4. Az áru fétisjellege és ennek titka
Egy áru első pillantásra magától értetődő, mindennapi dolognak látszik.
Elemzése megmutatja, hogy nagyon szövevényes dolog, tele van metafizikai szőrszálhasogatással és teológiai bogarakkal. Mint használati értékben nincsen benne semmi titokzatos, akár abból a szempontból tekintem, hogy tulajdonságaival emberi szükségleteket elégít ki, akár abból, hogy ezekre a tulajdonságokra csak mint emberi munka terméke tesz szert. A napnál is világosabb, hogy az ember tevékenységével a természeti anyagok formáit neki hasznos módon megváltoztatja.
A fa formáját például megváltoztatjuk, ha asztalt készítünk belőle. Az asztal mégis fa marad, közönséges érzéki dolog. De mihelyt áruként lép fel, érzékileg érzékfeletti dologgá változik. Nemcsak hogy lábaival a földön áll, hanem minden más áruval szemben a fejetetejére áll, és fafejében mindenféle rigolyát fejleszt, sokkal csudálatosabbakat, mint hogyha önszántából táncolni kezdene25.
Az áru misztikus jellege tehát nem használati értékéből fakad. Éppoly kevéssé fakad az értékmeghatározások tartalmából. Mert, először, akármilyen különbözők is a hasznos munkák, vagyis a termelő tevékenységek, fiziológiai igazság az, hogy ezek az emberi szervezet funkciói, és hogy minden ilyen funkció, akármi a tartalma és a formája, lényegében emberi agy, ideg, izom, érzékszerv stb.
igénybevétele. Másodszor, az értéknagyság meghatározásának alapja ennek az igénybevételnek időtartama, vagyis a munka mennyisége, márpedig ez a mennyiség még érzékeink által is megkülönböztethető a munka minőségétől. Az a munkaidő, amelybe a létfenntartási eszközök termelése kerül, minden [társadalmi] rendszerben szükségszerűen érdekelte az embert, ha nem is egyenlő mértékben a különböző fejlődési fokokon26. Végül, mihelyt az emberek valamilyen módon egymásnak dolgoznak, munkájuk társadalmi formát is ölt.
Miből fakad hát a rejtélyes jelleg, amelyet a munkatermék kap, mihelyt áruformát ölt? Nyilván magából ebből a formából. Az emberi munkák egyenlősége a munkatermékek egyenlő értéktárgyiságának dologi formáját ölti, az emberi munkaerő kifejtésének az időtartammal
25 Emlékezhetünk arra, hogy Kína és az asztalok táncolni kezdtek, amikor a világ többi része látszólag csendben állt - pour encourager les autres [hogy a többieket felbátorítsák].
26 Jegyzet a 2. kiadáshoz. Az ógermánoknál egy hold föld nagyságát egy napi munkával mérték, s ezért a hold elnevezése Tagwerk (másképp Tagwanne) (jurnale vagy jurnalis, terra jurnalis, jornalis vagy diornalis), Mannwerk, Mannskraft, Mannsmaad, Mannshauet stb. volt.
Lásd Georg Ludwig von Maurer: „Einleitung zur Geschichte der Mark-, Hof- usw. Verfassung”.
München 1854. 129. és köv. old.
való mérése a munkatermékek értéknagyságának formáját ölti, végül a termelők viszonyai, amelyekben munkáik e társadalmi meghatározottságai érvényesülnek, a munkatermékek társadalmi viszonyának formáját öltik.
