A magyar Országgyűlés működését a rendszerváltás óta az intézmény alapvetően sta-bil formális keretei, jelentős részben azonban a politikai mozgások és változások hatá-rozták meg. Az elmúlt negyedszázadban az Országgyűlés távolról nézve elsősorban a választások és kormányzati ciklusok által kijelölt négyéves szakaszok – tehát a politi-kai gyakorlat – mentén változott, a parlamenti működés formális kereteinek módosu-lása ehhez képes másodlagosnak, bár messze nem jelentéktelennek tekinthető.
Nagyobb jelentőségű szakaszhatárok, egyértelmű trendek híján az Országgyű-lés mai működésmódjához vezető fejlődési út leginkább a parlamenti funkciók fe-lől érthető meg, így a fejezet az alábbiakban arra helyezi a hangsúly, hogy a válto-zásokra az egyes funkciókon belül adjon magyarázatot.
A parlamenti funkciónak számos csoportosítása lehetséges, de Bagehot1 klasszi-kussá vált felosztása, és benne a választási funkció elsődlegessége számos mai meg-közelítésben nyomon követhető. A legegyszerűbb felosztás szerint a parlamentek két alapvető funkciója a törvényhozás és a végrehajtás ellenőrzése. Ezt egészíti ki egy további csoportosításban a választók képviselete és ezáltal a politikai rendszer-be való rendszer-bekapcsolása,2 ami tovább bővíthető a politikai rendszer legitimációjának, valamint a politikai nyilvánosság és vita biztosításának funkcióival.3 De ide sorol-hatók az olyan tematikus szerepek, mint az alkotmányozással, költségvetéssel és a hadüzenettel vagy békekötéssel kapcsolatos feladatok.4
Parlamentáris rendszerekben, így Magyarországon is a politikai berendezkedés központi szereplője, egyúttal arénája a parlament, amely a politikai rendszerben a törvényalkotáson túl meghatározó szerepet tölt be a további intézményekkel való kapcsolatán keresztül. Az Országgyűlés kiemelt helyzetét magyarázza, hogy a
par-1 Walter Bagehot: The English Constitution (Oxford University Press 2001 [1867]).
2 Amie Kreppel: „Typologies and Classifications” in Shane Martin – Thomas Saalfeld – Kaare W.
Strom (eds.): The Oxford Handbook of Legislative Studies (Oxford University Press 2014) 87.
3 Körösényi András – Tóth Csaba – Török Gábor: A magyar politikai rendszer (Budapest: Osiris Ki-adó 2005) 468.
4 Szente Zoltán: Bevezetés a parlamenti jogba (Budapest: Atlantisz Könyvkiadó 1998) 40–62.; Pesti Sándor: Az újkori magyar parlament (Budapest: Osiris Kiadó 2002) 59.
lamenti választásokon, és a parlamenti reprezentáción keresztül nyerik el legitimi-tásukat a politikai rendszer legfontosabb szereplői.
A parlament kiemelt szerepével kapcsolatos megállapításokkal párhuzamosan ugyanakkor százéves múltra tekinthet vissza a parlamentek hanyatlásának tétele.5 A parlament szerepének leértékelődése már a választójog kiterjesztésekor felme-rült, és ezt csak erősítette a modern pártok, különösen a tömegpártok növekvő szerepe, illetve a parlament által létrehozott, formálisan attól függő, ám fokozato-san mégis fölé kerekedő kormány.
Jelen fejezet az Országgyűlés működésében 25 év alatt bekövetkezett változá-sokat a formális funkciókat és a politikai gyakorlatot, valamint ezek megváltozását egyaránt figyelembe véve vizsgálja. Az Országgyűlés formálisan, közjogi értelem-ben rendkívül erős szereplője a politikai rendszernek, ugyanakkor ez a szerep szá-mos funkciót tekintve átalakult. A változás összhangban van a parlamentáris rend-szerek parlamentjeinek általánosan is megfigyelhető változásaival, de ezek összes-ségében inkább a parlamenti funkciók átalakulására utalnak, mint egyértelmű gyengülésükre.6 Ez a folyamat 1990 után Magyarországon is megfigyelhető volt, ugyanakkor komolyabb átalakulást jelentett a 2010-ben kezdődött ciklus, amely az addig is fennálló politikai keretek között változtatta meg a parlamenti működést, majd 2014-es ciklus, amikor komolyabb intézményi változások is életbe léptek.
