedelembe visz. Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van. Nem hazugság ez az ige sem! A tanárok egyáltalán nem tudják, hogy mi lesz velük. Biztosan „kiszűrnek” néhányat, de csak az történ-het, amit Isten megenged, amit Ő enged. Az ösztöndíjam megvan, a
lehetőség is a tanulásra, tanáraim is így látják jónak, hogy jöjjek vissza.
Legyen meg az Úr akarata.
Szerelmes vagyok. Néha annyira gyötör, hogy nem tudom, mit csináljak. Nagyon vágyom Uzonkám után. Máskor könnyebb hor-dozni. Július 25-én találkoztunk utoljára. Mátraházáról jöttek haza Enikővel, Füzesabonyban vártam őket az átszállásnál. Onnan fölmen-tünk Egerbe, egy jó fél napot tölthetfölmen-tünk együtt hárman. Az nap reg-gel ezt az igét olvastuk mind a ketten, mert együtt tanulmányozzuk a Zsoltárokat: „Ez a nap, amelyet az Úr rendelt, örvendezzünk és vigadjunk ezen!” Zsoltárok 118,24. Előtte és utána való nap esett az eső, mi pedig a szabadban örvendeztünk egymásnak és az Úrnak. Nagy békesség-gel jöttem haza, mert Isten ezt a napot is megadta nekünk.
Uzonkám állást kapott Papp Ignác ügyvéd úrnál havi 1.000 forint-tal, ami háromszor több volt, mint az Árvízvédelmi Hivatalnál, de este hatig is dolgozott.
Debrecenben a deportálások körül ez ideig csend van, amiért ma-gasztaltassék az Úr. – Asztalos Zolitól tegnap kaptam levelet, amiben írja, hogy feleségül veszi Ildikót, a legidősebb Toókos leányt. Nagyon kérem az Urat, hogy mutassa meg nekik akaratát. Én egyelőre nem akarnék nősülni, ha csak nem kényszerít valami különösebb. Nem ér-zek Istentől erre indíttatást. Egy évet még tanulni szeretnék, ha lehe-tőségem van rá. Szükségünk van a készülésre.
A misszióról. – Tudjuk, hogy Isten nem hazudott, lassan készül-getünk. Alcsúton szeptember 12 és 17 között országos konferencia lesz, amire én is készülök előadással. Az idő rövidre van szabva, nem sokára ott leszünk a mennyben Krisztusunk előtt. Nincs is több vá-gyam ezen a földön. Megadta a feleséget, hirdethetjük Krisztust a po-gányok között. Nagy öröm ez. Megyünk, közeledünk a mi Urunkhoz.
Egyre nagyobb fény sugárzik ráncosodó arcunkra, homályosuló sze-münkre és egyre jobban látjuk Jézust. Boldogok az Úr gyermekei! Ér-demes Krisztusért élni!
Hogy vagyok most? Végletekben. Lent és fent a sok szolgálat kö-zött. Magasztaltassék az Úr, Akinek kezébe teszem az életemet, az éle-tünket! Hálát adok Neked minden jóért és minden szenvedésért.
1951. szeptember 26., szerda 12 óra. E hónap 3-án, 4-én, 5-én volt az első lelkészképesítő vizsgánk Patakon. Azért ott, mert a Kerület megbízottjai vizsgáztattak, nem Debrecen. Jelesen vizsgáztam ugyan, de mégsem fogok dicsekedni ezzel az eredménnyel. Öt év alatt tapasz-taltam, hogy hol pontosan abból kérdeztek, amit nem nagyon tudtam, hol abból, ami nagyon jól ment. Úgy gondolom, hogy mind két esettel Isten tanított, és kegyelemből történt. Most általában abból kérdeztek, ami gyengébben ment. Nem lettem volna jeles a tanárok jóindulata és sok mindenre való tekintete nélkül. Szégyelltem magam.
Vizsga után az alcsúti szolgálatokra készültem, Tussay János bá-tyám megkért arra, hogy az avasi templomban vasárnap este evangé-lizáción szolgáljak. Azt is említette, hogy ne menjek vissza Patakra, mert nagyobb szükség van rám Diósgyőrben. Semmit sem válaszol-tam rá.