Az áruforma titokzatossága tehát egyszerűen abban áll, hogy az áruforma az emberek számára saját munkájuk társadalmi jellegét úgy tükrözi vissza, mint maguknak a munkatermékeknek tárgyi jellegét, mint ezeknek a dolgoknak társadal-mi természeti tulajdonságait, tehát a termelőknek az összmunkához való társadaltársadal-mi viszonyát is úgy, mint tárgyaknak rajtuk kívül létező társadalmi viszonyát. E quid pro quo [felcserélés] révén a munkatermékek árukká, érzékileg érzékfölötti, vagyis társadalmi dolgokká válnak. Így egy dolog fényhatása a látóidegre nem úgy jelent-kezik, mint magának a látóidegnek szubjektív ingere, hanem mint a szemen kívül levő dolognak tárgyi formája. De a látásnál valóban fény vetődik egy dologról, a külső tárgyról, egy másik dologra, a szemre. Ez fizikai viszony fizikai dolgok között. Ezzel szemben az áruformának és a munkatermékek értékviszonyának, amelyben ez megjelenik, semmi köze sincs a munkatermékek fizikai természetéhez és az ebből eredő dologi vonatkozásokhoz. Csak maguknak az embereknek meghatározott társadalmi viszonya az, ami itt szemükben dolgok viszonyának fantasztikus formáját ölti. Ahhoz tehát, hogy valami hasonlót találjunk, a vallás világának ködös tájai felé kell fordulnunk. Itt az emberi fej termékei saját élettel megajándékozott, egymással és az emberekkel viszonyban álló önálló alakoknak tűnnek fel. Ugyanígy vagyunk az áruvilágban az emberi kéz termékeivel. Ezt nevezem fetisizmusnak, amely a munkatermékekhez hozzátapad, mihelyt áruként termelik őket, és amely ezért az árutermeléstől elválaszthatatlan.
Az áruvilágnak ez a fétisjellege, mint ahogy az előző elemzés már meg-mutatta, az árukat termelő munka sajátságos társadalmi jellegéből ered.
Használati tárgyak egyáltalában csak azért lesznek árukká, mert egymástól függetlenül űzött magánmunkák termékei. E magánmunkák összessége a társadalmi összmunka. Mivel a termelők csak munkatermékeik kicserélése útján lépnek társadalmi kapcsolatba egymással, magánmunkáik sajátos társadalmi jellege is csak e cserén belül jelenik meg. Vagyis a magánmunkák valójában csak azok által a viszonyok által működnek a társadalmi összmunka tagjaiként, amelyekbe a csere a munkatermékeket és ezek közvetítésével a termelőket helyezi. A termelők számára tehát magánmunkájuk társadalmi vonatkozásai mint olyanok jelennek meg, amilyenek, vagyis nem mint a személyek közvetlenül társadalmi viszonyai magában a
munká-jukban, hanem inkább mint a személyek dologi viszonyai és a dolgok társadalmi viszonyai.
Csak a cserén belül jutnak a munkatermékek érzékileg különböző használati tárgyiságuktól elválasztott, társadalmilag egyenlő értéktárgyiságukhoz. A munkaterméknek ez a kettéhasadása hasznos dologra és értékdologra gyakorlatilag csak akkor érvényesül, amikor a csere már eléggé kiterjedtté és eléggé fontossá vált ahhoz, hogy hasznos dolgokat csere céljából termeljenek, tehát a dolgok érték-jellegét már magánál a termelésüknél tekintetbe vegyék. E pillanattól a termelők magánmunkái ténylegesen kettős társadalmi jelleget öltenek. Egyrészt, mint meghatározott hasznos munkáknak, meghatározott társadalmi szükségletet kell kielégíteniök, és ily módon az összmunka - a társadalmi munkamegosztás termé-szetadta rendszere - tagjainak kell bizonyulniok. Másrészt saját termelőik sokoldalú szükségleteit csak akkor elégítik ki, ha minden különleges hasznos magánmunka minden más hasznos magánmunkával kicserélhető, tehát vele egyenlőnek számít.
Toto coelo [teljesen] különböző munkák egyenlősége csak abban állhat, hogy elvonatkoztatunk valóságos egyenlőtlenségüktől, hogy redukáljuk őket arra a közös jellegükre, amellyel mint emberi munkaerő kifejtése, mint elvontan emberi munka rendelkeznek. A magántermelők agya magánmunkájuk e kettős társadalmi jellegét csak azokban a formákban tükrözi vissza, amelyek a gyakorlati forgalomban, a termékcserében megjelennek - magánmunkájuk társadalmilag hasznos jellegét tehát abban a formában, hogy a munkaterméknek hasznosnak kell lennie, mégpedig mások számára hasznosnak - a különböző fajta munkák egyenlőségének társadalmi jellegét pedig abban a formában, hogy ezeknek az anyagilag különböző dolgoknak, a munkatermékeknek közös értékjellegük van.
