Fekete gyöpre hajnalharmat, Tégedet egek bétakamak, S komolyítasz gyászomban.
Oldjad föl szűem görcsös gondját, Pusztulásokban aztat mondják, Vélled megújjulnák vesztemben.
Kezem és elmém új országa Fölserken, nem dermed fagykárba, Elled szelídülő ösztönből.
Tíz csikó ujjam váltódnak dombján Nyakodnak szirtján hajolván Dícsérget, kéregét, bólogat.
Én minden vágyam látszó képe, Téged választolak a szépre, Arcodat kedvessen láthatod.
Énbennem ékes magadot élljed, S légyek, hogy reménylő reménységed, S legyél te mellettem ballagó.
Asszonok erre mikor mennek...
Melly’ finoman sárga fűzgallyaknak rezge fénye a gyenge tavaszkor,
Miként szencségnek kelyhe fénlik,
S miként az asszonok büszkéllik erre menvén Magukot a drága csöcsrózsás asszonyok, aranyok!
Úgy lépek én a zsombékon
S fogom fagyik fázós egy szájamszélihöz, Nézegetvén a napsütést,
S miként lúdtojás sárgája Loccsantván réti tóba, tükröz.
A nap hideg, csak mutattya a szépet, Miként asszonok is,
én alázatos szűvemnek részére,
‘szt szó nélkül, oszt, ugye, hogy így ígéret hangzanék mégse.
Az érzéhenségrttl
mely mutatja, hogy Damó hiszi, mintha a dolgok rendjét csupán valamely szóbeli megmondás irányítaná el erre vagy arra. Holott pedig nem éppen Csak mondom, dogok mán kicsin lehelettül is széthullanak vala.
Elegendő néha, hogy valaki félelembül-okbul ne aztat óvássá ki én magam cselekvésibül, mit én akarok vélle tudatnyi, mán megvan a baj. Kire is mondok példát. Itten falumba vót ety cimborám, kivel együtt lovaglottunk sokszor terekre. Vótunk jó pajtások, hogy Vittembergábul hazajöttem vót, anyámot öleltem, gyerekcimborá- mot nevetve megüsmértem. Vót vitéz ű mán akkor, látom, bajúszot es szépet nyövesztett. О a Soma.
Teccett néköm bajúsza, határoztam, énmagamnak is lészön. Oszt’
mondom nékie: „No, s aztánn, mit szól hozzája babád?” Én tartottam evidencijában kicsiny leányát, ki vót nem sok éves akkor. U meg mongya: „Mit szóna, hát mán nem is szól.” „Nem-é? A kücsük leán?”
Jaj, nevete: „Té, té, hát émmeg gondútam, tám öreganyámot mon- dód, hogy bába.” Ejnye! Mer’ csak aprócska félrehallás, osztán meg
van a más értelme dogoknak. Hatalán nem vagyunk jó cimborák, megharagudta vóna magát énrám, hogy mit emlegetem öregannyát, mikor penig én kislánykáját említettem vót. így csak monda, „szere- tyi, meg-megcibálja kis kézivel a szentem.” Hanem osztán lett palánk- várba ebbül adoma, mer meséték úgy es, hogy tán aptyát említettem, mer az terekül baba, ki meg úty csavarta meg, hogy tán feleségje, hitöse mellett szeretőt, azaz babát is tartana, osztán asztat kérdeném.
Mikor valaki valamit félreért, osztán nem mongya, hanem csak hallgat, és sérelmit szívinek nagyra növesztyi, mint krokogyélust?
Ráttámad osztánn. Vagy az is lőhet, jó tudja ű, hogy én mit mon
dottam, de mer szíviben felém erányomban rosszal van, hát tesz, mintha azt értené, ami néki rossz, illen mondott ürüggyel osztán éngömet hátulról kaszáll el, mikor arra meg nem is számítok, mer nem attam okát.
Akkor, hogy bokor mellett cimborámval vizetünk vót, ha bicská
ját elébben bécsaklintya nadrággyába, miközben beszégettünk, osztán nem válaszol, csak vütte vóna rossz értésit dolognak. Utána mán nem léphettem vóna vót, hogy mit mondasz te.
