Kevesen fogalmazták meg olyan egyértelműen író, irodalom és identitás ösz-szefüggését, mint Kosztolányi Dezső: „Magyar író az, aki magyarul ír.”1 Kosztolányi a nyelvet a legtágabb értelemben fogja fel, a szavak mellékjelen-tését kulturális diskurzusként értelmezi, amely magában foglalja egy nem-zet kulturális örökségét, teljes hagyományát is. Humboldt követője ekkor, aki azt állítja, hogy „minden nyelvben sajátos világszemlélet rejlik”, egy új nyelv elsajátításával új szemléletre teszünk szert, csakhogy ez mindig részle-ges, mert a saját világszemléletünket visszük rá az idegen nyelvre.2 Viszont amikor a huszadik század végének jellegadó elbeszéléseiről, azok poétikájá-ról beszélünk, és azt állítjuk, hogy meghatározó társadalmi eseményét, a migrációt történetein, a kulturális és politikai diaszpóra elbeszélésein ke-resztül lehet megérteni, amelyek a köztes lét tapasztalatát szólaltatják meg, azt látjuk, hogy a nemzeti, a kulturális és a nyelvi identitás tapasztalata nem esik szükségszerűen egybe.
Különbség van valódi kétnyelvűség és nyelvváltás között , az írás nyelvé-nek eldöntése azonban mindig egyértelmű elhatározás kérdése, így „a leg-több egységesnek mondható szöveg adott nyelvhez, azaz kultúrához kö-tött ”.3 Még akkor is, ha egyetértünk Fejtő Ferenccel, aki az Érzelmes utazás című könyve előszavában, amelyet az ötvenhárom év utáni újrakiadáshoz írt, azt állítja: „Zágrábban, Ljubljanában, Dalmáciában ma is ott hon érzem magam, mint ifj úkoromban. »Zwei Seelen wohnen ah! in meiner Brust«…, de talán több lélek is lélegzik ott , mint kett ő. Gyermekkorom óta babonának tartom azt a felfogást, hogy az embernek mindenáron egyetlen identitásra kelljen szorítkoznia.”4 A huszadik század a kett ősség, a hibriditás, a töredé-kesség identitásformáit is létrehozza.
1 Kosztolányi Dezső, Üzenet Tamási Áronnak = K. D., Nyelv és lélek. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 19902, 615.
2 Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 537.; Kosztolányi Dezső, Üzenet Tamási Áronnak = K. D., Nyelv és lélek. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 19902. 3 Szegedy-Maszák Mihály, Kétnyelvűség a huszadik századi magyar irodalomban = Sz.-M. M.,
Újraértelmezések, Bp., Kronika Nova Kiadó, 2000, 101.
4 Fejtő Ferenc, Érzelmes utazás, Bp., Kossuth Kiadó, 20083, 15.
Dolgozatom tárgyául azért választott am Agota Kristof, Terézia Mora és Melinda Nadj Abonji köteteinek vizsgálatát, mert mindhárman nagy szere-pet szánnak a migráció során új perspektívába került identitásuk defi niálá-sának, problematizálják származás és hovatartozás kérdését, amelyek kódjai specifi kus kulturális helyzetben jelenítik meg őket.
Az identitás topográfi ája
Agota Kristof Magyarországon született , huszonegy éves korában az oszt-rák–magyar zöldhatáron keresztül emigrált, Svájcban telepedett le, francia nyelven írott művei váltak ismertekké. Melinda Nadj Abonji a Vajdaságban született , gyermekként került családegyesítés címén már ott élő vendégmun-kás szüleihez Svájcba, ma is ott él, németül ír. Terézia Mora Magyarországon született , feltehetően német családi hátt érrel rendelkezik – a szerző mára ki-alakított a magánmítoszát e kérdésben, még valódi nevét sem árulja el –, két-nyelvűségben nőtt fel, a rendszerváltozáskor távozott , Németországban él, németül ír.
