időn az emberek rájöttek, hogy lelkük is van, amely egy távoli világhoz tartozik, törté-nelmünk hajnalán a messzi hegyekből kivágott hosszú köveket csoportokban húzták a síkra, ahol körben fölállították, és felül lapos kövekkel lefödték. Az év különös időszakában, amikor a távoli fény a kövek közé szökött, és középen megvilágította az áldozati helyet, kapcsolatba kerültek a sugárzó lénnyel és hódoltak neki.
Letelepültek, városokat alkottak és háborúskodtak. A győztesek elpusztították a veszte-seket, de ahogy az élet helyreállt, az üszkös romokon mindig újabb és szebb helységek épül-tek. Az ősi kövek maradtak, csak legtöbbjüket átfaragták oszlopoknak, tetőt húztak föléjük, és szaporodó isteneiket e templomaikban imádták.
Eljött az idő, amikor a háborús győztesek a kegyhelyeket is porig rombolták. Ekkor a megmaradók az oszlopokat átcipelték magas dombokra. Újabb gyülekezeti házakat építettek, de a törött, repedt oszlopok a városok szélére kerültek. A hit egyre mélyült a kiválasztott emberekben, akik úgy érezték, hogy a bűnök miatt, a közösségük érdekében vezekelniük kell, és közelebb kerülni istenükhöz. Ezért kérték híveiket, hogy a kimaradt oszlopok tetejére helyezzenek jókora lapos követ és felköltöztek rá. Életük hátralévő részét itt imával és prédi-kációkkal töltötték.
Valamikor a Megváltó születése után évszázadokkal, több ember is felköltözött egy-egy magányos oszlopra, hogy ott vezekeljen, imádkozzon és tanítson. Közülük kiemelkedett a keleti aszkéta, aki a legnagyobb hatással volt korának látogatóira. A lapos köve olyan rövid volt, hogy ha rá akart feküdni, elöl a feje, hátul a lába lógott le róla, és a rossz vérellátás kö-vetkeztében hamar elájult, ezért rákényszerült, hogy fölálljon. Eleinte csak egy lábon
egyen-M
súlyozott, de ahogy fogyott testének tömege, és gyöngült az egyensúlyérzéke, mindkét lábára támaszkodott. Ettől kezdve sokáig így maradt.
Amikor fölfedezték, eleinte úgy vélték, hogy mutatványos akrobata, aki különös test-helyzetét arra használja föl, hogy a maga kínzásával elámítsa nézőit. Provokálni kezdték. Egy suhanc kődarabbal dobta meg, amely fölhasította bőrét. Ekkor így szólt hozzá:
— Köszönöm neked bátor ifjú, hogy figyelmeztettél. Láttam, már jó ideje itt ólálkodsz, tátod a szádat, és érleled magadban a cselekvést, hogy valami olyan feltűnést okozz, amellyel felhívod magadra a figyelmet. Sikerült. Most a sebből patakzik a vér és lecsorog a kövön.
Gyere bátran közelebb. Tartsd alá a kezed és az összegyűlt vérrel kend be melled a szíved táján.
A suhanc fogott egy másik követ, és azzal megdobta az aszkéta derekát. A vér onnan is kicsordult.
— Jöjj, kedvesem! — biztatta az oszlopon álló. — Ezzel pedig mázold be a homlokod.
A siheder heccből elvégezte. Ekkor fölnézett az áldozatára és térdre esett.
— Ki vagy te, uram — kérdezte —, hogy néhány perc alatt földre kényszerítettél, kiesnek a gyilkok, és szerelmükkel védően átölelnek benneteket. Ha bánatotokért Istent káro-moljátok, tépjétek ki a nyelveteket és vessétek tűzre, hogy ha átmentek ama másik világba, ne az egész testetek égjen.
A tanítómester oszlopa körül hamarosan kerítést építettek, és a messzi földekről érkező zarándokok egymást fölváltva őrködtek körülötte. Egyre gyűlt hozzá a gyógyulni, megtisz-tulni vágyók serege. Hallgatták bölcs tanításait és próbálták követni, de jaj, az út, amelyet kijelölt nekik és járniuk kellett, egyre fárasztóbbá vált, majd hamarosan letértek róla. Nem bírtak állhatatosak és kitartók maradni, ezért képtelenek voltak őt követni. Beérték azzal, hogy az oszlop tetejére ételmaradékot dobáltak, és kiürült korsajába langyos vizet töltöttek. Az Imád-kozott, elnézett a távolba és mosolygott. Akik látták, azt mondták, hogy bizonyosan olyat lát, amiről nekik fogalmuk sincs és féltő félelemmel kerülgették.
A kőlap kis hajtása lassan a bokájáig ért és kezdett virágozni.
— Nézzétek, emberek! — kiáltotta feléjük örömében mosolyogva, és lemutatott az illatozó cserjére. — A kitartó hit előbb-utóbb meghozza gyümölcsét, csak ne veszítsétek el a türelmeteket. A hit úgy erősödik meg, ha tápláljátok, és nem hagyjátok magatokban kifáradni, akár a lábam, amely dacolni képes a viharokkal.
A kis növény ágas-bogassá növekedett mellette, és virágaira dongók szálltak. Jöttek mindenfelől, e világ különböző tájairól, de valójában azok termékenyítették meg, amelyek az égből szálltak alá. Közben körülötte változott a táj, a lakosok kicserélődtek. A kis keleti város terjeszkedett. Emberek tömege kezdte hordani és egyengetni a hegyet. Házak vették körül.
Hamarosan azt vette észre, hogy már nem látja a település szélét, amely korábban a tenger-partig terjedt, de most a hatalmas épületek elfogták előle az innen érkező, hűsítő, sós légáram-latot.
