A humor, a nevetéskultúra mint a kollektív tradíció és emlékezet integráns része egy közösségnek azt a kompetenciáját is kifejleszti, amellyel az a törté-nelmi fennmaradásáért folytatott létküzdelmet eredményesen vívhatja meg – az önbecsülés és a méltóságérzet jegyében, a szellem és a bölcsesség ma-gaslatain. Az etnikai humor elméletei ezért is defi niálják az (ön)ironikus szubverzió és a törekvő túlélés alapkategóriáival azokat az önkifejezési stra-tégiákat, amelyek – különösképpen elnyomott kisebbségi népcsoportok ese-tében – a tudati kompenzáció és elégtétel eszközeivel segítenek felülkere-kedni a szorongatt atás alapvető politikai, egzisztenciális krízishelyzetén. Ez a fajta sokrétű leleményesség és magasrendű intelligencia az erdélyi iroda-lomban a klasszikus Tamási-, Nyirő-próza nyelvi világától a nyelvjáték olyan modernista-posztmodern formáit kibontakoztató művekig is jellegadóvá vá-lik, mint például Páskándi Géza vagy Szőcs Géza számos alkotása.
Az önironikusan refl ektált sorstudat a székely humor árnyalt vagy árnyé-kos derűjével színezi az Ábel-trilógiának máris a nyitómondatát: „Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vett ek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé”; vagy hasonlóképpen rétegez meg egy másik eff éle helyzetkommentáló megállapítást: „Szép derült napunk volt, de csú-nya őszi eső és sár is lehetett volna, amilyen szerencsével születt ünk a világ-ra.” Benne van ebben a valóságos historikus sorsélmény és gondtapasztalat is, az elfeledhetetlen keserűség, de a fanyar kij elentés nemcsak ezt, hanem az egynemű öröm helyett a negatívumra ugró azonnali asszociációt, az abban bujkáló (és az egyszerű logika szerint eleve érthetetlen) önsajnálat furcsa visszásságát is összeszikráztatva ironizálja. Hiteles, megalapozott , előrelátó reménnyel nyilatkozhatt a tehát Tamási Áron még 1931-ben, hogy „az új ma-gyar irodalom legnagyobb kincse a székely humor lesz”; hogy a székely falu
„egy újfajta humort fog adni a magyar irodalomnak”.1 Egészen más, újabb
1 Tamási Áron, Emberi szavak: Beszélgetések, vallomások, naplójegyzetek, szerk. Nagy Pál, Bp., Palatinus, 2003, 20, 401.
BERTHA ZOLTÁN
időszakban – a neoeklektikus disszemináció jegyében és a posztmodern episztémé relativizáló referenciartományának vonzáskörében –, de ugyan-csak jelentésformáló tényezővé emelkedhet Trianon traumatikus élménykö-reinek szardonikus refl exiója: amikor a súlyos sorstapasztalatok a szöveg-virtuozitás varázsai és katarzisai által nyernek különös történelmi és lélekta-ni mélységperspektívákat. Ilyenként értelmezhető mondjuk Szőcs Géza sziporkázó rímes-ritmikus gegparádéja: „Libát vett em Libanonban / haj, haj, haj. / El is lopták Trianonban / baj, baj, baj. / Non, non, non. / Liba / non / non / non”. Vagy Király Zoltán szarkasztikus allúziókkal villódzó ötletverse: „ro-mán zászló a Ferenc József Tudo„ro-mányegyetemen. / Farkas utcai templom a Kogalniceanu utcában. / román színház a Bocskay téren / a várost megölni nem kell / félnetek jó lesz. / ellenzem”.
