K
ARINTHYG
ÁBOR ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEIHa az olvasó egy olyan költő kötetét veszi a kezébe, amelyik harminc-negyven évvel ezelőtt bizonyos újdonsággal és máig érvényes hatással volt rá, akkor kétféle szempont érvényesül a versek olvasása közben. A félelem vagy csak óvatosság, hogy ennyi idő elteltével vajon ugyanazt az elragadtatást, ugyanazokat az érzelmeket éli újra át, vagy pedig a szöveg már nem talál benne olyan mély visszhangra, az irodalmi köznyelv, az olvasók ízlése megváltozott, és a relevancia he-lyett inkább irodalomtörténeti meghatározásra kényszerül, elhelyezi az életművet a magyar költészet egy bizonyos kor-szakának az őt megillető helyére.
Egy még ennél is súlyosabb problémával néz szembe a kritikus, ha mindez egy roppant alapos és filológiai tudomá-nyossággal megszerkesztett kötetként jelenik meg, ahol a szerkesztő munkája szinte hangsúlyosabb szerepet kap, mint a versek esztétikai értéke. Kőrizs Imre igencsak lelkiismere-tes munkát végzett mind a szöveggondozásban, mind pedig a teljes költői életmű feltárásában, amely helyenként felülmúl-ja a kötet valódi tárgyát, Karinthy Gábor irodalmi munkássá-gát. A források legprecízebb jelölése, a szövegek olykori, a verselés szótagszámainak javítása, az egyes kéziratban és nyomtatásban megjelenő ellentmondások kiküszöbölése.
Nem utolsó sorban pedig az életmű rendjének helyreállítása, amikor is a költő életében egyetlen, általa szerkesztett köte-tet veszi alapul (Étel és ital, Budapest, 1937), és visszaállítja a későbbi kötetekben, a válogatások során megbontott sorren-det. Ez a példamutató kutatás már önmagában is jelentős dokumentummá teszi a könyvet.
S akkor még a költői életmű valóságos értékeiről nem is szóltunk. Itt megint csak megfontolandó, legalábbis egy le-gendát megkérdőjelező az elemzés tárgya, hogy Karinthy Gábor a betegsége ellenére vagy éppen a betegségét a legmé-lyebb bugyraiban megélő költőként értékeljük-e. A közhelyes és nem mindenben magalapozott irodalmi ítélet szerint ő Jó-zsef Attila lelki rokona, aki a fél életét a depresszióval és a Helikon Kiadó
Budapest, 2019 342 oldal, 3499 Ft
108 tiszatáj
„
skizofréniával való pokoli küzdelemben töltötte. A pályáját ennek az árnyékában lehet csak értelmezni, hiszen a legjelentősebb verseiben nyilvánvaló ennek a meghasonlott léleknek a maga a betegségével való örökös szembenézése. A költői képek, a versek belső logikájának megbicsaklásai, az erőteljes expresszivitás, a váratlanul éles disszonanciák mind-mind rával-lanak erre a lelki bajra.
A kötet, az előző kiadásokhoz képest megkétszereződő alkotások száma mintha nem ten-ne egyértelműen jót az olvasó elvárásainak. Kissé felhígult ez az erősten-nek és nyugtalanítóan disszonánsnak tűnő költői beszéd, még a poétikai fegyelem is lazul, és sokszor meg kell elé-gednie az olvasónak egy-egy villanással, mintha csak egy ötletre fűzték volna fel a már ismert vagy túlságosan is elkoptatott költői nyelvet. A kötet erőteljesen lírai nyelvezete leginkább a tízes-húszas évek édes-bús Kosztolányira, Tóth Árpádra emlékeztető hangulatiságával rokon.
Hibátlan, megkapóan szép versek születtek így, sokszor a lelkileg hozzá közel álló József Atti-la kései költeményeire emlékeztető, egyszerűbb szerkezetű dalok (Őszi dal, Bánat, Homály).
„Ujjaimon lengenek / ködből szisszent fátyolok. / Ősz tiporja lelkemet, / búharangra tánco-lok.” A képek itt érzékien szépek, a hangulat nagyon erős, és a verselés is hibátlan.
A korai versek másik csoportját képezik azok a költemények, amelyek Karinthy Gábor vi-lágának legmélyebb, legexpresszívebb darabjai, amelyek miatt igényt tarthat a maradandó-ságra. „Szúrták a percek és az órák, / ha ébredt és ha lefeküdt. / A hátán hordta koporsóját, / megbotlott és belefeküdt.” (Sírvers) „Nap mint nap dúskálok, én, fájdalomherceg, / Gyémánt jajgatásban, míg lobogó percek / Vonulnak fölém hídban. / Így ér fájdalomban, hogy jajjaj és ajjaj, / Vérveres alkony és szeles, vak hajnal. / Kétségbeesésben.” (Gyász) Ezekben a versek-ben már tudatosodik a költőversek-ben, hogy életének legsúlyosabb, művészetéversek-ben megkerülhetet-len témája a betegsége. Ennek az első sejtelmesen korai megérzése Akkor kezdődött című vers az első világháború képeinek megtekintésére vetíti vissza a katasztrófa-élmény születé-sét, amikor mintegy kizuhan ebből a világból, és elnyelik a háború rémségei, ahogy szellemi testvérét, a festő Utrillót is beszippantják 1914-ben a rémtettek sokasodó dokumentumai.