Az emberek tehát nem azért vonatkoztatják egymásra munkatermékeiket mint értékeket, mert ezek a dolgok szemükben pusztán dologi burkai egyenlő fajta emberi munkának. Ellenkezőleg. Azáltal, hogy különböző fajta termékeiket a cserében mint értékeket egymással egyenlővé teszik, azáltal teszik egyenlővé egymással különböző munkáikat mint emberi munkát. Nem tudják ezt, de csinálják27. Az értéknek tehát nincs a homlokára írva, hogy micsoda. Sőt, az érték minden munkaterméket társadalmi hieroglifává változtat. Később az emberek igyekeznek a hieroglifa értelmét kibogozni, saját
társa-27 Jegyzet a 2. kiadáshoz. Ha tehát Galiani ezt mondja: Az érték személyek közti viszony - „La ricchezza è una ragione tra due persone” -, hozzá kellett volna tennie: dologi burokba rejtett viszony (Galiani: „Della moneta”. Custodi gyűjteményében: „Scrittori Classici Italiani di Economia Politica”. „Parte moderna”. Milano 1803. III. köt. 221. old.).
dalmi termékük titkának nyitjára jönni, hiszen a használati tárgyaknak értékekként való meghatározása éppúgy az ő társadalmi termékük, mint a nyelv. Az a késői tudományos felfedezés, hogy a munkatermékek, amennyiben értékek, csak dologi kifejezései a termelésükre fordított emberi munkának, korszakot alkot az emberiség fejlődéstörténetében, de semmiképpen sem oszlatja el a munka társadalmi jellegének tárgyi látszatát. Az, ami csak erre a különleges termelési formára, az árutermelésre érvényes - hogy tudniillik az egymástól független magánmunkák sajátosan társadalmi jellege ezeknek a munkáknak mint emberi munkáknak az egyenlőségében áll, és hogy ez a jelleg a munkatermékek értékjellegének formáját ölti -, az árutermelés viszonyainak rabjává lett emberek számára, ama felfedezés előtt és utána egyaránt, éppannyira végérvényesnek látszik, mint ahogy az, hogy a tudomány felbontotta a levegőt elemeire, nem szünteti meg a levegőformát mint fizikai testi formát.
Azokat, akik termékeket cserélnek, gyakorlatilag mindenekelőtt az a kérdés érdekli, mennyi idegen terméket kapnak saját termékükért, vagyis milyen arányok-ban cserélődnek a termékek. Mihelyt ezek az arányok bizonyos szokásszerű stabilitást érnek el, úgy tetszik, mintha a munkatermékek természetéből fakadnának, s így például egy tonna vas és 2 uncia arany ugyanúgy egyenlő értékű, mint ahogy egy font arany és egy font vas különböző fizikai és vegyi tulajdonságaik ellenére egyenlő nehezek. Valójában a munkatermékek értékjellege csak azáltal szilárdul meg, hogy mint értéknagyságok működnek. Az utóbbiak állandóan változnak, függetlenül a cserélők akaratától, tudtától és cselekvésétől. Az ő szemükben saját társadalmi mozgásuk dolgok mozgásának formáját ölti, amely mozgásnak ellenőrzése alatt állanak, ahelyett, hogy ők ellenőriznék. Teljesen kifejlődött árutermelésre van szükség, hogy magából a tapasztalatból kisarjad-hasson az a tudományos felismerés, hogy az egymástól függetlenül űzött, de a társadalmi munkamegosztás természetadta tagjaiként egymástól mindenoldalúan függő magánmunkák folytonosan redukálódnak társadalmilag arányos mértékükre, mert termékeik véletlen és állandóan ingadozó csereviszonyaiban a termelésükhöz társadalmilag szükséges munkaidő szabályozó természeti törvényként ugyanolyan erőszakosan érvényesül, mint például a nehézkedés törvénye, amikor valakinek a ház a fejére szakad28. Az tehát, hogy az értéknagyságot
28 „Mit gondoljunk egy olyan törvényről, amely csak periodikus forradalmak útján érvényesülhet? Ez éppen természeti törvény, amely azon alapul, hogy az általa érintettek nem tudatosak” (Friedrich Engels: „Umrisse zu einer Kritik der Nationalökonomie” a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben, kiadta Arnold Ruge és Karl Marx. Párizs 1844).
a munkaidő határozza meg, a viszonylagos áruértékek látható mozgásai mögé rejtett titok. Felfedezése megszünteti tehát azt a látszatot, hogy a munkatermékek értéknagyságát csupán a véletlen határozza meg, de semmiképp sem szünteti meg az értéknagyság dologi formáját.
