Az 1945 utáni modern államélet egyik legfontosabb fejleménye a nyugati demok-ráciákban a kormányok szerepének megnövekedése és dominánssá válása a politi-kai életben.1 Jelen fejezet arra tesz kísérletet, hogy feltárja és elemezze a rendszer-váltás utáni magyar kormányok működési és szervezeti rendjének legfőbb sajátos-ságait, mégpedig alapvetően a kormányzati döntéshozatal mechanizmusainak bemutatásán keresztül.
A kutatás során végig arra törekedtünk, hogy a kormányzati működés tényle-gesen meg valósuló reálfolyamatait ismerjük meg. Ennek érdekében több mélyin-terjút készítettünk az elmúlt 25 év során a kormányzati döntéshozatal stratégiai posztjain álló személyekkel.
Kutatásunk eredményeként három olyan hosszú távú – bár nem mindig egye-nes vonalú – tendencia bontakozott ki előttünk, amelyek egymással is szorosan összefüggenek. Egyrészt a kormányzás szakmai-közigazgatási-jogi szempontjai mellett – sőt olykor azok rovására – mind markánsabban érvényesülnek a szűk értelemben vett, vegytiszta politikai szempontok. A „politikai kormányzás” fogal-mát a második Gyurcsány-kormány használta először magára vonatkoztatva, és 2012-től a második (majd a harmadik) Orbán-kormány is nyíltan hangoztatja. En-nek lényege a választásokon győztes, kormányt alakító politikai erő(k) – azon belül is mindenekelőtt a miniszterelnök és háttérapparátusa – politikai akaratának és céljainak következetes érvényesítése, ami együtt jár a közigazgatási apparátus át-politizálásával, befolyásának és autonómiájának jelentős korlátozásával.2
1 Lásd erről például: Stephen Buckley: The Prime Minister and the Cabinet (Edinburgh University Press 2006); Jean Blondel: „Western European Cabinets in comparative perspective” in Howard J.
Wiarda (ed.): Comparative politics. Critical concepts in political science II. (London: Routledge 2005); Ludger Helms: Regierungsorganisation und politische Führung in Deutschland (Wiesbaden: Verlag für Sozialwissenschaften-GWV Fachverlege 2005); Michelangelo Vercesi: „Cabinets and decision-making processes: re-assessing the literature” Journal of Comparative Politics vol. 5, July 2012/2. 4–28.
2 Az érintett kormányok (politikai vezetők) értelmezésében ez egy tudatos és kifejezetten pozitív fejlemény, amely a választók érdekében, a közjó megvalósítása céljából történik. Jóval kritikusabban szemléli a jelenséget, különösen a második Orbán-kormány vonatkozásában: Sárközy Tamás: Magyaror-szág kormányzása 1978–2012. (Budapest: Park Könyvkiadó 2012) 379., 390–391.
Másrészt egyre erőteljesebb törekvés figyelhető meg az összkormányzati érdekek és célok hatékony, intézményesített eszközökkel is alátámasztott érvényesítésére.
Ezen törekvés arra irányul, hogy ne a széttöredezett, gyakran egymást kioltó ága-zati és reszortérdekek határozzák meg a kormányága-zati politikát, hanem épp ellenke-zőleg, az egyes ágazati-szakpolitikai döntések egy egységes, koherens, központilag vezérelt kormányzati akarat leképeződései legyenek.
Harmadrészt pedig – az előbbi két tendenciával szoros összefüggésben – a mi-niszterelnök és a hozzá közvetlenül kapcsolódó háttérapparátus hatalmának – ki-sebb törésektől eltekintve – folyamatos növekedése, azaz a miniszterelnöki hata-lom „prezidencializálódása” figyelhető meg.
