AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG - A magyar politikai rendszer

A rendszerváltást követő időszak egyik legismertebb toposza szerint a magyar Al-kotmánybíróság (AB) egy olyan hatalommal bíró szervezet volt, amelynek nem-csak európai, hanem globális összehasonlításban is egyedülállóan nagy hatalma volt. A hatalommegosztás intézményrendszerében betöltött szerepe és (főleg a kilencvenes évek elején meghatározó) aktív bíráskodási gyakorlata, illetve autori-tása és a politikai eliten belüli, valamint a népesség körében megfigyelhető elfoga-dottsága alapján ez az állítás egyértelműen megalapozottnak tekinthető.¹ Ugyan-akkor ez a különlegesnek mondható hatalmi pozíció 2010 után kétségkívül meg-változott: jelentős intézményi és személyi változások következtek be a magyar Alkotmánybíróság életében. Egyes vélemények szerint a magyar Alkotmánybíró-ság szinte közvetlenül a 2010-es parlamenti választásokat követően kiüresedett, az alkotmányjogi érvekre épülő minőségi alkotmányvédelem megszűnt, az AB behó-dolt a kétharmados parlamenti többségnek.² Mások a 2010-es kormányváltás után még felfedezni vélték az alkotmánybíráskodás gyakorlatában a 2010 előtti időkre jellemző autoritást és elszántságot az alkotmányosság védelmére vonatkozóan,³ és leginkább arra az időszakra teszik az alkotmánybíráskodás kifejezetten pártossá válását (2013 tavasz), amikor a 2010 után a kizárólag a kormánypártok által megvá-lasztott alkotmánybírák többségbe kerültek a testületben.⁴ A jogtudósok körében

1 Az AB politikai eliten belüli elfogadottságát jól mutatja az alkotmánybírósági határozatok szinte példaértékűnek mondott végrehajtása. Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon (Budapest: Osiris Kiadó 2001) 61. Az Alkotmánybíróságnak a lakosság körében megfigyelhető elfoga-dottságáról és támogatottságáról lásd: Dukay-Szabó Szilvia: „A politikai intézmények támogatottsága 1988/90–2008” in Sándor Péter – Stumpf Anna – Vass László (szerk.): Magyarország politikai évhuszad-könyve (Budapest: DKMKA 2008).

2 Bencze Mátyás – Kovács Ágnes: „Mission: impossible: alkotmánybíráskodás alkotmányos értékek védelme nélkül” Jogtudományi Közlöny 2014/6. 273–284.

3 Kelemen Katalin: „Van még pálya. A magyar Alkotmánybíróság hatásköreiben bekövetkező változá-sokról” Fundamentum 2011/4. 87–96. Oliver Lembcke – Christian Boulanger: „Between Revolution and Constitution: The Roles of the Hungarian Constitutional Court” in Tóth Gábor Attila (szerk.): Constitu-tion for a Disunited NaConstitu-tion. On Hungary’s 2011 Fundamental Law (Budapest – New York: CEU Press 2012).

4 Halmai Gábor: „In memoriam magyar alkotmánybíráskodás” Fundamentum 2014/1–2. 36–64.

szinte egyöntetű a vélemény a tekintetben, hogy az alkotmánybíróság intézménye 2010 után jelentősen meggyengült, az alkotmánybíráskodás gyakorlata, illetve az érvelés minősége pedig romlott.

A magyar alkotmánybíráskodás gyakorlatában bekövetkezett változások meg-ítéléséhez ugyanakkor elengedhetetlen az alábbiakban tárgyalandó hazai politikai kontextuson kívül további két tényező figyelembevétele: egyrészről tisztán kell lát-ni, hogy a rendszerváltást követő negyedszázadban jelentősen megváltozott a nemzetközi politikai és szakirodalmi környezet az alkotmánybíráskodás tekinteté-ben (nemzetközi kontextus), másrészről tekintetbe kell venni az alkotmánybírás-kodásra irányuló hazai jogi és politikatudományi szakirodalom egyoldalúságát is.

