A lét borongás féligtelt pohár felett Künn hangzavar. A táj zsibongó áruda Bent nyomaid. Egy gyűrött álruha (falon felejtett üres képkeret)
Nem ígérted, hogy megmaradsz nekem Nincs aszfalt se, amely rád vallana Lábnyomodat csupán az álomnak hava őrzi, mint energiát néhány hű elem Velem vagy mégis, míg nap hull a napra, és üzengetnek nékem holt betűk
-kibámulunk innét a hangzavarba,
ízlelgetvén, hogy ez jut minden más helyett - A csodálatosnak mértéke az ember
Borongás a lét féligtelt pohár felett?
Bálint Péter
Búvópatak
Részlet
Valahányszor kedvem támadt egy-egy eruptív természetű gondolaton vagy líraiságával, bölcseletével ámulatba ejtő művön együtt töprengeni Cicero bácsival, fejvesztve rohantam hozzá, mint az a pimaszsága miatt nem szívesen látott szegény ficsúr, aki folyton kölcsönt kunyerál fösvény nagynénikéitől és zsémbes nagybácsikáitól, akik tapasztalatból tudják, hacsak az egyik lábát is sikerül megvetnie a küszöbön addig, amíg mindenféle fortéllyal, ősökre hivatkozó zsarolással és szívhez szóló nyájassággal előadhatja kérelmét, akkor képes tőlük kicsalni valamennyi összeget, mert erőszakosságával szemben védtelenek lévén, igyekeznek tőle minél hamarabb megszabadulni, s ezért kénytelenek egy csekélyke kölcsönt adni, amit felírhatnak a kéménybe a többi tartozás mellé. Ám Cicero bácsi sohasem hárította el tapintatlanságában is szemérmes közeledésemet, s valahányszor váratlanul állítottam be hozzá, előzékenyen és mérhetetlen nyitottsággal fogadott. Jelen és múlt, kratosz és démosz hatalma, iszonomeia és lutheri egyetemes papság elve, alvilági istennők holdvonzatai és a világ, mint commedia dell'arte, nitzschei örök visszatérés és orpheuszi művészetszemlélet, proteuszi alakváltogatás és Ulysses-i örök úton levés témája körül forgott minden egyes alkalommal a társalgás közöttünk, pontosabban egyvégtében ő beszélt, én pedig a szómágia igézetébe szédülve, újabb és újabb mitogéma kibontására felajzottan hallgattam ironikus-bölcs előadását; úgyhogy ma már egy-két jelentősebb vagy emlékezetesebb esettől eltekintve, alig is tudnám azt a tudatomban egységes folyamként hömpölygő emlékáradatot elemeire bontani.
Első látogatásaim alkalmával gyakran arra kellett rádöbbennem, hogy azok a halaszthatatlanul sürgős kérdéseim és szívszorongató kétségeim, melyeknek terhét megosztani szándékoztam vele, jelentéktelenek, némi élettapasztalattal megoldhatók, s felvetésük után nem maradt tarsolyomban egyetlenegy olyan „valóságos" kérdés vagy gordiuszi csomóként kibogozhatatlan elmélet, melynek felfejtése különösebb figyelmet érdemelt volna. Emiatt szörnyen restelkedtem, de sokáig nem mertem nyíltan bevallani Cicero bácsinak azt, hogy azért keresem fel oly sűrűn mindenféle hajánál fogva előráncigált álürüggyel, mert egyszerűen csak szeretek vele és nála elidőzni; azért is hallgattam erről, mert őszintén szólva attól tartottam, hogy vallomásom után érdektelenné válik társaságom számára. De Cicero bácsi, aki nyugdíjas latintanár lévén tengernyi idő fölött rendelkezett és semmit sem szeretett jobban egy kis baráti és bor melletti kvaterkázásnál, vagy semmit sem vett észre mesterkedésemből, vagy valami egészen más ok miatt úgy tett, mintha nem is sejtené szándékomat, s mindig türelmesen, érdeklődve hallgatta meg naplófeljegyzéseimet és képterveimet, majd olyan tüzetesen elemezte és vesézte ki az elé tárt gondolatokat és mitogémákat, mintha jelentékenységükhöz kétség sem férhetett volna. Mire észbe kaptam, már rég nem is arról beszélt nekem, ami eredetileg szemlélődése tárgya volt, azt pusztán csak ürügyként használta fel arra, hogy bevezessen abba a szellemi labirintusba, ahol szíve szerint ráérősen bolyongott; s végezetül elnézésemet kérte, amiért oly messze és önkényesen elkalandozott a kitűzött témától és némi okító szándékkal a görögök példáját említette, akik mindig rögzítették az eredetileg megvitatásra szánt kérdést, hogy ha bárkit is magával ragadna az argumentálási vagy bizonyítási hév, visszatérhessenek a kiindulási ponthoz. Csodálattal hallgattam őt, mint egykoron édesanyám esti meséit az ágyban, feloldódott bennem minden szorongás, és világosan láttam, hogy ezekért az órákért menekültem hozzá, hiába is emlegette gyakran figyelmeztetésképpen: „Nullius iurare in