Szerdán, 12-én délelőtt együtt indultunk Alcsút felé Toókos Enikő-vel és Farkas Ibolya vámospércsi leánnyal. – Többet vártam ettől a kon-ferenciától. Visszaemlékezve azonban úgy veszem, hogy mégis sokat kaptam. Hangulat nem volt, és a megszokott szólamokat sem hallottuk.
Isten önmagára, tehát a misszióra irányította figyelmünket. Ma is lehet-nek látásaink és merész álmaink. Örvendeztünk annak is, hogy a misz-szió barátai egymásra találtak az Úrban. Éliás József, a zsidómismisz-sziói munkaág vezetője, Balog Zoltán zsidómissziós segédlelkésszel Szeren-csen ugyanazokat hirdette, mint Döbrössy Lajos a pogány missziói munkaág vezetője, Ivanyos Lajossal, Szőnyi Gyurkával, Ferenczi Zoltán evangélikus misszióvezetővel együtt. Isten Lelkének munkája volt ez.
Elszomorított, hogy a Missziói Otthon népével, Vajda Máriával, Borbély Bélával, Szabó Zoltán teológussal nem voltunk egészen egyek. Talán versengés az oka a különbségnek. A megtérés több an-nál, minthogy naponként a hitünket mélyítgessük. Az Úr szolgálatra rendelt, ami Jézus egyházának létértelme.
Visszafelé jövet megnéztem a keresztfiamat, Oláh Bálintot és Ko-vács Dezső Szabadság téri segédlelkészt, akinek komoly kapcsolatai vannak Toókos Enikővel. Vasárnap, 23-án a Debrecen homokkerti gyülekezetben megkereszteltem Kormány Zsolt Pált, Mancika nővé-rem második kisfiát. Istentiszteleten igém volt: „Jézus Krisztus Úr!”
Mivel Baksy Zoltánt egyhangúan meghívták Fülesdre lelkésznek, ezért Kovács József lelkész bátyám szeretné, ha én kerülhetnék oda. Pé-ter János püspök úr sem ellenezné a nehéz döntést, amire Isten még nem adott világosságot. Sárospatakra érkezik a szeptemberi kongruám.
Uzonkámmal jól vagyunk, tudjuk, mindkettőnknek vigyázni kell arra, hogy az Úr előtt járjunk, nehogy botránkoztassuk a gyöngébbeket.
Horváth Zoltán Perkupán, Sólyom Ferenc Poroszlón segédlelkész, Debreczeni Pista még katona, Tariska Jenő autószerelő. Úry Ferenc bá-csi most sem tartotta meg szavát Konyáron, diplomatikus. Ítélje meg magatartását az Úr. – Hosszúpályiban gyöngélkednek az atyafiak.
Sárospatak 1951. október 16., kedd 8 óra 10 perc.
Október 1-én érkeztem Patakra. Isten megújító Szentlelkének ere-jét tapasztalom életemben. Teljes szívet kívánok adni Neki. Este az ál-lomáson dr. Telegdy Imre várt. Az emeleti szép studírozó szobát kap-tam szállásul. Darányi Lajos bácsi, a gyülekezet pásztora kedvesen fo-gadott. Kezdetben több időm volt a teológiai tudománnyal foglal-kozni, mint most. Szeretnék hűséges szolga lenni. Az emberek barát-ságosak, kivéve a konviktus gondnoknője, aki haragszik rám, mert nem „kezét csókólom”-ot köszönök neki, hanem „áldás békeség”-et.
Szerinte nem cseléd ő, hogy így köszöntsék. Érdekes, hogy ma is van-nak olyanok, akiknek ez a legnagyobb problémájuk.
Tegnap volt az egyházkerületi közgyűlés Miskolcon. Az Akadé-miához való ragaszkodás szövegét dr. Nagy Barna professzor diktálta le nekem lakásán, aminek az eredeti példányát őrzöm. A Főiskola megszűnését ennek a gyűlésnek kellett volna kimondani, de helyette az iskola mielőbbi visszaállítását kérték. Isten látja a jövendőt, hogy mi lesz, de szükség volt erre a nyilatkozatra. A református egyházunk intézménye alulról fölfelé épül, ez a zsinat-presbiteri elv.