Ezen folyamatok persze nem példa nélküliek az európai politikában. A hazai és a nemzetközi szakirodalom már a 2000-es évek elejétől leggyakrabban a „prezi-dencializálódás” fogalmával írja le jó néhány európai ország kormánya elmúlt évtize-dekben megfigyelhető működési tapasztalatait. Miként Körösényi András 2001-es, nagy hatású tanulmányában megállapította, a kormányzás preziden ciali zálódását nem alkotmányjogi kategóriaként, hanem metaforaként, analógiaként érdemes ér-telmezni, amely szerint az egyes kormányok – parlamentáris kormányzati rendszerű berendezkedésük dacára, annak formális megtartása mellett – működésük gyakorla-ti tapasztalatai alapján egyre inkább az elnöki rendszerekben megismert jellemzők-kel bírnak. Mindez nemcsak a miniszterelnökök kvázi elnöki hatalmát, illetve politi-zálási stílusuk megváltozását, hanem a végrehajtó hatalmon belüli erőátrendeződést, s voltaképpen a politikai rendszer működési logikájának megújulását is jelenti.3
Az elmúlt évek nemzetközi kormányzati kutatásainak is egyik slágertémája, divatfogalma lett a prezidencializálódás.4 Thomas Poguntke és Paul Webb – több európai és Európán kívüli országot5 elemző kutatásaik alapján – a prezidencializáció három aspektusát különböztetik meg. Egyfelől megjelenik a párton belül, amely legfőképpen a pártok erőforrásainak pártvezetők javára történő átrendeződésében ölt testet. Másfelől a választási versenyben, illetve magában a választási rendszer-ben is megmutatkozik, amit a perszonalizáció felértékelődése, vagyis a személyek
3 Körösényi András: „Parlamentáris vagy »elnöki« kormányzás? Az Orbán-kormány összehasonlító perspektívából” Századvég. Új folyam, 2001/20. 11.
4 Lásd például: Thomas Poguntke – Paul Webb: The presidentialization of politics. A comparative study of modern democracies (New York: Oxford University Press 2005); Ludger Helms: „Is there a presi-dentialization of US presidential leadership? A European perspektive on Washington” Acta Politica 2015/50. 1–19.; Kristof Steyvers: Mayoral Leadership in Consensual Demokracies. Towards Presidentialization in the Case of Belgium? IPSA World Congress. Madrid 2012. Az Európán kívüli országokat illetően:
Tomukazu Sakano: The Presidentialization of Politics in Britain and Japan: Comparing Party Responses to Electoral Dealignment. Paper presented at the 2006 IPSA World Congress Fukuoka; Glenn Kefford: Are Leaders Becoming More Powerful? Kevin Rudd and the Presidentialization Thesis Re-Examined. Australian Political Studies Association Conference, Sidney 2012.
5 Többek között az Egyesült Királyság, Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Dánia, Svédország, Finnország, Kanada, illetve Izrael politikai rendszerét vizsgálták a szerzők.
mindinkább középpontba kerülése, illetve a választások többségi (jelöltközpontú) jellegének erősödése támaszt alá. S végül a prezidencializáció megjelenik a végre-hajtó hatalom szintjén is, ami a miniszterelnökök kormányon belüli szerepének radikális felértékelődésében, a kormányzati működés testületi jellegének vissza-szorulásában nyilvánul meg.6
Jelen fejezet szempontjából a prezidencializáció ez utóbbi vetülete érdemel na-gyobb figyelmet. Mandák Fanni a kormány és a miniszterelnök szintjén a prezi den-cializáció következő ismérveit különbözteti meg: a miniszterelnök jogköreinek bő-vülése; a politikai folyamatok erőteljesebb centralizációja; a miniszterelnök mögötti háttérapparátus egyre nagyobb ellenőrzése a politikai döntéshozatali folyamatok felett; a közpolitikai döntések kezdeményezésének eltolódása a minisztériumok-ból a miniszterelnök hivatalába, vagy külső szakértőkhöz; a bilaterális kapcsolatok és találkozók szerepének növekedése a miniszterelnök és az egyes miniszterek kö-zött; a miniszterelnök személyes tanácsadóinak és tanácsadó testületei nek számbe-li növekedése; a miniszterelnök rendelkezésére álló pénzügyi erőforrások növelése;
egy integrált, a miniszterelnök által ellenőrzött kommunikációs stratégia irányába való elmozdulás; a miniszterek növekvő fluktuációja; a pártkötődés nélküli tech-nokraták és politikusok számának növekedése.7
A kormányzati döntéshozatal hosszadalmas és sokszereplős folyamatának Ma-gyarországon a rendszerváltás óta három alapvető síkja külö níthető el: a közigaz-gatási egyeztetés mechanizmusai; a szakmai és érdekszerveze tek bekapcsolódása a folyamatba;8 valamint a szűken értelmezett politikai aktorok szerepe a döntésho-zatalban. Ezen aspektusok természetesen szorosan érintkeznek egymással, a gya-korlatban sokszor egymásba fonódnak.
