ús Pál elmúlt ötven éves. Sokáig fölfelé ívelt a pályája. Boldog házasságban élt, három szép gyermeket neveltek. A munkahelyén őt és feleségét megbecsülték. Néhány éve megkeseredett emberré vált. Középszintű állami állást töltöttek be, de nem szűkölködtek. A gondok akkor következtek be, amikor a felesége a változás korába került. Elégedetlenségében nap mint nap hangoztatta, hogy „semmire sem mennek, a család nem segít neki, őt mindenki kihasználja és lenézi, ő is megérdemelne már egy-két hetes egzotikus tengerparti pihenést, bezzeg a szomszédék...”
Ahogy ez általában lenni szokott, mindenért a férjét tette felelőssé, és a gyerekeket is az apjuk ellen hangolta. Az ember vállalata csődbe került, és munkatársaival együtt állás nélkül maradt. Két éves, türelmes próbatétel után Dús Pál nem bírta tovább a gyűlölködést és elváltak. A törvények szerint, az egyedül gyermekeit nevelő anya kapott mindent, az apa régi kerékpárjával együtt az utcára került.
Néhány hónapig volt kitartása, közben szüntelenül állást keresett, de a legtöbb helyen a portás már a kapun be sem engedte, arra hivatkozva, hogy nincs munkásfölvétel. Próbált alkalmi megbízásokat keresni. Favágást, ásást, ároktisztítást vállalt volna, de aki szegény volt, maga végezte a ház és kert körüli föladatokat, aki pedig tehetős, az szakembert fogadott.
Ahogy egyre lejjebb csúszott, a napi betevő falatot kukázással próbálta megszerezni.
Kiköltözött a város közeli kiserdőbe, ahol hasonló emberek tanyáztak. Kezdetben még gyűjtögetett és a kidobott, láb nélküli fotelt, széthasadt matracot, néhány horpadt, vagy máza vesztett edényt összeszedett, és egy fa alá cipelte, ahol a hajlékát kezdte volna berendezni.
Csakhogy egyik beszerző úttól a másikig, amit odahordott, a társak szétlopták, vagy elrabolták.
D
— Örülj, hogy nem verünk agyon! — világosította föl az egyik hajléktalan. — Betola-kodtál ide és semmit sem csinálsz. Ha társulnál hozzánk, még kocsmára és nőre is futná. Ma éjszaka megyünk a vasútra rézdrótot vágni. Gyere velünk!
Dús Pálnak nem tetszett az ötlet. Gyerekkora óta a becsületes élethez szokott, és ezen még a nyomorúsága sem változtatott. Azt érzékelte, hogy innen minél gyorsabban iszkolnia kell, mielőtt egy éjszaka el nem vágják a torkát, vagy egy alkalmas vasrúddal agyon nem verik, majd lehúzva róla a ruháját, mezítelen testét a közeli bányatóba vetik.
Elköltözött a város másik végébe, ahol egy állati fehérje feldolgozó üzem a nap minden órájában förtelmes bűzt árasztott, ezért mások itt nem húzódtak meg. Kezdetben az üzletek körül talált műanyag fóliát, dobozokat, léceket gyűjtött, hogy hajléka legyen, ahol éjszakára meghúzza magát. Közben szétkopott a cipője, elfeslett a ruhája, a sapkáját elhagyta, és már nem volt zoknija, amelyet a hitvány lábbeliben hordhatott. Eleinte, amikor jó idő volt, még hetente meg-megbuggyant a közeli csatornában, de foszlott viseletét hínár lepte, hajából meg a békalencsét kellett kiszedegetnie.
Az utcákon ténferegve, néha találkozott valamelyik gyermekével. Az egyik fiú azt mondta neki, hogy jobb híján menjen el valamelyik újgazdag földbirtokoshoz madárijesz-tőnek, a lánya pedig az orrát fogta be, mert állítólag olyan szagot árasztott, mint a büdös sajt.
Olykor még a feleségére is gondolt. Minden korabeli férfinél előfordul, hogy a nemi ösztön bo-zótban elegyengette a földet egy darabon. Kilépett akkora területet, amelyen kinyújtózva elfért, és a téglalap kerületre elkezdte a nád vastagabb tövét ferdén leszurkálni, hogy hegyük odafönt összeérjen. A hosszú indákból kötelet font és kontyosra összekötötte.