Ennek a pszichés, szellemi görcsnek az ábrázolása művészileg mindig is kétséges eredmény-nyel jár, hiszen a nagybeteg ember már képtelen az önkifejezésre, a hozzávezető út egy bizo-nyos pontján lehetséges csak hitelesen szólni róla: „száz rács mögött egy szép vadállat ordít, / csoportosan zokognak fura gnómok, / egy sas repülne s porba fúrja csőrét / s ott mozdulat-lan áll egy néma szónok.” (Neuraszténia)
Talán a kötet legeredetibb darabjai a kritikus számára a Füst Milán költői világát megidé-ző, ódon hangulatot, némileg középkori díszleteket használó versek, amelyekben különös fi-gurák jelennek meg, és irracionális dolgok történnek: „Az egyik vért akart, a másik illatot, / a harmadik a vér szagát az éjben. / Egyik pirosba, másik zöldbe járt / a harmadik mélybarna köntösében.” (Három gavallér) Hasonló ehhez a Középkori ballada, amely három boszorkány máglyán történő megégetését írja le, helyenként már betegesnek tűnő szenvedéllyel: „A har-madik csak rángatódzott / mikor talpát érték a lángok / több helyen felhasadt az inge, / piros csöcse és válla látszott, – / Nem láttam még oly szörnyű táncot!”
Összességében nehéz szívvel mond végső ítéletet a kritikus, hiszen úgy gondolja, hogy paradox módon éppen a kibontakozását lehetetlenné tevő betegsége költészetének legfőbb védjegye, amiért az irodalmi életben még számon tartják, s hogy mivé is fejlődhetett volna ez a nagyon fiatalon megrekedt, majd teljes némaságba zárkózó intenzív világlátás, amely csak egy zárványként értelmezhető, annak az illúziónak tagadásával, hogy ebben a nagy anyagban
2020. május 109 „
valamilyen rendkívüli költői teljesítményre bukkannánk. Mindez csak nyomokban van jelen, de hogy ezek nagyon makacsul megőrződnek az olvasó tudatában, arról e sorok írója is hite-les vallomást tehet.
(Szerkesztette: Kőrizs Imre)
110 tiszatáj
közéleti igényű önkifejezéssé vált. Ahol az arrogancia és into-lerancia ellentmond a klímakatasztrófa elodázására tett kí-sérleteknek, miközben a tömeges migrációra való felkészü-letlenség elsöpri azt, amit empátiának neveztünk. És innen indul a fikció.Izsó Zita legújabb kötetében a borzalmas tetteket követő feldolgozás és túllépés elemi eszközévé válik a trauma meg-élése, és annak elmesélése. Az orális hagyomány a kezdetek-től fogva összefogja a civilizációt, ez marad az utolsó ments-várak egyike. A kollektív trauma érzése megkönnyíti olyan individuumok egymáshoz közeledését, akik amúgy sohasem találkoznának. Izsó 2015-ben arról nyilatkozott, hogy az em-berekben rejlő hasonlóságok érdeklik őt, azon közös pontok, melyek bizonyítják, hogy nem állunk olyan távol egymástól, mint gondolnánk.
Egy közel-keleti menekült legfrissebb élményei a pusztí-tásról úgy válnak átélhetővé, úgy juthatunk legközelebb megértésükhöz, amennyiben a hasonlóságokat keressük az átéltekben. A távoli ember traumája csak sajátként érthető meg, s csak ebben az együttállásban lehetséges, hogy ráéb-redjünk helyzetünkre a világban.
Az Éjszakai földet érés úgy dolgozza fel a múlt és a jelen-kor legzavarbaejtőbb politikai-társadalmi feszültségeit, hogy párhuzamba állítja azokat egymással. Egymás mellé kerülnek és ezzel egymásból válnak érthetővé olyan traumák, mint a migrációs válság okozta tömeges otthontalanság (Azonosság, Határátkelés), a második világháborús rémtörténetek (Iva‐
dékaikat a bölcsőszájú halak, Minden házból elviszik a lányo‐
kat), egy fogyatékos újszülött érkezése a családba (Az utolsó áldozat, Bontás, A pusztulás létigéi), és a tőle való keserű bú-csú (Mélyvíz) vagy idős hozzátartozó gondozása (Demencia) és elvesztése (A hír, Amnézia, A távozás kényszere). A trau-mák kollektív jellege és a megértés igénye közéletivé emeli a róluk való beszéd társadalmi szükségszerűségét.
Scolar Kiadó Budapest, 2018 88 oldal, 1495 Ft