Jelen fejezet ezekre az állandó és változó jellegzetességekre tér ki az Ország-gyűlés választási, képviseleti, törvényalkotási, valamint ellenőrzési és nyilvános-ságteremtő funkcióival kapcsolatban.
1. Az Országgyűlés választási funkciója
Magyarországon az Országgyűlés választási funkciója a parlamentáris berendezke-désből következik. A kormányok létrehozásában játszott parlamenti szerepet ugyanakkor 1990 óta mindig is a stabil többségi, illetve koalíciós pártháttér hatá-rozta meg. A miniszterelnök kiemelt szerepét mutatja, hogy a kormány többségi támogatottsága – azaz legalább indirekt módon elutasítottságának hiánya – a kor-mányfőn keresztül érvényesül. A parlament szerepe a kormányalakításban az ún.
pozitív parlamentarizmus eljárása szerint érvényesül,7 vagyis a miniszterelnök
5 Carl Schmitt: Die geistesgeschichtliche Lage des heutigen Parlamentarismus (Berlin: Duncker & Humb-lot 1985 [1923] 6. kiadás); James Bryce: Modern Democracies (New York: Macmillan 1921).
6 Herbert Döring: „Institutions and Policies: Why We Need Cross-National Analysis” in Herbert Döring (ed.): Parliaments and Majority Rule in Western Europe (Frankfurt: Campus Verlag 1995).
7 Torbjörn Bergman: „Formation rules and minority governments” European Journal of Political Re-search 1993/23. 55–66.; Horváth Péter: „Unpacking Hungarian Parliamentarism: Investiture Vote and Government Formation in Hungary” in Bjørn Erik Rasch – Shane Martin (eds.): Parliaments and Government Formation: Unpacking Investiture Rules (Oxford: Oxford University Press 2015).
megválasztása önálló szavazási aktus (invesztitúra vagy beiktatási szavazás), ahol a képviselők többségének támogatására van szükség. A kormány felállítása, azaz a miniszterek kiválasztása és államfői kinevezése ettől független folyamat. Az Alap-törvény életbe lépéséig a miniszterelnök megválasztásának magyar sajátossága volt – bár a megoldás nem kivétel nélküli a parlamentáris berendezkedésű orszá-gok között –, hogy az Országgyűlés a miniszterelnök személyével együtt az általa országgyűlési határozati javaslatként benyújtott kormányprogramról is szavazott.
Az új szabályoknak megfelelően a 2014-es kormányalakításkor a program azonban már nem volt része a kormányalakítási folyamatnak, noha a Ház továbbra is vitát folytat a leendő kormány politikai irányvonaláról.
Az 1990 utáni kormányalakításokban játszott parlamenti szerep a legkiszámít-hatóbb politikai döntések közé tartozik, a miniszterelnök-jelölt támogatási többsé-ge egyetlen alkalommal sem volt kétsétöbbsé-ges. A miniszterelnök megválasztása alapve-tően az Országgyűlés falain kívül dől el. Ez részben az államfő szűkre szabott,
„ceremoniális” szerepének köszönhető a jelölési folyamatban,8 de különösen an-nak, hogy a miniszterelnök-jelöltek a kormányalakítás pillanatában mindannyian egyértelmű politikai többséget élveztek. Ezt nem csupán az országgyűlési válasz-tásokat követő, „menetrendszerű” kormányalakítások mutatják, de a három ciklus közben lebonyolított kormányalakítás is. Antall József halála után az addig is mű-ködő koalíciós többség választotta miniszterelnökké Boross Pétert 1993-ban. Med-gyessy Péter lemondása után a koalíciós többség még stabilabb volt Gyurcsány Ferenc miniszterelnök-jelölt mögött, mint a 2004-es kormányválsághoz vezető időszakban elődje mögött. 2009-ben pedig az Országgyűlés úgy alkalmazta első alkalommal a konstruktív bizalmatlansági indítvány eszközét, hogy a formálisan egy kisebbségi kormány vezetőjének megválasztott Bajnai Gordon többsége – igaz, hosszas párton belüli és pártok közötti jelölési procedúra után – egy pillanatig nem volt kétséges.