Asztalos Zoli és Ildikó november 7-én vasárnap este tartották el-jegyzésüket. A mi Urunk áldja meg őket. ‒ Még nem tudom, hogy mi-lyen missziói tételt választok ki, az Úr tanácsát kérem. – A Jó Pásztor zsidómissziói otthont, Budapest Rózsa völgyén Konventünk felaján-lotta az államnak, pedig ott néhányszor találkozni akartunk még.
Amikor a hónap elején Patakra jöttem, ezt az igét adta Isten: „Légy hív mindhalálig és néked adom az életnek koronáját.” – Néha nagyon el fog
a honvágy és jól esne Debrecenben lenni. Egyedül az ige tudja lecsil-lapítani szívemet: „Aki meg nem tagadja apját, vagy anyját… vagy testvé-reit én érettem, és az evangéliumért, nem méltó én hozzám.” Legyen meg az Úr akarata.
EXODUS DEBRECENBŐL
Sárospatak, 1951. november 4., vasárnap este 17.30.
Az elmúlt hetek sűrű eseményeiről, az exodusról röviden számo-lok be. A „fiúk”, vagyis pataki teológusok igen ügyesen megszervezve október 22-én hazajöttek Debrecenből. Egyszerűen megszöktek. Ha-zajövetelük oka, hogy a pataki főiskola elméletileg nem szűnt meg, és az egyházkerület nem is akarja bezárni. Istennek engedve és az előbbi körülményekre hivatkozva hétfőn hajnalban szépen útnak indultak.
Megtörve, de mégis örömmel érkeztek vissza. Soha nem láttam ilyen egyetértésben a pataki teológusokat Debrecenből haza. Isten Lelke kö-zöttünk volt.
Küldöttek indultak Budapestre Enyedy Andor püspök úrhoz, aki a Zsinatra utazott fel. A fiúk kérték, hogy adjon utasítást a pataki Teoló-gia azonnali megindítására. Püspök úr együtt sírt, együtt imádkozott a fiatalokkal, de az engedélyt rájuk tekintettel nem adta meg. Úgy látszik, hogy az állam kívánja megszüntetni az iskolát. Egyesek állítják, hogy nem az állam, hanem egyházi főhatóságunk ügybuzgalma az egész.
Az esetből a következőket szűrtem le: ma mindenki csak beszél, de úgy helyezkedik, hogy akármi történjen, neki ne essen baja. Nem merik vállalni a felelősséget. Nagyot csalódtam egyházi vezetőinkben, akik hamis úton járnak és hazugok. A fiúk szerdán este visszamentek Deb-recenbe. Újszászy Kálmán professzor úr és Darányi Lajos lelkész bú-csúztatták őket. Úgy tértek vissza, mint akik a megdicsőülés hegyén jár-tak. Az „exodust” megcsinálták a pápai teológusok is, de cselekedetü-ket emberi indulatok befolyásolták. – Bereczky Albert püspök úr dü-höngött, ugyan mit is tehetett volna egyebet. Jelenleg Budapesten és Debrecenben nagy kihallgatások folynak. A tanárok, vagy mások a feljebbvalók közül meg akarják mutatni, hogy azért ők is tudnak va-lamit, nem csak a fiúk. Én sokáig nagyon csalódottan járkáltam, Isten most kezd vigasztalni.
Ma egy hete Bükkzsércen jártam, mert október 27 és 28 között gyü-lekezeti nap volt a faluban. Kutasi Béla nagyon hívott, három szolgá-latra kért, amelyekre csak két igém volt. Isten mindezek ellenére meg-áldott.
LÁTOMÁSOM VOLT
1951. november Sárospatak
Szomorú szívvel jártam-keltem, és súlyos bűnteher volt a válla-mon. Elhatároztam, hogy odamegyek Krisztushoz, megállok a kereszt alatt, hogy megmosódjak.
Előre elképzeltem, amint Krisztus ott csüng az ég és föld között, verejtékes a teste, kidagadtak az erei. A nap égeti, meg-megvonaglik.
A töviskoszorú még mindig ott van megsebzett fején. Viaszsápadt az arca, beesett, karikás a szeme, ajka kék, szakálla nyálas, ruhája, ami rajta maradt, szennyes és izzadság szagú. – Én állok a kereszt alatt, remegve sírok, hangom el-elcsuklik, míg elpanaszolom: Uram, vét-keztem az ég ellen és Te ellened. Pedig nem akartam gonoszságot cse-lekedni. Bűnösök között az első vagyok.
