ehéz napom volt. Számlákkal, költségeim rendezésével küzdöttem. Amikor lefeküdtem teljesen kimerült voltam, de nem tudtam elaludni. A gondolataim tovább forogtak agyamban, akár a kalitkába zárt mókus a keréken. Lassan virradni kezdett. Kis szobámban a nyitott ablak alatt szűk ágyamban forgolódtam. Lábam felől a falon tükör lógott, és amikor a nap első sugarai betűztek rá, visszavert fényével elkápráztatott. Lehunyva szemem, végre álomba merültem. Nem tudom, mikor ébredtem föl, mivel bolond órát évek óta nem tartok,
N
hogy ne méricskélje az időtlen időt. Úgy élek, mintha egy fekete lyukban lennék, ahol megálltak a történések folyamatai.
Lágy, kellemes simogatást éreztem arcomon. Lassan felültem és kerestem azt, aki meg-érintett. Nem találtam. Kinyitottam a szekrényt, de csak üres ruháim lógtak benne. Belenéz-tem a sarokban álló lavórba, csupán az állott vizet láttam az alján. Elgondolkodtam és a valósnak tetsző álombeli tapintásra nem találtam ésszerű választ. Ekkor pillantásom a tükörre esett. Egy korombeli nőismerősnek vélt arca mosolygott rám. Zavartan megdörzsöltem a szemem. Azt gondoltam, hogy még mindig álmodok és az előbbi történet folytatódik. Lopva ismét a tükörbe néztem, de a látvány nem változott, legfeljebb a rám tekintő nő mosolya szélesedett.
— Megbolondultam? — kérdeztem magamtól félhangosan.
— Semmi bajod — felelte a hölgy. — Csupán lusta vagy. Én ébresztettelek egy érintés-sel, hiszen már a hasadra sütött a nap. Kelj föl és végezd a munkád!
— Ki vagy?
— Valójában önmagaddal diskurálsz, pontosabban, a benned lakó másik emberrel.
— Miért éppen most jöttél elő, életem delén, amikor a távolban már az alkony fényei világítják meg közeledő világomat?
— Azért, mert szükséged van rám.
— Mint kire? Feleségre, testvérre, barátra, szeretőre, vagy...
— Mint őszinte, szerető társra, aki őrangyalodként figyel és figyelmeztet.
— Tehát hívatlan bírám kívánsz lenni?
— Szó sincs róla. Segítőd.
— Például?
— Itt van ez a számlaügyed. Belebonyolódtál a sok értelmetlen vásárlásba, a megannyi tétel kezelésébe. Már adósságot is halmoztál föl, mert nem tudtad, hogy meddig nyújtózz a takaród alatt. Minek kellett két pótgumi az autódhoz, amikor minden más rendes embernek egy is elég, vagy miért hagyod bekapcsolva a hősugárzót, amikor egész nap nyitva van az ablakod?
Fejemet fölemeltem és kerestem a tükörképemet, de közben eltűnt. Elgondolkodtam.
Valójában igaza volt, hiszen már a következő havi bérem felét is föléltem. Jó, ha majd kosztra telik. Ezért mégis szóltam hozzá:
— Néha valóban bejöhetnél, hogy érezzem az ázott kutyaszagodat, akkor talán nem lépek túl önmagam árnyékán.
Közben a nap fénye tovább haladt a falon, elhagyta a tükröt. Többet nem csillogott és nem láttam benne önmagam különös mását. Fölzaklatott ez a szócsata. Kisétáltam a kertbe és leültem egy fa előtt. Pár napja feketerigó pár nagy igyekezettel fészket hordott magas ágai közé. Éjszakára a tojó már bele is ült és várhatóan hajnalra megtojta volna első tojását. Akkor éjszaka hatalmas szélvihar támadt. A fát tollpiheként rázta, a hajlékot megtépázta. Reggelre elállt a vihar, csak csöndes, áztató eső permetezett. Kijöttem és kerestem a kedves ének-szavukkal elbűvölő madarakat, de többé nem láttam. Bizonyosan veszélyesnek tartották a családi menedéküket szolgáló helyet és örökre elhagyták.