Hányféle paradigma mentén lehet meghatározni a magyar irodalmat és elhelyezni az említett szerzőket? Agota Kristof neve Kristóf Ágotaként versei fölött szerepel a párizsi Irodalmi Újság és a Magyar Műhely hasábjain, a fran-ciát emigrálása után sajátított a el, igazi nyelvváltó író, azóta kizárólag franci-ául ír. Része a svájci, a francia/frankofon és a magyar kulturális paradigmá-nak. Vannak értelmezők, akik szerint a francia irodalomtörténet bizonytalan a hovatartozását illetően.5
Melinda Nadj Abonji kezdett ől fogva németül ír. 2010-ben kapta meg Tauben fl iegen auf című regényéért a német, majd a svájci legjobb könyvért járó irodalmi nagydíjat,6 a svájci és a német irodalom része. Esetében az a kérdés, vajon része-e a vajdasági magyar irodalomnak, s azon túl az egyetemes ma-gyarnak is. A német irodalom nem bizonytalan, német nyelvű szerzőnek tart-ja, és mivel mára már a Gastarbeiterliteratur, a Literatur der Betroff en heit, a Gastliteratur, a Nicht nur deutsche Literatur vagy a Migrations literatur politikai-lag nem korrekt fogalmak, és esztétikai tekintetben sem állják meg a helyü-ket, az újabb elméleti szövegek szerint „német nyelvű írónő inter kulturális hátt érrel” (deutschsprachige Autorin mit interkulturellem Hintergrund).
5 Lásd: Bende József, „Valami idegen”. Magyar–francia írói kétnyelvűség és nyelvváltás 1945 után, Forrás 2005/2. htt p://www.forrasfolyoirat.hu/0502/bende.html
6 A tanulmány megírása óta a könyv magyarul is megjelent Galambok röppennek föl címmel (Bp., Magvető, 2012, fordított a Blaschtik Éva).
TOLDI ÉVA
Terézia Mora interjúiban olvashatt uk, hogy csak németül publikált, gyarul csak feljegyzései, jegyzetei vannak. Szegedy-Maszák Mihály A ma-gyar irodalom történeteiben mama-gyar írónak nevezi, éppúgy, ahogy Agota Kristofot.7 Terézia Mora az osztrák határ mellett egy kis faluban született , ahol magyar mellett a német és a horvát nyelvet is beszélték az emberek. A származás mellett az ide sorolást a szerző témái is támogatják: különösen első kötetében találta meg a kritika a határ menti kisváros jellegzetes helyszí-neit és fi guráit. Füzi László lényegesebben disztingvál, amikor azt mondja, számára nem is kérdéses, hova kell sorolni: „írásait a magyar irodalom ré-szeként olvastam, mi több, fordításban is magyar nyelven írott elbeszélések-ként”. Magyarként való olvasásának indoka pedig az, hogy rá lehet ismerni a tájra, ahol gyermekkorát töltött e: „Ezt a falut-faluképet életem kitörölhetet-len részeként őrzöm magamban, hiszen arra a falura utalnak, amelyikben magam is felnőtt em.”8 Terézia Mora ma a német nyelvterület jelentős alko-tója, de számos interjújából kiderül, Németországban masszív idegenségta-pasztalatt al találta magát szemben. Ma is fő kérdés minden vele készített interjú során a magyar származás mibenléte. Első kötetében a recepció felfe-dezni vélte a német tájnyelvnek azon regionális változatát is, amelyet szülő-faluja környékén beszélnek. Esetében a német nyelvterületen a regionális identitás specifi kumai ugyanolyan fontos szerepet játszott ak, mintha valódi nyelvváltó író lett volna, holott feltehetően arról van szó, hogy a magyar ese-tében is megilleti az anyanyelvi beszélő státusa, ami nem azonos identitásával, de nem is pusztán nyelvi kérdés, hanem összetett identitástapasztalatok megfogalmazására vagy felszínre jutt atására is alkalmassá válik.
A recepció többé-kevésbé egyetért azzal a megállapítással, hogy az ide-gen nyelven is alkotó magyar anyanyelvű szerzők életművének feldolgozása – némelyek szerint részben, mások szerint elsősorban – a magyar irodalom-tudomány feladata, amely meglehetősen mostohán bánt a két nyelven író szerzőkkel, általában csak magyar nyelven megjelent köteteiket méltatt a, ha méltatt a. Még rosszabb a helyzet a nyelvváltó írókkal, akik egyenesen „vesz-teséglistára” kerülnek.9 Agota Kristofról Esterházy Péter is azt állítja: „nem
7 Szegedy-Maszák Mihály, A magyarság (nyelven túli) emléke. 1992 Megjelenik Tibor Fischer regénye az 1956-os forradalomról = A magyar irodalom történetei. 1920-tól napjainkig, szerk.
Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Bp., Gondolat, 2007, 831.
8 Füzi László, Elbeszélések a félelemről, Új Könyvpiac, 2001/7. 17.
9 Bende József „Valami idegen” című írásában utal erre. Tény, hogy az emigráció irodalmá-nak kanonizációs kísérletei során az idegen nyelven írt köteteket többnyire nem tárgyal-ják.
magyar szerző, hanem svájci vagy francia, minthogy franciául ír”.10 Ez a szemléletmód mára tarthatatlanná vált. „Ismerve… Kristof nagyon is erős kötődését szülőföldjéhez, ismerve gondolkodásmódját… én őt olyan frankofon írónak nevezem, aki semmiképpen sem rekeszthető ki az egyete-mes magyar irodalomból” – mondja Az analfabéta című könyvének fordító-ja.11 Szegedy-Maszák Mihály szerint a 20. század magyar irodalmának jelen-tős része az országhatárokon kívül keletkezett , az idegen nyelven alkotó írók pedig a magyar irodalom függelékének tekinthetők.12 Mintegy a mostoha bánásmód ellenpéldájaként, a balkáni nagyvonalúság jelölőjeként Bányai Já-nos egy másik nemzeti irodalom képviselőjét említi. Szerinte Aleksandar Hemont a boszniai irodalom fenntartások nélkül öleli a kebelére, sajátjaként tartja számon.13 Ehhez viszont hozzá kell tenni, hogy nem feltétel nélkül: ál-landóan kétnyelvűségét is számon kéri, a befogadás feltétele, hogy Hemon bosnyáknak vallja magát, és írjon is bosnyák nyelven.
Az identitásreprezentáció formái
Az említett szerzők szövegeiben az identitás szempontjából jellegzetes topo-szok: a nyelv, a migráció kiváltott a új helyzet, a saját és idegen megfogalma-zása jut centrális szerephez. Ha a multikulturalitást a Stuart Hall-i felfogás nyomán etnikai szubkultúrák találkozásaként fogjuk föl, elfogadhatjuk Szi-geti L. László érvelését is, miszerint a multikulturális szöveget egyfajta „írás-technikai konzervativizmus”14 jellemzi, ami esetünkben nem értékítéletet jelöl, csupán azt jelenti, hogy jól követhető története van, és hangsúlyosan ezek köré a toposzok köré épül. Mindhárom alkotó regényei és elbeszélései – különösen az elhagyott diktatúra világát megjelenítők – rendkívül szigorú és különösen zárt világot képeznek le, jellegzetes tér- és határreprezentáci-ókkal, testfelfogással, többnyire nélkülöznek mindenfajta megszépítő nosz-talgiát, sokkal inkább test és lélek tűrőképességének határai foglalkoztatják őket. Dolgozatom ezútt al csak a nyelvfelfogás tematikai és poétikai vonatko-zásaira korlátozódhat.
10 Ajánló szöveg Agota Kristof Trilógia című kötetének fedőlapján.
11 Petőcz András, Utószó. Agota Kristof, a svájci magyar frankofón regényíró = Agota Kristof, Az analfabéta, Bp., Palatinus, 2007, 87.
12 Szegedy-Maszák Mihály, A magyarság (nyelven túli) emléke, i. m., 831.
13 Bányai János, Nemzeti irodalom idegen nyelven? (Nyelvcsere és nemzeti irodalom – Aleksandar Hemon három könyve) Híd, 2010/3. 93–108. A tanulmányíró nem említi, hogy Hemon is két nyelven ír, és minden vele készült interjúban arra vonatkozó megerősítést várnak tőle, hogy bosnyák nyelven álmodik, emlékezik és nem utolsósorban: ír.
14 Szigeti L. László, A multikulturalizmus esztétikája, Helikon, 2002/4. 415.
TOLDI ÉVA
A nyelviség tematizálása. Anyanyelv – titkos nyelv – ellenséges nyelv
A nyelv mindhármuk esetében meghatározó identitásjelölő toposz. A nyelv-váltás tematikusan Agota Kristof regényeiben jelenik meg közvetlen módon, elsősorban Az analfabéta című, Önéletrajzi írások alcímet viselő kötetében. A nyelvválasztás Agota Kristof számára kényszer, Melinda Nadj Abonji szá-mára szükségszerűség volt, egyedül Terézia Mora élhett e meg mint a hatá-rok kinyílásának eseményét, a választás szabadságának lehetőségét. Ebből következően az első kett ő számára a nyelvváltás sorsesemény, a nyelvhez kötődő asszociációk traumakérdésként jelennek meg, míg ez a vonatkozás legkevésbé Terézia Mora szövegeiben jelenik meg.
