Népemnek, a romániai magyarságnak megadatott az a kétes értékű kiváltság, hogy háromnegyed évszázad alatt végigélje azt a történelmi folyamatot, amelyet mások, nagyobb és szerencsésebb népek évszázadokon, olykor évezredeken keresztül éltek meg: a születés, a virágzás, majd a hanyatlás, a lassú sorvadás korszakát. Ez a rövid történelmi folyamat 1918 után kezdődött, a Trianoni Békeszerződés szentesítette az erdélyi magyarság kisebbségbe jutását, lényegében Versailles-ban írták alá a romániai magyar etnikum születési bizonyítványát. Akkor, abban a számára tragikus korszakban népem bebizonyította hihetetlen vitalitását, kiheverte a kisebbségbe szorulás lélektani sokkját, és kiheverte az első világháború halottjaiból, illetve a mintegy 200 ezer optáns távozásából származó vérveszteséget, megteremtette önálló gazdasági és kulturális életét.
Kós Károly Kiáltó Szó című röpirata volt az ébresztő, s azt követően alig fél évtized alatt megalakultak kulturális egyesületeink, kiadóink, folyóirataink, új iskoláink, bankjaink, gazdaegyleteink. Volt miért, mert az ittmaradók értelmet láttak tevékenységükben. Ezt a másfél-két évtizedes fellendülést szakította meg Dél-Erdélyben a királyi, majd az Antonescu-diktatúra, Észak-Erdélyben meg a négyéves visszacsatolás az anyaországhoz.
A világháború utáni két-három évben újabb óriási vérveszteséget szenvedett a magyar etnikum,
mintegy 300 ezer magyar igyekezett nagy sietve Nyugat felé, ki az anyaországba, ki még távolabb.
Ennek ellenére a világháborút követő három-négy esztendő a szabadság euforikus érzésének, az egyenlőségnek, a demokráciának a korszaka volt. Az orosz megszállás ellenére! A versailles-i békeszerződés aláírásáig a román politika gondoskodott arról, hogy kialakítsa a romániai magyarság biztonságérzetét, nehogy az akadályokat gördítsen Erdély odaítélésekor. Az is igaz, hogy a Petru Groza vezette politikusok megfontoltan feledtetni akarták a magyarsággal a Maniu-gárdáknak nevezett terrorcsoportok kegyetlenkedéseit, a magyarság elleni bűncselekményeit. Ebben a mesterségesen kialakított, idillikus biztonságot árasztó légkörben megteremtették az erdélyi magyar etnikum területi autonómiáját (lásd a székelység látszólagos közigazgatási függetlenségét), a magyarság úgymond képviselőit a legmagasabb párt- és állami tisztségekbe is bevonták (Luka László, Mogyorós Sándor), de megengedték az önálló iskolahálózat és a kulturális intéz-ményrendszer kialakítását is.
Végül jött a diktatúra, az elnyomás. Előbb az enyhébb formája, aztán a teljes kiábrándulás, amikor immár minden józanul gondolkodó számára világos volt: minden látványos és hangzatos nyilatkozat ellenére a hatalom egyetlen célja a kisebbségek szellemi megnyomorítása, beolvasztása, gazdasági és szellemi megsemmisítése. Gheorghiu Dej és Ceausescu idején egyaránt. Hosszú időn keresztül az anyaország cinkos hallgatása mellett.
Népem hetvenöt éves történelméből fél évszázadnak magam is részese voltam. Íme néhány személyes benyomás az ötven esztendőből.
Ennyi idő után visszaemlékezve állítom: gyermekkoromban, körülbelül az 50-es évek közepéig szinte nem is észleltem, hogy más vagyok a többséginél, hogy én magyarnak születtem, más meg románnak, vagy éppen szerbnek. Nem észleltem, mert abban az időben Arad még magyar többségű város volt, vagy legalábbis annak hittük, mert itt mindenki értett magyarul, az utcán magyarul folyt a társalgás, a románul érdeklődők csak idegenek, a városba frissen betelepültek lehettek. Ez utóbbival kapcsolatban jut eszembe néhai Tamas Petru fogorvos személyes vallomása: a Kárpátokon túlról a 30-as években költözött Aradra, de addig orvosi diplomával a zsebében sem volt mersze „jobb társaságba" eljárni, amíg elfogadható módon nem beszélt magyarul. Aztán magyar leánynak kezdett udvarolni, mert az volt „divatos", mert errefelé a magyar polgárlányok voltak a kapósabbak még a román fiúk körében is.