Az emberi élet formáin való elmélkedés, tehát tudományos elemzésük is, általában a valóságos fejlődéssel ellentétes úton indul el. Post festum [utólag], és ennélfogva a fejlődési folyamat kész eredményeivel kezdődik. Azok a formák, amelyek munkatermékekre rányomják az áru bélyegét és ezért az áruforgalom előfeltételei, már a társadalmi élet természeti formáivá szilárdulnak, mielőtt az emberek próbálnak maguknak számot adni, nem is e formák történelmi jellegéről -ezeket a formákat éppenséggel már megváltoztathatatlanoknak tekintik -, hanem tartalmukról. Így csak az áruárak elemzése vezetett az értéknagyság meghatáro-zásához, csak az áruk közös pénzkifejezése vezetett értékjellegük rögzítéséhez. De éppen az áruvilág e kész formája - a pénzforma - az, amely a magánmunkák társadalmi jellegét, és ennélfogva a magánmunkások társadalmi viszonyait dologilag elleplezi, ahelyett, hogy ezeket feltárná. Ha azt mondom, a kabát, a csizma stb. úgy vonatkoztatják magukat a vászonra, mint elvont emberi munka általános megtestesülésére, ennek a kifejezésnek a badarsága szembeszökő. De ha a kabát, a csizma stb. termelői ezeket az árukat a vászonra - vagy aranyra és ezüstre, ami a dolgon mitsem változtat - mint általános egyenértékre vonatkoztatják, magánmunkáiknak a társadalmi összmunkához való viszonya éppen ebben a badar formában jelenik meg előttük.
Éppen ilyen formák a polgári gazdaságtan kategóriái. Ezek társadalmilag érvényes, tehát objektív gondolati formák e történelmileg meghatározott társadalmi termelési módnak, az árutermelésnek a termelési viszonyai számára. Az áruvilág minden miszticizmusa, minden varázslat és kísértetiesség, amely az árutermelés alapján a munkatermékeket ködbe burkolja, rögtön eltűnik tehát, mihelyt más termelési formákhoz fordulunk.
Minthogy a politikai gazdaságtan szereti a robinzonádokat29, látogassuk meg mindenekelőtt Robinzont a maga szigetén. Akármilyen szerény is már termé-szeténél fogva, mégis különböző fajta
szükségle-29 Jegyzet a 2. kiadáshoz. Ricardo sincs meg a maga robinzonádja nélkül. „Az őshalász és az ősvadász tüstént mint árutulajdonosok cserélik ki a halat és a vadat, az ezekben a csereértékekben tárgyiasult munkaidő arányában. Ezzel kapcsolatban abba az anakronizmusba esik, hogy az őshalász és az ősvadász munkaszerszámaik felszámításához a londoni tőzsdén 1817-ben érvényes törlesztési táblázatokat használják fel. Úgy látszik, «Owen úr parallelo-grammái» az egyetlen társadalmi forma, melyet Ricardo a polgárin kívül ismert” (Karl Marx:
„Zur Kritik etc.” 38, 39. old. [magyarul: 42-43. old.]).
teket kell kielégítenie, és ezért különböző fajta hasznos munkákat kell elvégeznie, szerszámokat kell csinálnia, bútort kell készítenie, lámát kell szelídítenie, halásznia, vadásznia kell stb. Az imádkozásról és hasonlókról itt nem beszélünk, mert Robinzonunk ebben örömét leli, és az ilyen tevékenységet felüdülésnek tekinti.
Akármilyen különbözők is termelő funkciói, tudja, hogy ezek csak különböző tevékenységi formái ugyanannak a Robinzonnak, tehát csak különböző módjai emberi munkának. Maga a szükség viszi rá, hogy idejét pontosan beossza különböző funkciói között. Hogy egyik vagy másik funkciója nagyobb vagy kisebb teret foglal-e el össztevékenységében, az attól függ, hogy nagyobb vagy kisebb nehézségeket kell-e leküzdenie, hogy a célul kitűzött hasznos hatást elérje. A tapasztalat megtanítja erre, és Robinzonunk, aki a hajótörésnél órát, főkönyvet, tintát és tollat mentett meg, derék angol lévén csakhamar könyvet kezd vezetni sajátmagáról. Leltárában jegyzékbe veszi használati tárgyait, azokat a különböző műveleteket, amelyek termelésükhöz szükségesek, végül azt a munkaidőt, amelybe neki e különböző termékek meghatározott mennyiségei átlagban kerülnek. Vala-mennyi viszony Robinzon és ama dolgok között, amelyekből magateremtette gazdagsága áll, itt olyan egyszerű és átlátszó, hogy talán még M. Wirth úr is különösebb szellemi megerőltetés nélkül megértheti őket. És mégis megvan bennük az érték valamennyi lényeges meghatározása.