Hanem van ollan, hogy ű se akar rosszat, aki hallja, meg én se mondok rosszat, aki mondom, méges lesz félreértés. Vót e’ ccigán példájuk Ha csak mondták, cigán, mér’ nem jár karavánvol. „Ej test
vér, mondok néki, nem jól tudod te észtét. A cigán az nem életfor
ma, mint állítod, hanem nép, te néped, kire is legyél büszke, mer’ sok jó van bennetek. Igaz, hitvány es. Mint másutt. De te, cigán, ne for
gasd szemedet vérbe.
Sőt inkább vagy roma. Hát tán nem úgy mondod te nyelveden, hogy ‘rom szom’, vagy is ember vagyok, cigán vagyok? Akkor hát ro
ma, mint cigán. Az jó név.”
De vót ottan egy vínasszon, ki mongya néki, „hallám, mongya néköd more, ügye?”, mer’ ollan vót, hogy még ászt se tudta mögje- gyözni, hogy roma. Csak arra rémlett nékie valami, hogy van benne rö. More, az meg számít csúfolásnak. De még esse igazán fájdalmatos példa, mer löktük ki sátarbul, mocsok némber, menjen onnan.
Mondtam is, még jobb mondani romungro, vagyis magyar cigán.
Harmadik példa meg vót akkor, mikor Budán által utaztam vóna haza lovamval, osztánn mongyák, vala ottan egy magyari úr, aki gö
rög asszont vett magának, osztán emiatt többi úrak fejőket csavar- gattyák, nem tetszett nékiök. О meg megvétte őtet mindenektől és példázatosan szép szerelemben véle élt.
Piharcon észtét beszéltem többekvel, mikor ippeg arra gyű ve gö
rög asszon szógállókkal kísérvin, maga arcát szép csipkével takargya, alig láttatik, de ha csak szép termettyibül veszem példát, hát értöm én magyari miü uronkot. Néztük űtet, mint lép ki gyaloghintóbul, mene vári csobogós kúthoz, zsebkendőjit megmártya, orcáját törli, szépséges arcát láthatám pillanatnyilag. Kiszakada bennem szép sóhajtás, „bizon szerelemben ember inkább göröggé lészen, hogysem ne lehetne”. Kit hallván ezek piharcon támannak rám. Oklömvel ot
tan köztek rendet csinyátam, hanem vót görög asszonnak éngömet sújtó pillantása, magyarul azért annyit bizton értett vót, hogy görög megnevezésit értette.
Talám hitte, hogy rosszat mondok rája, mondatnak többi részit nem tudván érteni? Hát néköm ez nagyon vót rossz, hogy énrullam is a rosszat hiszi, mert ehhez szoktatták sok rossz szándékúak. Ha meg jól értette, hogy őtet védem, akkor jó!
Ezér’ mondom, néha nem lehet szónyi sömmit, mer ha szósz, rosszra azt érti még az is, kit védesz vala. Ha meg nem szósz és nem cselekszöl, akkor csak vagy szájtáttya sömmi.
A nádas
ebben Damót látjuk amikor gyermeke anyját, az örmény lányt elcserélik a Pál úrral Hogy török lánynak tudják őtet a népek, ez má jellemző órá
juk. Osztan a Damó örül is a naccságos visszatértének meg nem is, mert hát a kedvesit meg elveszik tőle
Vót gyönyörű a nádas. Állottunk ott lovakval, legelészni engedvén őköt szép kikeletkor. Lovak mezzőben ballagtanak, hun a szép- ségösen sárga kis pamacsvirág sokaságban virított vala, fű vala igön illatos, és a langyos levegőben mind úszott finom szaga, és ottan, hol patak siet, ragadmányos puha levelekkel nyárfa ékösen bontogattya ki magát, napsütés hol cirógattya.