Mint a fentebb leírtakból kitűnik, tisztában vagyunk vele, hogy a kormányzati döntéshozatal egy erősen a politika által felülről vezérelt, „top down” folyamat. Az alábbiakban mégis alapvetően a döntéshozatali folyamatba történő belépés sor-rendjében jelennek meg majd a közpolitikai aktorok. Így a fejezet első részében a közigazgatási egyeztetés mechanizmusait és legfontosabb szereplőit mutatjuk be.
Ezt követően tárgyaljuk a szűken értelmezett politikai szféra szerepét a kormány-zati működésben, majd politikum és közigazgatás viszonyát elemezzük. Végül pe-dig a kormány csúcsintézményeinek és a koalíciós kormányzás hatásainak bemuta-tásával zárjuk vizsgálódásainkat.9
6 Thomas Poguntke – Paul Webb: The presidentialization of politics. A comparative study of modern democracies (New York: Oxford University Press 2005) 8–11.
7 Mandák Fanni: A politika prezidencializációja – Magyarország, Olaszország. Doktori értekezés. (Bu-dapest: Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatás-tudományi Doktori Iskola 2014) 38–40.
8 A szakmai és érdekszervezetek kormányzati döntéshozatalban játszott szerepére e fejezet kereté-ben nem térünk ki, azt a kötet Civil társadalom, szociális partnerek, társadalmi mozgalmak című fejeze-te tárgyalja.
9 A fejezet – némi változtatással – Pesti Sándornak a Századvég 2000/18. számában megjelent, A kor-mányzati döntéshozatal című tanulmányának szerkezetét követi. Részben a kötet többi fejezetével való
1. A közigazgatási egyeztetés mechanizmusai
Egy kormányzati előterjesztés megszületésének első aktusa a döntési javaslat fel-merülése. A felmerülő javaslatok döntő többsége – és a jelentősebbek közül mind-egyik – a politika által generált javaslat. Bizonyos orientációt már a kormányprog-ram ad, majd ezt bontja ki a kormány egymással összehangolt, féléves munkaterve és tör vényalkotási programjavaslata. Ter mészetesen mindig felmerülnek – szintén döntően a politika részéről – előre nem tervezett, új döntési javaslatok, melyek aztán részévé válnak a kormányzati-parlamenti döntéshozatali folyamatoknak.
A minisztériumi szak
A minisztériumokon belüli munkafolyamatok rendje már a rendszerváltás előtt ki alakult, ami lényegét tekintve napjainkig fennmaradt, bizonyos hangsúlyeltolódá-sok azonban megfigyelhetők.
A kormányzati előterjesztések első szakmai koncepciója az illetékes szakmai főosztályon készül el, a jogszabálytervezet vég ső kodifikálása azonban a minden minisztériumban megtalálható jogi főosztály feladata. A minisztérium utolsó egyez-tető grémiuma a minisz teri értekezlet, amely a tárca vezető tisztviselőiből áll, ve-zetője a miniszter.
A rendszerváltás óta eltelt időszakban folyamatosan megfigyelhető tendencia, hogy a szakmai és a jogi főosztály közötti munkamegosz tásban a szakmai főosz-tály kapott egyre hangsúlyosabb szerepet, kvázi kodifikálóként is megjelent. En-nek legfőbb oka az időhiány, elvileg azonban ez a tendencia a munka hatékonysá-gát is javíthatja.10
A másik jól felismerhető trend volt egészen 2006-ig, hogy mind heterogénebbé vált a minisztériumok szervezeti felépítése és működési rendje. Egyre több minisz-tériumban csak ad hoc jelleggel tartottak miniszteri értekezleteket, és/vagy eze-ken nem követelték meg az összes vezető részvételét. Ez a tendencia mindinkább veszélyeztette az egységes kor mányzati működést, az összkormányzati szempon-tok érvényesülését.
Ezért aztán a 2006-ban elfogadott jogállási törvény egyik fontos célja a minisz-tériumok szervezeti és működési rendjének egységesebbé, és hatékonyabbá tétele
átfedések elkerülése, részben pedig terjedelmi korlátok miatt nem térünk ki a kormányzati tanácsadók, agytrösztök szerepére, a kormányzati kommunikációra, a kormányzati működés európai uniós aspektu-saira, a minisztériumi háttérintézményekre, a tárcaközi bizottságokra, a miniszteriális struktúra változá-saira, valamint a központi közigazgatás alatti szintekre.
