A Jakob és Wilhelm Grimm által összegyűjtött és kötetbe rendezett mesék az 1812-es első német kiadás óta a mesekutatók és meseelemzők, valamint a pszichoanalitikus módszerekkel dolgozó mesemagyarázók kedvelt kutatási témái közé tartoznak. A Piroska és a farkas, a Hamupipőke, a Hófehérke, A hét holló, a Csipkerózsika, a Jancsi és Juliska megannyi értelmezési kísérletnek szolgált már alapul: hol kortörténeti dokumentumokként, hol az emberi psziché megfeleltetéseiként, hol pedig a gyerekek szocializációs folyamatainak ábrázolásaként mutatták be őket, hogy csak a legnépszerűbb kutatási irányzatokat említsem. A legismertebb Grimm-mesék azóta is minden mesegyűjteményben vagy válogatásban helyet kapnak, egyes mesék pedig szétválaszthatatlanul egybeolvadtak a Grimm testvérek nevével. A Walt Disney-féle szórakoztatóipar is kincsesbányaként kezeli ezeket a gyűjteményeket, és bátran merít belőlük, hogy aztán szinte a felismerhetetlenségig megváltoztassa, saját képére formálja a kiválasztott meséket. Sajnos, ma már jobbára csak a
„diznisített" változatok élnek a gyerekek és a felnőttek agyában, a legtöbben hitetlenkedve és helyreigazítást követelve ingatják a fejüket, ha meghallják az eredeti történetet.
Magyarországon 1986-ig a teljes Grimm-gyűjtemény töredéke volt csak magyarul olvasható, az is inkább átdolgozott formában. Adamik Lajos és Márton László végezte el azt a mesebeli hősöknek sem utolsó feladatot, hogy átültesse magyar nyelvre a Gyermek- és családi mesék kétszáz történetét.
A fordításból a németül nem tudók számára is kiderülhetett végre, hogy az addigi átdolgozások mely pontokon hamisították meg az eredeti Grimm-mesét, hol ferdítették el a szöveget. Ám hiába áll rendelkezésre immár egy szöveghű fordítás, a mai napig az átdolgozott szövegek jelennek meg az újabb és újabb (kalóz)kiadásokban. A gyerekkönyvtárak többségében helyet sem kapott a Márton-Adamik-féle fordítás. Ez is oka annak például, hogy még a mai gyerekek is annak tudatában nőnek fel, hogy a Békakirály és Vashenrik című ismert mesében a királykisasszonynak ágyába kell fektetnie a követelőző békát (sőt, meg is kell csókolnia), holott az eredeti szöveg imígyen hangzik:
„...amikor (a királylány) ágyba bújt, a béka odamászott hozzá, .s így szólt: Fáradt vagyok, ott akarok aludni, ahol te: emelj magadhoz, vagy megmondlak az apádnak Ettől gurult csak igazára dühbe a királylány! Felkapta a békát, és teljes erejéből a falhoz vágta. Most aztán pihenhetsz te undok béka!"
Nem nehéz belátni, hogy a falhoz csapás egészen más alternatíva, mint a csók és az ágyba bújás.
Még ha a gyerekeknek való átírás vélt vagy valósnak hitt szempontjait mérlegeljük, akkor sem egészen világos, hogy az átdolgozás során miért változott a falhoz vágás csókká, hiszen mindenképpen kevesebb kudarccal jár azzal a tudással felnőni, hogy ha undorodunk valamitől, azt jobb nyíltan kifejezni, mint az ellenkezőjét színlelni. A békakirály épp attól változik vissza emberré, hogy a kettejük között zajló interakció során a királylány is felnőtt nő lesz: nem játssza el többé az apja kedvéért - ahogy a mese az elején kéri - az engedelmes lány szerepét, hanem fellázad és nyíltan szabad utat enged saját negatív érzelmeinek.