Agota Kristof az anyanyelv iránti feltétlen bizalmat tematizálja. A bizal-matlanság mozzanata a titkos nyelv felfedezésével kezdődik: „Mondták, hogy a cigányok, akik a falu szélén telepedtek le, egy másik nyelven beszél-nek, de azt gondoltam, hogy az nem igazi nyelv, az csak valamiféle kitalált nyelv lehet.”15 Mivel a nyelv a diszkrimináció más formáival is társul – a ci-gányoknak megjelölt poharaik vannak a falu kocsmájában –, a fi gyelem nem elsősorban a nyelv nem értésére, hanem az idegenségre összpontosul.
A lokális referenciális jelzések közé tartozik, hogy Terézia Mora első, Kü-lönös anyag című novelláskötetében az anyanyelv bizonyul ellenséges nyelv-nek. „A tanárnő épp most magyarázta el: Aki úgy beszél, ahogy nálunk be-szélnek a családban, az fasiszta. Aki az anyámhoz jár magánórára, az az el-lenség nyelvét tanulja.”16 De ellenséges az a nyelv is, amelyet a határ mindkét oldalán beszélnek.
Agota Kristof a nyelvek egymás mellett élését nem természetes állapot-nak, hanem harcnak fogja fel. Így válik ellenséges nyelvvé a katonák nyelve, előbb a német, majd az orosz. Ez a nyelv nemcsak a nyelvi identitás, hanem a személyi integritás veszélyeztetésével is fenyeget, ezért ignorálásuk a pasz-szív rezisztencia jele. De számára az új, választott nyelv is gyakran bizonyult ellenségesnek: „Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak szótár gya-kori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek.”17
15 Agota Kristof, Az analfabéta, ford. Petőcz András, Bp., Palatinus, 2007, 28.
16 Terézia Mora, Különös anyag, ford. Rácz Erzsébet, Bp., Magvető, 2001, 99.
17 Kristof, i. m., 30.
Az irodalom nyelve
Agota Kristof számára a francia az irodalom nyelve. A nyelv birtoklásának hiányáról szerzünk tudomást: „Tudom, hogy soha nem leszek képes úgy írni franciául, ahogy a született francia írók írnak, úgy írok tehát, ahogy tudok, a tőlem telhető lehető legjobban.”18 Regényei – különösen A Nagy Füzet – a diktatúrára való reagálás viselkedéssémáit képezik le. Szövege az elhagyott világot jelzi referenciálisan, de ahhoz semmi nosztalgia nem fűzi. A főhős ikrek a kegyetlenséget gyakorolják, testük tökéletes kontrolljára törekednek, mintegy válaszként az idegenségre, sajátként téve meg az idegenséget. Kiirt-ják magukból az érzelmeket, hogy ne fájjon nekik, ha szidalmazzák őket, de ne érzékenyüljenek el a szép szavaktól sem. Írásgyakorlatokat végeznek, és az érzelmeket kifejező szavakat kerülik: „Azt írjuk, hogy »Sok diót eszünk«, és nem azt, hogy »Szeretjük a diót«, mivel a »szeret« szó bizonytalan szó, nem pontos és nem tárgyilagos. (…) Azok a szavak, amelyek érzéseket jelöl-nek, igen homályosak, jobb, ha kerüljük a használatukat, és ragaszkodunk a tárgyak, az emberek és önmagunk leírásához, vagyis a tények hű leírásá-hoz.”19 Nagyanyjuk nem sokat törődik velük és a nevelésükkel, de egyik leg-fontosabb életelvét így foglalja össze, amikor a fi úk közlik vele, hogy most az ölést gyakorolják: „Igazatok van. Jó, ha tud ölni az ember, amikor muszáj.”20
Melinda Nadj Abonji regényének nyelvisége ezzel szemben a nyelvi perfekcionizmust, a tökéletes nyelvváltás helyzetét mutatja meg. A tökéletes nyelvtudás hiányának diszkriminatív eseteit szülei, az első generációs ven-dégmunkások példáján szemlélteti. Az elbeszélő nagy empátiával említi, hogy édesanyja sokáig „gelbe Regen”-nek mondta az aranyesőt, az állam-polgársági vizsgán pedig megbukik, mert összetéveszti a Sudel (mocsok, szenny) szót a Strudellal (rétes). A magyar szólások, közmondások, nép- és műdalok fordítása, magyarázata egyértelműsíti a közeget, amelyről beszél, amelyre utal. Ugyanakkor a délszláv vendégmunkások svájci németségét, német nyelviségét is megidézi. Szerbül viszont nem tud a narrátor, s amikor megismerkedik egy háború elől Svájcba menekülő fi úval, az angol lesz a kommunikáció nyelve. A nyelv a többszörös idegenség pozíciójában van:
Svájcban nem igazi német, de nem is igazi svájci, elhagyott országában a ki-sebbséghez tartozó, a többség idegenként jelenik meg.
