ez arrul szól, hogy Damó kiigazítja aztat, amit udvarbéli népek meséiknek, mert a dogok nem úgy vannak ám, amiként azok látszonak
Ilién zaklatott egy (időben még gyakran gondúlom én a szegén megőrűt naccságosasszont. Aztat, aki a naccságos úr asszonyának képzelte magát.
Az, kit nem szeretnek, bizon az elgonoszul. De ittenek má' a dol
gok gonoszultak el, tehát én hiszem, az dolgokban megvót az önma
guknak a nemszeretése, (gyen magukot nem jól érezték, hát ezért.
Gúnyoskodtatok ugye, rajtam. Meg a bolond naccságosasszonon is. De a Pál úr meg miilen jó vót a bolond asszonhoz, ugye? Mert meghagyta őtet abba a saját tévedésében. S pedig, mivelhogy a nacs- cságos úr visszakövetelléséhez minden szigorúságokot elkövetett, mint a pénzek összegyűjtése meg fiacskám anyjának is elvétele, ugye, hát biztos, hogy csak így gyöhetett vissza a Pál úr? Más mód arra nem vót, hogy nékem is ne légyen bánatom, ha nem ígyen vóna?
Vótam én belső szobákba is fogadva, mikor megjöttem a Vittem- bergábul. S vótak ugye a rossz pletykák, hogy testi szolgálatokra kényszerít vala éngemet a naccságosassszon. Hogy vót ottan egy sarogla a szobában, ugye, akit tekintett, mint férjeura börtönének rá
csát, kiben vagyon az ő férjeura. S hogy beléje embert képzejjen, aztat álomban énrejám tette, s sikonkodék rajta, hogy „Jó fasz, jó fiú fasz...!” Montátok, ugye?
Hazuttatok.
Az én apám vót szekerező paraszt. Későbben meg hintót hajtó a naccságosasszonnak. S mért kellett az nyakába ültetni, mit mond- tok? Mert amikor a naccságosasszony magát hányta-vetette vót, a testének megfékezésihöz kellett több férfijaknak az ereje. Hát azért.
Rossz szavúak vagytok.
Egyébként meg asszony a férfiúnak kárt nem csinálhat, csak tanítcsa. Ki kő aztat bímyi. Még az őrülletet is. Véred míg nem fo
lyik, baj nem lehet.
Hogy pedig a naccságosasszon borába én a fosató meg okádtató macskagyökér porát belékevemi javasolltam, hadd okádja csak a békákot meg a kígyókot.
Az ugyan igaz. De tán nem a könnyebbségére vót?
Д vég
amikor végre Pál úr kiszabadulván török fogságbul nehéz szívvel látja, mi- vé lett az ország
Damó levett süveggel állt a naccságos úr előtt. A kérdésre nem vá
laszolt azonnal. Úgyis tudja a választ a naccságos úr.
„No?” — nézett rá szigorúan.
„Pusztulunk, veszünk, naccságos uram ...” - mondta lehajtott fejjel.
„Úgy. Pusztulunk, veszünk... S avval kész...”
Damó hallgatott. Pál naccságos nehéz léptekkel járt föl-alá a nagykockás köves padlaton. Ikrás, száraz szürke homályban kínló
dott odakünn a nap.
A naccságos úr az asztalon meggurított kockák között birizgál az ujjaival, s monda: „Akarlak majd tenni a hegyesdi kisvárba. De most még nem. Más a tennivalód.”
S bámulok. Mán meg kockákbul olvas? S látom, kockák alatt az asztalon van egy jegyzetes írás a bolgóknak állásaikrul. S hát akkor vannak olvasva mondott szavai a csillagokbul. Pál úr eget kukucs
káld Nem is tudom én azt. S hajh, leszek majd én valamikor várnak egy kapitánya.
Naccságos úr még hozzá bővíti: „Tudom, majd javíttatod, maga
sítod a kisvárat. Sümegi várban való másik kapitányommal lovas út
ján parancsaimat tudatod. Zegliget, Gyulakeszi vonaláig majd por- tyáztatsz. N o é s... küldött emberemrül Peréni dolgában mi hír va
gyon?”
Ez lesz a nehéz - gondolta Damó. S ez, akirül most szó vagyon, már nem az első. A harmadik. Visszajütt az első - jól emlékszik rá.