Az általában a népsorsot megjelenítő úgynevezett etnikai humor egy ki-sebbségi közösséget különösképpen elláthat az affi rmatív önképviselet és méltóságtudat önvédelmi eszközeivel – szemben az őt létérdekében és em-beri értékeiben fenyegető, elnyomó, alávető, megszégyenítő mechanizmu-sokkal és társadalmi, gazdasági, politikai csoportokkal, hatalmakkal szem-ben. A humor tehát a kollektív és kommunikatív emlékezetstruktúrának, az egyedi életstratégiák konnektív pszicho-szociológiai kiteljesítésének távlatos része, benne a (népi vagy nemzeti) közösség képességével, hogy az valóban autentikus ember- és létismereti szférákban vívhassa meg sorsdöntő harcait a túlélésért és az etnikai-kulturális megmaradásért. Az egyes népek élett ör-ténetének és humor-hagyományuk jellegzetességeinek összefonódását nem újdonság vizsgálni az egyetemes irodalomtörténetben,2 s egy újabb ameri-kai humorelméleti és humortörténeti tanulmánykötet pedig külön fejezetet szentel az etnikai humor értelmezésének – a „szubverzió” és a törekvő „túl-élés”, az „életben maradás” alapkategóriáival defi niálva, jellemezve azt.3 Az ironikus-önironikus szubverzió és a basáskodó, zsarnoki hatalmasságok-kal is megbirkózó, sőt felülkerekedő túlélési önbizalom és stratégia az erdé-lyi irodalomban az Ábel-típusú szereplőkre is tökéletesen áll – mint ahogy általában a humor lélektani-intellektuális természetére: hogy identitást, ön-azonosságot, önérzetet erősítő szerephez jut („ethnic humor takes the very weapons used against members of these groups and uses them to promote
2 Ld. pl. az ír humorról: Vivian Mercier, The Irish Comic Tradition, London, Oxford, New York, Oxford University Press, 1969.
3 Joseph Boskin, Joseph Dorinson, Ethnic Humor: Subversion and Survival = What’s So Funny:
Humor in American Culture, ed. Nancy A. Walker, Wilmington, DE, Scholarly Resources, 1998, 205–224.
pride and self-esteem”4 – követve az említett tanulmány gondolatmenetét).
Ez az etnikus vagy kisebbségi humor, nevetés egyszersmind eredendően ön-elvű, öntörvényű – kívülálló számára esetleg furcsa vagy kellemetlen („certain aspects of the humor of minority groups are so oft en inbred that they are not palatable for outside consumption”5) –, ragaszkodik a sajátos kulturális örökséghez („humor developed by members of ethnic groups […]
defend[s] themselves against […] slurs and celebrate[s] their own cultural heritage”6), s mélyen bevilágít az állandó és sokszor méltatlan, megalázó létküzdelem mélységeibe és a felemelkedésért, az elismerésért vívott harc folyamataiba („minority laughter aff ords insights into the constant and oft en undignifi ed struggle […] to achieve positive defi nition and respectable sta-tus”7).
Az etnikai, politikai, nyelvi humor mindamellett az autentikus és önkriti-kus megítélés, az intellektuális, szellemi fölény egyik legbiztosabb megnyil-vánulásai formája – és Páskándi Géza hatalmas életműve ebből a szempont-ból külön is vizsgálható lenne: hogy miképpen vet számot a történelmi fejle-mények bizarrériáival, miként rántja le a leplet a társadalmi álságokról, ho-gyan pellengérezi ki a parodisztikusan embertelenné torzult közéleti állapotokat. Mert ezekben a Páskándi-féle groteszk bölcseleti szövegépítmé-nyekben – a realitás abszurdumait és az abszurditás valóságát a kelet-közép-európai abszurd hagyományaiban megújuló eredeti szintézisigény és káprá-zatos horizontt ágasság szerint leképező gondolatzuhatagokban – reveláció-szerűen mutatkozik meg mindaz, ami szellem és erőszak örök harcát meg-határozza. Az újabban erről értekező Bertha Csilla szerint „a mindent meghatározó és átható irracionalitás, a metafi zikai dimenzió megismerhetet-lensége, az ebből adódó egzisztenciális elbizonytalanodás, az ismeretlen erőkkel szembeni emberi tehetetlenség nem tűnik el, (…) hanem kiegészül az emberi, társadalmi akarat, a konkrét helyhez, társadalmi formációhoz kapcsolható, a totalitariánus diktatúra abszolút hatalmát és szándékos kiszá-míthatatlanságát tükröző börtönlét groteszk képével”; „egyetemes nyelven”
– „a szülőföld meggyötört talajából”, a nyelv, a logika fegyverét használva teremti meg az író „az „egzisztencialista léthelyzetet és társadalmi mecha-nizmust egyszerre magába sűrítő alaphelyzeteket, amelyeket úgy tud
to-4 Uo., 205.