18 Uo., 61.
19 Agota Kristof, A Nagy Füzet, ford. Bognár Róbert = A. K., Trilógia, Bp., Palatinus, 20062,30.
20 Uo., 48.
TOLDI ÉVA
A recepció rendre megemlíti kivételes nyelvi teljesítményét: „Micsoda nyelv! Micsoda fantázia!”21 „Abonyi története kiváló, de az igazi élményt a regény nyelvezete jelenti.” Nyelve „nagyon szép”, „dallamos és ellenállhatatlan”.22 De azt is hozzáteszik, a szerző maga „egy leheletnyi kedves, svájci-német akcentussal”23 beszél. Regényében a svájci német kifejezéseket rendre átírja német irodalmi nyelvre, vagy gyakran refl ektál rá, hogy egy-egy szó, kifeje-zés hogyan hangozhatna Svájcban, magyarázatot fűz hozzá. A nyelvi pon-tosság és minuciozitás, a teljes körű nyelvi beilleszkedés, a tökéletes nyelvtu-dás bizonyítása, az irodalmi nyelv birtoklásának bemutatatása jellemzi.
Terézia Mora legújabb, Az egyetlen ember a kontinensen című regényében váltakozik a virtuális világ a fi ktív világgal, beszéd a párbeszéddel és a nar-rátori kommentárral. De a nyelvek is keverednek. A munkahelyi kommuni-káció nyelve az angol. A nyelvek követik a munkahelyi interakciót:
„Oh, I am sorry, mondta Kopp csikorgó hangon. I did not want to hurt you.
You did not hurt me.
Kopp megint sorry volt, ha rosszul fejezte volna ki magát. Tudod, English is not my mother tongue. Azt hiszem, azt kellett volna mondanom, hogy harm you. Nem, ez sem a megfelelő kifejezés. Nem is tudok ártani neked.
Tudod, mire gondolok: harmadszor is sajnálatomat szeretném kifejezni.
Megígérem, hogy mostantól jó leszek, But please, Anthony, never ever talk to me like this.”24
Az idézett példákból is kiderül, hogy az angol kommunikáció meglehető-sen egyszerű formában és nyelven zajlik, s hogy ennek következtében az egyik fél mindig törvényszerűen alulmarad az érvelésben.
Ebben a regényben – bár változatos a multikulturális társaság: van közöt-tük angol, amerikai, örmény, görög, orosz, a főhős, Darius Kopp keletnémet, felesége Flora Meier pedig magyar – nem csupán a nemzeti, hanem a főhős egyéni identitása a fő téma. Korunk hőse a világ lustája, aki ugyanúgy meta-fi zikai dimenziók közepett e közvetíti világérzését, mint például Csehov alakjai.
21 Uli Müller, Financial Times Deutschland, 2010. 01. 18. htt p://www.masterplanet.ch/page/89 22 Andrea Diener, Ein Krieg ist ein Krieg, ein Arbeitslager ist ein Arbeitslager, Frankfurter
Allgemeine Zeitung, 2010. 09. 10. htt p://www.faz.net/artikel/C30347/melinda-nadj- abonji-tauben-fliegen-auf-ein-krieg-ist-ein-krieg-ein-arbeitslager-ist-ein-arbeitslager-30306615.html
23 Judith von Sternburg, Schöne Überraschung, Frankfurter Rundschau. htt p://www.fr-onli-ne.de/kultur/sch oene-ueberrasch ung/-/1472786/4712606/-/index.html
24 Terézia Mora, Az egyetlen ember a kontinensen, ford. Nádori Lídia, Bp., Magvető, 2011, 34.
Az alteritás tapasztalatának hatása a poétikai megformáltságra Agota Kristof majdhogynem csak alanyból és állítmányból álló tőmondatai-val újdonságot vitt a francia irodalomba. A legnagyobb feltűnést viszont ige-idő-használata keltett e. A Nagy Füzet végig jelen időben íródott . „A francia nyelv múltidő-használata közismerten bonyolult egy nem anyanyelvi beszé-lő számára, a jelen idő tehát »kényelmesebb« megoldást jelentett az írónak.
