KOVÁCS Dániel – LENGYEL Attila – SEBE Krisztina – WIRTH Tamás – CSIKY János
Az urbán flóra kutatása igen komoly nemzetközi hagyománnyal rendelkezik. Noha Közép- és Nyugat-Európa a legintenzívebben kutatott területnek számít, hazánkról a külföldi szakirodalomban, e témában az elmúlt évtizedig nem szerepelt tanulmány. A magyar nyelvű dolgozatok száma is igen csekély, s a szerzők legtöbbször csupán néhány faj megjelenéséről, egy városrész, vagy egy pontatlanul lehatárolt terület flórájáról írnak. Egy város teljes flóráját szisztematikus (vagy azt közelítő) mintavételezéssel feltérképező hazai munkáról, megjelent dolgozatról nincs tudomásunk.
E tekintetben úttörő vállalkozásnak számít a 2006-ban megkezdett, a terepen csak 2009–2011 során kivitelezett pécsi, városi hálótérképezés, amely a Közép-Európai Flóratérképezési Rendszer hálószemeinél 64× finomabb léptékben valósult meg. A város területét 104 db, egyenként 2,2 km2 méretű kvadrát fedi le. A 2009–2011 során felmért kvadrátokat 1:25.000-es honvédségi térképek alapján jártuk be, a térképezés döntő részét 3 fő végezte. Módszertan tekintetében a Magyarországi Flóratérképezési Program protokolljához igazodtunk, így egy kvadrátot egy évben minimum kétszer (tavasszal és nyáron) is bejártunk. A felmérés során csak a spontán előforduló növényeket vettük számba. A városi területek egyenletes bejárása a zárt telkek, szigorúan őrzött ipartelepek, mezőgazdasági parcellák miatt, az engedékenyebb tulajdonosok és egyéb szerencsés körülmények hiányában szinte kivitelezhetetlen feladat lenne. Néhány ritka faj (például Androsace maxima, Bupleurum rotundifolium, Cenchrus incertus), különösen az archeofitonok, e telkek bejárásának hiányában kimaradtak volna a térképezett kvadrát fajlistájából (florulájából). A növények döntő része azonban a szabadon bejárható területeken és a kerítéseken belüli, belátható részeken is jelen van.
A kvadrátok térképezése során törekedtünk arra, hogy felvételezést minden egységben minimum két felmérő végezze. Három azonos útvonalon, azonos időpontban kivitelezett felmérés alapján kiderült, hogy a csak egy felmérő által listázott fajok aránya 27–40% volt. A legsikeresebb térképező pedig a florula 7,5%-át nem észlelte vagy nem ismerte fel. Ez a magas érték arra figyelmeztet, hogy a térképező személye alapvetően befolyásolja a térképezés sikerét, ezért a többszemélyes felmérések hasonló szakmai felkészültség esetén is sikeresebbek lesznek.
A feltérképezett 101 kvadrát alapján 1323 fajból a leggyakoribb fa termetű taxon az Acer campestre (92%), a leggyakoribb cserje a Sambucus nigra (96%), a leggyakoribb évelő lágyszárú többek között a Geum urbanum és a Trifolium repens (100%), a legelterjedtebb egyéves az Erigeron annuus (99%). A leggyakoribb védett növények tipikus dél-dunántúli fajok: a Helleborus odorus (59%), a Primula vulgaris (46%) és a Tamus communis (44%).
Az adatbázis alapján tervezzük egy városi flóraatlasz kiadását, amely minden faj elterjedési térképein kívül tartalmazná az egyes fajok fotóját, a taxon nevét latinul és magyarul KIRÁLY (2009) alapján, a fajok élőhelyi preferenciáját (vízi, nedves, üde, száraz termőhely; fásszárúak, lágyszárúak uralta termőhely;
természetes, bolygatott termőhely), a virágzás jellemző időszakát, a növény Raunkier-féle életformáját, jellemző magasságát, adventív jellegét (archeo-, neofiton), védettségi státuszát, valamint vörös listás besorolását (országos, helyi) is. A pécsihez hasonló, finom léptékű városi flóratérképezés, és ennek eredményeiből született flóraatlasz nemzetközi viszonylatban is ritkaságnak számít.
KITAIBELIA 17(1); 2012 35
Florisztikai adatok a Hargitáról
Floristical data from the Hargita mountains (Transylvania) KUI Bíborka
A Hargita-hegység egy intenzív vulkáni tevékenység eredménye, mely a Keleti-Kárpátok nyugati oldalán ment végbe a paleogén korszaktól kezdődően a kvarterig, így a Kárpát-medence legfiatalabb vulkáni hegységének tekinthető. Fő gerincvonalát 10 különböző magasságú és átmérőjű vulkáni kúp alkotja.
