Az emberi kommunikációnak sokféle formája van, amelynek leghatéko-nyabb, ám korántsem tökéletes módja a verbális, tagolt és természetes nyelvi kommunikáció. Bár az emberi test ezen a nyelven nem tud megszólalni, mégis van saját nyelve, amit egész jól értünk, s ami gyakran kiegészíti mon-danivalónkat. A „néma” testről azonban igen gyakran esik szó az irodalom-ban, amelynek legfőbb oka az, hogy az ember időbe vetett ségének ténye tes-tiségére vezethető vissza. Mivel a testünkről való verbális beszédünk mindig közvetett , s „fordításon” alapul, általában a hozzá való viszonyunkról szól, vagyis a verbális nyelven folyó irodalmi kommunikációban a testnek általá-ban reprezentációs szerepe van. Ez a dolgozat a kiválasztott Nemes Nagy-versek medialitását vizsgálva értelmezi a saját testiség reprezentációit.
Bár a testiség kérdése az egész Nemes Nagy-lírán végigvonul, leggyak-rabban a korai versekben fordul elő a saját testiség témája. E versekben a lírai én önmagáról beszél, vagyis e költői fázisban a lírai önmegjelenítés még fenntartja azt a lehetőséget, hogy az én önmagát individuumként jelenítse meg. A lírai önprezentáció e formája az érett Nemes Nagy-lírában eltűnik, s a testiségről már vagy általánosságban van szó1, vagy a fi zikai világ testsze-rűségeként.2 Mivel a hagyatékban maradt versek közül számos kései szö-veg is érinti a saját testiség témáját, ezért érdemes lenne összehasonlítani e szövegek és a költőnő által jóváhagyott versek személykoncepciójával. Saj-nos e rövid dolgozat nem vállalkozhat e kérdés részletes tárgyalására, csak ízelítőként értelmezi két posztumusz nyilvánosságra hozott szöveg én-, illet-ve testkoncepcióját. Előbb azonban három olyan korai illet-verset értelmezek, amelyeket még Nemes Nagy Ágnes jelentetett meg. A kiválasztott verseket a keletkezés kronológiai sorrendje szerint vizsgálom.
1 Vö. pl. a Lázár című verset.
2 Vö. pl. A tárgy fölött című verset. Ehhez a témához lásd még: Mekis D. János, Res extensa.
Tárgy-. test- és térképzetek Nemes Nagy Ágnes költészetében = Thomka-Symposium. Ünnepi kötet Thomka Beáta köszöntésére. Szerk. Kisantal Tamás, Pozsony, Kalligram, 2009, 328-337.
LENGYEL VALÉRIA
Nemcsak a természet és anyagiság hangsúlyos jelenléte e költészetben, hanem maga a testiség témája is nyilván magával rántja azt a problémahal-mazt, mi köze van az anyagiságnak a nőiséghez, amiről A női táj3 című ko-rai vers miatt kell szólni. Valószínűleg ez a vers is hozzájárult ahhoz, hogy a Nemes Nagy-lírát főleg a korai kritika férfi asnak nevezte. Még 1974-ben Alföldy Jenő is szükségesnek tartott a ezt megcáfolni, s dicséretképp e lírát az életmű anyagi motívumaira hivatkozva az „asszonyi” jelzővel illett e.4 A di-csérett el azonban csínján kell bánni. Egyrészt korai feminista elméletek sze-rint a nőiség érzékiséggel, anyagisággal és/vagy a természett el való azonosí-tása tulajdonképp patriarchális elképzelés, másrészt Judith Butler 1993-ban a Jelentős testek című könyvében Irigaray-vel vitába szállva cáfolta, hogy az anyagiság fogalma egyedül megalapozhat egy feminista gyakorlatot, ponto-sabban egy genderelméletet: „Az anyagiság öröklött fogalmainak invokálása, az ezen fogalmak „redukálhatatlanként” való felfogásához való ragaszkodás révén vajon mennyiben biztosítjuk és termeljük újra a nőiséget konstituáló erőszaktételt?”5 Mielőtt visszatérnék az egymással vitázó elméletírókhoz, nézzük meg, miként jelenik meg a női(es)ség A női táj című versben.