Szálljunk most Robinzon verőfényes szigetéről a sötét európai középkorba.
A független ember helyett itt csupa olyan embert találunk, aki függő helyzetben van: jobbágyokat és földesurakat, vazallusokat és hűbérurakat, világiakat és papokat. Személyi függőség jellemzi az anyagi termelés társadalmi viszonyait éppúgy, mint a rajtuk épülő életszférákat. De éppen mivel a személyi függőség viszonyai alkotják az adott társadalmi alapot, a munkáknak és a termékeknek nem kell realitásuktól különböző fantasztikus alakot ölteniök. Mint természetbeni szolgálatok és természetbeni szolgáltatások kerülnek be a társadalom forgatagába.
A munka közvetlen társadalmi formája itt a munka természeti formája, különleges volta, nem pedig, mint az árutermelés alapján, általános volta. A robotmunkát éppúgy idővel mérik, mint az árut termelő munkát, de minden jobbágy tudja, hogy személyes munkaerejének meghatározott mennyisége az, amelyet ura szolgálatában kifejt. A papnak beszolgáltatandó tized kézenfekvőbb, mint a pap áldása. Akárhogy ítéljük is meg tehát azokat a jelmezeket, amelyekben itt az emberek egymással szemben fellépnek, a személyek társadalmi viszonyai, amelyek munkáikban érvényesülnek, mindenesetre saját személyi viszonyaikként jelentkeznek, s nincsenek a dolgok, a munkatermékek társadalmi viszonyainak álcázva.
6 Marx: A tőke. I. - 1/3 S
Ha közös, vagyis közvetlenül társadalmasított munkát akarunk szemügyre venni, nem kell ahhoz a természetadta formájához visszatérnünk, amellyel minden kultúrnép történelmének küszöbén találkozunk30. Közelebbi példa egy olyan parasztcsalád falusi patriarchális ipara, amely saját szükségletére búzát, marhát, fonalat, vásznat, ruhadarabokat stb. termel. Ezek a különböző dolgok a család számára családi munkájának különböző termékei, de nem lépnek fel egymással szemben mint áruk. A különböző munkák, amelyek ezeket a termékeket előállítják:
a földművelés, az állattenyésztés, a fonás, a szövés, a szabómunka stb. természeti formájukban társadalmi funkciók, mert a család funkciói, amelynek, éppúgy mint az árutermelésnek, megvan a saját, természetadta munkamegosztása. Nemi és korkülönbségek, valamint a munkának az évszakok váltakozásával változó termé-szeti feltételei szabályozzák a munkának a családon belüli elosztását és az egyes családtagok munkaidejét. De az egyéni munkaerők kifejtésének az időtartammal való mérése itt már eleve mint maguknak a munkáknak a társadalmi meghatározottsága jelenik meg, mert az egyéni munkaerők már eleve csak a család közös munkaerejének szerveiként működnek.
Képzeljünk el végül, a változatosság kedvéért, egy egyesülést szabad embe-rekből, akik közös termelési eszközökkel dolgoznak, és sok egyéni munkaerejüket öntudatosan egy társadalmi munkaerőként fejtik ki. Itt megismétlődik Robinzon munkájának minden meghatározása, csak nem egyénileg, hanem társadalmi fokon.
