„Ha Istenben ismerjük meg a teremtményeket, akkor az a <reggeli ismeret>”
(Eckhart Mester: A nemes emberről) (I. Eltűnések szilánkosnak tűnő esetei
Bizony mondom nektek, van, hogy
a valamivel, egyszerre, többé nem vergődünk:
hol lesz, hol nem lesz, ostobán,
hovatovább oktalanul tűnik el,
ha nincsen, akkor nem jó, és mitsem ér, mondjuk, betűzzük: f, ö, l, ö, s, l, e, g, e, s;
egy mese: megy egy öreg a dombon, horpadós léptekkel, iránya: a napnak, és a kalapjára oldalra
kokárda van tűzve,
ahogy mondani szokták: mendegél, büszke bácsi,
„o”-lába kerek, mint a betű;
más: estétől-reggelig számolom a böglyöket, kettő van, de meglepően sok helyre
képesek leszállni, ott maradni, nem is hinném, hogy kettő,
mert a kettő, gyilkolás szentpontjából, alacsony érték;
van, hogy elhajtunk autókkal a pusztába, ahol nincsen semmi, elvágjuk a korántsem véletlenül
karunkon pihenő, gyönge csecsemők torkát, és akkor a valamivel nem vergődtünk, hol volt, hol nem volt,
ostobán, hovatovább oktalanul tűnt el;
egy eset: „kora nyolcvannégy év",
„otthonából ismeretlen helyre távozott", és bizony mondom, eltűnésekor kalapot, kalapján kokárdát viselt,
büszke bácsi volt:
„o”-lába kerek, mint a betű.
(Ajánlás helyett:)
Van, hogy elhajtunk csodás járgányainkon a pusztába, ahol a semmi van.
Izgatószerek helyett szőrt
tömünk az orrunkba, lefekszünk, prüsszögünk, várjuk,
hogy hasson.
De hiába, vizünkből bor, kutyánkból szalonna, nem lesz.
(II. látható és nem látható dolgok) Ha az ennyi nincs annyiból, ha a nincs meg a van ennyiből, akkor ennyi vagyok: annyiból;
a háló indigó,
átüt, nem látszik: üt rajta minden, átüt a dőlés,
ahogy borulnak a bordák az emésztőre, és húzzák, vonják mindet
a nagyvállú, nagymellű szippantósfiúk, és az is, hogy végül otthagynak
egy szarlepényt a gyepen, a fene a jó dolgukba;
Ha az ennyi nincs annyiból,
ha a nincs meg a van van ennyiből, akkor ennyi vagyok: annyiból;
a háló ing,
ingünk indigó, kék,
bár nem látom, mindegy, ha kék, lehet léha lila is,
mert segítségre, pontosan mondom:
szeretetre szorulok, meg kell kérnem valakit, ha valaki nincs velem, hogy mondja kérem:
ez milyen szín?
Kiss Ottó
A vihar
Amit most elmesélek, régen történt. No, azért nem olyan régen, mint amilyen régen a csillagok születtek az égre, de jó néhány esztendeje már. Késő délután volt. Falusi Tata éppen a kertben kapált, Falusi Mama a konyhában tett-vett. Odakünn nagy forróság perzselte a tájat. A Nap is törölgette homlokát az égen, oly meleg volt. Szívesen megfürdött volna egy kis nyári záporban. De így volt ezzel a falu minden füve, fája, állata is. Mintha meghallották volna a felhők ezt a
kívánságot: néhány pillanat alatt összegyűltek a falu felett annyian, amennyien csak odafértek.
Sűrű, fekete felhők voltak.
- Ennek fele sem tréfa! - mondta Falusi Tata, s megtisztította kapáját. Talán csak megszokásból tette, mert bizony azon egy szem föld sem akadt. Olyan száraz, porhanyós volt a kert, hogy minden lepergett a kapáról. Kívánta is a föld nagyon a vizet, de ennyi sötét felhő láttán megijedt kicsit, s titokban úgy tett, mintha jót ivott volna valamelyik közeli forrásból.
Falusi Tata beballagott a konyhába Falusi Mama mellé, s az ablakon keresztül leste a közelgő vihart.
Nem sokáig kellett várnia. A felhők, mint óriás medvék, brummogni kezdtek, azután pedig, mint a megvadult oroszlánok, morogtak, vicsorogtak a növényekre, állatokra, emberekre - az egész falura.
Úgy viselkedtek, mintha bántotta volna őket valaki. Lehet, hogy volt is a faluban egy-két gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, Falusi Mama és Falusi Tata azonban nyugodt volt, egyikük lelkiismeretét sem nyomta gonosz vagy csúf dolog.
Egy óra is eltelt azóta, hogy eleredt az eső, amikor - váratlanul - félénk kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől.