5 Uo., 220.
6 Uo., 205.
7 Uo., 220. – Ld. még: Christie Davies, Ethnic Humor Around the World: A Comparative Analysis, Bloomington and Indianapolis, Indiana University Press, 1996.
BERTHA ZOLTÁN
vábbduzzasztani, ahogyan a beckett i dramaturgia is egy-egy alapszituáció-ból szélesíti ki az emberlét képleteit.”8
Az 1989-es A sírrablók az erdélyi sorstragédia apokaliptikus pillanataiban foglalja monumentális regényi-epikai tablóba a világtörténelmi horderejű botrányt és gyötrelmet. Az esszéizáltan feldúsított elmélkedések és „szociog-rafi kus monológok” a játék, az ötlet, a karikatúra, a paradoxális logika intel-lektuális és kompozicionális kreativitásával állítják újszerű megvilágításba az erdélyi helyzetet – az „abszurdoid műfaj visszájára fordult”, az író „a fi k-cióteremtés realista eszközeivel ábrázolja az abszurd valóságot”9 (ahogy Szász László állapítja meg róla). „Hipernaturalista”, elborzasztó látomásos-dokumentáris „kollázstörténet”, „horrorregény”, sőt „a jövendő króniká-ja”10 ez (Csapody Miklós), világmagyarázat-igényű „nagy mozaik”, „sza-bálytalan torzó”, „pikáns”, „pikareszk”, „kópéregényes” „erdélyi apokalip-szis”11 (Bogdán László), bűnügyi históriás politikai intelem és jóslat, „az egy művön belüli sokműfajúság példája”12 (Márkus Béla). Arról is, hogy a „bo-londoknak kell beszélniük ott , ahol az épeszűek némák.”13
A Pornokrácia (1990) pedig már közvetlenül a zsarnokbuktatás, a tárgya-lás, a kivégzés és az új uralmi berendezkedés fergeteges drámai paródiája, s a ravasz és szemforgató bizantin politikai machinációkat determináló törté-nelmi mélyáramok feltárása. A folytatólagosságot biztosító cselszövésekkel tarkított megmozdulások színjátékos ál-forradalmiságának eleven allegori-kus travesztiája – egyútt al a kisebbségelnyomás változatlan tendenciájának az egyszerre konkrét-szenzuális és spekulatív-teoretikus okfelkutató eszme-futt atásokkal zajló körüljárása, körülírása. Felfejlik, felfeslik ezáltal a gyilkos és perverz despotizmus egész fenomenológiája és működésmódszertana, a legdurvább (állatias, szadista, egoista) ösztönöket mozgósító politikai fel-építmény egész brutális szerkezett ana. (Még az is felvetődik, hogy a zendü-lést az uralkodópár provokálta, hogy legyen mit diadalmasan leverni – csak éppen a népi földindulás eseményei túllendültek, túlnőtt ek ezen, mint, talán, a hasonló megtervezett koreográfi ától aztán szintén eltérő magyar ’56 idején is.) Az ezt a fülledt „neobizánciságot” tetőfokra jutt ató „pornokrácia” pedig:
8 Bertha Csilla, „New York számára teljesen új hang”: Páskándi Géza drámái angolul, Korunk, 2008/8, 82, 83.
9 Szász László, A bizarr valóság írója: Esszék Páskándi Gézáról, Bp., Kortárs, 2003, 23.
10 Csapody Miklós, „Budapest. Életem akadémiája.”: Emléksorok Páskándi Gézáról (1933–2003), Bp., Korona, 2003, 35.
11 Bogdán László, Oldás és kötés, Miskolc, Szolnok, Felsőmagyarország, Szépírás, 2003, 53–
64.