Az Országgyűlés szerepe tehát a miniszterelnökre vonatkozó választási funkci-ót illetően az eddigi gyakorlatot tekintve legalább annyira következik az aktuális politikai mozgástérből és erőviszonyokból, mint a parlamentáris berendezkedés rendszerszintű törvényszerűségeiből vagy a kormányalakítás alkotmányos szabá-lyaiból. Eltérő politikai környezetben, töredezettebb pártviszonyok között a mi-niszterelnök megválasztása ugyanakkor akár kétséges kimenetelű politikai döntés-sé is válhat. Az eddigi kormányalakítások alapján azonban az is megállapítható, hogy a miniszterelnök-jelöltekről szóló parlamenti döntést érdemben nem befo-lyásolja a 2012-ben hatályba lépett Alaptörvényben megjelenő kismértékű válto-zás, ami a folyamatból az amúgy is csak másodlagosnak tekinthető kormányprog-ramot hagyta ki.
8 Horváth Péter: „Az elismerési szabály foglya: Az államfő szerepe a kormányalakításban” Politika-tudományi Szemle 2009/3. 91–111.
Mindez nem azt jelenti, hogy a miniszterelnök-jelöltek személye mellékes len-ne a parlamenti többség szempontjából. Csupán arról van szó, hogy az Országgyű-lés választási funkciójával kapcsolatos kérdések már azelőtt eldőlnek, hogy a Ház elé kerülnének. A miniszterelnök-jelölt kiválasztása az egyes pártokon belüli jelö-lési folyamattól, ezt követően pedig a választási eredményektől, illetve az esetleges koalíciós tárgyalásoktól függ. A folyamat stabilitása ugyanakkor a pártok centrali-záltságától, a miniszterelnök-jelölt kiválasztásának politikai irányításától függ, és ezt már a demokratikus átmenet után gyorsan felismerték a politikai erők. Ebből a szempontból tehát az Országgyűlés eleve nem volt politikai értelemben független módon döntést hozó tényező, itt nem beszélhetünk tehát szerepének gyengüléséről.
Az Országgyűlés választási funkciója további posztokra is kiterjed, itt azonban jóval kevésbé kiszámítható a jelöltek megválasztása. A legnagyobb arányban az Országgyűlés az országgyűlési biztosi posztra, illetve a Legfelsőbb Bíróság elnöki posztjára jelölt személyeket utasította el (lásd 1. táblázat), ami a választási funkció-val kapcsolatos korábban leírt tendenciákat megerősíti. Ezekben az esetekben olyan posztokról van szó, ahol a jelölés joga a köztársasági elnököt illeti meg, vagy-is a jelölés és választás jogköre megoszlik a parlament és egy külső politikai intéz-mény között, így – ellentétben a miniszterelnöki poszttal – potenciálisan eltérő politikai törekvések fogalmazódnak meg, amit a kétharmados többség követelmé-nye fel is erősíthet. Kiugróan nagy az elutasítási arány Sólyom László államfői mandátuma alatt, ami viszont arra utal, hogy az államfői jelölési jogkör is abban az esetben válik kétséges kimenetelűvé és konfliktusossá, ha – mint a 2005–2010 kö-zötti időszakban – a köztársasági elnök az Országgyűléssel előzetesen nem egyez-tetett személyi javaslatokat tesz. Az említett időszakban a választási funkciót az Országgyűlés és a köztársasági elnök konfliktusa blokkolta, ugyanakkor a kor-mánytöbbséghez illeszkedő köztársasági elnök (lásd e kötet 8. fejezetét) vagy két-harmados parlamenti többség esetén ezek a személyi döntések is a kormányoldal patronázshatalmához tartoznak.
1. TÁBLÁZAT.EREDMÉNYES ÉS EREDMÉNYTELEN VÁLASZTÁSOK SZÁMA 1989–2014 Választás
Megemlítendő, hogy az Országgyűlés által választott köztársasági elnök esetében a többkörös szavazási eljárás során kétharmados többség, illetve – a már csak feles többséget igénylő harmadik, illetve az Alaptörvény szerint második szavazási kör-ben – egységes kormánypárti többség esetékör-ben biztosított az államfő problémátlan megválasztása. Nem a kormányoldalhoz sorolható köztársasági elnök megválasz-tására így csak 1990-ben és 2005-ben került sor. Az első esetben az MDF–SZDSZ-paktum alapján Göncz Árpád megválasztásakor, a második esetben pedig Sólyom László megválasztásánál, amikor az MSZP–SZDSZ-koalíció megosztott volt az ál-lamfő személyét illetően, így részben ellenzéki, részben kormánypárti szavazatok-kal jött létre a szükséges többség.