Mi, gyermekek természetesnek vettük, hogy az utcából vasárnaponként Henegar Mircea és Drecin Gogu az ortodox templomba, az öcsém, Hyll Gyulával és az ő húgával a katolikusba, Mészár Laci pedig a reformátusba járt misére, istentiszteletre. S azt is elkönyveltük különösebb csodálkozás nélkül, hogy Haas Gyuszi vasárnap délelőttönként a galambpiacot látogatja, őt nem kötelezték szülei a vasárnapi ájtatosságokra. És ugyan ki törődött avval, hogy ki milyen iskolát látogat, románt-e avagy magyart, hiszen a város minden kerületében volt magyar tannyelvű iskola is (Zsig-mondházán és Kakasvárosban I-IV. osztályos, a többi kerületben hétosztályos). A városban fiú- és leánygimnázium, magyar tanítóképző, magyar tannyelvű szakközépiskola és szakiskola teremtett lehetőséget a továbbtanulásra. A frissen megnyitott Pionírházban szerdánként csak magyar szakkörök működtek, az 1953-as angol-magyar futballmérkőzés közvetítését a fél város hallgatta, s a fél város ujjongott minden magyar gól után. Hogy a város másik fele mit is tett, azon csak most kezdek gondolkodni!
Mert most, felnőtt fejjel már tudom: az akkori úgymond demokrácia, a „proletár nemzetköziség"
szellemében történt nevelésünk csak a figyelem elaltatását szolgálta, de már működtek azok a nacionalista erők, amelyek elsorvasztották, majd felszámolták a magyar kisebbség érdekvédelmi szervezetét, politikusaink többségét már megfigyelés alatt tartották. 1953-ban aztán Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár, Jordáky Lajos, Kacsoh Sándor és a többiek úgy kerültek a rács mögé, hogy ügyükben nyomozás sem folyt, hivatalosan sohasem emeltek ellenük vádat. Bebörtönzésük immár a magyar etnikum megfélemlítését is szolgálta. Az eufória időszaka, a demokrácia reménye 1956-ban végérvényesen lezárult. A román kommunista hatalom azon a nyáron utolsó gesztust tett a magyar kisebbség felé, megígérte az 1923-ban lebontott szabadságszobor újraállítását Aradon. Az emlékmű talapzatát ki is hordták az egykori lovarda pincéjéből, október 6-án még békéscsabai diákokkal együtt emlékeztünk meg az aradi tizenháromról, de ez volt az utolsó szalmaláng. 1969-ig
Magyarországról senkit sem fogadtak a koszorúzásra, s mondanom sem kell: az emlékmű a mai napig sem került a helyére. Főalakja, a kezében borostyánkoszorút tartó Nagyboldogasszony az aradi vár egyik sáncában várja sorsa jobbra fordulását, a 13 kerek plakettet pedig az aradi múzeum pincéjében őrzik. A márványlapokat és a talapzat gránittömbjeit széthordták élelmes építők.
A magyar forradalom elleni szovjet katonai beavatkozás szabad kezet adott a Gheorghiu Dej vezette kommunista pártnak, hogy életbe léptesse a már jó előre kitervelt,a kisebbségek megsemmisítését, erőszakos beolvasztását célzó politikáját. Kezdődött 1959-ben, amikor egyetlen kormányhatározattal, a törvényhozó testület megkérdezése nélkül megszüntették az önálló nemzetiségi iskolahálózatot, a magyar és német iskolákat románnal egyesítették. Megszűnt a Bolyai Tudományegyetem, vele a magyar jogászképzés,a mezőgazdasági főiskola.
Magam ezekben az években kezdtem érezni, hogy magyar vagyok Romániában. Helyesebben fogalmazva: mások éreztették ezt velem, hogy másodrangú állampolgára vagyok az országnak, hogy a többség előjogokkal rendelkezik velem szemben. Éreztem ezt akkor, amikor nem Kolozsvárra, hanem a távolabbi, idegen Bukarestbe küldtek egyetemre. Amikor a román történetírásban a magyar népet mutatták be mint a románság ősi ellenségét. Tanáraink de főleg ideológiai nevelésünket egyengető kommunista politikai irányítóink lépten-nyomon azt várták el, hogy állandó szégyenérzettel küszködjünk, azon munkálkodtak, hogy ébren tartsák bűntudatunkat, hogy állandóan éreztessék velünk: csak jövevények vagyunk e földön, örüljünk, hogy annyi gonoszság után a románság befogad bennünket. Természetes volt, hogy számunkra nem jártak előnyök, még a sportmeccsekre kiosztott kedvezményes árú jegyeket is csak többségi kaphatta.
