KABDEBÓ LÓRÁNT
Pintér Lajos: Koraőszi kék
Sajátos kötetet szerkesztett Pintér Lajos felnőttkora számve-téseként. Nem válogatott méretkezést, de nem is teljes ösz-szegyűjtést. Miután kritikusként kísértem eddigi pályáját, le-írhatom: kötetében egyberakta utolsó négy, egymáshoz ha-sonlatosan érlelt részgyűjteményét. Élete menetét, környeze-te sorsalakulását egyfajta kiegyensúlyozó metafizikai biza-lommal mondogató verseit ekkortól a maga számára meg-kedvelt zsoltáros formáltságba öltöztette, ugyanakkor felne-velő százada és a végesség tudatának figyelembevételével stilárisan meghökkentően meg is zökkenti versmondása fo-lyamatosságát. Bizalom és kétség, egyensúly és bizonytalan-ság egyként megfészkeli magát ezekben az egymást tovább-mondó versekben.
Az ekként megalkotott versek visszatérő élet-emléke, egyben versbéli meghatározó metaforája a Tisza-parton ka-vicsot hajító gyermek képe. Hol ő maga az, aki hajítja játék-ként ezt a kavicsot, hol pedig ő a kavics, akivel eljátszadozik nagy-nagy szeretettel egy metafizikai hatalmasság. Ekként él benne a mindennapok létezésében, és egyúttal élteti magát, mint a létezés alkalmi részesét. Mi minden belefér egyetlen életrajzi emlékezésbe? Gyermekségére emlékezik benne a felnőtt, indulására a költő, testet ölt bizalma a teremtő és fenntartó Istenben, és benne alakul a politika hullámzásában vergődő, barátaival összetartó, az élet véletleneiben mégis magára maradó felnőtt, aki emlékezései között egyensúlyoz-va várja létezése folytatását. Egészséges elszántsággal, a lét arányainak megélésével. Pedig csak annyiról van szó, hogy kezébe vesz egy kavicsot, így, egyszerűen, tárgyi mivoltában, és ezzel felmutatja életét. Kavics a címe, alkalmi utalása pedig a költő visszaemlékezése pályakezdésére: a 60 éves Tiszatáj köszöntése. Ezt az egyszerűnek látszó, valójában poétikai bravúrrá formált versmondási módozatot gyakorolta be eb-ben, a négy kötetből egybeszűrt verssorozatban. Sorsát figye-li a létező. Ezt a példaverset épp ezért (kerülve a helykíméle-tet) eredeti tördelésében kell bemutassam, mert verseinek külalakja szerves része, megtartó váza, hangsúlyainak fel- Kecskeméti Kortárs
Művészeti Műhelyek Kecskemét, 2019 179 oldal, 3000 Ft
2020. május 105 „
hangosítója ez a mondogató ritmust motyogó, ritmusosan ismételgető, ha kell, kiáltó formá-lási mód.
Játék? A létezés átgondolása. Tragikus magány vagy biztosított megmérettetés? Szent Ágoston legendás tengerparti pillanata! Oly igen kiegyensúlyozott, hogy alig veszem észre, hogy mennyi kétségbeesés is szorong a szavak, a jelenetek, a töredékek összeállításában.
Ez a négy kötetből összegyúrt számvetés a költő megszületésének legfontosabbnak tar-tott pillanatait válogatja kiindulásként. Egy valahai tavaszra emlékezik nagy szeretettel – az akkor még fiatal költő önmagára –, amikor Nagy Gáspárral, Baka Istvánnal közösen szerepel-tek, és a varázsló garabonciás, költők nevelője Kormos István vezette be estjüket a költőfial-tató megújuló Eötvös Kollégiumban. De régen is! Mégis akárha máma. A vers pedig, ami eb-ből az emlékeb-ből szikrázik ki, egy nemzedék lázadása. Költői honfoglalás? Politikai helytalá-lás? Generációs csendes hitvalhelytalá-lás? Egyszerre mind – egy korszak kimondatlanul is egyértel-műen fogalmazódó összefoglalása: „Nagy Gazsival / Baka Pistával / de jó volt / – emlékszel?