A női táj első versszakában bemutatott táj az erotikus tájleírás jellege és a cím visszaköszönő jelzése miatt egy női testet idéz, amelynek jelzői: „enge-dékeny”, „lágy”, „simítható”, „sűrű” és „dús”. E tájat szeli át a férfi asan konnotált folyó, amelyet a „kíváncsi sikló” kifejezés metaforizál, vagyis a folyó egy fürge állatként jelenik meg. A nőiesnek nevezett táj nem mozdul, ki van téve az idő vagy az elmúlás okozta hányatt atásoknak, másrészt épp az időbeliség vagy a hosszú időtartam az, aminek a táj a lágy formáit köszönhe-ti. A lírai én megjeleníti önmagát e tájban, de a szemlélés helyzete már köz-vetett séget jelez, s a költői kérdés után a természetleírás harmóniája végleg megtörik: „zavartan állok, nézelődöm: / e női tájban mit tegyek?” A feje tete-jére állított , emberi testként ábrázolt Európát és talán a Kárpát-medencét idé-ző6 tájból az én „másik táj”-ba vágyik, s a vers következő, hosszabb részében
3 Nemes Nagy Ágnes Összegyűjtött versei, kiad. Lengyel Balázs, Bp., Osiris, 20022, 24.
4 „Ám az anyag érzékelése, a fi ziológiai képek sokasága, a lét műhelyében való, anyaian eredendő jártasság (anyag és anya közös eredetű szó a magyarban és számos más nyelv-ben!) – nem férfi as, hanem asszonyi […] jellegzetesség: „Én szeretem az anyagot, s gyak-ran gondolok csontjaimra”. Az azonban, hogy ebből az introverzióból törvényt fogalmaz, nem asszonyi vagy férfi -tulajdonság, hanem költői tudás.” = Alföldy Jenő, „Mesterségem, te gyönyörű‘. Nemes Nagy Ágnes költészetéről.” Jelenkor, 1974/5, 459.
5 Judith Butler, Jelentős testek. A „szexus” diszkurzív korlátairól, ford. Barát Erzsébet és Sán-dor Bea, Bp., Új Mandátum, 2005, 63.
6 Europa Hérodotosz szerint egy föníciai királylány volt, akit elraboltak a krétaiak, Ovidius szerint pedig Zeusz csábított a és rabolta el egy bika alakjában. A kontinens az Europa
el is mondja, hova. A vers második tájleírása távoli, talán trópusi tájat idéz, amely jobban igénybe veszi az érzékeket. Az intenzív benyomásokat soroló, dinamikus képekkel bíró verssorok jóval részletesebb leírást eredményez-nek, mint a vers első tájleírása. A zsúfolt tropológia intenzitása azonban a mai olvasó számára feltehetően fárasztónak tűnik, s közönyt válthat ki. Az érzékletek halmozását a racionalitásra utaló hasonlat („hol minden éles, mint az elme”) szakítja meg7, míg a vers záró sorai az emberi szellemet ne-vezik meg („s kinyílik vállamon a szellem, / mint jóllakott virág”), ahol tulaj-donképp kiteljesedik a vers. Nem egyértelmű, mi a viszonya a racionalitás-nak és az emberi szellemnek a vers alapján. Erre csak az utolsó verssorból lehet következtetni, ahol a szellem növényként, virágként jelenik meg, va-gyis valamiképp köze van az érzékiséghez is. A felkiáltás pátoszát árnyalja, hogy a szellem és ezzel együtt a lírai én a virág jelzője miatt kicsit nevetséges-sé válik. A szellem érzékinevetséges-ségre való ráutaltságát az is erősíti, hogy a lírai én a szellemet a testére, a vállára, vagyis a külvilághoz „közelebb” helyezi el. Ez a részben ontológiai kettősségeken – racionalitás és érzékiség – alapuló értel-mezés azonban azzal a veszéllyel fenyeget, hogy pont azt a kett ősségeken alapuló gondolkodást erősíti meg, amiből a nőiség csak vesztesként kerülhet ki.8 Ezért nézzük meg, miként lehetne úgy közelíteni a szöveghez, hogy ne eme előfeltevésekből induljunk ki.
