De így kilököttjei az útipornak,
Csak ők az utolsók, mindörökig.
És mint azok, akiket összetipornak, eldurvul a lelkük is, összetörik. "
Anton Wildgans: Cselédek Kosztolányi Dezső fordítása
Nem durvul el, dehogy. S nem cselédei ők senkinek, szabad lények. Hanem hát mit is magyaráznék róluk. Madarak. Kosztolányi másik-vers fordításában: „az égbolt szárnyas érzelmei ők, örök Jelenbe örök repülők". Vagy W. C. Williamsnél: „Ez voltam én, veréb. Megtettem, amire futotta. Ég veletek." Az aszfaltba préselt madár-címer-maradvány mondja ezt. Williams nagyon sokat írt a verebekről. Hagyjuk azonban ezt is. Semmi magyarázkodás, semmi mentegetnivaló.
Ám véletlen. Az van. Wildgans neve révén. Nem szabad, nem illik nevekkel babrálni, idegen neveket átfordítgatni. Mégis. Ez a „bárka"-tervem egy vadlibás motívumból is indult. S Wildgans németül ilyesmit jelent. A vadlibás cikket olyan verebes barátainktól kaptuk, akiknek két vak verebük volt már, s mais van egy. (Nálunk most egy széncinege a vak. Ha evidencialistának nevezem magam, tehát eredendőséghitűnek, ebbe nem csupán a természeti vagy az adódónak elfogadható dolgok tartoznak bele hittárgyként, de olyasmik is, mint hogy széncinegénknek a naponta minden másfél órában bekövetkező etetéssel hajnaltól alkonyig mi is evidencia vagyunk.
Egy vaknak vagyok az evidenciája. A látó világ ráér - s én is ráérek, porban boldognak lenni, hogy ki ismer föl, s mire/miként. Nem panaszkodhatom így sem. Hosszú idő után most ismét írtam három eléggé tényleges verset. Kommentárokat hozzájuk. A bárka is benne van. Szpéróék hajózása, ezekben a költeményekben. Kommentárokat írtam hozzájuk. Az írások kötet nélkül is összefügghetnek. Ez a kommentáros vershármas egészíti ki ezt itt, amit írok épp. Egymás nélkül némely írott dolgok meg sem lehetnének.
Kosztolányi az Apolló-torzó végét így fordította: „Kezdj újra élni." Kevésbé ismert, mint a klasszikussá vált magyar változat, ám vannak előnyei a „változtasd meg élted"-del szemben. Az
„élted" végső soron parányi erőszaktevés. Sebaj. Ez az élet-újrakezdés nem jelent okvetlenül változtatást, s a német az „ändern", változtatni szóval zárul. Hűtlenebb lenne Kosztolányi? Is-is. A költészet csodája, hogy szintén örök jelenbe örök repülő. S hogy miként veszi útját, nálunk is hova száll le, előre meghatározhatatlan, utólag nem okvetlenül a pontosság, helyesség kritériumai szerint minősítődik. Ez a „Kezdj újra élni" nekem többet jelent ma, épp a magam életében, mint a
„változtatás" kizárólagossága. Ha kezdek valamit, például élni, újra, nyilván nem haltam meg.
Lelkileg sem. Ilyenkor a „változtatás", még ha Rilkéhez hívebb is, kevesebb tud lenni nekem, esetleg. Az újrakezdés nyilván nem azt jelenti, hogy az abbahagyottat, a megszakadottat, a talán kudarcosat folytatom. Benne ebben a megoldásban a „változtatás" esélye, talán ténye is. Ezzel itt végezzünk is, és térjünk vissza a bárkához. Ahol szintén inkább az újrakezdés, nem a megváltoztatás a központibb szólam.
A bárkán természetesen madaraim utaznak. A fénnyé vált halottak. (Talán a Párizsi Mindenszentek c. vers közelebbi ismeretében majd egyszer ez az utalás is világosabbá válik.)
S a végtelenbe végest, meggyújtottunk egy mécsest, Halottak Napja volt épp, egy szomorú, de szép est.
Róttuk, mert haza tarték, itt, a rue Bonapartét...