Annak ellenére, hogy a Hargita az egyik leggyakrabban kutatott hegységek közé tartozik Romániában, a szakirodalmazások során a szerző nem talált egyetlen nagy-murgói adatot sem. Ennek oka valószínűleg abban rejlik, hogy egyrészt sokáig nem volt egyértelmű, hogy melyik hegységhez tartozik, másrészt helyzete, kis területe (320 ha), és viszonylag alacsony tengerszintfeletti magassága miatt nem volt vonzó a kutatók számára. Ezen kívül az idők folyamán számos antropogén hatás érte. Hosszú idők folyamán az erdőgazdálkodás ezen a területen kimerült a tűzifának nagyon alkalmas bükkök kivágásában. Ennek következtében az erdőállományok nagy része zavart, a nyír, nyár, gyertyán és egyéb pionír fajok vették át a terepet. Emellett, a tilalmak ellenére, a nagy-murgói erdők alja mai napig legeltetett.
A szerző terepi bejárásai során elsősorban a Nagy-Murgó erdeinek (220 ha) flóráját tanulmányozta.
Ennek eredményei kerültek itt bemutatásra. A gyűjtések során 221 taxont sikerült beazonosítani, melyből 214 faj, 6 alfaj és 1 változat. A talált taxonok közül 7 védett, 4 pedig kárpáti endemizmus. 8 faj új adatnak bizonyult, ezeket a fajokat eddig még nem említették a Hargitáról.
Az elemzésekből kiderült, hogy összességében Nagy-Murgó flórája, a fokozott bolygatás ellenére is pozitív természetességi állapotot mutat. Annak ellenére, hogy a részesedés arány pozitív állapotokat tükröz, a zavarástűrő- és gyom-fajok gyakorisága igen magas. Egy pontosabb kép elérése érdekében célszerű egy olyan florisztikai értékelés elkészítése is, mely nem csak a csoportrészesedést veszi figyelembe, hanem a gyakoriságot is. Florisztikai szempontból számos értékes fajnak ad otthont. Mivel melegebb és szárazabb, mint a Hargita hegység általában, a Hargita hegység növényzetének diverzitását növeli.
Megfelelő erdőgazdálkodás és a legeltetés megszüntetése szükséges ahhoz, hogy a bolygatott erdők teljes értékű állományokká „nőjék ki” magukat. Ezzel egy időben növekednének és erősödnének a védett és ritka fajok állományai is.
36 Az Aktuális Flóra- és Vegetációkutatás a Kárpát-medencében IX. című konferencia összefoglalói
A Jósika-orgona (Syringa josikaea Jacq. fil. ex Rchb.) aktuális és történeti biogeográfiája
Actual and historical biogeography of Syringa josikaea Jacq. fil. ex Rchb.
LENDVAY Bertalan – PEDRYC Andrzej – KADEREIT Joachim W. – WESTBERG Erik – KOHUT Erzsébet – HÖHN Mária
A Jósika-orgona az Erdélyi-Szigethegység és az Erdős-Kárpátok endemikus faja, melyet ázsiai rokonsága és harmadkori őseinek közép-európai fosszíliái alapján jégkor előtti reliktumnak tartanak. A faj elterjedési területén, Romániában és Ukrajnában is védett. Areáját az előző évszázad elejére részletesen feltérképezték, ám mára az egykori állományok ismerete a legtöbb esetben teljesen hiányossá vált, illetve a jelenleg számon tartott elterjedés több esetben is hibás. Munkánkban egyrészt célul tűztük ki a S. josikaea összes eddigi irodalomban említett vagy erdészek által ismert állományának felkeresését, az aktuális elterjedés tisztázását és pontos meghatározását, az élőhelyek ökológiai és veszélyeztetettségi állapotának jellemzését. Másrészt célunk volt a populációk genetikai anyagának összehasonlításával feltárni e különös rokonságú és elterjedésű reliktum biogeográfiai jellemzőit.