12 Márkus Béla, Tények és képzetek, Miskolc, Felsőmagyarország, 2005, 129–130.
13 Páskándi Géza, A sírrablók, Bp., Szabad Tér, 1989, 543.
éppen ennek a telitalálatos megnevezése (természetesen Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfi ájának az asszociációját sem kizárva). S ez a förtelmes telj-hatalmi pornokrácia – „a szégyentelenség uralma”, a totális közerkölcsi és magánerkölcsi züllés, a tirannizmus, a „latoruralom” – vált át „neobizánci bolsevizmusból” ugyancsak „neobizánci demokráciába”, sőt „neobizánci li-beralizmusba” (mert nem jelent változást, ha „ugyanazok csinálják a forra-dalmat, akik azelőtt uralkodtak”), s ami következik: a „képmutató, csalárd s hódító újbizánci, új-levantei szellem nemcsak Európába terjed szét, hanem a világot is bekebelezni készül.” „A végleg el nem sepert pornokráciából csak pornokratikus demokrácia lehet. Majdnem ugyanaz! Minden átszivárog az új hatalmasokba. Még a zsargon is, csak álruhában. Átmentenék észjárásukat, ami valójában rossz spekuláció. A valósághoz kevés köze van. Ha egykor csak az ideológia hatalmát emlegett ék, most ugyanolyan egyoldalúan a gaz-daságét. Ha egykor az önvédőre nacionalizmust kiabáltak – most is azt mondják, csak most nem a szocializmus, hanem a demokrácia ellensége ugyanaz.” Bizonyos hatalommegőrzés eszköze lehet a gyors zsarnoklelövés is (amely az esetleges későbbi koronatanúval együtt sebtében eltünteti a ké-nyes ügyeket, a priuszokat, a kompromitt áló bűnjeleket, így jól és hatéko-nyan összekever korábbi bűnöket és bűntelenséget, bűnösöket és bűntelene-ket), másrészt a kontraszelekciós hatalom a rákövetkező ellenzék kontrasze-lekciójában is újratermelődhet, és továbbra is „vannak békeszerződések, amelyek a népirtásra hallgatólagosan rábólintanak. Egy nagy lázadás be nem vallott célja lehet a meglévő állapotok más alakban történő újraszentesí-tése is. A restauráció is viselhet álruhát.”
Egy „vérbeli abszurdoid” „tézisdráma” esztétikai sajátosságaival fi gyel-meztet itt Páskándi a „barbár káoszra”14 (Cs. Nagy Ibolya szavaival), míg a részint Az árnyékfejtők (1988) és A sírrablók sorsfreskóját és prózapoétikai spektrumát kibővítő, termékeny poétikai hibriditását kiteljesítő – 1989–1993 között íródott és 2007-ben megjelent – Szekusok (egyik alcíme szerint: Aki a Himnuszba benne vót, a másik szerint: „gyógyregény”) a heterogén asszociá-ciók forgatagával „az egész 1990-es évek-eleji magyar világ”15 páratlanul hi-teles kor- és kórtükre (Dávid Gyulát idézve).
Az identitásnélküli vagy identitásváltogató kétlaki romániai szekusok (Kovácsu Bendegúz főhadnagy és Jonika hadnagy) 1989 decemberében
Ma-14 Cs. Nagy Ibolya, Kérdez az idő, Miskolc, Felsőmagyarország, 2002, 96, 100, 106.
15 Dávid Gyula, A menekülő janicsár: Páskándi Géza posztumusz regénye, a „Szekusok” = Évfor-dulós tanácskozások 2008, szerk. Muzsnay Árpád, Szatmárnémeti, EMKE, Kölcsey Kör, 2008, 60.