El is jutott a naccságos úrhoz.
Mit tudott, mit se? Ha látták későbben, naphosszat üldögélt, egy szót abbul emberfia ki nem vett.Tette, mit mondtak néki, s ha küldetésiről kérdezik vala, mellibe horgasztott fejjel hallgat. Hát, eredméntelen vót. Miként maga a magas diplomácija. Terek csak Ígérgeti, visszaadja Peréni Ferencet, s híjába münden. Nem ággyá. A második fürkésző embör szépeket mesélt a túlnan való rétekrül, ma
ga próbátatásairul, Peréninek szerelmes fiját átalhozni innenső part
ra talám-talám valamit Pál úrnak mondott vót. Ki tudja? Mint ki el
rúgta őtet magátul, Pál úrnak szeme elé nem kerüli. Asztalához, cse
lédek közzé leül azér. Ez meg, a harmadik? Csak nem jün...
„S ki a jóisten bírgya erővel megfedezni ezen miü vállalatunkot?
- csattan föl a naccságos úr. Első fürkészőm... én magos istenem!...
szívemnek gyönyörű férfigyermeke! Édes én igaz testvérem!... Én szárnyas büszkeségem!...”
Pál úr ziláló mellkassal járt. A mentegombok sorra pattogtak le feszes ujjai gyors mozdulatával. Hát, igen. A naphosszat üldögélő el
ső visszatért ember arca valahogyan sugaras-fényes lett...
Ember ha kérdezte küldésirül, láttatott, hogy testiben valóságo
san megnyúlik, öklejit szorosan combjára szoríccsa, s méges, mint
ha suhogós szárnyak élesíttenék körötte a levegőeget, úgy áll. Úgy áll, miként élő istenparancsolattya, őtet látván mündenek megren
dülnek.
A második? Ez bánában várhoz bányász köveket. Fölgörgeti homoksárga oldalon, ha ki visszacsuszamkodik, megtarcsa, úgy ölel- li, mintha porrá, termő földdé roppantam tunná, s méges vigyázva fogja. Míg azon sziklák bé nem épültek, övé a kínlódás. Küldetése után ezen sorsot magamagára ű mérte. Lássák őtet néha villogó sze- mekvel magasított falakon jámyi, mint ki jövendő helyejit próbál- gattya, testivel mozdulatokval kiméri mintha, s sok napoknak múl
tán megint új sziklát odahoz.
Ezzen szemvillogásoknak penig vagyon ollan hatása, hogy ere- jököt sokszorozza. S léginek sem beszélnek, egymást méges értik.
„Istenkísértése...” - suttogják néha váron belül lévő asszonok, s Damó vészi eszében, hogy Biblijábul való bábeli toron építtésére gondúnak.
Erdőntúlnani, jütt léginek történetet mondanak asszon vérivel vót Dévavár építtésirül, kihoz ezen módozat nem hasonlít. Mert ez vér nélkül vagyon. S kőfalnak ódalábul bokrok meg ecetfák nyőnek.
Kislánok ottanak legugónak. Ártatlanul, műként kis cica, dógukot végezik...
Damó szárazon összvészorított ajakval hallgat.
„No?” - néz rá a naccságos megint.
Damó hallgat.
Látszik, a naccságos most megfegyelmezi magát, s beszéli, mint ki magának gondúkodik. Szavaji-beszéggye nyugott, benne gúny mégis vagyon: „Ezzel a tiszteletvel megkukult életenkvel mihöz kezhetnyi?
S méges nem adatik más? Hát nem lehet! Kigondúni persze új meg új módokot, aztat lehet. Tudom. S te kitanáltál valamit???”
„Igen, naccságos úr.”
„... de... aranok hozzája nüncsenek, tudhatod!”
„Jól tudom, naccságos úr.”
Naccságos összeszűkűt szemmel rájanéz. Majd fenntartásval vise
leté gesztusában, csendesen szólal:
„M onjad...”
Oszt hogyan mondjam naccságosnak, hogy bármit megtud az eget vizsgálló üveggel, eztet meg nem? Amikor pedig ebben az életben minden egyszerre van. Azaz ami előbb van, az később tudódik ki, és fordítva. Vagyis ami később van, előbb megtudhatni. Ez is itten, meg ami vót is, meg ami lészen. S ezt én hogyan magyarázzam?