Hogy sikerrel munkálkodtak, az kétségtelen, hiszen akkori néhány magyar egyetemi kollégám közül mindössze hárman tartottuk meg nemzetiségünket, maradtunk etnikumunk tagja. A többiek már az egyetem befejezése előtt vegyes házasságot kötöttek, a Kárpátokon túl választottak munkahelyet, elfogadták a nyilvánvaló beolvasztási szándékot. Érdekes, német kollégáim közül mindössze a már akkor kommunista párttag, fali Erna, és egy bukaresti leányka által alaposan
„befűzött” Gross Rainer volt hajlandó feladni nemzetiségét, a többiek - Bukarestben jóval többen voltak, mint magyarok - egyenes gerinccel vállalták svábságukat, szászságukat. Utólag bevallom (harminc év távlatából tehetem), én kétszer inogtam meg nemzetiségi mivoltomban. Egyszer, amikor a bukaresti Zalomit Művelődési Otthon környékén csütörtökönként és vasárnaponként összegyűlt, összefogózva éneklő, táncolgató, zsivajgó székely szolgálóleányokat és építőipari segédmunkásnak elszegődött fiúkat nagyképűen megtagadtam elegáns bukaresti kollégáim előtt, valami áltudományos magyarázattal próbáltam bizonygatni, hogy a székely nem magyar.
Másodszor, amikor a bukaresti Északi Pályaudvaron egy fűtől-fától magyarul érdeklődő néniket elvezettem ugyan a neki megfelelő peronhoz és vonathoz, de nem szóltam hozzá egyetlen szót sem.
Abban a nagy román tömegben szégyelltem másságom, szégyelltem anyanyelvem. Bevallom: azóta is ég az arcom, ha eszembe jut az a fejkendős, fekete kiskabátos, kétségbeesetten kérdezgető öregasszony. Ha él még, ezúton nyilvánosan is bocsánatot kérnék tőle, mert lélekben már százszor is megtettem.
Most már világosan látom: szégyenérzetünk, bűntudatunk mesterséges kialakításával a román kommunista hatalom a kialakuló fiatal értelmiséget akarta eltávolítani a gyökereitől, saját etnikumától. Jórészt evvel a módszerrel, no meg avval, hogy a magyar értelmiséget erőszakkal kiragadta saját közegéből, az egyetemek fiatal végzőseit, orvosokat, tanárokat csak Moldovába helyeztette, a román hatalom elérte, hogy a kisebbségi értelmiségiek száma jelentősen lecsökkent. S bibliai hasonlattal élve: a pásztor nélkül maradt nyájat könnyebb volt szétzavarni, felfalni. Nem csoda, hogy a székelyföldi viszonylag bővebb gyermekáldás mellett is a hetvenes évektől a magyarság száma állandóan csökkent. Arad megyében a trianoni békekötéskor még 116 ezer magyar élt, a megye minden harmadik lakója magyar volt. Ha a németeket, a szerbeket és a szlovákokat a kisebbséghez számítjuk, akkor a megye kétharmad része nemzetiségi volt. Az 1992-es népszámlálás adatai még akkor is aggasztóak, ha jogosan feltételezzük, hogy a nemzetiségek számára vonatkozó adatokat „megkozmetikázták”. Aggasztóak, mert a nemzetiségek közül szinte teljes egészében eltűntek a németek és zsidók, a magyarok száma meg alig haladja meg a 60 ezret.
Nemzetiségünk az erőszakos beolvasztás és a felgyorsult kivándorlás miatt az elmúlt másfél
évtizedben évente mintegy ezerrel csökkent. És nemcsak a relatív száma, hanem a részaránya is, hiszen Arad megye lakossága immár félmillió, de ebből a nemzetiségek összlétszáma nem éri el a százezret, tehát az egyötödöt.
A romániai magyarság számának csökkenését eltagadta a hivatalos román statisztika is, Ceausescu statisztikai hivatala úgy manipulálta az adatokat, ahogyan jónak látta, de biztos forrásból tudjuk: a diktátor és köre elégedetten nyugtázta a jelenséget. Ők adtak parancsot az erdélyi városok, elsősorban Marosvásárhely etnikai összetételének megváltoztatására. A kérdés megszállott kutatója, Herédi Gusztáv közíró, a kolozsvári Korunk folyóirat szerkesztője felolvasó körútjain próbálta meg felébreszteni a magyarság szunnyadó öntudatát, de mindössze az 1982-es Korunk Évkönyvbe sikerült becsempésznie a gondolatot. A Metamorphosis Transsylvaniae c. évkönyv előszavában régi barátom a következőket írta: „Látjuk, tudjuk, érezzük: nemzetiségünk élettani erőforrásai apadoznak; szaporodnak az elaggás, gyérülnek a megifjodás jegyei, s a zord folyamat fölött nem hunyhatunk szemet, a kilábalás útját-módját felelősen kutatnunk illik.”