Eltűnődtem rajta, hogy milyen könnyű nekik teret és múltat elhagyni. Csak annyit kérnek a természettől, amennyi nekik szükséges és, ha csalódtak benne, tovább állnak, más kertet keresnek, más fészket építenek. Én sem vagyok nagyigényű. Van egy kis házam, kertem, benne minden virág a kezem munkáját dicséri, hiszen naponta gondozom, locsolom, metszem, permetezem, gazolom őket, és amikor hervadoznak, beszélek hozzájuk, akár Szent Ferenc a madarakhoz és a halakhoz. Kérem őket:
— Ne hagyjatok még el! Szükségem van rátok, ahogy nektek a napfényre, melegre és az ég könnyére. Boldoggá tesztek, amikor virágba borultok. Tőletek kapom a változatos színt és illatot. Értsétek meg, hogy egymásra vagyunk utalva. Kora tavasszal lesem a fákat, mikor pattannak rügyeik és hozzák első leveleiket. Midőn a tél kegyetlenségétől életét vesztett madarat találok, a fa alá temetem. Számlálni sem tudom, hány nyugszik alattuk. Nincs hantjukon jel, csak bennem dalolnak tovább. Lehetnék bár süket, hallom őket, elveszthetném szemem világát, látom valamennyit. Ti vagytok az én mátkáim, gyermekeim, a jövőm, mert nincs erő, amely elválaszthatna bennünket egymástól. Por a porral majd lent keveredik, és együtt élünk tovább, amikor egy új tavasz elszórt magja gyökeret ereszt belénk és újra kicsírázunk.
Éltem tovább megszokott napjaimat. Bejártam a munkahelyemre, meglátogattam felnőtt és családot alapított gyermekeimet. Vártam a labdarúgó világbajnokságot, és végre elérkezett a szurkolás ideje. A téren hatalmas kivetítő előtt órával hamarabb üldögéltünk habzó, hideg sörrel öblögetve kiszáradt torkunkat, amelyet a meccs közben rekedtre kiabáltunk, majd összevitatkoztunk, mert ahányan voltunk, annyi csapatot és játékost éltettünk.
Még véget sem ért a bajnokság, amikor belefáradtam. Rájöttem, hogy az én ifjúságom utánuk, de emberöltő múlva már senki sem emlékezik rájuk.
Elszomorodtam. A vesztes meccs után hazafelé ballagtam. Eszembe jutott a másik képem és vágytam utána. Szobámba érve fölkattintottam a lámpát és figyeltem a tükröt, elő -jön-e végre? Sötét maradt, mint az a tükör, amelyet fekete kendővel akkor takarnak le, amikor halott van a házban.
— Csak akkor jelentkezel, amikor neked tetszik! — fakadtam ki. — Ha szükségem lenne vigaszra, elmaradsz? Útállak, tudod? Nem vagyok kíváncsi arra az énemre, aki alatto-mosan bennem él, miközben kritizál, de kiszámíthatatlan.
A szobában továbbra is néma csönd ült. Lekapcsoltam a villanyt és ruhástól rávetettem magam az ágyra. Darabig még forgolódtam, mire lehiggadtam, majd végre álomba szen-derültem. Szerettem ezt a létközi állapotot, mert, ha nem törtek rám rémálmaim, kiszakadtam a világ zavarából és órákra szinte megsemmisültem.
Nem tudom, meddig tartott ez a lelki csönd, amikor ismét kellemes simogatást éreztem arcomon. Azonnal fölültem és néztem a tükröt, amely az éjszakában sötét volt, de lassan ki-világosodott és benne megjelent az asszonyképem. Éppen szóra akartam nyitni számat, hogy alaposan leteremtsem. Ekkor ujját ajkához emelve intett, hogy ne szóljak. Vártam.
— Láthatod, hogy nem vagy egyedül, nem hagytalak magadra. Amikor dühöngesz, én is zaklatott vagyok, hiszen közös a lelkünk. Ilyenkor nekem kell bölcsebbnek lennem, és megvárom, amíg befogadóvá válsz.
— Köszönöm, hogy érthetően, világosan beszélsz.
— Tudod, hogy egyáltalán mi a bajod?