verba magistri". Nem, én nem esküdöztem mesterem szavára, egyszerűen csak magamba ittam valamennyi tanácsát és intését, bölcseletét és kételyét, s azok maguktól is oly természetesnek és igaznak látszottak, hogy semmi értelmét nem láttam a szavai ellen való ágálásnak. Arról pedig, hogy mégsem olyan gyanútlan és vak mesterkedéseimmel szemben, mint ahogy hittem, egy leveléből jöttem rá.
„Kedves Valentinusom, azt írja nekem, hogy valahányszor csak nálam időzik, mindig feszélyezi valami, aminek következtében sohasem arról beszél, amit fontosnak tartana megvitatni, s félszegsége, vagy a korunkban oly sokszor, talán túlontúl sokszor is, hivatkozásunk tárgyává tett:
freudi tudatalatti kiszámíthatatlan működése folytán, vagy éppen a más, s nem feltétlenül „épületes"
gondolkodók példájából ismert (esprit d'escalier természete szerint, mindig valami másról beszél, mint amiről valójában diskurálni és vitatkozni akart. Elhiheti nekem, kedves barátom, ez az érzület nem éppen újdonság a művészetben, mint tudjuk, számos művész érzett már hasonlóképpen, elég ha most csak az egyik Goncourt-ra utalok, aki azt írja egy helyütt: „On n'écrit pas les livres qu'on veut". Én, bizonyos vonásaimban rokonságot érzek azokkal az emberekkel, akiket Proust Legrandin mérnök személyén keresztül úgy jellemez, hogy „irodalmi vagy művészi műveltséggel is rendelkeznek, amelyet nem használnak fel a szakmájukban, de amely gazdagítja a társalgásukat", nem óhajtom e levél szűkös keretei közt ezt a kijelentést hevenyészett esztétikai okfejtés tárgyává tenni, egyrészt sem kedvem nincs afféle irodalmi-művészi leveleket írni, melyek, jól tudjuk, alig egy fél évszázaddal korábban is „divatosak" voltak, vagy amelyeknek Van Gogh is szükségét érezte Theóval való kapcsolatában („J' aimerais bavarder longuement avec toi de fart, nous devrions en parler plus souvent dans nos lettres"), másrészt megtették ezt már sokan és sokféleképpen, nem is minden tanulság nélkül. Ha egy kicsit gonoszkodni is akarok (ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy igaztalanul vádaskodni vagy türelmetlenül ítélkezni kívánnék; nálam sokkalta műveltebb és érzékenyebb alkotók véleményére fittyet hányni vagy ami manapság sajnos még elfogadottabb, mások meggyőződésére anatémát, autodafét kérni szeretnék; sőt, még a tévedéseket helyrehozó és a nem kellően méltányolt elődök védőügyvédjeként az igazságosztó szerepben tündökölni sem óhajtanék), azt kell mondanom, épp azok emlegetik ezt a híres-hírhedt gondolatot, akik valamiféle igazolást keresnek a maguk mentségére, hogy miért is nem azt a művet írták meg, amelyiket akarták. Kérdés persze, lehet-e egyáltalán más művet is írni, mint amit az ember akar. Egyrészt azért is szemérmesen mosolyognom kell e kijelentésen, mert ha az ember valamit nagyon fontosnak vél megírni, s ehhez ugye kellő akarata, elszántsága és tehetsége is van - vagy ahogy a görögök mondanák: kellő thümosszal rendelkezik -, úgyis megírja, mert ez létének és művészetének lényege;
ha pedig mindezek hiányában valami mást ír meg, nos akkor vagy maga a megírandó élmény nem volt olyan fontos, hogy ne mást írjon meg helyette, vagy a Goncourt-i panaszosnak akarat és tehetség hiányában tört bele bicskája a megírni vágyott műbe. (Más kérdés persze, ha bizonyos idők és egyéb körülmények nem kedveznek a mű létrejöttének, de ettől még a mű, mint ahogy ezt számtalan példa is igazolja, megszületik, legfeljebb egy kicsit érik és pihen az asztalfiókban;