2. A képviseleti funkció
Az Országgyűlés központi szerepe a politikai rendszerben annak köszönhető, hogy a választók elsősorban rajta keresztül kapcsolódnak a politikai döntéshozatal folyamatába. Az Országgyűlés a választóktól arra kap felhatalmazást, hogy őket képviselve hozzon döntéseket, legyen szó törvényalkotásról, személyi döntésekről vagy a kormány ellenőrzéséről. A parlament képviseleti funkcióját azonban meg-határozza, hogy az országgyűlési választáson leadott szavazatok milyen módon válnak mandátummá és hogyan érvényesülnek a parlament működésében.
A választók képviseletének első, a parlamenti működésben is megjelenő befo-lyásoló tényezője az 5 százalékos küszöb, amely a választáson az ennél alacsonyabb támogatottságú pártokat távol tartja az Országgyűléstől, amennyiben legalábbis a párthoz tartozó képviselők nem szereznek egyéni mandátumot. Mivel utóbbira jellemzően a nagyobb pártoknak van esélyük, kijelenthető, hogy a választók parla-menti képviselete már a kiindulópontban sem lehet teljes, hiszen a nagyon ala-csony támogatottságú pártok szavazói lényegében esélytelenek arra, hogy szavaza-tukból parlamenti mandátum keletkezzen.
Az egy párthoz tartozó képviselők frakciókba való tömörülése jelentős hatást gyakorol a képviseleti funkció érvényesülésére. Miközben a választók képviselőket választanak, vagyis formálisan képviselők és nem pártok szereznek mandátumot, a politikai gyakorlatban az Országgyűlést – akárcsak más országok parlamentjeit – a pártok dominálják. A frakciók ugyanis a modern házszabályok szerint lényegesen több lehetőséggel (fizetett munkatárssal, működési forrással, több megszólalási le-hetőséggel) rendelkeznek, mint a frakciókhoz nem tartozó – független – képvise-lők. Választási, illetve kampányszempontból továbbá komoly jelentősége van an-nak, hogy a szavazók egy-egy parlamenti képviselőt azonosítani tudnak-e egy adott párttal. A frakciók a pártokat jelenítik meg a parlamentben, a választók szá-mára pedig elsősorban a pártok jelentik az igazodási pontot, a független képviselők – legalábbis a parlamenti arénában – ebből a szempontból is hátrányban vannak.
A pártok fontos bevételi forrását jelenti, hogy parlamenti frakciójuk után külön támogatást kapnak, ami nem csupán arra ad lehetőséget, hogy a frakció politikai munkáját támogató szakértőket alkalmazzanak, de arra is, hogy jövedelemhez jut-tassa a párt mandátummal nem rendelkező politikusait. A frakciókhoz tartozó képviselők többletjogokkal rendelkeznek a plenáris felszólalások terén, aminek például nagy jelentősége van abban, hogy a frakciók (vezetői és azok helyettesei) szólalhatnak fel a nyilvánosság által leginkább követett napirend előtti szakaszban.
A frakciók vezetői szavazati joggal rendelkeznek továbbá a Házbizottságban, így elvileg lehetőségük van arra, hogy befolyásolják az Országgyűlés napirendjét, de a gyakorlatban az ellenzéki frakciók lehetősége erre valójában rendkívül korláto-zott, hiszen konszenzusos házbizottsági döntés híján végül a kormánypárti több-ség kezébe kerül a döntés.
A frakcióalakítás szabályai többször is változtak 1990 óta. Az első ciklusban 10, az 1994-es Házszabály szerint 15 képviselő alakíthatott frakciót, az 1998-as válasz-tás után azonban az Alkotmánybíróság a rendelkezést alkotmányellenesnek minő-sítette, mivel akadályozta az 5 százalékos küszöböt átlépő pártokat a frakcióalakí-tásban, ha ennél kevesebb listás mandátumot szereztek. Az AB határozata az 1998-ban kezdődő ciklus1998-ban lehetővé tette, hogy a MIÉP frakciót alakítson. Az Országgyűlés azonban egészen 2007-ig nem rendezte Házszabályban a frakcióala-kítás kérdését. Ekkor a frakcióalafrakcióala-kítási küszöböt 10 főre csökkentették, ami keve-sebb is lehetett, ha olyan képviselőkről van szó, akik ugyanazon párt listájáról sze-reztek mandátumot, és közülük mindenki ugyanahhoz a frakcióhoz csatlakozott.