A versben tehát kétféle táj jelenik meg. Míg az elsőt a lírai én női tájnak nevezi, addig a másikat nem nevezi meg egy hasonló jelzős kifejezéssel, va-gyis nem hangzik el, hogy a „másik táj” férfi (as) táj lenne. Ennek ellenére a szöveg a kétféle, a testiségre utaló tájleírás miatt mégis kikényszeríti ezt az azonosítást, ami annak is köszönhető, hogy az olvasó is ember, s a legegysze-rűbb megoldást választva a megszokott oppozíciókban gondolkodik. A férfi táj kifejezés hiánya azonban mégis arra ösztökélheti, hogy visszavonja ezt az azonosítást, s átgondolja a nőiség ábrázolásához ragadt előítéleteit, hiszen el kell gondolkodnia azon, hogy a versben ábrázolt második tájnak mi köze van az elsőhöz. Mivel a második táj csupán elgondolt, s a lírai én vágyott környezetét jeleníti meg, ezért reprezentációs szerepe van, ami viszont az első tájról is elmondható. A vers két tájleírása tehát két reprezentáció, illetve
prima pars terrae in forma virginis (Heinrich Bünting, Itinerarium Sacrae Scripturae, Witt en-berg, 1588, 4-5) ábrázoláson egy királynő alakját veszi fel, akinek teste nyugat-kelet irány-ban fekszik, s tekintetét Afrikára veti. Az alak hasára a „Hungaria” szó van írva.
7 Az elme szó manapság ,tudat‘-ot is jelent.
8 Dorothea Dornhof, Weiblichkeit = Ästhetische Grundbegriff e. Historisches Wörterbuch in sieben Bänden, Hg. Karlheinz Barck et. al., 6. kötet, Stutt gart, Metzler, 2010, 481–520, itt : 491.
LENGYEL VALÉRIA
az első részben reprezentációs síkok kerülnek egymásra. Mondhatni, a női tájból az én tehát az ott ábrázolt nőiség miatt vágyik el, vagyis épp a nőiség e reprezentációja nyomasztja. Valamint a másik táj amiatt is lehet a vágy tár-gya, mert az nélkülözi a nemekkel való azonosítást, s az e besorolással össze-függő hierarchikus értékítéletet. Az utóbbi lehetőség viszont azzal a kérdés-sel is összefügg, hogy az ént milyen neműként képzeljük el. S végül az az olvasat is elképzelhető, hogy a nőiség a versben egy bizonyos poétikai jel-használatot reprezentál, s az én másféle poétikára vágyik.
Az olvasat szerint A női táj című versben sem az érzékiséget, sem a testi-séget nem lehet egyértelműen a nőiséghez kapcsolni9, mert a második tájle-írás csupán a nőiség itt reprezentált elképzelésének a meghaladása, s nem azonosítandó a maszkulinitás egy koncepciójával, vagyis e versben csak a nőiség különböző reprezentációiról van szó, s nincs benne semmilyen onto-lógiai oppozíció, ami alapján a feminitást vagy a maszkulinitást végérvénye-sen lehetne defi niálni. A nőiség egy bizonyos reprezentációjának e versben való felülírása így akár a butleri performativitás egy szubverzív aktusának is tekinthető, amikor a norma elsajátításával nem az azonosság elve szerinti ismétlődés, hanem eltolódás jön létre.
Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött verseiben A női táj szöveget A szomj című vers követi, mely rövid, élőbeszédet idéző kérdő mondatt al kezdődik:
„Hogy mondjam el?”10 A második sor azonban mégis megfogalmazza, amit az első beszédhelyzet énje látszólag nehezen tud szavakba önteni: „kimond-hatatlan szomj gyötör utánad”. A ,szomj‘ szó metafora, s jelzője is utal arra, hogy a metaforizált dolgot nehéz jellemezni. A szomj testi szükséglet, ami a vers gerincét képező leírásban összemosódik az éhséggel, de a szomjnak ta-lán azért is van kiemelt szerepe, mert a biológiai test nehezebben bírja folya-dék nélkül. Másrészt a kiszáradt torok az artikulációt is nehézkessé teszi, s ezért a szomj konkrét értelemben is kimondhatatlanná válik. A ,szomj‘-at hosszú allegória fejti ki, amelynek a következő elképzelt alakváltozás az alapja: „Ha húsevő növény lehetne testem…”. Ez a gondolatjellel bevezetett , feltételes móduszú leírás tizennyolc sor hosszú, amelyben a megszemélyesí-tett „húsevő növény” kifejtett trópusa a vágyott nemi aktust, s a testiség pe-dig magát a nemi vágyat reprezentálja. A másik teste utáni vágynak, ponto-sabban a másikat birtokolni akaró gesztusnak és ennek lehetetlenségének a lírai én is tudatában van, mert refl ektál is erre: „s mely minden omló végső
9 Ez viszont még nem cáfolja Alföldyt, aki a Nemes Nagy-líra egészére jellemző fi ziológai képek sokaságából kiindulva szerett e volna e lírát valamiképp jellemezni.
10 Nemes Nagy, i. m., 25.
pillanatban / elmondja: mégis, önmagam maradtam.” Bár a lírai én e tárgyi mellékmondat állítását a másik személy gesztusának megszemélyesítése-ként idézi, az állítás az egyes szám első személyű leírás miatt úgyis olvasha-tó, hogy az „önmagam” szóval az én saját magát nevezi meg. Ez az értelme-zés azt jelentené, hogy aki ilyen birtoklásra vágyik, az önmaga marad, s a birtoklási igénnyel csak saját nárcizmusát leplezi. A másik teste utáni vágyó-dás tükrében a másik személy nem is képes test és lélek együtt eseként meg-jelenni, hiszen lelke „fejed fölött , mint lampion lebeg”. A leírás tele van tűz-delve metaforával és hasonlatt al, a beszélő türelmetlenségét vagy dadogását pedig rövid és szaggatott mondatszerkesztés, s értelmezői funkciójú metafo-rikus gesztusok érzékeltetik. A vágy hosszú képisége a kimondás nehézsége-it is érzékelteti, hiszen látszólag hiába árnyalja a lírai én újabb és újabb tró-pusokkal a beszédét, a szóban forgó, átélt vágyat minden bizonnyal nehéz szavakba önteni. A leírás fi kcióját erősíti a feltételes modalitású óhaj megis-métlése: „ha húsevő virág lehetne testem”. A vágyakozás és képisége így magára zárul, s a vers tematikája miatt olyan, mint egy nagy sóhaj. A „ki-mondhatatlan szomj” tizennyolc soros jellemzését két sor követi, amely rö-vid csatt anóval zárja a verset. A vágyakozásról kiderül, hogy az nem az első szerelmi együtt létet megelőző vágy, ami feltehetően a legtöbb szerelmes ver-set generálja, hanem a vágy, pontosabban a vágy kielégítetlensége az, ami fenntartja a működő kapcsolatot.11 „Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.”
Ha a „szomj” kimondhatatlan, s a fi ktív leírás csak belső monológ, akkor a
„szeretlek” beszédaktus pragmatikailag arra is utal, hogy ezt a szót akkor használjuk, amikor a vágyakozás felfokozott érzelmi vagy tudati állapotát ki is akarjuk fejezni a személynek, ami nem sikerül, s helyett e végül csak ezt az egy szót ejtjük ki. Bár a lírai én azt állítja, hogy szereti a másikat, aki őt vi-szontszereti, ennek mégis ellentmond a másik teste bekebelezésének vágya.
E versben a szeretet a másik testét birtokolni akaró, de kielégíthetetlen vá-gyódást jelenti. Ez a fajta szeretet azonban azzal jár, hogy a két személy a kapcsolatban – az én a vágyott nemi aktus elgondolt leírása szerint („önma-gam maradtam”) – egyedül marad. Erre az is utal, hogy a lírai én idézi a másikat („szeretsz”), vagyis a monologikus szerkesztés miatt megkérdőjele-ződik, hogy a másik tényleg ezt mondaná.