10 Az első Orbán-kormány idején terjedt el, és azóta kormányról kormányra gyakoribbá vált, hogy a jogalkotást kiszervezik a minisztériumokból ügyvédi irodákba, különböző kft.-khez, az egyetemi-aka-démiai szférába, esetleg minisztériumi háttérintézményekhez.
volt. A törvény egyértelműen kimondta: „A minisztérium a miniszteri kabinetre, főosztályokra és titkárságokra, a főosztály osztályokra tagozódik.” Ezáltal az ösz-szes többi szervezeti forma megszűnt, beleértve az önálló osztályokat is. Előírta továbbá a törvény, hogy minden minisztériumi SZMSZ-t jóvá kell hagyatni a kor-mányfővel, benne a minisztériumok – szervezeti egységekre lebontott – létszám-keretét is.11
A második Orbán-kormány szintén prioritásként kezelte az említett célokat, a minisztériumi SZMSZ-ekben egységesítették a tárcák belső egyeztetési eljárásait, az előterjesztések megvitatására öt különböző értekezlet megtartását is előírták (főosztályi; helyettes államtitkári vezetői; ágazati államtitkári vezetői; államtitkári;
miniszteri).12 Az új jogalkotási törvény kötelezővé tette az előterjesztő minisztériu-mok számára az előzetes és utólagos hatásvizsgálatok elkészítését, a kormány ügy-rendje pedig előírta, hogy minden előterjesztéshez kötelező ún. hatásvizsgálati la-pot csatolni.13 A gyakorlatban azonban ez mégis gyakran elmaradt, vagy csak for-mális volt.
Végül említsük meg, hogy az első Orbán-kormány időszakától kezdve szinte folyamatosan megfigyelhető tendencia a minisztériumok leginkább átpolitizált részlegeinek, a kabineteknek a megerősödése, mind a létszámot, mind a befolyást illetően – persze ez minden kormány idején erősen személyfüggő.14
A tárcák közötti egyeztetés
A minisztériumokat elhagyó, magasabb szintű jogszabálytervezetek hagyományo-san (már a rendszerváltás előtti időkből megörökölten) tárcakörözésen vesznek részt.
A kormányok ügyrendjei ugyan rendre előírták, hogy minden tervezetet meg kell kapnia az összes minisztériumnak, a gyakorlatban a donor minisztérium dönti el, hogy mely társminisztérium kompetens az adott döntési javaslat esetében.
A kormány ügyrendje 1990 óta tartalmazza, hogy az előterjesztések véle mé-nyezésére 15 napot kell biztosítani (ez soron kívüli eljárás esetén 5 napra csök ken-het, amennyiben „fontos ok feltétlenül szükségessé teszi”), a valóságban azon ban a kezdetektől rendszeressé váltak a 24 órás, 36 órás véleményezésre körözés re bo-csátott anyagok, ami hatással van a meghozott döntések minőségére is.
11 2006. évi LVII. törvény 65. § (2) és (4) bek., 66. § (1) bek. a központi államigazgatási szervekről, valamint a Kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról.
12 Magyary Zoltán: Közigazgatás-fejlesztési Program. Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, 2011. június 10. 38–39.
13 2010. évi CXXX. törvény 5. és 9. § a jogalkotásról, valamint 1144/2010. (VII. 7.) Kormányhatáro-zat a Kormány ügyrendjéről, 10. §.
14 Az e téren 2006-ban bevezetett változtatásokról részletesen lásd: Gallai Sándor – Lánczi Tamás:
„Személyre szabott kormányzás. A második Gyurcsány-kormány anatómiája” in Karácsony Gergely (szerk.): A 2006-os országgyűlési választások. Elemzések és adatok (Budapest: DKMKA 2006) 302–303.
Az összkormányzati szempontok érvényesítése a közigazgatási egyeztetés során
A még a Grósz-kormány idején megalakuló Minisztertanács Hivatala a rendszervál-tást követően – összhangban a miniszterelnök kiemelt alkotmányos pozíciójával – Miniszterelnöki Hivatal (MEH) néven működött tovább. Már a kezdetekkor legfon-tosabb funkciója a kormányon belüli koordináció megteremtése, az összkor mányzati szempontoknak az ágazati, reszortérdekekkel szemben való érvényesítése volt.