Ahogy pedig-egy állandó motívum a Trocadero felé tartok, azaz Passyba alatta, s tovább Auteuilbe (meg lehet nézni a térképen, közkincs), s nemsokára elérem, tudom, a kisvárosian rue de la Pompeot, vasárnapos közönségével, ahogy söröznek, dumálnak, gépeznek, fogadnak, újságot
zörgetnek, vigyorognak, magam az arab kisboltot célzom meg hosszúkenyérért, egy üveg vörösborért, melyet aztán - gyanús elem! - a venezuelai konzulátus előtt, valami szerb király szobrával szemközt nyitok meg sötétzöld padon ücsörögve, s nézem közben, ahogy egy szintén sötétzöld busz nemsokára indul itteni végállomásáról, megy arra, ahol a Montmartre fele-tövében én lakom, ahogy ez van... mi is van? Hogy oly tágas rendszer ez! Mi minden beleférhet!
Bele, hogy a Trocadero alatt az Eiffel-torony hídjára hátrapillantok, és egy kirándulóhajó csusszan elő, halad a toronyházak felé, s hirtelen valaki integet. Mely alakban? Meg nem mondhatom.
Valóságos álom és legenda közt lebeg Szpéró, ahogy ott ül, vele Éliás, Poszi, Samu, Csucsu, Pipi Néni, s a többi halott(ak), és a Szpéró azt mondja: „Ne haragudj, nem tudok most veled tartani, befizettünk erre a sétahajóra... és különben is, tudod, rengeteg itt a dolog... el sem képzeled, mi minden..." Elfödöm a szemem (a legendás téma! vagy ha nem vált, nem válik azzá, minek írom.
Eszembe jut egy régi vers, Rekviem a mesterekért, még a Hamlet-kötetből:
Eltaszítva, mely a szigetre bajnokot vitt, ringott a sajka.
Én ezt a partot rúgom el,
mert nincs szükségem másik partra.
„Ezen" a parton megyek mindazonáltal a rue de la Pompe sörözője, Longchamp mezeje vagy Auteuil akadálypályája felé, de hiszen mit is tehetnék mást. Szpéró sem magával tette, hogy akkor éjszaka hirtelen fejjel lefelé lógott fél-láb-fogással a fakanálról. És zajt ütött, és kezemben egy óra múlva meghalt. S előtte rettenetesen forgott saját tengelye körül a zúzalék kalitkaaljazatban. És vakarózott- az urémia tünetei, mint diagnosztizáltam. Miért csak idehaza vakarózom esténként olykor, órákat?
Elalvás helyett... Miért nem, ha ott vagyok, ahol Szpéróék „bárkája" csusszan a híd alól, ott sosem?
Még azt se mondhatom, hogy ne dolgoznék ott. Ne innék ugyanúgy „kénes" vörösbort emitt s amott. Mi a különbség?
Gyakran kimegyek a Vár túloldalán egyre tavasziasabb Vérmezőre, a múltkor még hómaradékokba dobtam megsercenő cigarettavégem, veszek „olcsó cigarettát" ehhez a Déryné egykori színháza helyén „üzemelő" nyilvános vécében-eszembe jut a rue de la Pompe sörözőjének elegáns, emeleti vécéje, s azt gondolom, ez a mi krisztinavárosiak nem sokkal gyengébb eresztés.
Ülök a Vérmezőn, nézek pár újságot, mely már annak a városnak a híre, postakocsi-lovai előtt járó pora.
Párizs, gondolkodtam a múltkor, Ady „Bakonya" volt? „Bakonyja?" Dc furán hangzik mindkettő.
Van, amit egyes szám első személyben lehet csak jól mondani - „Párizs az én Bakonyom" -, nem demagógia ez a részemről?
AZ ÖSSZEFÜGGÉSEK FELISMERÉSE? MIKOR IS (MELYEKKEL) MINTHA EGY MÁSIK VILÁG ÜZENNE, MINTIG IGAZ NÉMABESZÉD NÉMÁN IS IGAZ, A JÓ CORDELLA-HELYZET, A JÓ...!).
Eszembe villan megint valami. Szpéróék és a hajókázás a Szajnán... hogy mintha egy másik világban élnék napjaikat - majd mindjárt! Jékelyt erre; vasárnap-féle dél van, olyan jól együtt vagyok képzelt Olvasóimmal... s képzelhetek-e Olvasót jól, ha szeretteimet, kik meghaltak, nem tudom élőkként magamnak-képzelni? -, igen, ez a hajó-motívum Párizs ősi jelmondatával rímel össze: Fluctuat, nec mergitur.