Horatius sem volt a hamar munka híve!). Másrészt azért is némi malíciával kell kezelnem ezt az ártatlan - óh! - és nárcisztikul játékot, mert ha jobban odafigyelünk más művészek kijelentéseire is, akkor ugye azt látjuk, hogy a megírni vágyott és megírt mű közötti eltérés részben az alkotás öntörvényűségében, részben az álmok realizálhatóságában keresendő. Nézze csak meg, fiatal barátom, hogy egyes kortárs írók mily elmésen és következetesen figurázzák ki a mindent tudó realista írók hősteremtő és cselekményszövő nagykéást felmutatni, mint dekonstrukciót, vagyis egyre nyakatekertebb és fárasztó szofisztikát, bretoni manifesztumokat, cselekményt pótló követhetetlen textusokat és kamaszosan fellengzős fecsegéseket ; mily makacsul ragaszkodnak e modernek a történet alakítása közben a váratlan és meghökkentő cselekményfűzéshez; s nem utolsósorban mily megátalkodott konoksággal rejtik el a kaotikus világ labirintusában a természete szerint is rejtőzködni szerető valódi létet.
No de máris túlontúl sokat fecsegtem, ígéretem ellenére; holott csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy amikor úgy véli, másról beszél velem, mint amiről szándéka szerint beszélni akart volna, valójában nem tesz mást, mint bizonyos jelentéktelen dolgokat természetüknél jelentősebbnek tüntet föl, míg más ténylegesen sorsdöntő kérdéseket és szorongató kételyeket
elhallgat. Mindjárt meg is mondom, pontosan mire gondolok. Ön, barátom, a mester és tanítvány viszonyát nem kellő módon tisztázta magában, hisz választása után egyik pillanatról a másikra felfüggesztette józan ítélőképességét, önállóságát és szabadságát, s oly feltétlen ragaszkodással és túlzott tekintélytisztelettel csügg „mesterén" - egyáltalán nem biztos, hogy valóságos személyemen!
-, akár fiúgyermek szokott az apján. Tettei és ítéletei morális elbírálásának felelősségét átruházta, viszonyunkba rajongó természetéből fakadóan belopta a fiúi szeretetet, ám egy rafinált cselszövéssel rögtön tiltakozik is a képzelt s nekem tulajdonított atyai hatalom ellen, amely, úgymond, megbénítja szabad szemlélődését és ítéletalkotását. Ez a kis freudi cselvetés, nevezzük így jobb híján, hogy tudniillik a valóságos apaélményt kiiktatni igyekszik emlékezetéből, s nemző apja helyett választ magának egy szellemi és lelki és pillanatnyi igényeinek megfelelő mestert, mint pótapát, akit feltétlenül tisztelni is óhajt, de akivel szüntelenül össze is akarja mérni erejét, hogy adott pillanatban megfoszthassa neki tulajdonított hatalmától, veszélyes játék és számtalan későbbi bosszúságot okozó tévesztés forrása is egyben. Amennyiben nem tisztázza a velem szembeni elvárásait és érzelmeit, szeretete és rajongása ellenére is könnyen átháríthatja rám az édesapja iránt érzett, mondjuk úgy „felemás" érzéseit, az áthárítás minden ismert lélektani következményével együtt. Félre ne értsen, nem az irányomban megnyilvánuló bizalom és szeretet ellen van kifogásom, hisz mester és tanítvány viszonyában e két érzelem természetes és elengedhetetlen, csupáncsak az édesapja és ön között meglévő, az érintetlenül szunnyadó, az összehasonlítás révén sötétebb vonásait hangsúlyozó érzéseinek csúsztatása késztet töprengésre. Épp saját egykori élményeim, a kalmárlelkületű, minden tekintetben példás, családszerető, istenfélő és hagyománytisztelő apával szembeni ellenkezéseimre visszarévedve, s az idők folyamán számtalanszor színt váltó apaképeket emlékeimben megőrizve pontosan tudom, hogy egy személyiségét kereső fiatalember mily igaztalan és hűtlen tud lenni vér szerinti apjához egy általa választott személy bűvkörében. Arra is jól emlékszem, hogy sebtében fogant ítéleteim mily elemi erejű fájdalmat, szégyenérzetet és bűntudatot ébresztettek bennem, amikor rádöbbentem, hogy emberi méltóságában egyébként is oly sokszor megalázott apámmal szembeni konok ellenkezéseim - melyek következtében elhagytam a családi kereskedő-tradíciót az antikvitás szelleméért -, mily mértékben apasztották el apám életkedvét.