Nádas meg szinte harag-zölden. Torzsokjain, miként belélőtt nyíl
vesszőnek szárnyas vége, lobogtanak elbarnult, száradott végek, le
tördelve is, hol vaddisznó vagy fácán átcsörtetett vót rajta, avvagy átrebbenkedék közötte. Lejjebb meg nyugott szépségesen csak gyüvének elő a zöldek. Kikőtt kácsa ijedez a szép időben, lapátka lábávol a vizet kavargya, iramkodik annya után, az meg elszömye- detten sápogott, láttam.
S vagyok én ollan néma, mint egy igazi hal. Mivelhogy nyelvem
be belévágtak nékem, s csak suttogva tudok szóllani, van ki érti azér'. De mostan meg mit mondjak? Az én iszontató bűslakodáso- mot? Elviszik asszonom. S ha ugyan örüllök is Pál úr visszajőve telin, van bennem egy kavardult egy érzet. És csak a fődet nézegetem, a ssszonomra, ki lovon ülve várja elvitelit, oldalrul, fájó szívvel nézek.
Hírt, hogy Pál úr visszajön, nisan hónapba, azaz Szent György ha
va miszeréntünk, mán mi tudtuk. S mostan érte aszonomot vüszik.
Jüttek az terekek fahídon által. Patak folása mentiben haladtak idáig, s nem rossz elgondulással, mert hol patak folik, mellette hegy magasan emelkedik, meredeken, s lovas rájuk onnant nem ereszked
het, hogy talán őköt megzavarja. Fák meg takargyák a patak mentit,
onnan sem nyilazhatni. Ott kicsin legelők húzónnak, tovább meg magas dombhajlat van.
Bátor hát támanni őköt nem is vót szabad, mert ők hozták a nacs- cságost. Vótak vagy tizenketten, lovakon s szépen őtözve, kardjok is szerszámjok is nagy csillogós, szememet bántya. S fejemet hajtom.
Bizon, bizon, én asszonomot itten megtartani nem bírom.
Hogy fijamot elvették, adták az udvarházban Idusnak. Magam
ban szomorkásán dűdolgatok, fejemet lógatom, lovamrul majdnem leesek.
... Vót igön gyönyörű a nádas. Csak ottan kalengyálok tekinte
temmel, elcsuklok a sírásban. S törűgetik arcukot mindenek, mikor Pál úr a lovárul leszálla, fődre szépen térgyepöl, jószagú mező-földet méltósággal megcsókolja. S férfijak is ügün-ügön szépet látnak, nem tarthattyák könnyűiket. Török is megháramlik, amint látja.
Lép a naccságoshoz egy szépasszon, s nem ez, ki itten az udvarház
ban vagyon. Akkor még nem tuttam, hogy ez a szép asszon az igazi asszona.
Néztem csak a nádast. Mert ollan, mintha lepusztított fölseje vóna a dogoknak, méges allul nő szép s jó ződ, ki aztat majd végre
hajtja. Naccságos urunk visszatértivei is mint miü életenket, hogy lé
gyen boldogabb itten. S nékem? Asszonom nélkül?
Akkor naccságos sorba, eléje jöttékhez lép, s kit kezének szo rí
tásával, kit vállon öleléssel köszönt. Sírtak mindenek.
Nékem is néz szemembe, s megismer, ki vónék. Egyrészit hiszen tudja. Deják, ki úrfijaknak háziszóga is voltam. S azt nem, hogy ezzen udvari naccságosasszonnak béjáró olvasó légin, lovas vitéz, ki ezzen szép örmény asszonommal itten megszökni akartam volna, s kaptam a büntetésemet. Meg hogy ővéle van elcserélve fijamnak annya. S mostan. Eztet tán nem is tudja.
Hát mit sírok én itten, még azt hiszi, hogy őmijatta sírok, mikor meg asszonom miatt.
Fejembül is meg testembül kiszakannak a nagy izzadások, reme
gek nagyon. Hát vannak ezek a lázajim a nyílvessző óta. Naccságos fejemet a vállába dönti kezével, no, ne sírj.
Csak én mán kettős teher alatt igen zokogok akkor.