Robinzon valamennyi terméke kizárólag az ő személyes terméke volt, s ezért mindegyik közvetlenül használati tárgya volt neki. Az egyesülés összterméke társadalmi termék. E termék egy része ismét termelési eszközül szolgál. Ez a rész társadalmi marad. Egy másik részét azonban létfenntartási eszközként elfogyasztják az egyesülés tagjai. Ezt tehát el kell osztani közöttük. Ennek az elosztásnak a módja változik majd magának a társadalmi termelési organizmusnak különleges fajtája és a termelők megfelelő történelmi fejlődési foka szerint. Az árutermeléssel való
30 Jegyzet a 2. kiadáshoz. „Újabban az a nevetséges előítélet terjedt el, hogy a természet-adta köztulajdon formája sajátosan szláv, sőt kizárólag orosz forma. Az az ősi forma ez, melyet a rómaiaknál, germánoknál, keltáknál kimutathatunk, melyből azonban a változatos fajták egész mintagyűjteménye található még mindig, bár részben már csak romjaiban, az indiaiaknál. Az ázsiai, különösképpen az indiai köztulajdonformák pontosabb tanulmányozása kimutatná, hogyan adódnak a természetadta köztulajdon különböző formáiból felbomlásának különböző formái. Így például a római és a germán magántulajdon különböző eredeti típusai levezethetők az indiai köztulajdon különböző formáiból” (Karl Marx: „Zur Kritik etc.” 10. old. [magyarul: 15-16.
old.]).
párhuzam kedvéért feltételezzük, hogy az egyes termelőknek a létfenntartási eszközökből jutó részt munkaidejük határozza meg. A munkaidő tehát kettős szerepet játszana. Társadalmilag tervszerű elosztása szabályozza a különböző munkafunkciók és a különböző szükségletek helyes arányát. Másrészt a munkaidő ugyanakkor mértéke annak, hogy a termelőnek egyénileg milyen hányad jut a közös munkából, és ily módon a közös termék egyénileg elfogyasztható részéből is.
Az embereknek munkájukhoz és munkatermékeikhez való társadalmi vonatkozásai itt átlátszóan egyszerűek a termelésben is, az elosztásban is.
Az árutermelőknek a társadalma számára, akiknek általános társadalmi termelési viszonya abban áll, hogy termékeikhez mint árukhoz, tehát mint értékek-hez viszonyulnak, és magánmunkáikat ebben a dologi formában mint egyenlő emberi munkát vonatkoztatják egymásra, a legmegfelelőbb vallási forma a keresz-ténység, az elvont ember kultuszával, kivált a kereszténység polgári továbbfejlő-dése, a protestantizmus, deizmus stb. Az óázsiai, az antik stb. termelési módokban a termék áruvá való átváltozásának, és ennek folytán az emberek árutermelői létezésének alárendelt szerepe van, amely azonban annál jelentősebb lesz, mennél inkább hanyatlásnak indulnak a közösségek. Tulajdonképpeni kereskedőnépek csak az antik világ intermundiumaiban [világok közötti részeiben] léteznek, mint Epikurosz istenei, vagy mint a zsidók a lengyel társadalom pórusaiban. Azok a régi társadalmi termelési szervezetek sokkal, de sokkal egyszerűbbek és átlátszóbbak, mint a polgári, de alapjuk vagy az egyéni ember éretlensége, aki még nem szakította le magát a másokkal való természetes törzsi kapcsolat köldökzsinórjáról, vagy pedig közvetlen uralmi és szolgasági viszonyok. Feltételük az, hogy a munka termelőerői alacsony fejlettségi fokon vannak, és hogy ennek megfelelően korlátozottak az emberek viszonyai életük előállításának anyagi folyamatában, tehát korlátozottak egymáshoz és a természethez való viszonyaik. Ez a valóságos korlátozottság tükröződik vissza eszmeileg a régi természeti és népi vallásokban. A való világ vallási visszfénye egyáltalán csak akkor tűnhetik el, ha majd a gyakorlati mindennapi élet viszonyai az emberek számára nap nap után egymásra és a természetre való átlátszóan ésszerű vonatkozásokat jelenítenek meg. A társadalmi életfolyamatnak, vagyis az anyagi termelési folyamatnak az alakja csak akkor veti le misztikus ködfátylát, amikor az majd, mint szabadon társult emberek terméke, ezek tudatos tervszerű ellenőrzése alatt áll. Ehhez azonban a társadalom egy bizonyos anyagi alapja szükséges, vagyis egy csomó olyan anyagi létfeltétel, amelyek a maguk részéről ismét hosszú és gyötrelmes fejlődéstörténet természet-adta termékei.