2009 és 2011 között felkerestük a S. josikaea összesen 42 korábban ismert állományát. A terepmunka nehézségét a helyenként teljesen járatlan, vad szurdokvölgyek mellett, a populációk többsége esetében, a kereken egy évszázados, mindössze egy-egy mondatos leírás adta. Ezeket a régi leírásokat az újabb flóraművek rendszerint kritika nélkül szó szerint vették át, egyes esetekben az adatok átvétele és fordítása során eddig fel nem ismert félreértések is születtek. Kárpátalján 1909-ben egy populációját így írták le
„Medvefalva (Medvedza) község közelében, mocsaras erdőszélen”. Ezt az állományt úgy kellett megkeresnünk, hogy ilyen település már nem létezik. Erdélyben az utoljára bizonyítottan 1900-ban látott aranyos-völgyi állománynál a 20 km hosszan végigjárt völgyszakaszon elszórtan mindössze öt tő orgonát találtunk. A negyvenes évek óta meg nem erősített erdélyi populációk közül a Sebes-völgyet végigjárva három, a Galbena-völgyet járva pedig csupán kétpéldányos populációt találtunk.
Jelenleg összesen 25, általunk önálló populációnak ítélt állomány létezéséről számolhatunk be. Ezek patak menti láperdőkben vagy szurdokvölgyek aljában maradtak fönn. Az állományok közül 8 Erdélyben, 17 Ukrajnában található. Az egykor ismert populációk jelentős része erősen megfogyatkozott, némelyik valószínűleg ki is halt. Tapasztalataink szerint elsősorban az erdészeti munkák és útépítések jelenleg is több populációt veszélyeztetnek.
Az elterjedési terület legtávolabbi pontjairól származó egyedek DNS mintáin megszekvenáltunk 14 nem kódoló kloroplasztisz szakaszt, 2 nukleáris gén intront és 3 nukleáris riboszomális DNS régiót. A megszekvenált régiók közül a kloroplasztisz DNS szekvenciái és a nukleáris gén intronok szekvenciái teljes egyezést mutattak a minták között, egyedül a riboszomális DNS ETS és ITS régiója mutatott változékonyságot 3 nukleotid pozícióban. Ezt követően a két régiót az összes megtalált populáció összesen 76 egyedénél megszekvenáltuk. Öt genotípust különböztettünk meg, és megállapítottuk hogy ezen genetikai változatok földrajzi eloszlása egyenlőtlen. Az ukrajnai mintákban jelen van mind az öt típus, és az állományok sok esetben még populáción belül is változatosak. A romániai minták ezzel szemben szinte kizárólag egy, az ukrán populációkban is jelen levő genotípushoz tartoznak. Összehasonlítottuk a S. josikaea általunk nyert és az orgona nemzetség többi fajának ITS és ETS szekvenciáit. Eredményünk is megerősíti az utóbbi időben molekuláris markerekkel illetve morfológia alapú numerikus taxonómiai módszerrel végzett vizsgálatok következtetését, amelyek szerint a Jósika-orgona legközelebbi rokona a Kelet-Ázsia mérsékelt övében őshonos S. wolfii.
Az eredményeink alapján a S. josikaea ukrajnai elterjedési területe lehet az ősibb, míg az erdélyi állományok egy észak–déli irányú, nagy távolságú diszperzió során alapító hatással jöhettek létre. Ez kiemeli az Ukrajnai-Kárpátok korábbiakan nem hangsúlyozott vegetációtörténei jelentőségét. Maga a faj pedig az orgona nemzetség egy egykori Kelet-Ázsiától Közép-Európáig terjedő area maradványa lehet.
Reményeink szerint munkánk jelentősen hozzájárulhat a mindössze két tucat populációjában fennmaradt, flóratörténetileg rendkívül érdekes Jósika-orgona védelméhez.
KITAIBELIA 17(1); 2012 37
Dél-dunántúli mezofil rétek osztályozása
Classification of the South Transdanubian mesophilous meadows LENGYEL Attila – PURGER Dragica – CSIKY János
A magyarországi mezofil rétek társulástani viszonyairól szóló tanulmányok eddig csak kisebb tájegységekre terjedtek ki, és többnyire nélkülözték a numerikus szüntaxonómia eszköztárát.
Tanulmányunkban a Dél-Dunántúl üde rétjeinek korszerű elemzését közöljük. Célunk a térségben fellelhető rétek osztályozása fajkompozíciójuk szerint, a csoportok megfeleltetése ismert szüntaxonokkal, valamint a típusok környezeti hátterének felderítése.