A 2010-es ciklus közepén elfogadott módosítás szerint csak azok a képviselők ala-kíthatnak frakciót, akik olyan párthoz tartoznak, amely az előző választáson orszá-gos listát állított. Vagyis a választás után megalakult frakciókból kilépő, és új pártot alapító képviselők abban az esetben sem hozhatnak létre új frakciót, ha a létszá-muk egyébként eléri a szükséges minimumot. A legutóbbi, 2013-as módosítás sze-rint a közös listát állító pártok frakciójának minimális létszáma 12, míg az önálló listát állító pártok már 3 mandátumot szerzett képviselője is alakíthat frakciót.
Bár az országgyűlési képviselők mandátuma – függetlenül annak egyéni vagy listás eredetétől – egyenlő, a pártok végül a frakciókon keresztül terjesztették ki befolyásukat a parlamenti döntési folyamatokra. A képviselőket tehát egy kettős küszöb korlátozza abban, hogy saját egyéni politikai törekvéseiket valósítsák meg:
egyrészről alkalmazkodniuk kell képviselőcsoportjuk belső szabályzatához, ame-lyet a hierarchikusan tevékenykedő frakcióvezetés tartat be, másrészt az ország-gyűlési folyamatokban is szükségük van képviselőcsoportjuk támogatására ahhoz, hogy érvényesítsék törekvéseiket. A parlament szerepének átalakulását, a pártok, illetve a képviselőcsoportok szerepének erősödését mutatja, hogy miközben al-kotmányjogilag a képviselők szabad mandátummal rendelkeznek, a frakció irány-mutatásával ellentétesen szavazó képviselőket egyre többször, és egyre inkább in-tézményesített formában sújtják – rendszerint pénzbírság formájában – szankciók.
A formális büntetésnél azonban politikailag nagyobb súlya van annak, hogy a fe-gyelmezetlen képviselők, mivel pártjuk hivatalos irányvonalával mennek szembe, a ciklus során, ha le nem is mondathatóak, politikai értelemben elszigetelődhet-nek, befolyásuk csökken, és végül a következő választás előtti jelöltállítás során háttérbe szorulhatnak, párttámogatás híján pedig kevés esélyük lesz az újbóli man-dátumszerzésre.
A frakciófegyelem fogalma tehát arra mutat rá, hogy jelentős különbség van a kép-viselők formálisan biztosított jogai és tényleges politikai mozgástere között. A frakció-fegyelem jelentőségét mutatja az Országgyűlésben érvényesülő magas szavazási fegyelem is, vagyis az, hogy az azonos frakcióhoz tartozó képviselők egy-egy adott ügyben ugyanúgy, a frakcióvezetés iránymutatásának megfelelően szavaznak. Ezt az is magyarázza, hogy a legtöbb törvényjavaslat esetében olyan speciális szem-pontokról is döntenie kell a képviselőknek, amelyekkel kapcsolatban nem rendel-keznek információval. A szavazási magatartást így lényegében a frakciók adott ügyekben felelős szakpolitikusai és a frakcióvezetés határozza meg, a plenáris sza-vazásokkor a frakció tagjai pedig az előre, például a frakcióülésen meghatározott szavazási „forgatókönyvet” követik.
A frakciófegyelemnek természetesen nagyobb a jelentősége akkor, amikor a kor-mánypárti és ellenzéki képviselők közötti mandátumkülönbség kisebb, amikor a kormány sorsát alapvetően meghatározó döntésekre kerül sor (pl. miniszterelnök-jelöltről szóló szavazás, bizalmi szavazás, költségvetés elfogadása), illetve amikor a parlament a kormány feletti ellenőrzési jogát gyakorolja (interpelláció elfogadása).