A politikai fejlemények tárgyalása előtt így a magyar alkotmánybíráskodás megíté-lését is befolyásoló hazai és nemzetközi kontextust kell szemügyre vennünk.

1. Nemzetközi trendek

A második világháborút megelőzően a legtöbb nyugati demokráciában (Ausztriát, Csehszlovákiát és az Egyesült Államokat kivéve) ismeretlen volt a parlament által elfogadott törvények (alkotmány)bírói felülvizsgálatának és megsemmisítésének lehetősége. 1945 után azonban három olyan demokratizációs hullám is megfigyel-hető volt a nemzetközi porondon, amelyek során a korábbi autoriter államok a de-mokrácia egy új modelljét vezették be. Ebben a modellben egy, a rendes bírói szer-vezettől elkülönülő, a jog és a politika határán működő testület (alkotmánybíróság) a törvényhozás által elfogadott törvényeket alkotmányossági szempontból felül-vizsgálhatta, sőt meg is semmisíthette. Először Németországban és Olaszországban, majd Portugáliában és Spanyolországban, végül pedig a kelet-európai térség álla-maiban is biztonsági fékként építették be az új rendszerekbe ezeket az intézménye-ket, elsősorban az állampolgárok alapvető jogainak védelme érdekében.

Ugyanakkor a demokráciának ez az alkotmányosan és alkotmánybíróságok ál-tal korlátozott modellje, alkotmánybíráskodás és demokrácia elválaszthatatlannak tűnő egybefonódása a kilencvenes évektől kezdődően már nemcsak a demokrati-zálódási folyamatot átélő egykori autoriter államokban, hanem a konszolidált nyu-gati demokráciákban, sőt az európai integrációs folyamatok miatt összeurópai szinten is egyre dominánsabb szemléletté vált.⁵ Ezzel párhuzamosan az alkot-mánybíróságok térnyerése is globális trenddé vált: az emberi jogokra és az egyéni jogvédelemre hivatkozva egyre több kérdésben döntenek az alkotmánybíróságok

5 Alec Stone: The Birth of Judicial Politics in France (Oxford: OUP 1992). Alec Stone Sweet: The Judi-cial Construction of Europe (Oxford: OUP 2004); Jeremy Webber: „Institutional Dialogue between Courts and Legislatures in the Definition of Fundamental Rights: Lessons from Canada” in Wojciech Sadurski:

„Introduction” in Sadurski, Wojciech (ed.): Constitutional Justice, East and West (Hague: Kluwer Law In-ternational 2002).

világszerte.⁶ A választott képviselők és politikusok ugyan néha örömmel veszik, ha kényes és politikai értelemben költséges kérdésekben a végső döntés nem a válasz-tott képviselőkre hárul,⁷ ám a konszolidált demokráciákban a politika eljogiasítá sá-nak folyamatát egyre többen kritikával illetik.⁸ Az utóbbi két évtizedben a nemzeti és/vagy globális „jurisztokrácia” felemelkedésének jelenségét aggódva figyelő ku-tatók hívták fel a figyelmet egyrészről a demokratikus számonkérhetőség, a de-mokratikus egyenlőség elve és a politikai konstitucionalizmus, másrészről pedig az alkotmányosság eszméjére épülő jogi konstitucionalizmus között feszülő ellentétre.⁹

Míg az alkotmánybíráskodás és a jogi konstitucionalizmus hívei a demokratikus többség zsarnoksága elleni leghatékonyabb védelem eszközét vélik felfedezni az al kotmánybíróság és a bírói szupremácia intézményében, addig a politikai konstitu-cionalizmus hívei éppen a demokrácia alapját jelentő többségi elv és a parlamenti szupremácia, valamint a politikai egyenlőség elvének felszámolását és a kisebbség zsarnokságát látják azokban a bíróságokban, amelyek a demokratikusan felhatal-mazott képviselők által meghozott törvényeket semmisítik meg.¹⁰