A fordítások és átdolgozások során deformálódott Grimm-mesehősöknél azonban mostohább sors jutott azoknak, akiket lassan-lassan elfelejtettünk. Az elfeledett mesehősök mindenből kimaradtak:
sem filmek, sem átírások, sem kutatói irányzatok nem találták őket arra érdemesnek, hogy megőrizzék alakjukat. Pedig óriási kár lenne, ha kivesznének az emlékezetből, annál is inkább, mert mindannyian jellegzetes férfi vagy női magatartásmintákat testesítenek meg, így épp annyi figyelmet érdemelnek, mint azok, akik immár klasszikus mesehősökként vonulnak be a meseirodalom halhatatlanjai közé. Érdemes hát megismerkedni velük is, végigjárni azokat az utakat és küzdelmeket, lehetőségek közötti választásokat, amelyeket a mesék az ő alakjukon és élettörténetükön keresztül mutatnak be nekünk.
1. Kedves Roland
Talán iskolásnak tűnik a következő kijelentés, mégis fontos hangsúlyozni: a meseelemzéseknél különösen figyelni kell a címek információtartalmára. A Kedves Roland című mese például úgy kezdődik, mintha a továbbiakban - a címmel ellentétben - egy lány lenne a hőse, akinek viszont neve sincs a történetben. A mese szerint a mostohaanya a lány életére tör, de neki sikerül kicseleznie őt: így a mostohaanya saját lánya fejét vágja le. A gyilkosság után a lány kedves Rolandjához rohan, akivel együtt menekülnek az őket üldöző mostoha elől. Amikor sikerül a gonosz asszonytól megszabadulniuk, a mesétől megszokott módon egy mindent lezáró lakodalommal véget is érhetne a történet, de nem így lesz: Roland hazaindul az apjához, hogy „szétkürtöltesse az esküvőt", a lány pedig vörös kősziklává változik, „hogy senki ne ismerhesse fel", amíg a kedvese vissza nem tér hozzá. A folytatásban aztán kiderül, hogy miért kedves Roland a mese címe: „Roland, mikor hazaért, egy másik lány hálójába került, ki addig-addig mesterkedett, míglen Roland megfeledkezett a leányról. Szegény leány állt, állt nagysokáig, de hogy csak nem jött meg kedvese, elbúsult, virággá változott, és azt gondolta magában: Majd csak erre jön valaki, és eltapos." Egy pásztor leszakítja, hazaviszi, ládikóba teszi, majd amikor egyre több csodálatos dolog történik a házában, egy javasasszony útmutatása alapján leleplezi az éjszakánként lánnyá visszaváltozó, a kunyhót kitakarító és finom ebédeket főző „virágot”. Hiába kéri azonban feleségül a lányt, a mese még ezen a ponton sem javasol megoldást, hiszen tartania kell magát a címhez: az pedig kedves Rolandról
„szól”, aki közben újabb esküvőre készül, immár csábítójával. Kihirdetik a lakodalmat, ahová minden leánynak el kell mennie, hogy énekeljen az ifjú pár tiszteletére. A leány nem akar elmenni, de a többiek magukkal viszik. Azonban „ahányszor reá kerül a sor, hogy énekeljen, hátralépett, míglen már csak ő maradt – akkor nem volt mit tennie,” énekelni kezdett. Hangjának hallatán kedves Roland felismeri őt, mint igazi jegyesét. A mese szerint: „Amit elfeledett és ami kiveszett az emlékéből, az most hirtelen visszatért szívébe.” Nem a szerelméhez hű leány története tehát ez a mese, hanem kedves Rolandé, azé a férfié, aki a nők hálójába kerülve nem ura többé akaratának és emlékezetének, elfelejti ígéreteit és saját szándékait. E mese szerint a kedves Rolandok számára az nem megoldás, ha az elfelejtett leányok eltaposott virágként a megsemmisülést választják, vagy más férfihoz mennek feleségül, netán a háttérben maradnak – ez a könnyebb út lenne a számukra.
Ehelyett meg kell tanulniuk a szívükkel „hallani” és különbséget tenni az igazi és a hamis mátka között.