Kedves barátom, üsse csak fel a Luther-szakirodalom bármely könyvét - bőségesen választhat, hisz sokan és sokféle indíttatásból elemezték, támadták vagy védelmezték a »wittenbergi csalogányt« az elmúlt évszázadok alatt-, és tapasztalni fogja a nemegyszer »robosztus és durva«
jelzővel illetett hitújító és apja viszonyában azt a felemás helyzetet, ami a földhözragadt apa elvárásai és hirtelen haragjában kimért verései miatt lázadóvá vált fiú és a megtérésbe, kolostorba vonulásba beletörődni nem tudó atya között feszült. Én, amikor életem egy bizonyos szakaszában kezembe vettem egynehány Luther-életrajzot, bizony olykor alig bírtam megállni, hogy hangosan fel ne nevessek e két nyakas ember összeakaszkodásán. Persze, tudja, tehettem ezt annak okán is, hogy magam is a Lutheréhez hasonló indulatokat és élményeket éltem át, s hát az ember azon tud a legjobb ízűt kacagni, ami egykoron elviselhetetlenül megsebezte a szívét. Egyszóval azért emlékeztetem erre a közismert példára - amelynek ugye agyonmagyarázott és túlpszichologizált eleme a szüntelen szülői fenyítés, nem is beszélve arról a szívbemaró esetről, amikor még a vére is kiserkent hitújítónknak egy verés alkalmával -, mert részben az Önjellemében Lutheréhez hasonló vonásokat vélek felfedezni, hisz hajlamos is neurotikus szenvedéseivel, túlságosan aggályos természetével, önsanyargató és kéjsóvárságra fellobbanó hajlamaival, önelemzéseivel és szorongásaival büszkélkedni, mintha Önszámára, barátom, a világ s benne minden érzület vagy jelenség csak és kizárólag arra szolgálna, hogy festményeinek és naplójának forrása legyen.
Részben pedig arra szeretném inteni, hogy az apa és fiú ellentétet ne mélyítse el lelkében és képzeletében oly mértékben, hogy később, amikor esetleg Ön is atya lesz, szégyenkeznie kelljen apja és az Ön gyermekei előtt..."