Krisztus még jobban elsápad, beleharap szája szélébe, behunyja a szemét, felemeli a fejét és fájó sóhaj szakad fel belőle. Amíg sóhajt, még jobban megduzzadnak az erei, sebeiből szivárog a drága piros vér, és én ott állok a kereszt alatt, és minden hulló cseppje tisztítja a lelkem, szívemet és gondolataimat. Fájdalmat okoztam Krisztusnak, de újból megmosódtam. Tisztán távozhatok.
Szóval mindezeket így előre elképzeltem és elindultam a kereszt alá. Megyek és végre felértem a Golgota hegyére. Lehajtott fejjel bandu-koltam végig, és a tetőn megálltam. Úgy gondoltam, hogy pontosan szemben vagyok a kereszttel. Várok, hogy cseppenjen rám a drága vér, de nem történik semmi, csak mélységes csend vesz körül. Félve meg-szólalok halkan: Uram, Te vagy a drága forrás, itt buzog föl a tisztító vér, miért nem hull a fejemre? Semmi válasz. Nem jó helyen vagyok?
Lassan felemelem az arcomat, felnyitom szememet, hogy közelről lás-sam az én vergődő, édes Megváltómat. Kinyitom a szemem… és szinte megáll a szívem dobogása… Krisztus nincs a kereszten! Hova lett?
Reszketek a félelemtől, mert úgy érzem, hogy még jobban nyom a bűn
terhe. Hol mosódjak meg? Mindennek vége… zokogva indulok visz-szafelé. És egyszer csak elém áll valaki. „Mit sírsz? Kit keresel?” – kér-dezi. Az előttem álló, fényes ruhájú, dicsőséggel körülvett alakban fel-ismerem Isten közelségét.
‒ Téged kereslek, Uram! – szakadt fel szívemből a kiáltás.
‒ Miért sírsz? – kérdezte újból.
‒ Uram, mi lesz a bűneimmel? Szeretnék megmosódni, és Téged nem találtalak a kereszten!
Megfogott és visszafordított. Néznem kellett a keresztfát. Most rajta csüngött, és jól láttam a két kezén felszakított húst, a szögeket.
Láttam, hogy alvadt vér van a szája szélén. Láttam, hogy milyen irtó-zatosan ver a szíve, és folyik a vér sebeiből. A világ bűne miatt szen-ved. Az én bűnömért is. Hogy zihál, jaj, nem tudom tovább nézni.
Szíve megszakadt, feje alácsuklott… Elsápadtam, mert úgy éreztem, hogy nem bírok tovább állani a lábamon. De Krisztus újból megérin-tett és Reá néztem.
– Uram, milyen jó, hogy már nem vagy ott!
Az Úr ismét szólt:
– Miért keresed holtak között az élőt? Azon a pénteki napon el-vettem a bűneidet, és nem vagyok többé a kereszten. Halálom egy-szeri. Nem szenvedek többé éretted! Lásd meg, hogy én élek, Aki többé nem vagyok miattad fára szögezve. Ha vétkezel, akkor sem me-gyek vissza a Golgotára. Értsd meg, hogy a világ országútján akarok veled járni. Bűneidért csak egyszer tettem eleget, ami elég.
Megértettem, hogy csak az ördög akart újra becsapni. Örvendezni kezdtem, hogy nincs rajtam többé a bűn terhe, elindulhatok az élő Jé-zussal. Magasztaltassék az Úr! A hívő embernek csak feltámadt Meg-váltója van!
„KEGYELMES ÍTÉLET”
Sárospatak 1951. december 6, 22 óra. Salgótarjánban meglátogattam Pongrácz Katit, akinek édesapja Hosszúpályiban rég meghalt. Az ottani közösség vezetőségi tagja lett. Talán 25 éves. Félszeg és kicsit sértődé-keny volt, ezért elcsodálkoztam mostani állapotán. Merész és rugékony volt, szinte álmodni sem merjük, hogy Isten mivé formál bennünket.
Bereczky Albert felelős őrálló a pataki diákok közül, hazatérésük miatt hat fiút akar kicsapni a teológiáról. Három pestit és három deb-recenit. Egyházunk „őrállóit” nagy vakság bizonyítaná, ha megteszik.