A frakcióalakítás joga az Országgyűlésbe való bekerülés után a legkomolyabb korlát, amit egy pártnak meg kell ugrania (lásd 2. táblázat). A frakció hiányának vagy elvesztésének hátrányai egyre erősödnek, ahogy a mediatizáció jelentősége növekszik az országgyűlési munkával kapcsolatban is. A MIÉP 1998-as frakcióala-kításával kapcsolatos vitát követően a 2006-tól kezdődő ciklusban a frakció elvesz-tésének veszélye komolyan befolyásolta az MDF lehetőségeit. A 2010-ben kezdődő ciklusban érdemben befolyásolta az MSZP és a belőle kivált DK közötti versenyt, hogy utóbbi párt – lényegében a kormánytöbbség döntése alapján – nem alakítha-tott frakciót, bár az 1994-es ciklusban hasonló módon létrejött MDNP erre akkor lehetőséget kapott. A frakció hiánya a 2010-es ciklusban hónapokon keresztül kor-látozta a szakadás után amúgy is kevesebb képviselővel rendelkező LMP lehetősé-geit, a párt láthatósága az ellenzéki pártok közötti versenyben jelentősen csökkent.
A 2014-ben kezdődött ciklusban minden korábbinál nagyobbra nőtt a különbség az Országgyűlésben magukat képviselőik által megjelenítő pártok és a frakcióval is rendelkező pártok száma között. A választáson közös listán induló pártok megál-lapodása és a választási eredmények, valamint a frakcióalakítási szabályok miatt csak az MSZP tudott frakciót alakítani, míg az Együtt, a PM, a DK és a Liberálisok frakció nélküli pártként formálisan csak független képviselőket juttathattak man-dátumhoz.
Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a képviseleti funkció betöltésére az Ország-gyűlés valójában a frakcióval rendelkező pártoknak ad lehetőséget, tehát a vegyes választási rendszer miatt szükségszerűen képviselet nélkül maradó választók prob-lémáján túl a belső parlamenti szabályok is korlátozzák a képviselet szélességét.
2. TÁBLÁZAT. FRAKCIÓK SZÁMA A CIKLUSOK KEZDETÉN ÉS VÉGÉN
Frakciók (db) Független képviselők (fő)
Kezdetén Végén Kezdetén Végén
1990–1994 6 7 7 37
1994–1998 6 6 1 23
1998–2002 6 6 1 20
2002–2006 4 4 0 11
2006–2010 5 4 1 14
2010–2014 5 5 1 27
2014– 5 - 9
-FORRÁS: www.parlament.hu/a-partok-kepviselocsoportjai-es-a-fuggetlen-kepviselok-1990-.
3. A törvényhozási funkció
Bár a kormányzati döntéshozatal, a kormányrendeletek, miniszteri rendeletek szá-mának növekedése9 miatt egyre nagyobb teret kap a parlamenti jogalkotáshoz ké-pest, a törvényhozási funkció mégis alapvetőnek tekinthető, hiszen az állampolgá-rokat ezáltal kapcsolja az államhatalomhoz, és ez a kapcsolat biztosítja az állami autoritás forrását.10 E funkciójában a parlament pedig egyszerre működik a válasz-tók nevében eljáró képviselőként és a kormány felügyelőjeként.11
Ezt a szerepet a gyakorlatban azonban gyakran bizalmatlanság és elégedetlen-ség övezi. A parlamenttel kapcsolatos bizalmatlanság két, egymással ellentétes, a nyilvánosságban gyakran megjelenő véleménnyel kapcsolható össze. Az egyik meg-lehetősen hosszú múltra visszatekintő kritika szerint a parlamentek meddő politi-kai viták terei, amelyek jobb esetben nem is befolyásolják az állampolgárok életét, rosszabb esetben pedig egyenesen akadályozzák az ország hatékony irányítását és a kormányzati cselekvést. A másik, újabbnak tekinthető bírálat szerint a parlamen-tek törvénygyárként működnek: olyan mennyiségben és olyan ütemben alkotnak jogszabályokat, hogy azok tényleges tartalmát még a képviselők sem ismerik,
9 Körösényi–Tóth–Török 438.; http://www.arsboni.hu/a-masodik-orban-kormany-jogalkotasi-
9 Körösényi–Tóth–Török 438.; http://www.arsboni.hu/a-masodik-orban-kormany-jogalkotasi-