Emlékeim sűrűjében megszólal egy hang, mely félénken, nemes egyszerűséggel vall mesterem jelleméről, amit én már csak kései kivirágzásában ismerhettem meg, miután életvitele lényegesen módosult és végérvényesen megállapodott - mint ahogy ezt Horkay nagyapámtól és Cicero bácsi barátaitól megtudtam. Bigottan vallásos és végletekig puritán szemléletű felesége halála után a ház
belső rendje is átalakult s éppolyan lett, mint Cicero bácsi lelkülete - mily keserű fintora az életnek, hogy megannyi éven át titkolt vágyaink olykor egy tudatosan sosem kívánt tragédia bekövetkeztével válnak valóságossá, s persze a dolgok sajátos természete szerint legtöbbször csak akkor, amikor már mit sem változtatnak sorsunk alakulásán -; minden helyiség egyetlen „műhellyé"
lényegült át, a konyhakredencen és ebédlőasztalon, az előszoba polcain és a foteleken egy-egy végiggondolásra váró témakör szerint rendeződtek a nyitott könyvek, jegyzetek, naplótöredékek és gondolatvázlatok, amik mind egy valaha ködfátyolos állapotban megfogant mű tervezetének elvetélt sorsára hívták fel a figyelmet. Bár maga is tisztában volt azzal, hogy sohasem lesz már képes egyetlenegynek a megírására sem, mégis a befejezetlen írások az ujjai között kipergett évek emlékét lopták vissza, s amikor kedve szerint hol az egyik, hol a másik folio- s jegyzetkupac mellé telepedett le pipázni, már nem a megoldandó feladat izgatta szellemét, hanem visszarévedt azokra az évekre s élményekre, amelyeket e megsárgult iratok felidéztek benne; s amint kialudt pipájában a tűz, éppoly váratlanul és rezignáltan, a szomorúság legcsekélyebb jele nélkül hagyta ott a foliókat s az emlékeket, hogy a kertben szöszmötöljön és a madarak trillázását hallgassa, mint ahogy máskor pedig minden különösebb szándék nélkül ült oda újra valamelyik ifjúkori s későbbi kidolgozásra szánt terve mellé.
„A melankólia és az elrévedés a magány létállapota" - lávázik elő tudatomból Cicero bácsi e szentenciózus mondása, s nekem mindig is úgy tűnt, hogy nem kívánta az elveszett idő felélesztését és újra megtalálását, mint ahogy a bukásra és enyészetre szánt álmok újraálmodását és megvalósítását sem. Viszont a hitvese halála utáni múltidézés, a ki nem csírázott gondolatokra visszarévedés azokra törésvonalakra és metszéspontokra irányították thümosát, amelyek világossá tették számára, hogy végérvényesen kizuhant mindenféle közösségből, épp ezért sorsa a világban bolyongás. Valamennyi szándéka terméketlen maradt; nem sikerült párbeszédet kezdeményeznie senkivel sem a létezésről - hacsak egykori két barátját nem említjük ; az olvasásáhítat s a tudásszomj kielégítése hiábavalónak bizonyult, s belátta, hogy észrevétlenül, nyom nélkül fog távozni az életből, mert az életet belül, a lelkében élte, s nem sikerült belesimulnia a teremtés rendjébe, ahogy a görög-római mitológiából és eposzokból e sugallat árad; ennek a világon kívül rekedtségnek a belátása okozta melankóliáját, aminek megannyi jelét és bölcseletét megosztotta velem, akiben öregkorára némi vigaszra és bölcseletének fáklyavivőjére talált. Ha valaki arra ösztönözte volna - ahogy egyszer-kétszer én is tettem -, hogy írja meg azokat a megíratlanul maradt tanulmányokat, amelyeket egykoron megírni vágyott, minden bizonnyal a maga kétkedő és önironikus természete szerint éppúgy kinevette volna, mint azokat a javíthatatlan álmodozókat, akiknek rögeszméjük, hogy felkeressék egykori kedveseiket és szeretőiket, hogy utólag elcsókolják az egykor el nem csókolt csókokat, vagy elmerengjenek arról, hogy mivé is lettek elválásuk óta. S hogy egyszer és mindenkorra lezárja félbehagyott terveiről, megíratlan maradt álmairól és csöndes szemlélődése okáról faggatózásom előtt az utat, az egyik verandai beszélgetésünk alatt e versrészletet idézte nekem:
Ha meghalok, ki hal meg bennem, velem, helyettem?
Azt, akiért aggódtam (nem tudom, én-e, más-e) valahol elvesztettem.
Megrémültem ettől a vallomástól, mert ez a személyiségvesztés, amely kamaszkori énemet meghatározó vágyaim és álmaim, s a valaha végtelennek hitt gyermekkorom elillanását és feltámaszthatatlanságát idézte eszméletembe, újból felerősítette bennem azt a szorongató tudatot, hogy elpazarolom egyetlen kincsemet: az ifjúságomat, amitől persze azt reménylettem, elegendő időt biztosít számomra ahhoz, hogy megtaláljam a tudatom mélyáramában búvópatakként rejtekező gondolatok közül azt az egyetlenegyet, melyet a festészet és naplóírás révén a maga teljességében kibonthatok.