A jogi, illetve a politikai konstitucionalizmus hívei között ma is zajló nemzetkö-zi diskurzus fényében igazán érdekes az a jelenség, hogy a kelet-európai demokra-tikus átmenetek során komolyabb szakmai vagy közéleti vita nélkül váltak az al-kotmánybíróságok a térség államainak egyik legmeghatározóbb politikai szereplői-vé. Ugyan jelentős eltérések figyelhetőek meg az egyes alkotmánybíróságok elismertsége, autoritása és hatalmi potenciálja között, az a tény azonban mégis-csak figyelemre méltó, hogy alkotmánybíráskodás és demokrácia fogalmi szintű összefonódása a térség szinte minden országára jellemző.¹¹

Demokráciaelméleti perspektívából nézve ugyanakkor demokrácia és alkot-mánybíráskodás egybefonódása korántsem tűnik ilyen egyértelműnek. Sőt, a bírói

6 Tom Ginsburg: „The Global Spread of Constitutional Review” in Keith Whittington et al. (eds.):

The Oxford Handbook of Politics and Law (Oxford: Oxford University Press 2008).

7 Martin Shapiro: „The Success of Judicial Review” in Sally Kenney et al. (eds.): Constitutional Dia-logues in Comparative Perspective (New York: MacMillan 1999).

8 A „politika eljogiasítása” kifejezés arra utal, hogy a lényegét tekintve politikai kérdések eldön-tésekor egyre nagyobb teret nyernek a kifejezetten jogi érvrendszerek. A folyamat kritikusai szerint ez-zel az a látszat keletkezik, mintha a politikai kérdések jogi kérdésekké transzformálhatók lennének, noha erre valójában nincsen mód.

9 Alec Stone Sweet: Governing with Judges (Oxford: OUP 2000); Ran Hirschl: Towards Juristocracy. The Origins and Consequences of the New Constitutionalism (Cambridge: CUP 2004); Jeremy Waldron: „The Core of the Case Against Judicial Review” The Yale Law Journal 2006/6. 1346–1406.; Richard Bellamy: Political Constitutionalism. A Republican Defence of the Constitutionality of Democracy (Cambridge: CUP 2007).

10 Richard Bellamy (szerk.): Consitutionalism and Democracy (London: Ashgate 2006); Pócza Kálmán:

„Alkotmányozás Magyarországon és az Egyesült Királyságban” Kommentár 2012/5. 31–51.

11 Paul Blokker: New Democracies in Crisis? A Comparative Constitutional Study of the Czech Republic, Hungary, Poland, Romania and Slovakia (New York: Routledge 2013) 54.; Wojciech Sadurski:

„Introduction” in Wojciech Sadurski (ed.): Constitutional Justice, East and West (Hague: Kluwer Law In-ternational 2002) 5.

felülvizsgálat intézményének globális terjedése ellenére (vagy éppen ennek kö-szönhetően) jelen vannak a nemzetközi szakirodalomban olyan demokráciaelmé-leti megközelítések is, amelyek korántsem tekintik a demokrácia konstitutív és nélkülözhetetlen elemének az alkotmánybíráskodást. A jogi, illetve politikai kons-titucionalizmus megkülönböztetése csak az egyik, bár kétségkívül legismertebb és a jogászok körében is leggyakrabban hivatkozott megközelítés. Ha azonban az empirikus irányultságú demokráciaelméleteket sorra vesszük, akkor azt mondhat-juk, hogy a demokráciaelméletek többsége inkább szkeptikus az alkotmánybírás-kodás intézményével kapcsolatban. A részvételi, a konszociális, a deliberatív, az egalitárius vagy éppen a többségi demokráciaelmélet híveinek a demokratikus le-gitimitással csak áttételesen bíró alkotmánybíráskodással szemben igen komoly fenntartásaik vannak.¹²

