amely bémutatja, hogyan patvarkodnak egymással a pásztorok, hogy meg- csúfojja a nagyobb a kisebbet
Van emberben ollan kénszer, hogy dogok mögött azoknak másikát kutassa, mert elhívén ollan arculatát, miként elsőre látta, gyakran kéntelen tudni, hogy bécsapódott általa. Azt mondom, heles visel
kedés illenkor is aztat vonni le belülié, hogy jól mérlegelje, valóban mást látott-é mögötte, vagy csak megingott bizodalma tészi véle. V a
gyis, nem másik oldal rábeszéllő erejével tétetik, hogy elsőbben volt gondolatját tévesnek lássa? Jól tudja magát bizonítani második lát
tat, mégis nem kívánkozik elfogadni.
Hite kinek vagyon, láttya, ami a nem-hitre vünne, méges marad saját hitébe, mer’ igazánbul nem tud tennyi mást. S jobb is nékie meg sem látni aztat, ami másra vünné. Ez bizon nevezhető csökönös makacskodásnak is, mégis van benne jó. Mert azt mondom, a magá
én maradva ember könnyen vonhatja maga pártjára ellenkezőjit is.
Mikor ember jó nyári reggelen széjjelnéz mezzőbe, érzi, mely na
gyon meggyőződött saját dolgában, tenni csendessen szógálatát min
dennek, hogy tisztuljon, boldoguljon és gyarapodjon.
Még kis fijúgyermek vótam, ketten hogy teheneket őrzünk egy komámmal, sehogyan nem egyeztünk véle, mert ő mindig kinevetett éngemet. Későbben is gyakorolta lekezellő módot vélem.
De amit mondok, az régebben vót. Mer’ teheneket ahogyan ottan őrizzük, vót szép vasárnap délelőtt, harang is szól, páter meg misére ügyekezik. Osztan megáll mellettünk. Monja, hogy bizony nagy te- hénlepén fosokkal tele vagyon mezző, Isten-tiszteletre menendő né
pek beléje lépvén beszennyezik Istennek templomát. Tehát ösvénen végig takaríjjuk el.
Nagyon mondja ám nékie komám, hogy bizon úgy lesz. Sőt, hogy ő a fakardjávol még lónagy szúnogokat is elzavargya, ne báncsák kedves hivőket, kik misébe mennek. Dicséri is őtet a’ páter. Miko
ron elmén, a koma mondja nékem, hogy nosza nézzed ösvént. Jól van, menek. Hát, ténleg, vannak nagyon nagyok, oszt mondom.
„No, csak nézzed meg mégeccő’ ”.
Menek, s nevet rajtam. Gyüvök megin, mondom: „Mán kéccer is megnéztem. Vannak ottan.” „No, ha vannak, kelletik keresni másik ösvént. Oszt keressed.” Akkor mondom: „Megin és futkossak?”
Elkomolyodik. Kezd legyintgetni, fejit csóválja, s mongya:
„Osztán millen színűjek vótak azok ott?” Mondom, hogy ződek.
„Ződek, ződek - asszongya - osztán méges millen? Sötétződ, vagy vi
lágos ződ?” Mondom, hogy ollan sötétesvilágosas. Emmeg röhög megin. Mongya: „Minek szólnánk a’ híveknek? Aki láttya, átallépi, aki meg belelépett, titkolja, mer szégyelli, hogy nem figyelt, bamba vót.”
Nékem szóla: „No, fuss páterhoz, árúkoggy!” Nem menek én páterhoz, tuggya úgyis. „Vedd észbe - tanítgata éngem enyhültebben - ki parancsúl, csak várgya, hogy őtet okos parancsolatyjáért dicsér- gyed, de amit mond, megtönni nem kelletik minden esetben, legfön- nebb, ha rákénszeríteni tud. Páter meg nem tud.”
Én lettem szomorú őmijatta.
Természetes, későbben monta páternek, hogy ő csinát mindent.
Ha bár én akadálozni próbátam, s ippeg úgy, ahogyan ő tett énvéllem.
Igen vártam, hogy elszégyellje magát aztán. De ilyet nem tött.
A nevekrül
melyben Damó arról elmélkedik, hogy a dolgok neve és a dolgok maguk nem mindig egyeznek egymással S ebből aztán sok más is következik Vannak különös dolgok. Mit ne mongyak, magamé es. Vótam én nevezve, mint Damó.
Későbbeni életembe’ jött oly fordulat, hogy lőttette hátomba nyíl
vesszőt hadnagy, s ettül, nem nagyon, váltamnál megfodorkodék, dagadott. Mongyák azótátúl néköm, Púpos. Kedig damó is jelent illesmit, ha csak templomi dombul veszem is példát.
Vagy az es, hogy kenyérnek vége, csücske, ki ugyan utolsója, de leg is jobb ízű, mikor marokba fogva szájávol meg fogávol nagyokat tép belülié ember, mongyuk jó sűrű bableveshöz evén, szóval eztet is mongyák domónak, vagy damónak. Hát ezér különös, hogy Damó nevem után még igazábul életem sorsomban szintúgy lett damós a hátom, ami tészen púpossat. Mikor osztán mondanak neköm Púpos Damó, hát mongyák nevemet kéccer.
Dolgoknak neveikrül sokat gondolkodtam volt mindig. Ez egy jó gondolkodás. Legtöbb mái nevek vágynak az biblijábul, mint Mária, Magdolna meg Márta, es még férfijaké es, Joseph, kit nyilvánvaló va
lóság, hogy miü nyelvünkön írgyuk József.
Mer itten, Baranyavárban, ki Pál úrank egyik birtoka, s neve is horgya, mint nemes baranyavári Istvánffy Pál nagyságos úr, szóval it
ten vágynak nevek, Magyar, Német, Lengyel, Orosz, Horvát meg még Szerb es, meg még Céh is. Másutt meg mintha visellője vóna télleg azon néptül való. Orosz nevűekrűl hallom, vagyon falujok Nagyoroszi, télleg oroszok, valamikori királi testőrsége vótak miü magyar kerálainknak, kaptanak kiváccságokot, jó nékiek.
De aztat mán nem mindig hiszöm ám, hogy minden nevek népe
ket is jelentyik. Mer’ itt vagyon például Terek Bálint uraság, ki eggyátalljám nem terek, monhatom, vagyon méges. Furcsa, nem? It
teni szlovákokba meg ha ki csak maga nyelvin beszéli, méges visel ollan nevet, mint Fazekas, Kovács meg Kormos; kik magyar nevek.
Es még vagyon itten ollan magyar család es, mint például Hollotájék.
Zimáék esmég magyarok, mongyák magyarul jónapot, nevök meg jelentyi tél. Nímötökbe is vagyon illen. Megvalhatom, néköm az összvékeveredések tetszenek, mer gondúllom, hogy ügön szép kis
gyerekek vágynak abbul, ha két fajta típusú szépség jól összvéaggya magát.
Ki meg éppen szép idegenes beszéggyibe szeretett ű asszonának, bántani nem haggya, kap kés után mingyá? Na? Léginek persze gya- korta kakaskodnak, akargyák mutatni, külemb vagyok, min te. De csak ostoba beszéd a’.
Mutassa meg jó szívivei, meg csodálatosságokat teremtő, megbe- csültető magaviselésivel dogokban. Mondok én.