Nemes Nagy Ágnes Alkony című verse így kezdődik: „Én szeretem az anyagot, / s gyakran gondolok csontjaimra”.12 Bár a vers enyhe diszharmó-niával végződik, a szavak egy fi atal személy beszédeként azonosíthatók, aki
11 Vö. Schein Gábor, Poétikai kísérlet az Újhold költészetében. Bp., Universitas, 1998, 37.
12 Nemes Nagy, i. m., 40.
LENGYEL VALÉRIA
bizalommal tekint saját testére. E bizalom az első versszak utolsó négy sorá-ban az emberi végesség egzisztenciális élményéhez képest artikulálódik:13
„A létt el küszködöm naponta, / de győzi jó tüdőm és szivem”. Az én a natu-ralisztikus leírásban megnevezi testrészeit, amikről azt állítja, jól működnek.
A következő versszakban a beszédmód e jellege megváltozik, amikor a lírai én elmeséli, hogy a díványon heverve az alkonyi órák kellemességét egész testével észleli. Az én a leírás szerint feloldódik a környezetében, szinte ma-gához vonja a világot, amikor karjai fantasztikus méretűvé nőnek. A harma-dik versszakon ismét a saját test működése iránti bizalom érzőharma-dik, s a cson-tok a rend vagy rendezett ség metaforájává válnak. A saját testhez való távol-ság azonban épp az első és harmadik versszakban nyilvánvaló, ahol a röntgenképszerű leírásban megjelenített test a biztonság és a testiség iránti bizalom érzését reprezentálja.
A következő példa egy 1962-ben íródott , négysoros szövegtöredék a ha-gyatékból:
„Egy patkány lakott beleimben, nem vett em észre, míg kirágta.
Már szemgolyóm sincs. Szemgödörrel tátongok a lyukas világba.”14
A feszültség itt főként az elrett entő kép és a közömbös hangvétel disszo-nanciájában jön létre. A hangvétel megfelelhet annak a fásultságnak, amelyet a belső üresség metaforikusan jelent. A belső üresség hétköznapi beszédfor-dulat itt tehát újra trópussá válik. Az én belül érzékelt üressége azonban e képben a „szemgödör” szónál külsővé válik, ami arra utalhat, hogy a beszé-lő én elvesztett e a kapcsolatot a külvilággal, s már vizuális észlelésre sem képes. Nemcsak az én teste üres belül, illetve a test a szemgolyó helyén a
„felszínén” is, hanem az utolsó sor állítása szerint a világ is lyukas, amibe viszont nem lehet tátongani. A ,tátong‘ szó ugyanis azt jelenti, hogy egy üres, öblös hely kitárul valami felé. Ha képiség alatt szemléltetést értünk, akkor az utolsó kép vagy az általa közvetített látvány elképzelhetetlen, önmagának
13 A korai Nemes Nagy-lírában az önmegszólítás és személykoncepció viszonyához lásd Schein Gábor meglátásait: „A korábbi versek személyességében szinte mindig jól érzékel-hető a beszélő én és az elbeszélt én különbsége. Az énszerűség két aspektusának azono-sítására Nemes Nagy Ágnes nem tesz kísérletet, aminek legerősebb hagyományú beszéd-típusa József Att ila kései költészetének remekei óta az önmegszólítás.” = Schein, i.m., 41.
14 Nemes Nagy, i. m., 222. o. Ezt a szöveget az úgynevezett „Barna notesz”-ben találták meg, amelyben az 1958–60 között íródott szövegváltozatokat gyűjtött e össze a költőnő.
mond ellent, s nem működik a szemléltetés eszközeként. A katakretikus po-étikai nyelvhasználatot metapopo-étikai kommentárnak is tekinthetjük, ami azt jelentené, hogy a képiségként értett trópus feladata nem a szemléltetés, ha-nem például annak érzékeltetése, hogyan működik a nyelv.