A fenti idézet jó évtizede jelent meg. Azóta Romániában lezajlott egy úgymond forradalom, de állítom: Herédi Gusztáv akkori megállapításai manapság hatványozottan érvényesek. Elsősorban azért, mert az új hatalom kiszabadította a palackból a sovinizmus szellemét, s egyes erők immár nyíltan is a magyar etnikum beolvasztására, eltüntetésére, elűzésére törnek. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom, az oroszhegyi és zetelaki magyarok elitélése, Cseresnyés Pál tízéves bebörtönzése a megfélemlítés legelokvensebb példája. Ugyanakkor a román alkotmány tudomást sem akar venni a nemzetiségek létéről, homogén nemzetállamnak minősíti Romániát, a helyi közigazgatásban is korlátozza a szabad nyelvhasználatot, a hatalomból pedig céltudatosan kizárnak minden nemzetiségit. (Az utolsó kormánytagot, Horváth Andor művelődésügyi államtitkárt immár több mint egy éve létszámcsökkentés címén távolították el, miközben a központi kormányszervek létszámát több ezerrel emelték!) Mindez a megfélemlítés, a bizonytalanság légkörét árasztja, így folytatódik a Ceausescu-korban megindult exodus. Ez az immár harmadik kivándorlási hullám már méreteiben is megdöbbentő, a magyar fiatalok tömegestől távoznak az anyaországból: ki gimnáziumba, ki egyetemre felvételizik, ki munkát vállal, s aztán végleg ottmarad. Ottragad, mert ott legalább nem szólnak rá, ha anyanyelvén beszél az utcán vagy villamoson, mert megérti a feliratokat. Így áramlik el egy valaha két és félmilliós, manapság hivatalosan 1,6, nem hivatalosan (talán?) kétmilliós etnikum életereje, ifjúsága. Így öregszik idő előtt egy nagyon fiatal, mindössze kér emberöltőt megélt népközösség. Mert a hatalom már az ötvenes-hatvanas évektől úgy modellálta az oktatást, hogy megakadályozza a tizenévesek magyarságtudatának kialakítását. A magyar fiatalok soha egyetlen órán sem tanultak nemzetiségtörténelmet (hacsak tanáruk a szekuritáté szaglászását kijátszva be nem csempészett egy-egy rövid utalást a történelemórákon), a magyar irodalom tantervéből kivették az irredentának minősített Kós Károlyt, Nyirő Józsefet, vagy az ősi röghöz ragaszkodásra biztató Reményik Sándort. A transzszilvanistákat! A gyökerek nélkül felnőtt nemzedék most a gyökereit keresi. Sajnos, a határokon túl!
A fentiek ellenére reménykedem. Reménykedem népem feltámadásában, megújhodásában, megifjodásában. Reménykedem, ezért vállalom szülőhazámat, ezért nem távozom, mint tették azt hetvenöt év alatt sok százezren. Mert nincs a világnak egyetlen olyan országa, amely pótolni tudná őseink sírját, templomainkat, a Hargitát, a kanyargó Marost. Különben is hova mennénk mind a kétmillióan?
Szépirodalom
Simonyi Imre
Bartók
zenéket hallasz muzsikát ember zokog farkas üvölt vihar bőg
vagy mégiscsak az ég szakadt volna le vagy csupán
egy pentatonra hajlamos hörgéssel ahogy rendje van -megszakadt az a harmados vagy utoljára még
így konganak a hangok
ha meghúzzák a legutolsó harangot mivel
most temetkezik az emberiség vagy talán
mégis muzsikát hallanál zenéket
azt dünnyögi az óvatos fagott hogy jól vigyázz
mert még akár ma éjjel rádverhetik az ablakot s egy sötét jövendő hajnalát rikoltja a vadászkürt
a kakastoll meg közbekukorékol akit illet hogy mindenkinek jelentsék:
rácsozzák már e kis hazát hol fő foglalkozási ág lesz immár a börtönviseltség
s hogy valahol egy ártatlan rázza rácsát hirdetik a jajongó brácsák
s a pribék ahogy körme alá szúr velődig szisszen a húr
s a dob azt pergi s a duda azért nyög hogy az udvaron felállt már a négyszög vagy mégiscsak
a vihar egy ordas
egy ember hörögne
egy viharvert-hajszolt-ordas-ember vagy egy isten
egy elhagyatott isten könyörögne irgalomért elvadult híveihez vagy mégis muzsikát hallanál mintha
egy fonák medvetánc ütemére
megcsörrenne a lánc túlsó végén maga a nép valamint a halottasházból a sírkert felé száll a gyászdal:
e hontalanná vált hazából egy férfi lépdel te ljes gyászban elmenőben még visszanéz s hazányi sírra lát
hol nemzet süllyed el vagy csak egy nemzedék? -s végül
feleletül meg reményül
dallam kél a vonókon – széles, hogy az élet
gyötrelmes és gyönyörűséges és hogy talán
- míg élünk a halálon innen - mégsem lehet elveszve minden:
dúdol a hit egy árva fuvolán
Yves Navarre