Elgondolkodtam, mert nehéz volt erre pár szóval felelni, majd így folytattam:
— Képzeld el magad egy teátrumban délelőtt, amikor nincs előadás és nincs próba. Ide érkezel egyedül. Kopogtatsz, de nincs, aki beengedjen, pedig hajt a szereplési vágy. Meg akarod mutatni, hogy ki vagy és mit tudsz, hogy álmélkodjanak. Lenyomod a kilincset.
Kiderül, hogy az ajtó nincs bezárva. Óvatosan belesel a félhomályba, majd belépsz. Haladsz egyenesen a lépcső felé és fölérsz a színpadra. Elhúzod a függönyt, fölkapcsolod a reflekto-rokat. Fényárba borul a gyönyörű nézőtér. Kiállsz középre, a súgólyuk elé, amelyben nincs segítőd. Átfut rajtad, mi lesz, ha elakadsz és fütyülni kezdenek. Úgy gondolod, hogy most ezernyi szem izgalommal várja, hogy megszólalj... — nyeltem egyet. — Tudod te, milyen érzés üres színházban játszani?
— Nekem ne mondd, hiszen ezt veled együtt naponta átérzem.
— Akkor miért nem érted, hogy mi a bajom? Miért vagyok én is néha veled együtt ázott kutya szagú, mint amelyik eb magányosan, éhesen kódorog az utcán, jó gazdára lesve, de hiába csatlakozik bárkihez is, belérúgnak!
— Ne haragudj, de az egész szemléleted téves. Hiába volt egy sikeres bemutatkozásod.
A közönséget minden további előadásra neked kell megnyerned és megtöltened a nézőteret.
Legkönnyebb mindig szervezőkre várni, akik gyártósorokhoz, irodákba, iskolákba, hivatalok-ba loholnak, bérletet és jegyet árulni; hirdetnek, de te nem vagy sehol, legföljebb a színes plakátok regélnek műsorodról.
— Ugyan, mit kellene tennem? Én vegyem át a szerepüket és járjam a fél országot?
— Ki kell lépned az elefántcsont tornyodból. Voltál-e már kedves az eladóhoz, és meg-köszönted-e neki, amikor fölpróbálta rád a legújabb öltönyödet? Megálltál-e, amikor auto-gramot kértek tőled a gyerekek, az elkövetkezendő nézőid, vagy továbbrohantál? Átadtad-e a helyed a buszon, amikor egy munkásruhában érkező öregember fáradtan szállt föl a következő megállóban? Vállaltad-e, hogy egy leszel a többi közül, vagy elnéztél fölöttük? Ember tudsz-e maradni az emberrengetegben, vagy beleolvadsz az embertelenségbe?
— Még a növényekkel, madarakkal is jóban vagyok, és gondozom, etetem őket...
— De társaiddal egy meccset sem tudsz veszekedés nélkül végig nézni, és szüntelenül különc véleményedet hangoztatod!
Csönd támadt. Elgondolkodtam. Megfogott, amit magamról hallottam. Néztem a tükröt, hogy képmásom milyen ábrázattal figyel engem, de ő eltűnt belőle. Kezdtem a rosszul élt sorsomat latolgatni, hogy mire megyek vele, és mit adhat, ha megfogadom a másik énem javaslatait?
Ekkor a tükörkép még egyszer megszólalt, de nem láttam többé, csak a hangját hallot-tam:
— Ne feledd a példabeszédet: „úgy szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”
Ekkor döbbentem rá, hogy valójában önmagamat sem szeretem. Levetettem álruhámat, amely eddig eltakart. Magamra öltöttem bokáig érő, hosszú gyolcsomat, fölhúztam a kerti kapirgálásaimkor elhasznált szandálomat és elindultam utamra. Úgy éreztem, talán sohasem érek a végére, hiszen későn álltam rajthoz, de amikor a bennem szunnyadó másik emberre gondoltam, hittem, hogy elégedett velem, mert a zarándoklatot legalább megpróbáltam.
Hódmezővásárhely, 2014. július 7.
*
Perzselt figurák (1992)
Ajánlás:
Hegedűs Endre Kossuth-díjas zongoraművésznek szeretettel ajánlom elbeszélésemet