BERTHA ZOLTÁN
gyarországra (majd Albánia felé) történő szökésének és (végül kudarcba ful-ladó) elvegyülésének elbeszélését – az akasztófahumor mindenféle típusával körített hazudozásaiknak, alakoskodásaiknak, aljasságaiknak a szinte kór-bonctani élességű mélypszichológiai megvilágítását és megérzékítését – a kaméleonszerű hasonulás, az önző hatalomátmentés, az új pártokba való be-épülés, a gerinctelen haszonlesés elképesztően széles társadalom-, politika- és mentalitástörténeti (mondhatni: tudatszociográfi ai) panorámája övezi. A nagy változás zűrzavaros esztendejének a politikai közállapotait, a kaotikus korszak (és a „politikai folklór”) ezerféle árnyalatban (pletykák, tévképze-tek, fantazmagóriák, jó- és rosszhiszemű történelmi félreértések és félrehal-lások, manipulációk, szándékos dezinformációk, ösztönök hajszolta, önér-dekek diktálta nyelvpolitikai stratégiák, tisztázhatatlan csatározások, a bűn és ártatlanság, kényszer és karriervágy, gyilkosság és áldozatiság, besúgás és besúgott ság, hamisság és igazság különbözőségeit céltudatosan összemosó, relativizáló beteg amoralitás özönében) egymásra torlódó és többszörösen egymásra vetített vélemény- és elmélkedéstömegét felidéző szövegegyütt es a jelenségleleplező ironikus és fi lozofi kus távlat különleges monumentalitá-sát boltozza föl – a történésekkel összeszövődő okkeresés és magyarázat-felderítés számtalan fajta fogalomalakító és -átvilágító logikai-nyelvi, szocio-kulturális, szociálantropológiai referenciájának a határtalan dimenzióiban.
Ami pedig az enciklopédikus bőségű és gazdagságú kor- és közérzet-meg-elevenítő szempontsokféleség kavalkádjából, a naturalisztikus pszicho-fi zio-lógiai közelképeket és az elvont politikaelméleti fejtegetéseket összevibrál-tatva tükröztető, helyzetanalizáló eszme- és gondolathalmazból a kisebbség-ellenes romániai diktatúra egyedülálló viselkedésszociológiai feltérképezése mellett revelációszerűen domborodik ki, az pedig nem más, mint a Kárpát-medencei nemzeti kérdés – pontosabban azon belül a magyar nemzeti integ-ritás és folytonosság – fundamentális megoldatlansága. A lehetőség elsza-lasztása, hogy a magyarság természetes közösségi létformája az önrendelke-zés és a jogelvi egyenrangúság elvitathatatlan ideája szerint alakuljon. Mert így az egyéni jog nem párosul a kollektív autonómia att ól elszakíthatatlan instanciájával (jóllehet „nemzeti kisebbségi és egyéni, emberi jog nem elvá-lasztható”), a természetjogi nemzeti érdekre és értékre alapozódó egészséges nacionalizmus pedig megbélyegzett en veszti el érvényesülési esélyeit – ho-lott az egymásnak feszülő nemzeti érdekek is könnyebben kiegyezhetnének egymással, ha nem a csak az egyikre vonatkozó toleranciát hirdető, vagy a csak a másikra jellemző hódító-birodalmi törekvést elleplező hamis és álsá-gos ideologémák takarnák el a valódi megbékélés és békés egymás mellett élés lehetőségeit. (Hiszen „két nacionalista is tárgyalhat ésszerűen egymás-sal, nemcsak az internacionalisták, akik mindig burkolt soviniszták” – azaz
a bolsevik egypártrendszerben fasisztoiddá torzult „internácik” – voltak, mert – főként, illetve kategorikusan a többpártrendszerű, demokratikus – nacionalizmus döntően önfenntartó, önvédelmi, sőt önfelszabadító és nem-zetmegtartó politika, az egyetlen, „amelyik az ember legtermészetesebb hár-mas ösztönére épül: létfenntartás, fajfenntartás és hagyományfenntartás”; ezért nem fér bele „a beteges idegengyűlölet”, „a faji uszítás”, de a másokat beke-belezni, felfalni szándékozó sovinizmus sem – amelynek ellenben „sokkal inkább a világhódító eszmék, például az internacionalizmus, és másik arca:
a kozmopolitizmusnak nevezett ” jelenségek felelnek meg. – Az „internáci”
kifejezést egyébként Páskándi Gézán kívül Balaskó Jenő is gyakran használ-ta akkoriban, a kilencvenes évek elején, ma már valószínűleg kideríthetetle-nül, hogy kit illet az elsőbbség, hogy eredetileg melyiküké vagy egymástól függetlenül, párhuzamosan mindkett ejüké volt-e e remek szardonikus szó-játék ötlete.) – A nemzeti kérdés megoldatlanságát így tehát menthetetlenül a magyar etnikai, nyelvi, kulturális megmaradás – és azon belül a magyar kisebbségi garanciák – kérdésességének a folytonossága kíséri.