Nyomasztónak éreztem azt az állapotot, hogy huszadik életévemet meghaladva emlékezetem telve
más bölcsek és művészek gondolataival, csak épp egyik sem az enyém; s minél inkább távolodtam attól a bizonyos életkortól, melynek állandóságát éppúgy szerettem volna megőrizni, mint Cicero bácsi őshermáinak titokzatos fluidumát - ezek a kövek engem mindig is a múltba simulás misztériumával zsongítottak -, annál jobban kétségbe ejtett életem parttalan és céltalan folyása. Ám az idők folyamán többször hallott belső hang, mely válságos pillanataimban rendszeresen megkísértett és kötelességmulasztásaim miatt támadt szorongásaimat azonnal oldani igyekezett, újból megszólalt: „A fák és virágok, a méhek és kerti poszáták egészen jól érzik magukat anélkül is, hogy halhatatlanná kívánnának válni. Hát mit akarsz te? Nem azt írja az általad csodált s oly sokra tartott Van Gogh is, hogy: mérne tette vie artistique, que nous savons ne pas étre la vraie vie, me pasit si vivante et ce serait ingrat de ne pas s'en contenter? S mit igazolhat egy mégoly sikerült kép, vers, szobor, szimfónia? Hogy éltek itt néhányan rossz közérzettel?, hogy voltak, akik vezekelni akartak mások helyett és másokért?, hogy a gyűlölködések és tömegmészárlások ellenére is létezünk? Nem ugyanazt a tehetetlenséget és végtelen szomorúságot érzi az az ifjú lény, aki bizonyos idő elteltével Van Gogh-ért, Valéryért, Moorért, Bartókért és egy Arlequinért rajong szobája vagy műterme szűrt fényű szegletében, mint éreztek már oly sokan előtte is?"
Ezek az örvénylő kétségek a bölcselethez fordulás igényét ébresztették fel bennem, s természetesen azt hittem, hogy nyiladozó elmémnek - melyet e titokzatos mallarméi sor járt át:
toute chose sacrée et qui veut demeurer sacrée s'enveloppe de mystére - zavaros hordalékait az öreg, s ebből következően bölcs Cicero bácsi képes számomra értelmezhetővé tenni. Amikor kissé elfogódottan kezdtem előadni kétségeimet, s az öregek bölcsességéről vallott nézeteimet, meglepő módon az engem nyomasztó kérdések helyett az öregekről kialakított véleményemet vette bonckése alá, s kíméletlenül azokon köszörülte nyelvét, akik az öregek bölcsességéről szeretnek dicshimnuszokat zengeni.
„Az öregek helyett, s az öregek nevében sokan szeretnek panaszkodni. Persze nem véletlenül öltik ezek az álmoralisták az öregség maszkját, mert úgy vélik, az a bölcsesség látszatát kelti. Pedig az öregség, a nagy utazásokra, szüntelen álmodozásokra, minden lehetséges megélésére vágyakozó kamaszkorral szemben, a dolgok éppígy létének tudomásulvétele. Az öregség a létezésben az a fordulópont, mely után az ember többé már nem akarja szenvedélyesen és eltökélten megváltoztatni a világot, csak hagyja, hogy a dolgok a maguk természetes állapotukban legyenek, képzeletében megforgatja őket és elrévedezik azon, mennyiszer és hányféle változatukban látta már valamennyit.
Az öregség legnagyobb élménye az idő érzékelése; az ember szenvedélyesen élt élete során sohasem érzékeli oly pontosan az örök létezés jelen idejét, a múló és születő idő tartalmát, mint éppen öregkorában. Mert a dolgok részvétlen szemlélése az időt visszahelyezi eredeti állapotába:
egyszerre van, itt van, épp eddig és épp így van. És van, a teremtés folyamatos jelen idejében van, és akár előre, akár hátra tekintek, az idő a Létezésben mindig benne van, akár cseppben a tenger
egyszerre van, itt van, épp eddig és épp így van. És van, a teremtés folyamatos jelen idejében van, és akár előre, akár hátra tekintek, az idő a Létezésben mindig benne van, akár cseppben a tenger