2. Az aranyhegy átka
Az aranyhegy királyának épp ennek fordítottját kell megtanulnia, vagyis nem a szívével, hanem az emlékezetével kell látnia. A maga nemében páratlan, többszörösen összetett és – a tündérmesék törvényszerűségeivel ellenkező módon – nem lakodalommal végződő mese arról a férfiról szól, aki szándék nélkül, hirtelen felindulásból felesége tiltó parancsát megszegi, majd hiába kér bocsánatot,
„hitvese úgy tett, mint aki enged, de igazából rosszat forralt”. A mese első menetében a férfi három napon keresztül kiállja a fekete emberek kínzását, s ezzel megváltja a kígyóvá varázsolt királykisasszonyt, akit aztán feleségül is vesz. Ez a mese azonban nem ér véget a lakodalommal, hanem azzal folytatódik, hogy a király hazamegy, otthon elmeséli sorsát, majd szülei
hitetlenkedésén és kétkedésén méregbe gurulva, maga mellé kívánja feleségét, holott a nő ezt megtiltotta neki. „Szándék nélkül tettem, nem pedig rossz akaratból” - mondja a férfi, de felesége nem bocsát meg neki. Magára hagyja férjét, és új frigyre készül. A mennyegző kezdetére a férj visszatalál az aranyhegyre, méghozzá láthatatlanná tévő köpenybe burkolózva, s amikor a nő, megrettenve a körülötte zajló furcsa jelektől, azon sopánkodik, hogy őérte sohasem jön el a megváltója, felfedi kilétét és csodakardja segítségével mindenkit lekaszabol maga körül. „Földre hullott valamennyi fő, a fiú egymaga volt az úr, és újra az aranyhegy királya lett” - fejeződik be a mese, és nekünk el kell gondolkoznunk azon, hogy vajon a hálátlanságra, a felejtésre, a megbocsátani nem tudásra, a hűtlenségre és az oktalan siránkozásra – különösen ezek együttes előfordulására – valóban a kegyetlen pusztítás-e az egyetlen adekvát válasz? Valóban csak akkor lehet valaki az aranyhegy – a legmagasabb minőségek – magányos (!) királya, ha emlékezete ébren tartja az ellene elkövetett gazságokat, és az első adandó alkalommal nem lágyul meg a szíve, hanem kegyetlen bosszút áll?
3. A kígyó három levele
Ha az előbbi kérdésre nemmel feleltünk volna, a következő – szintén nem mennyegzővel végződő – mesében újabb leckét vehetünk, bár a dolgunkat megnehezíti, hogy ebben az esetben a mese címe bizonytalanságban hagy bennünket. Egy királyleány csak ahhoz hajlandó férjhez menni, aki megígéri, hogy ha ő, a királyleány hal meg előbb, a férje élve eltemetteti magát vele. Különös kívánságát így indokolja meg: „Ha valóban szívéből szeret, mit ér neki az élet nélkülem?” Egy szegény fiú vállalja ezt a feltételt, s amikor a királyleány meghal, valóban követi őt a sírba. A kriptában tanúja lesz annak a jelenetnek, hogy az általa megölt kígyót egy másik kígyó három zöld levéllel feltámasztja. A levelek segítségével ő is életre kelti halott kedvesét, „akiben különös változás ment végbe, mióta visszanyerte az életet: mintha férje iránt érzett minden szerelme távozott volna szívéből … elfeledte férjének nagy szerelmét és hűségét, amivel az megmentette őt a haláltól és gonosz vágy ébredt benne” egy másik férfi iránt. Szeretőjével szövetkezik, és a tengerbe hajítják a férjet, akit azonban szolgája a levelek segítségével feltámaszt. A lány apja hitetlenkedve fogadja veje szájából a történetet, de amikor „feledékeny” lánya a szeretőjével állít haza és volt férje véletlen halálát hazudja, apja gyilkosnak kiáltja ki őt és kegyetlenül megbünteti: cinkosával együtt fölrakják egy átlyuggatott hajóra, azt tengerre bocsátják, ahol mindketten elmerülnek a habokban.
Ebben a mesében sem pusztán hűtlenségről vagy házasságtörésről van szó, hanem árulásról,l hálátlanságról és hazugságról, melyekét a mesében mindig a legsúlyosabb büntetés jár. A mese azt is nyíltan elárulja, hogy a meggondolatlanul kimondott nagy szavak és kívánságok mögött olykor semmi más nincs, mint kisszerűség, csalás és önámítás.