Nézte kívülről és belülről. Tetszett neki és boldoggá tette. Néhány hullámpapírt az építmény aljára helyezett, és maga körül az oldalát is befedte. Várta az éjszakát, hogy ki-próbálja, beválik-e az építménye? Darabig forgolódott, majd a leszálló sötétben és csöndben végre elaludt. Álmodott. Teste mellett valami melegséget érzett, akár a felesége feküdne ott, és a láthatatlan árnyékalakot átkarolta. Mintha megelevenedett volna, duruzsolni kezdett, majd a föltámadt szélvihar bömbölve széttépte a nádfalat, és az egészet rászórta, végül ömleni kezdett a hideg eső. Úgy gondolta, teljesen mindegy, hogy a sötétben fölkel-e és mászkál, vagy fekve marad. Reggel, amikor kikászálódott a törmelék alól, megnézte, hol vétette el az építkezést?
— A nád alsó végét jobban a földbe kellett volna dugnom — mormogta. — Ráadásul szögletes volt és a szél könnyen belékapaszkodott.
Elindult újabb nádcsomót gyűjteni. A csatorna elülső partján az előző nap már vala-mennyit leszedte. A túlparton még ott sorjáztak, és a csípős hajnali szélben feléje lengedeztek.
Átjutni csak a hídon lehetett, de az legalább másfél kilométerre volt. Úgy gondolta, hogy ki-telik az idejéből, csupán a fáradságot szerette volna megkímélni.
Mire beesteledett, ismét állt a kunyhó. A földre, maga alá még egy darab műanyag fóliát is terített. „Összkomfortos” — gondolta. Befeküdt és várta a boldogító álmot, amely sok forgolódás után ismét eljött, de ez rémisztő volt. Hallotta, hogy kívül a nádfalat mintha jégeső verné, úgy kopogott. A zaj jókora csérogással járt. Kimászott a szűk nyíláson és egy sereg madarat látott fölrepülni, amelyek éjszakázó helynek választották a hajlékát. „Ugyan mi jön még?” — gondolta, és leheveredett a megtépázott nád között, de nem hagyta magát.
— Jó úton járok, csak az építésben nincs gyakorlatom — nyugtatta magát.
Eszébe jutott, hogy a nádfalat betapasztották és évekig csak javítgatni kellett. Elballa-gott, és most a nádhoz gallyakat is gyűjtött. Egy fadarabbal kört rajzolt a földre és ennek
mentén kezdte dugdosni a nádat, majd minden tíz szál után egy erős ágat rakott közéjük.
Aznap nem valósult meg az álma, a műremek félig készült el. Másnap folytatta. A kanális-partról reklámszatyorban hordta a sarat, és a tákolmányát kezdte kívülről bekenni, majd tenyerével el is simította. Ráment a nap, de a kalyiba végre állt.
— Olyan, akár egy katedrális tornya — jegyezte meg büszkeséggel.
Csupán az volt a baj, hogy amikor befeküdt, olyan mocsárszagot érzett, amelyet az ő, minden förtelemhez hozzászokott orra is alig tudott elviselni. „Nem baj, majd ha kiszárad, a bűz is elmúlik” — gondolta.
Jött az alkony. A nap vörös felhők között, bukdácsolva ereszkedett alá. Dús Pál nézte a természeti jelenséget és megállapította, hogy „ez nem jó jel”. Lefeküdt az új kunyhóba és mivel két napja már semmit sem evett, de sokat dolgozott, a gyötrődéstől csakhamar mély álomba borult. Nem hallotta a zúgva közeledő szélvihart, amely, ahogy érkezett, tova is száguldott, békén hagyva a nincstelenség büszke ormát.
Ekkor megeredt az eső. Nem kopogott, nem vert. Csöndes, áztató volt, és kezdte lemos-ni a sarat a hajlék faláról. Dús Pál érezte, hogy a híg massza előbb csöpögni kezd, majd pata-kokban folyik rá. Fekve maradt. „Nem kár értem” — gondolta —, „legalább megszakad ez a vége-hossza nincs, értelmetlen küzdelem, és gödör nélkül eltemet. Csak egy kupacnyi hant marad utánam.” Amikor a sár már az orrát kezdte ellepni, föltámadt benne az életösztön.
Fölállt. Letörülte arcát és előbb megkapaszkodott az omladék falába, majd rázni, cibálni és rugdosni kezdte. Ahogy e különös kártyavár szétesett, újra ott állt csupaszon a kegyetlen ég alatt.
— Természet, mit művelsz velem! — kiáltotta. — Hol vagy villám, miért nem jöttél el-pusztítani?
Ekkor elméjében hang szólalt meg:
— Előbb szíved szeretetéből építs hajlékot, hogy legyen helye megbékélt lelkednek, azután emelj testednek kunyhót!
Hódmezővásárhely, 2013. november 26.
Drága feleségem 70. születésnapján.
Isten éltesse még nagyon sokáig!
A. és É. (2010)