HÁNYKÓDIK, NEM SÜLLYED EL.
Ez van Szpéróékkal? Nem. Ez van általuk velem. Hánykódom, botladozom, de még fent kellett maradnom. Már eleve: míg én az ő evidencia-képezte képzetükkel, addig vannak ők. Míg én vagyok.
Perzse, akarom is, hogy másképp szintúgy legyenek. A bárkában, a bárkával. Ezért akkor ez.
Elígérem, még „lábon", megíratlan ezt- ezt? -, s hozzáteszem, ihletőm egy vers is volt, A vizek napja. Ez a két sor például: „írógépedből kicsap a tenger. /meglegyint a KÉK ÖBÖL..." Véletlenül futottam rá feljebb a nagybetűkre. El is felejtettem a kék öblöt közben. S mégis. „A jelenvalólét,
mint gond" - Heidegger... ez pedig címével ragadott ehhez az íráshoz, valamint hogy: „valaki kártyákat szórt/a sírkövek közé. a halál ledől melléd és bevonalkázza alvásodat." Etc. Most erre még egy összefüggés jön, a szintén említett - s amelyről ugyanígy nem tudtam, hogy „összefüggés".
Íme:
Ők odaát azóta már bizonnyal
új egzisztenciát teremtettek maguknak, labdájuk is van valószínűleg,
valahonnan került egy pakli kártya, egyszóval olyanformán éldegélnek, mint itt a fogolytáborok lakói...
Igen, fogolytábor lakója vagyok: megannyi meghatározottságomé, képzetemé, vágyamé, de mostanság, bárhogy nézem, oly táboré, ahol nem félek, ahol mondhatom a magamét. Ahol a Vérmezőt úgy írhatom le, hogy a padon ülve képzeletben fogadok a Le Figaro tipprovata alapján Saint-Cloud-ra, és P. L. Á.-ra gondolok, az ő ilyen dolgaira, és a kis W.-re, akinek efféle újságokat is küldtem, és hogy nincs ott a rémséges Nagy Bádog Emlékmű, és ahogy a művim fel-halmazotozott kockaköveket nézem, eszembe jut egy esős novemberi párizsi délelőtt a Diáknegyedben, ahol hitelesen van ilyen kockakő-emlék, én nem tudom, még kiknek... nem erősen hiszem a barrikád-történetek ottani nekem-hitelét, de az ő dolgukba nem szólok bele. Szpéróék ezen a novemberi esős napon is jöttek hajójukkal, s nem túlvilági turisták, nem képzeteg képek, hanem
„ők", megint valóságosan ők. Húztam-nyúztam az időt a lucsokban, leüldögéltem az Eiffelhez vezető utcák padjaira, meg-meghúztam üvegem. Nagy szél fújt a hídon. Pulóverben voltam és barna-kék rablósapkában. Jó feltűnés nélkül. Felfázhattam, mert a Trocadero alatti parkban vizelnem kellett, sehol senki, akkor Szpéróék is elhúztak, ez benne van a „Ha majd halott lesz Ön..." kezdetű Ronsard-parafrázisban... folytatása a Londoni Mindenszenteknek..., s hogy is van ez egyáltalán? Ahogy a Jékely-vers végződik? Úgy lenne?
Ha majd érzem, hogy közeleg az órám, addig mondom, mondom a nevüket, míg csak köztük nem érezem magam.
Közeleg, nem közeleg - köztük érzem.
Szalai Csaba
A vásár fölött
Imrének a Bánlak gyepsorára Az is színpad volt, főszerep, amit a ”forgón” megtanult:
igás küllőkkel röptetett, sodort egy „láncra ült" falut, Az is színpad volt, főszerep.
Halálra táncolt, torz korong forgott alul: a tánclemez
-a h-angsebekben hogy bolyong a tű, magános árva lesz, s halálra karcolt a korong.
Amikor a nép is odalódult, kiszédült néhány megzavart KUPEC: „A gyepsori! Egy forgást összekoldult". - S áltatták
maguk: csak bábuhecc, amikor a nép is odalódult.
A céllövöldén éppen rózsa nyílt, a vásár fölé vitte őket,
így zuhant el az a hinta, így - a párok bokrétái még pörögnek.
A céllövöldén éppen rózsa nyílt.
Szuromi Lajos