A mezofil rétek a szüntaxonómiai rendszer Arrhenatheretalia rendjébe tartoznak. Kialakulásuk és fennmaradásuk a hagyományos állattenyésztéshez kötődik, melynek visszaszorulásával egyre ritkábbá válnak. Jellemzően üde lomberdők irtásain találkozhatunk velük, hazánk csapadékosabb vidékein. A rend két legelterjedtebb asszociációcsoportja Magyarországon a legelőket tartalmazó Cynosurion és a kaszálókat magában foglaló Arrhenatherion.
Vizsgálatunkban 211 klasszikus cönológiai felvételt készítettünk a Mecsek, a Baranyai-hegyhát, a Zselic, a Völgység, a Dél-baranyai-dombság és a Drávamenti-síkság tájegységek rétjein. A felvételeket fajkompozíciójuk kvantitatív hasonlóságai alapján osztályoztuk, majd a kapott csoportokat domináns, konstans és differenciális fajaikkal jellemeztük. A csoportok környezeti hátterét Borhidi-féle indikátorértékekkel vizsgáltuk.
A kapott kilenc csoport közül nyolcat tudtunk értelmezni, egy pedig ehhez túl kicsinek bizonyult. A nyolc csoportból négyet soroltunk egyértelműen a mezofil rétek rendjébe. Ez a négy csoport kezelés (azaz legeltetés vagy kaszálás), illetve tápanyagellátottság szerint különbözött egymástól. A tápanyagban gazdag legelőkön angolperjés-cincoros gyepet (Lolio—Cynosuretum) azonosítottunk, ezek főleg a Drávamenti-síkon fordultak elő. A tápanyagszegény legelők csoportját főleg dombvidéki felvételek alkották. Ezt a típust nem tudtuk asszociáció szinten megnevezni, a hazánkból és a szomszédos országokból ismert, Cynosurionba sorolható, szintén tápanyagszegény legelőket képviselő társulások közül több is szóba jöhet. A tápanyagdús kaszálókat a franciaperjés kaszálórét (Pastinaco—Arrhenatheretum) társulással feleltettük meg. A tápanyagszegényebb, s egyben változó vízellátottságú kaszálókat nem tudtuk egyértelműen azonosítani egyetlen hazánkból ismert asszociációval sem, az Arrhenatherionnal való kapcsolata azonban egyértelmű. A szomszédos országokból ismert Filipendulo vulgaris—Arrhenatheretum társuláshoz hasonlónak véljük, de Anthoxantho—Festucetum rupicolae-jellegű állományok is tartoznak ide. Mindkét kaszálóréti csoport tartalmazott síksági és dombvidéki felvételeket.
A négy, nem egyértelműen mezofil csoport közül egyet a félszáraz gyepekhez (Brometalia erecti) soroltunk, egyet ugyanezek felé mutatott átmenetnek tartottunk, egyet a nedves (Molinietalia) és az üde rétek (Arrhenatheretalia) között állóként azonosítottunk, míg a negyediket a tápanyagszegény legelők szárazabb, bolygatottabb fázisaként értékeltük. Ezeknek a csoportoknak a részletes értékelése csak nagyobb szüntaxonómiai lefedettségű elemzések alapján lehetséges.
A Borhidi-féle indikátorértékek közül a fényellátottsági mutató szoros összefüggésben volt a kezeléssel, ugyanis a legeltetett típusok magasabb értékeket kaptak, mint a kaszálók. A kaszálók és legelők elválasztása a hierarchikus osztályozás legmagasabb szintjén történt meg, így a növényzet struktúrájával, szintezettségével, nyíltságával kapcsolatos kezelési grádienst a legfontosabb tényezőnek tartjuk, amely a fajkompozíciót befolyásolja. A kezelés szerinti csoportokon belül volt hangsúlyos a víz- és a tápanyagellátottság mutató, melyek egymással is szoros összefüggésben álltak. A hőmérséklet, a talajreakció és a kontinentalitási mutató által jelzett mintázat kevésbé volt értelmezhető.
A Dél-Dunántúlon igazoltuk a Lolio—Cynosuretum és a Pastinaco—Arrhenatheretum asszociációk jelenlétét. Rajtuk kívül egy tápanyagszegény legelő és egy tápanyagszegény, változó vízellátottságú kaszáló típust különítettünk el, amelyeket nem sikerült asszociáció szinten azonosítani. A területen fellelhető réttípusok differenciálódásában a legfontosabb tényezőnek a kezelést tartjuk, a víz- és tápanyagellátottság ennél kisebb mértékben alakítja a fajkompozíciót.
38 Az Aktuális Flóra- és Vegetációkutatás a Kárpát-medencében IX. című konferencia összefoglalói