Hamar általánossá vált, hogy a tárcaegyeztetés során minden kormányzati elő-terjesztést megküldtek a minisztériumok a MEH számára véleményezésre. Ez azon-ban egészen 1998-ig alapvetően a jogi-kodifikációs szempontokra korlátozódott, te-hát az előterjesztések tartalmi-szakmai értékelésébe nem mentek bele. A feladatot 1990 óta a Jogi és Közigazgatási Titkárság végezte (11 jogásszal), helyettes államtit-kár vezetésével.15
1998-ban az Orbán-kormány létrehozta a Kormányzati Referatúrák intézményét.
A részben német mintára támaszko dó (azzal azonban korántsem azonos) új struk-túra lényege, hogy tükörreferastruk-túraként mintegy leképezi a minisztériumi szerke-zetet, minden minisztéri umhoz tartozott egy referens (a nagyobb minisztériu-mokhoz 2-3 is). A referensek feladata a kapcsolattartás a minisztériumokkal, a ko-ordináció elősegítése a minisztérium és a MEH, illetve az egyes tárcák között.
A referensek megjelenése alapvetően megváltoztatta a MEH szerepét az előter-jesztések véleményezésében, mégpedig két szempontból is. Egyrészt ezek az em-berek az adott terület kiváló szakemberei voltak, akik sokéves államigazgatási ta-pasztalattal is rendelkeztek. Ebből adódóan az előterjesztések véleményezése so-rán immáron nem csupán jogi-kodifikációs szempontból értékelték a javas latot (ez a feladat megmaradt a Jogi Titkárság számára), hanem elsősorban annak tartalmá-ról mondtak véleményt, külön koncentrálva arra, hogy a szaktárca ágazati szem-pontjai mennyire harmonizálnak az összkormányzati érdekekkel.
Másrészt a MEH a referenseken keresztül a kezde tektől figyelemmel követhette a kormányzati előterjesztések kiérlelődését. Már a minisztériumi munkatervek ki-alakításában is szerepük volt, ezt követően pedig fo lyamatosan végigkísérték az egyes javaslatok kimunkálását, tanácskozási joggal részt vettek azokon a döntés-előkészítő fórumokon, melyeken kikristályosodott a mi nisztérium véleménye.16
Az első Orbán-kormány idején a részleget ért folyamatos ellenzéki kritikák elle-nére az – megváltozott elnevezéssel, de lényegében változatlan kompetenciákkal – a baloldali kormányok időszakában is mindvégig fennmaradt. A Referatúrák utód-szervezete 2003-ban Gazdaság- és Társadalompolitikai Titkárság néven átkerült a
15 Müller György: Kormányról kormányra a rendszerváltás utáni Magyarországon (Budapest: Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó 2008) 50.
16 Interjú Szerdahelyi Péterrel (2000. április 11.).
Miniszterelnöki Kabinetbe, majd a 2006-os kormányváltást követően visszakerült a MEH-be.17
Az első Gyurcsány-kormány nagy újítása volt e téren a 2006 januárjában felállított szakmapolitikai munkacsoport, amely a kormányváltást követően a kormány ügyrend-jében is formalizálódott, majd 2010-ig fenn is maradt. A Miniszterelnöki Hivatalban létrehozott új testület számára már a tárcakörözés előtt el kellett küldeni a miniszté-riumokban megszülető összes előterjesztést, amely szakmai, jogi, pénzügyi és politi-kai szempontból egyaránt megvizsgálva döntött azok közigazgatási egyeztetésre bocsátásáról. A szakmapolitikai munkacsoport a gyakorlatban érdemi szűrő szerepet töltött be, számos előterjesztés tárcakörözésre bocsátását akasztotta meg.18
Az első és második Gyurcsány-kormány idején vált tömegessé az a gyakorlat, hogy fontos jogszabályok a közigazgatási egyeztetési eljárást lényegében kikerülve, a miniszterelnök vezetésével tartott szűk körű egyeztetéseken születtek meg (így pl. a 100 lépés program elemei, a 2006-os megszorító csomag, fontos közjogi törvények, valamint költségvetési és adótörvények tervezetei). Ezeken az informális egyezteté-seken a miniszterelnökön és kabinetfőnökén kívül részt vettek a Pénzügyminisztéri-um költségvetésért felelős emberei, az IgazságügyminisztériPénzügyminisztéri-um képviselői, az illeté-kes szaktárca delegáltjai, a frakcióvezetés politikusai, olykor külső szakértők is.19
A második Orbán-kormány megszüntette a Miniszterelnöki Hivatalt, a kor-mányzati koordináció, az összkorkor-mányzati szempontok érvényesítésének fő fele-lőse az újonnan létrehozott Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) lett, élén miniszterelnök-helyettessel.20
A kormány átvette baloldali elődeitől azt a gyakorlatot, hogy a minisztérium-ban elkészült jogszabálytervezetek közigazgatási egyeztetésre bocsátásáról előze-tes döntés születik. Ezúttal azonban nem hoztak erre létre egy önálló előze-testületet, hanem a KIM két releváns részlegének – a jogi-kodifikációs szempontú ellenőrzést végző Kormányirodának és a referatúrafunkciókat ellátó, tartalmi-szakmai kont-rollt végző Közigazgatási stratégiáért felelős helyettes államtitkárságnak – a véle-ménye alapján a minisztérium közigazgatási államtitkára hozta meg a döntést.