Egyebek között divatos szólam manapság, hogy ítélet alatt va-gyunk, kegyelmes ítélet alatt. Nem fogadom el ezt a hipotézist, még ha a külső jelek bizonyítanák is. A keresztyén ember vagy teljes ítélet, vagy teljes kegyelem alatt van. Isten nem jár az arany középúton. Akit beborított Jézusunk vére teljesen, az kegyelem alatt van. Aki csak félig öltözte fel Krisztust, arról elhiszem az ítéletes kegyelmet.
Ha Isten emberek kezébe ad és megsanyargat, tudom, hogy büntet, illetve hitemet próbálja, mert a kipróbált hit mindennél becsesebb. Ta-lán jobban akarja dicsőíteni magát bennem. A mártíromság nem bünte-tés, hanem kegyelem. Bűneim büntetését Krisztus hordozta el. Szenve-dett érettem, mindent magára vállalt és elvégezte az áldozatot. Isten Őt sújtotta és kibírta. Én nem bírnám ki, még a „kegyelmes ítéletet” sem.
Most örvendezve járok, mert éppen abban látom a keresztyének erejét, hogy Krisztus magára vette minden kárhoztatásomat. Egészen betakar a kegyelem. A szívem, életem, mindenem felajánlom Neki!
Kovács Dezső bátyám és Toókos Enikő testvérem ma este tartják Debrecenben eljegyzésüket. A 121. zsoltárral kívántam áldást éle-tükre. Ezen az estén Gyula bácsi Ilonka nénivel 30 éves házassági év-fordulójukra emlékeznek. Dicsértessék az Úrnak neve! Dezső és Enikő 1952. január 20-án már meg is tartották az esküvőjüket.
ÍTÉLET KEGYELEM NÉLKÜL,1952
Sárospatak 1952. február 3.,vasárnap. 12.15 óra. Örömmel készü-lök a napló írására.
Múlt év karácsonya és újév között Péter János magához hívatott négy fiút, akiket ki mertek csapni a teológiáról. Pestről kettőt, Debre-cenből négyet. Hetet félévvesztésre ítéltek, természetesen, mind jelesek vagy kitűnőek voltak, de ez ma nem számít. A fiúk elbeszélgettek a püs-pök úrral, aki megimádkoztatta őket. Azután kifejtette, hogy a kicsapást véglegesíti, egyházi szolgálatot nem vállalhatnak, még irodatakarítást vagy harangozást se, de ha valamiben szükségük lesz, nyugalommal forduljanak hozzá. A fiúk megköszönték segítségét, és olyan sietve tá-
voztak a püspöki hivatalból, mint a napkeleti bölcsek a betlehemi já-szolbölcsőben Krisztusunk megtalálása után. Engem nagyon lesújtott a hír, mert nem gondoltam, hogy erre is képes legyen egyházunk „felelős őrállója”. Janka Lajos ötödéves, Körösi József ötödéves, Kotsis István ötödéves, Kulcsár István negyedéves teológusok letörve fogadták a hírt, de hitükben erősek maradtok.
„Felelős őrállóink” gondosan gyakorolják a „kegyelmes ítéletet”, egyházunk rombolása céljából. Hazugsággal kezdték a pataki kollé-gium megszüntetését, és saját anyagi érdekükből hazugsággal fejezik be, szinte hihetetlenül kemény szívvel. A négy fiú közül három már el is helyezkedett. Osztom nézetemet Török István debreceni professzor megjegyzésével. Amikor ötünket 1950-ben Debrecenből eltávolítot-tak, ez a teológia csődjét jelentette. Az 1951. évi fegyelmi az
„Felelős őrállóink” gondosan gyakorolják a „kegyelmes ítéletet”, egyházunk rombolása céljából. Hazugsággal kezdték a pataki kollé-gium megszüntetését, és saját anyagi érdekükből hazugsággal fejezik be, szinte hihetetlenül kemény szívvel. A négy fiú közül három már el is helyezkedett. Osztom nézetemet Török István debreceni professzor megjegyzésével. Amikor ötünket 1950-ben Debrecenből eltávolítot-tak, ez a teológia csődjét jelentette. Az 1951. évi fegyelmi az