6* 1/9
Igaz, hogy a politikai gazdaságtan, ha tökéletlenül is31, elemezte az értéket és értéknagyságot, és felfedte az ezekben a formákban rejlő tartalmat. De soha még csak fel sem vetette azt a kérdést, miért ölti ez a tartalom azt a formát, tehát miért jelenik meg a munka a munkatermék értékében és a munka időtartama - mint annak mértéke - a munkatermék értéknagyságában?32 Formulák, amelyeknek a
homlo-31 Hogy mennyire elégtelen az értéknagyság Ricardo-féle elemzése - pedig az övé a legjobb -, azt meglátjuk majd e mű III. és 1V. könyvéből. Ami azonban az általában vett értéket illeti, a klasszikus politikai gazdaságtan sehol sem különbözteti meg kifejezetten és teljesen tudatosan a munkát, ahogyan az terméke értékében jelenik meg, ugyanattól a munkától, amennyiben az terméke használati értékében jelenik meg. A valóságban természetesen megteszi ezt a különbséget, mert a munkát egyszer mennyiségi, másszor minőségi szempontból vizsgálja.
De eszébe sem jut, hogy a munkák pusztán mennyiségi különbsége minőségi egységüket vagy egyenlőségüket, tehát elvont emberi munkára való redukálásukat tételezi fel. Ricardo például kijelenti, hogy egyetért Destutt de Tracy következő szavaival: „Mivel bizonyos, hogy eredeti gazdagságunkat csak fizikai és morális képességeink alkotják, e képességek felhasználása, valamilyen fajta munka, az eredeti kincsünk; és mindig ez a felhasználás teremti meg mindazokat a dolgokat, amelyeket gazdagságnak nevezünk... Az is bizonyos, hogy mindezek a dolgok csak az őket létrehozó munka kifejezői, és ha értékük, sőt két különböző értékük van, ez csak a munkáéból (t. i. értékéből) eredhet, amelyből származnak” ([Destutt de Tracy: „Eléments d’idéologie”. IV.
és V. rész, Párizs 1826. 35-36. old. - V. ö.] Ricardo: „The Principles of Political Economy”. 3.
kiad. London 1821. 334. old.). Csak utalunk arra, hogy Ricardo saját mélyebb értelmezését tulajdonítja Destutt szavainak. A valóságban Destutt egyrészt csakugyan azt mondja, hogy az összes dolgok, amelyek a gazdagságot alkotják, „az őket létrehozó munka kifejezői”, másrészt azonban azt, hogy „két különböző értéküket” (használati értéküket és csereértéküket) „a munka értékétől” kapják. Ezzel átveszi a vulgáris gazdaságtan laposságait, amely az egyik áru (itt a munka) értékét feltételezi, hogy ezzel azután meghatározza a többi áru értékét. Ricardo úgy olvassa őt, hogy mind a használati értékben, mind a csereértékben munka (nem a munka értéke) jelenik meg. De maga is oly kevéssé különbözteti meg a kettős alakban megjelenő munka kettős jellegét, hogy az egész „Érték és gazdagság, megkülönböztető sajátosságaik” c. fejezetben egy J.
B. Say elcsépelt bölcsességeivel kénytelen vesződni. A végén ezért csodálkozva meg is állapítja, hogy Destutt ugyan megegyezik vele abban, hogy a munka az érték forrása, másrészt viszont egyetért Say-vel az érték fogalmára vonatkozóan.
32 A klasszikus politikai gazdaságtan egyik legfőbb hiányossága, hogy az áru és különö-sen az áruérték elemzésével sohasem sikerült felderítenie az érték formáját, amely az értéket csereértékké teszi. Éppen legjobb képviselői, A. Smith és Ricardo, az értékformát mint valami egész közömböset, illetve magának az árunak a természetéhez képest csak külsőlegest kezelik.
Ennek nemcsak az az oka, hogy az értéknagyság elemzése teljesen leköti figyelmüket. Mélyebb oka van ennek. A munkatermék értékformája a polgári termelési mód legelvontabb, de egyszersmind legáltalánosabb formája is, amely ezt a termelési módot a társadalmi termelés egy különleges fajtájaként, és egyúttal történelmileg jellemzi. Aki tehát ezt a társadalmi termelés örök természeti formájának tekinti, annak szükségképpen elkerüli a figyelmét az értékformának, tehát az áruformának, a további fejlődés során pedig a pénzformának, tőkeformának stb. sajátossága is.