4. Szerencsefi János
Vajon miért tartja ez a mese Jánosról azt, hogy a szerencse fia, amikor a hét esztendei szolgálatért kapott feje nagyságú aranyrögöt az első adandó alkalommal elcseréli egy lóért, azt egy tehénért, azt egy süldő malacért, majd a malacot libáért, a libát pedig egy fenőkőért, melyet ráadásul azonnal beleejt a kútba. Mindezek után így kiált fel a mese végén: „Ilyen boldog ember, mint én, nincs még egy a föld kerekén!", majd „könnyű szívvel, minden tehertől szabadon szökkent neki, s futott,, míg anyjához haza nem ért."
Első olvasásra azt hihetnénk, hogy ezúttal a cím téved vagy gúnyolódik, hiszen János a történet folyamán csupa rossznak látszó cserét csinál, vagyis elherdálja azt a bizonyos aranyrögöt, amelyért hét esztendőt szolgált. A végén aztán semmije se marad, mégis boldog. Talán helyesebb lett volna Bolond János címet adni ennek a mesének?
Előítéleteink szerint mindenképpen, hiszen a közvélekedés azonnal bolondnak kiáltja ki azt, aki egyre értéktelenebb dolgokhoz jut ahelyett, hogy a vagyonát gyarapítaná. A figyelmes meseolvasó azonban észreveheti, hogy ebben a mesében az értékek újragondolásáról, relatívvá válásáról van szó, hiszen János minden szituációban pontosan arra cseréli a nála lévő tárgyat vagy állatot, amire
szüksége van. Neki éppen az a megfelelő, ami mások szerint butaság és nem helyénvaló:
megbélyegzik őt, még mielőtt végiggondolnák választása szempontjait. Az aranyrögöt ugyanis azért cseréli egy lóra, mert „igaz, hogy arany, de a fejemet se tarthatom egyenesen miatta, meg a vállamat is nyomja", míg a lóval gyorsabban haladhat, és még a saját lábát sem kell használnia. Adott pillanatban épp erre van szüksége, a csere tehát az ő szemszögéből a lehető legjobb megoldás.
Ugyanígy jár a tehénnel: rájön, hogy sokkal jobban tetszene neki, ha a lovon való közlekedés helyett szép nyugodtan terelgethetné maga mellett a tehenét, miközben tejre, vajra, sajtra sem lenne többé gondja. Amikor kiderül, hogy tehene nem ad tejet, ő pedig tulajdonképpen nincs is oda a tehén húsáért, jóllakással kecsegtető malacra cseréli a jószágot. „Mendegélt tovább János, és arra gondolt, mégiscsak mennyire kívánsága szerint megy rninden, ha valami balul üt ki nála, azért egy-kettőre jóra fordul." Ugyanígy vélekedik, amikor a malacot libára cseréli, a libát pedig fenőkövekre.
Már közeledik szülőfalujához - vagyis vándorútja végéhez - amikor attól kezd szenvedni, hogy a kövek rettenetesen nyomják. Persze nem sokáig, mert egy kút fölé hajolva véletlenül a vízbe löki mindkettőt. Ezután könnyes szemmel mond hálát Istennek, „amiért még ezt a kegyet is megadta neki, és ily nagyszerűen szabadította meg a nehéz kövektől, egyetlen maradék gondjától".
Ennyi öröm és elégedettség láttán nekünk is félre kell tennünk vagy legalább felül kell bírálnunk azon vélekedésünket, mely alapján bolonddá nyilvánítottuk volna Szerencsefi Jánost. Lássuk be, valóban szerencsés az, akinek a sors tálcán kínálja „az éppen megfelelőt", mégpedig pontosan abban a pillanatban, amikor szüksége van rá.
Az elfeledett hősök listája természetesen nem merül ki e négy mesehős bemutatásával. A Grimm-mesék tanulmányozása során ráébredhetünk, hogy tulajdonképpen egyik hős sem ismeretlen számunkra, csak az történt, hogy valóban elfelejtettük őket. A felejtésre pedig csak egyetlen megoldás kínálkozik, ahogyan azt a Kedves Roland meséből is megtanulhattuk: amit elfeledtünk és kiveszett az emlékezetünkből, azt vissza kell térítenünk a szívünkbe.
Kántor Zsolt