– / hármasban / az Eötvös kollégiumi esten / s március 15-én / a Március 15-e téren / Pes-ten / ott álltunk / a betiltott téren / talán / át sem öleltük egymást / talán annyit se mond-tunk / testvérem”.
Minden szó megannyi utalás. Tényeire mi még emlékezünk. De ki tudja, hogyan halványul majd nemzedékenként az emlékezet. Meddig él történelmi tablóként még, és mikortól lesz lí-rai emlékezés. Csak vers. Majd életrajzi adalék. Történelem helyett már csak régmúltban élt költők barátságának bemutatása. Bennem még történelmi tablóként él, kivirágzik hatására a kérdés: „Mit hoz a mába a múlt?”
A jelzett ’hármasfogatból’ én inkább kettejüket, Gazsit meg Lajost ismertem, az „ikertest-véreket”, miként Kormos nevezte őket. Hiszen akkoriban némileg kötődtem ehhez a kollégi-umhoz magam is, foglalkoztam az ott felnövő költőkkel, írókkal, leendő kritikusokkal pár évig. Itt nálam, ikerpárként jelentek meg Nagy Gáspár és Pintér Lajos. Klasszikusan kiérlelt versek alkotó szerzői. Gazsi harcosabb alkatként tűnt fel, Lajos csendesebb, magába fogot-tabb. Pedig Pintér Lajosban is ott a keménység, viták szívósan harcias vállalása. Megfogalma-zásai, még inkább megtörő elhallgatásai során erélyesen szembe tud szegülni a gonosszal.
Miként töredék című darabját vele mondhatom én is. És ki tudja hányan utánunk: „gyere Gáspár / segíts / csak áruló születik / s lázadót már / nem terem / e föld / most is ez a / hét-próbás / pimasz… / a kézirat itt / megszakad”.
Egyébként Pintér Lajos alapjában véve inkább azokról szeret írni, akik tisztelik az életet, és tisztességesen, becsületesen élik napjaikat. Ez a Pintér Lajos költő arról a Pintér Lajos ne-vű magánemberről szeret írni leginkább verseiben, annak az életébe szeret beleköltözni, aki egy a sok magyar honpolgár közül, akinek családja van, felmenői és unokái. Mértéke: „apám át-átjárt / a tisza jegén” – nem csodaként, csupán: „ismerte jól / a víz sodrását / jég fodrait / lékek helyét”.
Emlékező meditációiban kivirágzik a huszadik századba éles szembesítéssel bevezetett bartóki oximoron: a szókimondóan formált torz és a létezés ideális formázottsága. Az elbe-szélhető sorsban a megélhető létezés. Mindezt a festő sorsát átélő tóth menyhért‐énekek kü-lönös történeteiben tudatosítja önmagában önmagával a költő. A ciklus látszólag szerényen hangolt darabjában (hajnali tó) a „festő” az egyik legnépszerűbb magyar népdal szövegével ráébred élete sikertelenségére: „hej halászok / mit fogott a hálótok / nem fogott az egyebet / pirosszárnyú keszeget / énekeled”. Majd az ezt követő párhuzamosnak látszó versszakban: a
106 tiszatáj
„
„festő” énekeli a jelenet megfordítását? vagy maga a „költő” értékeli át a sikertelen életet ér-tékalkotó csodává? Lényegében maga az „ének” alakítja a sorsköltészetet a létköltészetben való tájékozódás nagysikerű metafizikai pillanatává. A magyar vers egy remekét kiénekelve:
„kivetette hálóját / a hajnali eget / és nem fogott mást / csak csillagokat krisztus / a legfőbb halász / énekelem”.
Ez az oximoron mondódik a kötetet záró „motyogó” beszédben, zsoltárrá emelve, szen-vedve és gyönyörködve: „életem / a világegészből / letört rész volt / szép volt motyogom / nagyon szép volt”. A költő összegzésül odaidézi kötete hátlapjára is.