Falusi Mama odasietett, kitekintett az ajtó üvegén keresztül az udvarra, de nem látott senkit. Éppen megfordult már, amikor ismét hallatszott a kopogás. Erre már Falusi Tata is az ajtóhoz lépett, s kíváncsian kitárta.
- Kérlek benneteket, engedjetek be? - mondta odakintről egy elázott kisfiú.
Falusi Mama Falusi Tatára nézett, majd betessékelte a fiút a szobába. Ruháját levette, helyette szárazat adott rá.
- Így ni! - mondta Falusi Tata, amikor mindez megvolt.
- Most pedig meséld el szépen, ki vagy, és azt, hogy hogyan kerültél ide? - szólt Falusi Mama, és a fiú kezébe nyomott egy bögre friss tejet, egy meleg kalács kíséretében.
A kisfiú néhány percig hallgatott, aztán szipogva bemutatkozott, s nagyot kortyolt a meleg tejből.
- Az igazat mondjam? - kérdezte. Falusi Mama és Falusi Tata bólogatott.
A fiú is tudta, hogy mindig, mindenkinek az igazat kell mondania. Nem is azért kérdezte. Inkább csak azért, mert nehéz volt belekezdenie, szégyellte magát, szégyellte, amit tett. Ám összegyűjtötte erejét, és elhatározta - gondoljon róla bármit is Falusi Mama és Falusi Tata -, ha már így történt, ő bizony vállalja, és elmondja a teljes igazságot.
- Az úgy kezdődött - szólt -, hogy édesanyám vásárolni indult a városi boltba, s meghagyta, sehová se mozduljak el otthonról. Azt mondta, hogy nagyon igyekszik majd haza. Amint kilépett a házból - folytatta a fiú, fejét lehajtva -, kinyitottam az ablakot, kimásztam rajta, s futni kezdtem az erdő felé.
Odaérve a kis patak hídjára álltam, és onnan néztem az áttetsző víztükröt. Pókok szaladgáltak a víz tetején, a vízben pedig apró halak úszkáltak csoportostól. Sokáig néztem őket. Amikor meguntam, otthagytam a hidat, és elindultam az erdő közepe felé. Sokáig kóboroltam. Az az igazság, már féltem egy kicsit, s a lelkiismeretem is gyötört, úgy gondoltam, elindulok visszafelé. Ám akkor hirtelen egy medvét hallottam brummogni a hátam mögött. Gyorsan futásnak eredtem, nem is mertem hátranézni, mert akkor már a vicsorgó oroszlánok is üldözőbe vettek. Végre kiértem egy tisztásra, felnéztem az égre, láttam a sűrű, fekete felhőket, megértettem, hogy azok morognak és vicsorognak. Akkor sírva elindultam visszafelé, de eltévedtem. Nem tudtam, mit tegyek. Végül behunytam a szemem, és szaladni kezdtem egyenesen. Mindig csak egyenesen. Hosszú ideje futottam már, amikor eleredt az eső. A fák, bokrok összekarcolták a kezem, de nem figyeltem rájuk.
Nagyon féltem. Már majdnem kiértem az erdőből, amikor megbotlottam egy farönkben.
Kinyitottam a szemem, és nem messze tőlem megpillantottam ezt a házikót. Hát így történt! - mondta a fiú, és nagyot sóhajtott, olyat, akár a felnőttek.
Falusi Tata ekkor felállt a székről, és azt mondta:
- Ezért támadt hát hirtelen vihar!
- Ha már így esett, nem tudunk változtatni rajta - tette hozzá Falusi Mama -, csupán reménykedhetünk, hogy máskor nem fordul majd elő.
A fiú megértette, miért gyűltek a falu fölé a fellegek, s hogy miért is morogtak rá olyan rosszallóan. Falusi Mamának és Falusi Tatának ugyan nem mondott semmit, de magában
megfogadta, hogy nem fog többé otthonról elszökni. Ez minden szónál többet ért.
Abban a pillanatban, ahogy őszintén megbánta tettét, a vihar elcsendesedett. Mire mindhárman kiértek a konyhába, kitekintettek az ablakon, már éppen csak csepergett az eső.
- Ennyi elég is volt a földnek - mondta Falusi Tata.
A fiú pedig felvette időközben megszáradt ruháját, illedelmesen megköszönte a vendéglátást, s jókedvűen indult hazafelé. Elhatározta, hogy édesanyjának is bevall mindent, töviről hegyire.
Abban is biztos volt, hogy soha többé nem tesz ilyet. Örült, hogy elmúlt a vihar kinn a földeken, de mindennél jobban annak, hogy benn, a lelkében is. Boldogan tekintett az előbújó Napra, s a távolodó fellegekre, akik talán egy másik falu fölé igyekeznek, oda, ahol még rosszak a gyerekek.
Boldizsár Ildikó