Nem segítette a szakmai és közéleti vita kialakulását a hazai szakirodalom egy-oldalúsága sem: míg a 2010-es időszakot megelőzően az alkotmánybíráskodás gya-korlatát ugyan érték kritikák, ám magának az alkotmánybíráskodás intézményé-nek szükségességét csak nagyon kevesen vonták kétségbe. Az alkotmánybírásko-dás intézménye nálunk is egybeforrt a demokrácia fogalmával.¹³ Figyelembe véve tehát a hazai reflexió egyoldalúságát és a globális politikai és szakirodalmi trende-ket, azt mondhatjuk, hogy a magyar alkotmánybíráskodás gyakorlata 2010-ig ezen globális trendekkel összhangban fejlődött, sőt néha még a globális trendek mintá-jául, hivatkozási pontjául is szolgált. A 2010-es parlamenti választásokat követően azonban a magyar politika egyes folyamatai jól érzékelhető módon a nemzetközi trendekkel szembefordultak, miközben az alkotmánybíráskodásra vonatkozó szakirodalomban lassan kezdett megszűnni a korábbi egyoldalúság.¹⁴ Érdekes mó-don tehát éppen az alkotmánybíráskodás gyakorlati helyzetének megváltozásával, a nemzetközi trendekkel való szembefordulással egy időben lehetünk tanúi annak, ahogy az alkotmánybíráskodásra vonatkozó hazai politikatudományi szakiroda-lom a nemzetközi szakirodaszakiroda-lom egyre szélesebb skálájára reflektál.

Ezen elméleti háttér és nemzetközi gyakorlat fényében kell tehát megvizsgálni azt, hogy mi jellemezte az alkotmánybíráskodás helyzetét 2010 előtt, milyen válto-zások következtek be 2010 után, és mire lehet számítani a következő időszakban?

12 Pócza Kálmán: „Alkotmánybíráskodás és demokráciaelmélet” Századvég 2015/1. 119–163.

13 Természetesen Pokol Béla írásairól nem lehet megfeledkezni, aki a kilencvenes évek elejétől kö-vetkezetesen kérdőjelezte meg az alkotmánybírósági aktivizmus jogosultságát. Pokol Béla: „Aktivista alap jogász vagy parlamenti törvénybarát? A magyar alkotmánybíráskodásról” Társadalmi Szemle 1992/5.;

Pokol Béla: „Aktivizmus és az Alkotmánybíróság” in Kurtán Sándor et al. (szerk.): Magyarország politi-kai évkönyve (Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány 1992); Pokol Béla: A ma-gyar parlamentarizmus (Budapest: Cserépfalvi Kiadó 1994).

14 Pócza (2012); Antal Attila: „Politikai és jogi alkotmányozás Magyarországon” Politikatudományi Szemle 2013/3. 48–70.; Kovács Ágnes: „A bírói alapjogvédelem nemzetközösségi gyakorlata” Fundamen-tum 2014/1–2. 189–197.; Pócza Kálmán: „Alkotmánybíráskodás és demokráciaelmélet” Századvég 2015/1.

119–163.

2. Alkotmánybíráskodás a bírói szupremácia jegyében (1990–2010)

1989 nyarán a kerekasztal-tárgyalások kezdeti szakaszában az Alkotmánybíróság in-tézménye egyáltalán nem állt az érdeklődés középpontjában. Ugyan az MSZMP vezetői a köztársasági elnök intézménye mellett az AB intézményét szemelték ki, mint amely hatalomátmentés szempontjából hasznos lehet, a demokratikus ellen-zék kezdetben egyáltalán nem kívánt tárgyalni az intézmény felállításáról. Végül egy kompromisszumos megoldás révén a felek megállapodtak abban, hogy ha egy teljes körű alkotmány-felülvizsgálat után sikerül az ellenzék számára is elfogadható alkotmányszövegben (és nem csak az alkotmány koncepciójában!) megegyezni, ak-kor, de csak akkor és azt követően, elfogadják a demokratikus ellenzék pártjai, hogy felállítsák az Alkotmánybíróság intézményét akár már az első szabad választások előtt.¹⁵ A demokratikus ellenzék ugyanakkor három további feltételhez kötötte az intézmény felállítását: 1. az AB-t fel kell ruházni a törvénymegsemmisítés jogával; 2.