A Nagy Füzet nem vált idősíkot, az, ami történik, az most, ebben a pillanat-ban történik, még akkor is, ha érzékeljük a történés múltbeliségét. Ugyanak-kor… a kortárs francia irodalomban éppen az utóbbi évtizedekben jelent meg és lett népszerű a történetmesélésben a jelen idő mint lehetséges for-ma.”25 A redukált nyelv és stílus, egyszerű nyelvhasználat általában is a nyelvváltó vagy két nyelven író szerzők írástechnikai jellegzetessége. Gon-dolhatunk ezen a helyen a szintén több nyelven író Beckett Godot-jára, mely-ben a csönd válik a nyelvi kifejezés végső állapotává. De hozzám közelebbi példákra is hivatkozhatom: Vasko Popa román származású író szerb nyelven írott versei is kifejezett en jelzésszerű, puritán jelhasználatával vitt ek új han-got a szerb irodalomba, ezen a helyen talán elég két versciklusára, A kis do-bozra vagy A kavics álmára utalni. És egy vajdasági példa: Domonkos István, miután megírja Kormányeltörésben című paradigmaértékű versét a migráció idegenségéről, versét úgyszintén a „Nem gondolni kollektív / nem gondolni privát”, vagyis nem gondolni sehogyan sem, nem is gondolkodni gondolatá-val zárja. A versbeszélő agrammatikus töredékeket illeszt egymás mellé, s eközben nem leírja és ábrázolja a nyelvvesztést, hanem a maga tragikusságá-ban, tragikomikusságátragikusságá-ban, iróniával és szarkazmussal – felmutatja. A vers végére pedig a minden mindegy gesztusával még az agrammatikus kifeje-zésmód lehetségességét is felfüggeszti, nem a beszéd képtelenségét pana-szolja fel immár, hanem eljut a mondhatatlanságig, amin túl a közösségét vesztett ember magánya sem jeleníthető meg, mert utána nincs már semmi, csak a csönd. A migráns írók tapasztalatára gondolva talán nem véletlen, hogy Svédországba való költözése után Domonkos István hosszú időre el-hallgatott , és bár néhány verset még írt, sőt YU-HU-RAP címmel kötete is jelent meg, vajdasági tevékenységével együtt költői munkássága is lezárult.
Terézia Mora nincs ráutalva az egyszerűsítés eljárásaira, megengedhet magának némi lezserséget és pongyolaságot is. Német kritikusai a szövegé-ben előforduló szóképi eredetiséget, furcsaságot emelik ki, amelyek
„rész-25 Petőcz, i. m., 73–74.
TOLDI ÉVA
ben németesített magyar kifejezések”.26 Főként a Különös anyagban alkalmaz-za ezt az eljárást. Ha „egy idiómát, szófordulatot tükörfordításban beillesz-tek a szövegbe – nyilatkozta –, vagy azt írom németül, hogy »elvadult tájon gázolok«, »dolgozni csak pontosan, szépen« – ezekről csak én tudom, hogy idézetek, az olvasónak egyszerűen idegenül hatnak… Aki meg ráismer a magyar hátt érre, annak »insider vicc«”27.
Melinda Nadj Abonji tökéletes stílusát dicséri a kritika. Regényének új-donsága nem abban keresendő, hogy a vajdasági magyar identitás kérdésé-ről még senki nem beszélt – hosszasan lehetne sorolni például a Gastarbeiter fi guráját a vajdasági magyar irodalomban, s a legutóbbi háború sem
Melinda Nadj Abonji tökéletes stílusát dicséri a kritika. Regényének új-donsága nem abban keresendő, hogy a vajdasági magyar identitás kérdésé-ről még senki nem beszélt – hosszasan lehetne sorolni például a Gastarbeiter fi guráját a vajdasági magyar irodalomban, s a legutóbbi háború sem