Demokratikus jogállam a kollektív szabadság és szabad önrendelkezés nemzeti joga nélkül: fából vaskarika. A személyes és nemzetjogi szabadság-elv Trianon, Jalta, Párizs csupán a magyarság rovására örökérvényű erőlteté-sével nyilvánvaló csorbát (hitelességi defi citet) szenved. („A közös Európa is ilyen lesz: a valóságos határokat bepárfőmözik, de alatt a ott húzódik a bűz határa, a természet maga.”) S az új rendszert is aláaknázza a tévesen eltaga-dott vagy eltemett etésre ítélt éles nemzeti problematika. (Benne akár a több-séget mérgező történelmi kisebbrendűségi érzés.) A „Kárpátok Sas ma da-rának” (a „Vulturul Carpaţilor”-nak) a likvidálása után is továbbél az átfes-tett balkánias „csausizmus”. Átformált jelszavakban, megszerzett posztok átmentődésében, a „Csau” által megnyergelt érzületek kontinuitásában öröklődik tovább, s mert a demokráciában az ösztön (a „pofázó száj”, a „rá-zogatott ököl”) is szabadabb, a tapasztalatból eredő kisebbségi félelmek is tartósak maradhatnak (mert „míg élt a kutya, kergett e a macskát, s nem vót annyi ideje a cirmosnak a kisegeret kergetni. De mostan a pecér elfogta a ku-tyát, s a kacor kandurmarci a sok kisegér után futkos egész áldott nap. Csak legyen annyi egérlyuk, ahová bébújhat a szegény cincogója”). „Ez Megmen-tési Front, igen: a Homogén Nemzet Céljainak MegmenMegmen-tési Frontja! Átmen-tési Front”; „Most sok párt kér részt a kisebbség testébül, akkor csak egy…
ez lesz a román demokrácia”; „úgy változott meg minden egyelőre, hogy semmi se változott Erdély tájai, a fatornyok iránt” – a kavargó aggodalmak hangjai szerint. Igazi nagy változás a teljes körű igazságtétel megtisztító, fel-emelő és megkönnyebbítő katarzisa nélkül nemigen képzelhető. (Ceauşescu ítélőbírósági vádlói között például nem volt magyar nemzetiségű.) Ha
min-BERTHA ZOLTÁN
dig a kisebbség húzza a rövidebbet (még a „szekusok közül is a magyar issza meg a levit”), s ha azok rehabilitálnak, akik előzőleg ellenkezőleg ítélkeztek (a megkövezők bocsáthatnak meg nagylelkűen, illetve igazán még meg sem bocsátanak az általuk elítélteknek, mint Nagy Gáspár Magyar abszurd című híres versében: „a hóhérok / a vérbírák / a sortűz-vezénylők / a szadista ál-lamvédelmisek / a legfőbb ügynökök / és a megzsarolt kis besúgók / sem tudnak /képtelenek/ megbocsátani / áldozataiknak”), ha tehát – s ez már az egész Kárpát-medencei magyar rendszerváltozás és békés átmenet hátulütő-ire és feloldhatatlan ellentmondásaira utal – általánosságban a bűnösök bün-tetlenséget élvezhetnek: mindez jóvátehetetlen morális-történelmi csapda-helyzetet készít elő. „SZÓVAL MINDENKI ÁTMENTI MAGÁT, DE KI MENTI ÁT AZ ÖSSZMAGYAR NEMZETET AZ ÚR HUSZONEGYEDIK SZÁZADÁBA?” Az átvedlés maszkabáljában („Vannak, akik már rég meg-győződéses kapitalisták lett ek, röpke néhány év alatt . Nem Marksz Tőkéjébe fektett ék a tőkét. Változékony jellemek. Mit szól? Van dialektika. Mégis!”),