Ha mégis megpróbáljuk jellemezni a szövegben leírt testet, akkor azt le-het elmondani, hogy e testi ábrázolás abszurd. Egyrészt eldöntetlen, hogy élő vagy halott testről van szó, másrészt a versben megszűnik a test testisége, s a világ ürességével, anyagtalanságával válik egyneművé úgy, hogy még vannak olyan jelzések a testleírásban, például az „észrevesz” vagy a látás aktusára való hivatkozás, amelyek egy tudat és a hozzá kapcsolódó test ko-rábbi meglétére utalnak. E (halott ) testnek a paradox anyagiságon kívül pél-dául a tátongás ugyancsak paradox „felületén” van kapcsolata a külvilággal.
E testet tehát nem lehet egységként elképzelni, s nem is alkalmas arra, hogy a lírai én számára vonatkoztatási pontként szolgáljon. Bár a beszélő én szub-jektivitása koherens, az ábrázolt én olvashatatlan, ezért a testiség e rövid szö-vegben a személytelenítést vagy az individuum eltűnését reprezentálja. S míg a testiség abszurditása, a patkány-metafora és az élett elenség és üresség jelzése kellemetlen érzést válhat ki, addig a beszélő észlelhető szubjektivitá-sa ellensúlyozza, illetve közömbösíti ezt a disszonanciát, s a poétikai ellent-mondást elkendőzve az élet utolsó mentsváraként pozitívan hat.
Az emberi élet és testiség témája kapcsolódik össze a következő, hagya-tékban maradt rövid szövegben:
„Sötét volt és magas, most sötét, alacsony a ház, ahol lakom.
Görnyedve kell belépnem.
Lesz majd, ahova térden…
s fekve fogad be a legvégső lakás.”15
Az élet stációit itt egy képsor allegorizálja, melynek kett ős elemei a lakás és testhelyzet viszonyában alakulnak. A felnőtt kort a magas ház képviseli, amelyhez az olvasó a vers allegóriája miatt egyenes testt artást kapcsol. Az öregedést a meggörnyedt test, s a halált a halott fekvő helyzete érzékelteti.
Ezekhez egyre szűkülő laktér kapcsolódik, amelyhez a beszélőnek egyre passzívabb a testi viszonya, illetve amiket az én egyre kevésbe tart
hatalmá-15 Nemes Nagy, i. m., 224. Szintén a Barna noteszből került elő.
LENGYEL VALÉRIA
ban. A lakteret egyre kevésbe uraló én hatalomvesztése a lakni, belépni és befogad állítmányokon és a testt artás változatain keresztül válik érzékelhe-tővé. Eszerint az ember időbe vetett ségenek egzisztenciális élménye a lako-zás és a testiség korrelációjában ragadható meg. A testiség e versben tehát az öregedést és az öregedés függvényében alakuló térészlelést reprezentálja. E reprezentációban a test a másikként jelenik meg, amelyet nem dominál az én, hiszen a hatalmi viszony épp fordított , s a lírai én az öregedő test kor-relátumaként jelenik meg. A vers tehát olyan viszonyt ábrázol, melyben az énnek alárendelt szerepe van az időbeliséget megjelenítő testiséggel szem-ben, ami mégis olyan poétikai nyelvhasználatt al – allegóriával – valósul meg, amely látszólag kiiktatja a nyelviség szuverenitását. Egyedül a „Lesz majd ahova térden…” verssor jelzi, hogy a nyelv mégsem uralható, hiszen a vers-sor valószínűleg azért sincs befejezve, hogy létrejöjjön az előző vers-sorra vála-szoló ritmika és a két sor rímelése. E versben a nyelviség tehát nemcsak az említett , poétikailag disszonáns hely, hanem a poétikai jelhasználat és a tes-tiség reprezentációs szerepe miatt is megelőzi a saját testiség élményét.
A testiség a kiválasztott Nemes Nagy-versekben egzisztenciális jelentősé-gű témákhoz kapcsolódik, s például a nőiség áthagyományozott , de felülír-ható konstrukcióját, a nemi vágyat, az emberi végesség tényével dacoló tes-tiség iránti bizalmat, a fásultság önpusztító erejét és az öregedés függvényé-ben alakuló térészlelést reprezentálja. Bár a test néma, a test és a természet mégis beleszól ügyeinkbe, s fi gyelmeztet korlátainkra.
SILVIA PETZOLDT