Hajában az eső, meg a szél hordta por mohát és zuzmót nevelt. Mezítelen testét befedte a szüntelen kavargó levegő szennye és olyanná vált, mint egy fémből öntött szobor. Többé nem csúfolták pőresége miatt, és ágyékát nem akarták minduntalan ruhával rejteni. Kis tányért tettek az oszlop lába elé, és aki arra járt, a szegényeknek pár fillért dobott bele, ezzel igyekezve bűneit megváltani, miközben a villamoson, amikor tolakodni kellett, anyázta utas-társait.
Az aszkéta ezt már régen nem figyelte. Azt nézte, hogy a kőlapján a kis bozót virágaiból bogyók kerekedtek és évente növekedni kezdtek. Amikor végre rózsaszín mosolyt öltöttek, észrevette egy galambnagyságú, fekete madárpár és leszállt nézegetni. Szerelmesen csicse-regtek egymásnak és mind gyakrabban tértek vissza. Látták a lassan mozduló emberfélét, de megszokták. Ő könyökből kinyújtotta karját, és tartó ágakként széttárta ujjait.
Másnap a madarak száraz gallyakkal tértek vissza, és kezdtek fészket építeni az ember markába. Puha bélésnek fejéről zöld mohával tekergő hajszálaiból téptek és raktak meleg költőhelyet. Eljött az idő, amikor a tojó ülni kezdett benne és szaporodtak alatta a pettyes tojások.
Az oszlopos ember, akit már senki sem kérdezett, és többé nem figyeltek rá, ismét meg-szólalt:
— Nézzétek, az élet minden körülmények között alkalmazkodik, ha hagyjátok, és meg-annyi új utódot nevel. Ők a ti jövőtök zálogai. Amíg itt lesznek és körülvesznek benneteket, biztosítva lesz a további nemzedéketek...
Szája még mozgott, de szavát már nem hallották. A közelben egy toronyház épült, és a gépek folyamatos, egyre erősödő dübörgése minden más zajt elnyelt. A madárpár fölváltva ülte a fészket. A közeli parkban, ahol ezrével sétáltak az emberek, és a padok mellett hagyták az elfogyasztott rágcsálnivalók tasakjait, a beszerző madár fölkapta a színes műanyag zacs-kókat és vitte kotló párjának. Kitanulták, hogy az alján maradékot hagynak. Naponta etették egymást és ösztöneik arra figyelmeztették őket, adjanak a nekik fészket nyújtó embernek is.
Ebben a fölbillent világban az egyensúly itt, e parányi élettérben újra kialakult.
Ekkor megjelent egy elegáns férfi, és odaszólt az aszkétának:
— Hé, öreg! Nem unja még a lazsálást? Meddig akar itt ácsorogni? Mikor is jött ide?
— Nem számlálom az időt, az számol engemet.
— Kell nekünk ez a terület. Kaszinót tervez a város ide. Reggelre húzzon el innen.
Másnap reggel megjelent egy erőgép, hogy kidönti az oszlopot. A madarak éktelen károgással vették körül és le-lecsaptak a vezető kopasz fejére. A zajra összeverődtek az emberek. Meghányták-vetették, hogy ők már megszokták ezt a különös, dizájnos figurát, nem engedik eltávolítani. Különben is, jó turistacsalogató. Naponta idegen csoportok jönnek és fotózzák.
Hamarosan ellentábor is alakult. Transzparenseket hoztak, rajta feliratokkal, hogy
„Nincs szükségünk ókori csodákra”, „A fejlődést nem lehet meggátolni”. A levegőben már benne volt, hogy itt hamarosan ölre mennek, mert a civilizált ember már olyan, hogy szereti a
dühét akkor is kiélni, ha azt nem éppen a vita tárgya váltotta ki. Előkerültek a tömegoszlatók és szétverték a tömeget. A város vezetősége látta, hogy ez nem vezet jóra, és döntött.
Ahogy az alkony közeledett, egy helikopter ereszkedett az aszkéta fölé. Két ember vaspántokkal körbefogta az oszlopot és az egészet kiszakítva elszállt vele. Vitte, vitte a tér szemközti oldalán meredező felhőkarcoló tetejére, és ott a friss betonöntet alapba letette.
Hajnalban, midőn a város újra dübörögni kezdett, az emberek a szerzetes helyén már jókora gödröt láttak, ahol a mélygarázst alapozták a készülő új épület alá.
Amikor feljött a nap, az aszkéta fölnagyított árnyékát vetítette a térre, és a nép tapsolni kezdett. Az oszlop tetején az ember csak a madarait figyelte. A fiókák kikeltek és a szorgal-mas szülők fölváltva hordták nekik az élelmet. Lábánál a bogyók is beértek, és táplálták őket.
A kis tollasok hamar felnövekedtek.
Egy reggel, amikor a nap ismét fölkelt és sugarait rájuk árasztotta, a remete látta, hogy tenyeréből az ifjú élet kisereglik. Száll a fény felé, amely megnyílik előttük. Érezte, hogy föl-kapják és viszik magukkal a hosszú életet megélt lelkét egy másik világba. Csönd és végtelen szeretet vette körül. Harmóniát teremtett és kapott a végtelen mindenségben.
Csak testének váza maradt itt, amelyet bronzzal öntöttek le, hogy továbbra is hívogassa a turistákat a különös látnivalóra, mert az üzlet, az üzlet!
Utószó
Mire a kaszinó fölépült, a külváros egyik terén néhányan újabb oszlopot állítottak, és tetejére semmi nélkül föllépett egy csupasz ember, aki önként vállalta önsanyargató életét, egy másik világba tekintve, amely elfeledtette szenvedéseit.
Hódmezővásárhely, 2013. december 23.
*
Kiűzetési gyakorlat(2012)