„rózsaszínbe átmentve a vérverest”, a farsangoló hazugságok évadán a sza-vak, a fogalmak is groteszk jelentéstörést, szubverziót szenvednek (mint Czakó Gábor fekete humoros politikai kisszótáraiban is). Ezek szerint példá-ul: a humanizmus: „nem kivégezni a hóhért”; munkanélküliség: „átképzés, átcsoportosítás, segélyezés”; véres trianoni fi askók: „történelmi realitások”;
jogos nemzeti önvédelem: „nacionalizmus”; sovinizmus: „internacionaliz-mus”; imperializmus: „tábor, szövetségi rendszer”; sok atomfegyver mind-két oldalon: „szilárd egyensúly”; a magyar hadsereg lezüllesztése: „béke-hadsereg, a hadiipar békés, jóléti célokra használása”; gazdasági csőd, totá-lis: „a világkrízis begyűrűzése”; kölcsönből toldozott -foldozott ideológia: „a hitelképesség javulása”; zsarnokölés Romániában: „forradalom”; puccs-sze-rű fellépés ugyanott : „a demokratikus erők győzelme”; cigány bűnözők: „a szociális perifériára szorított ak”; magyar bűnözők vagy más nemzetiségűek:
„rossz családi hátt ér, félanalfabétizmus, hátrányos helyzet”; teljes depresz-szió: „óvatos optimizmus”; helyi színek: „vicinális, provinciális szellem”;
zulu nacionalizmus: „szabadságharc, szuverenitási küzdelem”; magyar na-cionalizmus: „fasizmus”; ateista liberalizmus: „liberalizmus” – és így tovább.
Az átt ételező, átképzeléses narratív perspektívák és regiszterkeverő mo-dalitások tényvalóságot és fi kciót összejátszató, kaleidoszkópszerű epikai-beszédformai szerkezetében a sziporkázón szellemes mondások, fejtegeté-sek, viccek, bonmot-k, élcek és adomák hibrid sűrűsége a közönségesség (a populáris nyelvszféra) mélységeit és a kultúrbölcselet (a lét-, a nyelv- vagy az ismeretelmélet) magasságait egyaránt átfogja. A stiláris tarkaság („a
hang-nak ez a derűs kajánsága, léha könnyedsége”16) az értelmező és értékelő né-zőpontok ironikus sokrétűségével társul – lehet a frenetikus szarkazmussal karikírozó, kifi gurázó, kiveséző kedély céltáblája akár a román történelem-hamisítás (ami Kocsis István számos oknyomozó esszéregényének is a tárgyi anyaga), vagy általában a pártpolitika csalárd pluralitása („egy pártos iroda-lom helyett most mán több pártos irodalom lesz? Nem egyetlen nagy verem-be, hanem sok kisebbe”; „Az angyal a munkában lakozik. Az ördög az osz-tozkodásban”), az erőszakos román térhódítás ténylegességében is történe-lemfi lozófi ai abszurditása (hatalom- és tömeglélektani lecsapódásaival
hang-nak ez a derűs kajánsága, léha könnyedsége”16) az értelmező és értékelő né-zőpontok ironikus sokrétűségével társul – lehet a frenetikus szarkazmussal karikírozó, kifi gurázó, kiveséző kedély céltáblája akár a román történelem-hamisítás (ami Kocsis István számos oknyomozó esszéregényének is a tárgyi anyaga), vagy általában a pártpolitika csalárd pluralitása („egy pártos iroda-lom helyett most mán több pártos irodalom lesz? Nem egyetlen nagy verem-be, hanem sok kisebbe”; „Az angyal a munkában lakozik. Az ördög az osz-tozkodásban”), az erőszakos román térhódítás ténylegességében is történe-lemfi lozófi ai abszurditása (hatalom- és tömeglélektani lecsapódásaival