az indítványozásra jogosultak körét a lehető legszélesebbre kell nyitni, azaz be kell vezetni az actio popularis intézményét; 3. az AB bíráit időben eltolva, három etapban kell megválasztani (1990-es parlamenti választások előtt; 1990 után; 1994 után).¹⁶

A német alkotmányozáshoz kísértetiesen hasonló módon ugyan voltak kisebb nézeteltérések az Alkotmánybíróság intézményének felállítása tekintetében, de a kerekasztal-tárgyalások fókusza egyértelműen egészen más ügyek körül forgott.¹⁷ Úgy tűnt, mintha a politikusok sem teljesen mérték volna fel az AB felállításának jelentőségét. Másrészről a klasszikus narratíva szerint a demokratikus ellenzék nemcsak az utódpárt visszatérésétől tartott, hanem az 1990 tavaszán megtartandó szabad választásokon győztes párt túlhatalmától is. Így aztán erős fékeket kívántak beépíteni a rendszerbe, ezért is küzdöttek az AB törvénymegsemmisítő jogáért (Antal 2011, 235). Miután a kerekasztal-tárgyalásokon végül sikerült az alkotmány-módosítások részleteiben is megállapodni, 1989. október 19-én elfogadták az Al-kotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvényt, novemberben pedig meg is választották az AB első öt bíráját.

Sokak szerint az AB autonómiájának és ezáltal autoritásának növeléséhez, ha-talmának kiépítéséhez két tényező is nagyban hozzájárult. Egyrészről a magyar AB közép-európai viszonylatban majdnem egyedülálló módon már az első szabad választás előtt felállt,¹⁸ sőt működni is kezdett. Ez a tény az alkotmánybíráskodásra

15 Antal Attila: Parlamenten kívüli alkotmányozás (Budapest: Rejtjel Kiadó 2011) 228.

16 Körösényi András – Tóth Csaba – Török Gábor: A magyar politikai rendszer (Budapest: Osiris Kiadó 2003) 527.

17 A német esethez lásd Pócza Kálmán: „Politika és Alkotmánybíróság: a Bundesverfassungsgericht létrejötte” Külügyi Szemle 2014/1. 111–131.

18 A lengyel alkotmánybíróság felállítása előzte csak meg időben, igaz korántsem voltak olyan széles jogkörei az 1985-ben létrejött intézménynek, mint magyar párjának. Leszek Lech Garlicki: “The

Expiri-amúgy jellemző jelenséget, a bírók és jelölőszervezetük álláspontja közötti össz-hang meglétét is megkérdőjelezte, hiszen a rendszerváltás előtt megválasztott öt alkotmánybíró eredeti „pártkötődése” egészen más kontextusba helyeződött a rendszerváltás után: 1990 után már nem a kommunista rezsim képviselői álltak szemben a demokratikus ellenzékkel, hanem a demokratikus pártok versenyeztek egymás között.¹⁹ Másrészről az AB első elnökének határozott elképzelései voltak az alkotmánybíráskodás demokrácián belüli helyét és szerepét illetően, ahogy ve-zetői stílusa, személyisége és a rendszerváltás során betöltött szerepe szintén ko-moly szerepet játszhatott abban, hogy a magyar AB kelet-európai társaihoz képest meglepően gyorsan kiépítette sajátos autoritását és hatalmát.²⁰

Ezen autoritásra épülő hatalmát aztán a magyar AB már rögtön első ítéleteiben használni is kezdte. A politikatudományi és jogtudományi tanácsokkal és elemzé-sekkel²¹ szembemenve nem volt jellemző rá a kezdeti óvatosság: sokszor nyílt konf-rontációit is vállalva használta a rendelkezésére álló széles körű eszközöket olyan kérdésekben, amelyek nemcsak a politikai elitet, de a magyar társadalmat is erőtel-jesen megosztották. Kelet-európai társaival ellentétben azonban a magyar alkot-mánybíróság ebben a tekintetben is atipikus pályát futott be.²² Határozott ítélkezé-si gyakorlata ugyan kiváltotta az érintett politikai szereplők nemtetszését, ám az AB autoritásának megtörésére mégsem került sor, sőt a politikai szereplők meg sem kísérelték az AB hatalmát korlátozni. Éppen ellenkezőleg: a későbbiek folya-mán a magyar parlament legtöbbször eleget tett az AB rendelkezéseinek. Bizonyos jogköröket (kifejezetten az AB kérésére) megvont tőle, arra hivatkozva, hogy azok az AB-t a törvényhozás folyamatának részévé tették volna. Az 1998-ban megszün-tetett jogkörével, a törvényjavaslatra (és nem a már elfogadott, de még ki nem