Ezért azt látjuk, hogy közgazdászoknak, akik teljesen egyetértenek abban, hogy az értéknagyság
kukra van írva, hogy olyan társadalmi alakulathoz tartoznak, amelyben a termelési folyamat uralkodik az emberen, de az ember még nem uralkodik a termelési folyamaton, a politikai gazdaságtan polgári tudata számára éppoly magától értetődő természeti szükségszerűségnek tűnnek fel, mint maga a termelő munka. A társa-dalmi termelési organizmusnak a polgárit megelőző formáit tehát körülbelül úgy kezeli, ahogyan az egyházatyák kezelték a kereszténységet megelőző vallásokat33.
mértéke a munkaidő, a legkülönbözőbb és legellentétesebb elképzeléseik vannak a pénzről, vagyis az általános egyenérték kész alakjáról. Ez ragyogóan megmutatkozik például a bankügy tárgyalásakor, amikor a pénz agyoncsépelt meghatározásai már nem elegendők. Ezekkel ellentétben ezért egy restaurált merkantil-rendszer keletkezett (Ganilh stb.), amely az értékben csak a társadalmi formát vagy jobbanmondva e forma szubsztancia nélküli visszfényét látja. -Egyszer s mindenkorra meg kell jegyeznem, hogy klasszikus politikai gazdaságtanon azt a W.
Pettyvel kezdődő egész gazdaságtant értem, amely a polgári termelési viszonyok belső összefüggését kutatja, ellentétben a vulgáris gazdaságtannal, amely nem megy túl a látszólagos összefüggésen, amely a tudományos gazdaságtan által rég nyújtott anyagon mindig újra meg újra kérődzik, hogy a mondhatni legdurvább jelenségeket elfogadható módon megmagyarázza és a polgári házihasználatra alkalmassá tegye, s amely egyébként arra szorítkozik, hogy a polgári termelés szereplőinek azokat a banális és önelégült elképzeléseit, amelyeket legjobb világukról maguknak alkotnak, rendszerezze, aprólékosan kidolgozza és örök igazságoknak kiáltsa ki.
33 „A közgazdászok sajátságos módon járnak el. Szerintük csak kétfajta intézmény van:
mesterséges és természetes. A hűbériség intézményei mesterséges intézmények, a burzsoázia intézményei természetesek. Ebben a teológusokhoz hasonlítanak, akik szintén kétfajta vallást különböztetnek meg. Minden vallás, mely nem az övék, emberek találmánya, saját vallásuk ellenben isten kinyilatkoztatása. - Történelem tehát volt, de többé nincs” (Karl Marx: „Misère de la Philosophie. Réponse à la Philosophie de la Misère par M. Proudhon”. 1847. 113. old. [Marx:
„A filozófia nyomora. Válasz Proudhon úr «A nyomor filozófiája» című művére”. Szikra 1952.
122-123. old.]). Igazán mulatságos Bastiat úr, aki azt képzeli, hogy a régi görögök és rómaiak kizárólag rablásból éltek. De ha emberek sok évszázadon át rablásból élnek, mindig kell valaminek lenni, amit el lehet rabolni, vagyis a rablás tárgyának folytonosan újra kell termelődnie. Úgy látszik tehát, hogy a görögöknek és a rómaiaknak is volt valamilyen termelési folyamatuk, következésképpen valamilyen gazdaságuk, amely éppúgy anyagi alapja volt az ő világuknak, mint ahogy a polgári gazdaság anyagi alapja a mai világnak. Vagy talán azt hiszi Bastiat, hogy a rabszolgamunkán alapuló termelési mód rablási rendszeren alapszik? Akkor nagyon veszélyes talajra lép. Ha olyan óriás gondolkodó, mint Arisztotelész, a rabszolgamunka méltatásában tévedett, miért járna el helyesen az olyan törpe közgazdász, mint Bastiat, a bérmunka méltatásában? - Megragadom az alkalmat, hogy röviden visszautasítsak egy ellen-vetést, amelyet egy amerikai német lap tett nekem, amikor 1859-ben megjelent „Zur Kritik der politischen Oekonomie” c. írásom. E lap szerint ama nézetem, hogy a meghatározott termelési mód és az annak mindenkor megfelelő termelési viszonyok, röviden „a társadalom gazdasági szerkezete az a reális alap, amelyen a jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg”, hogy „az anyagi élet termelési módja határozza meg a társadalmi, a politikai és a szellemi életfolyamatot általában” - mindez