ence of the Polish Constitutional Court” in Wojciech Sadurski (ed.): Constitutional Justice, East and West (Hague: Kluwer Law International 2002) 265.

19 A bírák és a jelölőszervezetük álláspontja közötti összhangról lásd a bíráskodás empirikus elemzé-sére használt attitüdinális modellt: Jeffrey Segal – Harold Spaeth: The Supreme Court and the Attitudinal Model Revisited (Cambridge: Cambridge University Press 2002); Arthur Dyevre: “Unifying the Field of Comparative Judicial Politics: Towards a General Theory of Judicial Behaviour” European Political Science Review 2010/2. 297–327.; Kovács Virág: „Az (alkotmány)bírói döntéshozatal dimenziói” South-East Euro-pe International Quarterly 2013/1. 1–21.

20 Az alkotmánybíróságok sajátos hatalmáról és annak működésmódjáról lásd: Hans Vorländer:

„Deutungsmacht – Die Macht der Verfassungsgerichtsbarkeit“ in Hans Vorländer (Hrsg.): Die Deu-tungsmacht der Verfassungsgerichtsbarkeit (Wiesbaden: VS Verlag 2006); Brodocz André: Die Macht der Ju-dikative (Wiesbaden: VS Verlag 2009).

21 Lee Epstein et al.: “The Role of Constitutional Courts in the Establishment and Maintenance of Democratic Systems and Government” Law and Society 2001/1. 117–163.

22 A kelet és közép-európai alkotmánybíráskodás tekintetében összefoglalóan lásd: Wojciech Sa-durski (ed.): Constitutional Justice, East and West (Hague: Kluwer Law International 2002); Wojciech Sadurs ki: Rights Before Courts. A Study of Constitutional Courts in Postcommunist States in Central and Eastern Europe (New York: Springer 2014); Christian Starck – Albrecht Weber (eds.): Verfassungsgerichtsbarkeit in Westeuropa (Baden-Baden: Nomos Verlag 2007); Christian Starck – Albrecht Weber – Otto Luchter-handt (eds.): Verfassungsgerichtsbarkeit in Mittel- und Osteuropa (Baden-baden: Nomos Verlag 2007).

hirdetett törvényre) vonatkozó előzetes normakontroll lehetőségével az AB egyéb-ként tudatosan nem is élt.²³ Másrészről a magyar AB döntéseinek szinte elenyésző hányadát nem hajtotta végre a törvényhozó vagy a végrehajtó hatalom.²⁴ Az AB döntések teljesülési aránya kiemelkedően magasnak bizonyult, közép-európai ösz-szehasonlításban is.²⁵

Bár önbevallása szerint az AB első elnöke a bíróság aktivizmusát az alapjogvé-delemre kívánta korlátozni, valójában ez az államszervezeti és egyéb közpolitikai kérdésekre vonatkozó önkorlátozás tulajdonképpen sohasem valósult meg. Az alapjogi aktivizmus tekintetében ugyan megjelentek olyan vélemények, amelyek szerint az egyéni jogvédelemre fókuszáló aktivizmus már 1991 közepére kezdett kifulladni,²⁶ a szakirodalom azonban többé-kevésbé egységesnek mutatkozik a te-kintetben, hogy az aktivista bíráskodás végét az AB első elnökének leköszönéséhez köti. A kétezres évek elejétől leginkább az alapjogi ítélkezésre vonatkozó önkorlá-tozás illetve az államszervezeti, sőt később a pártpolitikai aktivizmus vádját fogal-mazták meg az alkotmánybíráskodás gyakorlatával szemben.²⁷

Jól látható ugyanakkor, hogy jogköreit tekintve szinte egyáltalán nem, a bírásko-dás alapvető jellegét tekintve pedig inkább csak kisebb hangsúlyeltolóbírásko-dások voltak megfigyelhetőek az alkotmánybíráskodás 20 éves gyakorlatában. Éppen ezért helyt-álló az a megállapítás, miszerint a magyar AB 2010 nyaráig megőrizte az 1990-es évek elején kivívott, igencsak jelentősnek mondható hatalmi pozícióját. Az alkotmány-bíráskodás gyakorlatában is csak némi hangsúlyeltolódás volt megfigyelhető.

3. A megkérdőjelezett bírói szupremácia (2010–2012) Az alkotmánybírák megválasztása

A 2010-es parlamenti választásokat követően egyértelműen új korszakba lépett Ma-gyarországon az alkotmánybíráskodás. A kétharmados parlamenti többségnek az Alkotmánybíróságot érintő első intézkedése az alkotmánybírák megválasztási

mód-23 Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon (Budapest: Osiris Kiadó 2001) 300.

24 Sólyom 234.

25 Érdekes módon az AB és a Legfelsőbb Bíróság közötti konfliktusok (bár kevésbé álltak az érdeklődés középpontjában) talán még élesebbek voltak, a Legfelsőbb Bíróság és a bírói szervezet pedig jóval kevésbé volt hajlandó a gyakorlatba átültetni az AB határozatait. Ennek oka elsősorban arra a ha-tásköri vitára vezethető vissza, amely mentén az LB megkérdőjelezte az AB hatáskörét a jogegységi határozatok alkotmányossági felülvizsgálata tekintetében. Lásd: Sólyom 229. Tom Ginsburg: Judicial Review in New Democracies. Constitutional Courts in Asian Cases (Cambridge: CUP 2003) 99.

26 Kis János: Alkotmányos demokrácia (Budapest: INDOK 2000) 227.

27 Halmai Gábor: „Hátrányos passzivizmus?” Fundamentum 2000/4. 70–74.; Halmai Gábor: „Állam-szervezeti és hatásköri aktivizmus?” Fundamentum 2004/1. 100–108.; Halmai Gábor: „Referendum and Representative Democracy” Fundamentum 2008/5. 5–21.

jára vonatkozó szabály megváltoztatása volt. 2010 júniusát megelőzően az 1989-es alkotmány 32/A. § (4) bekezdése értelmében „[a]z Alkotmánybíróság tagjaira az Or-szággyűlésben képviselettel rendelkező pártok képviselő csoportjainak egy-egy tag-jából álló jelölő bizottság” tett javaslatot, majd az Országgyűlés a képviselők kéthar-madának szavazatával választotta meg őket. Ez a jelölőbizottságok tekintetében pa-ritásosnak mondott megoldás azonban többször is komolyan fenyegette az AB működőképességét, mivel gyakran előfordult, hogy nem sikerült megegyezni a jelöl-tek személyében. Nem véletlen, hogy szokássá vált a páros jelölés módszere (egy kormánypárti és egy ellenzéki), amelynek ugyanakkor kétségkívül mérséklő hatása volt a megválasztott bírák ítélkezési gyakorlatára, hiszen a nagyon szoros pártkötő-désű jelöltek megválasztását általában kölcsönösen megakadályozták a pártok. Ezzel szemben a 2010. június 28-án elfogadott alkotmánymódosítás, illetve az AB törvény megfelelő módosítása alapján 2010 nyarától a nyolctagú jelölőbizottság immáron nem paritásos, hanem a parlamenti mandátummal arányos összetételűvé vált, mi-közben a plenáris ülésen továbbra is a képviselők kétharmada választotta meg az

In document A magyar politikai rendszer – negyedszázad után (Pldal 160-200)