A Miniszterelnökség 2012 nyarán történt átszervezését, valamint a politikai kormányzásra való áttérés deklarálását követően mindinkább a kormányzati koor-dináció Miniszterelnökség által vezérelt politikai egyeztetési mechanizmusai
ke-17 Müller (2008) 58., 60.
18 A hetente ülésező grémium megalakulásakor vezetője a Kormányiroda élén álló helyettes állam-titkár lett, tagjai pedig a Gazdaság- és Társadalompolitikai Titkárság vezetője, a kancelláriaminiszter politikai államtitkára és politikai főtanácsadója, a Pénzügyminisztérium költségvetési helyettes államtit-kára, az Igazságügyminisztérium kabinetfőnöke, valamint a kommunikációs államtitkárság képviselője.
2007-ben csatlakozott hozzájuk a koalíciós koordinációért felelős államtitkár képviselője, a testület élére pedig politikus, a kancelláriaminiszter kabinetfőnöke került. Lásd Müller (2008) 82–84.
19 Interjú Tordai Csabával (2014. szeptember 18.), valamint Müller (2008) 91–92.
20 212/2010. (VII. 1.) kormányrendelet az egyes miniszterek, valamint a Miniszterelnökséget vezető államtitkár feladat- és hatásköréről (ún. statútum).
rültek előtérbe (elsősorban a későbbiekben tárgyalandó Politikai Államtitkári Érte-kezlet). Ettől az időponttól kezdve az előterjesztések tartalmi-szakmai véleménye-zését is megosztva végezték a KIM és a Miniszterelnökség illetékes részlegei, a jogi-kodifikációs szempontú kontroll azonban mindvégig a KIM-ben lévő Kor-mányiroda feladata maradt.
Szintén komoly hasonlóság mutatkozott az első és második Gyurcsány-kor-mánnyal abban, hogy az előterjesztések egy jelentős része – sokszor alapvető fon-tosságú jogszabályok – a közigazgatási egyeztetés megkerülésével született meg.
Azzal a különbséggel, hogy ebben a ciklusban ezen előterjesztések egy része – for-málisan legalábbis – be sem került a döntéshozatal kormányzati szakába, hanem képviselői önálló indítványok formájában került a parlament elé.
Végül az összkormányzati szempontok érvényesítése kapcsán szólnunk kell a KIM miniszterének és közigazgatási államtitkárának személyzetpolitikai hatásköreiről.
Eszerint a miniszter a többi tárca államtitkárai, illetve közigazgatási államtitkárai vo-natkozásában észrevételezési, az egyes minisztériumok jogi és kodifikációs feladatok ellátásáért, személyügyért felelős, illetve gazdasági vezetői, valamint a kormányhiva-talok vezetői vonatkozásában pedig kifogásolási joggal élhetett. A közigazgatási állam-titkár pedig a minisztériumok helyettes államállam-titkárai, (fő)osztályvezetői és helyet-tesei, a kormány- és központi hivatalok vezetőinek helyethelyet-tesei, valamint a minisz-teri biztosok vonatkozásában élhetett kifogásolási joggal.21 E személyzetpolitikai eszközök alkalmazására a gyakorlatban rendszeresen sor is került.
A Közigazgatási Államtitkári Értekezlet (KÁT)
A rendszerváltást követően hamar a közigazgatási egyeztetés meghatározó intézmé-nyi sze replőjévé vált a Közigazgatási Államtitkári Értekezlet.22 Életre hívása óta fő sza-bályként minden kormányzati előterjesztést megvitat, és csak úgy kerülhet egy anyag a kormányülésre, hogy azt az államtitkári értekezlet javasolja. A testület ülése-in kezdetektől a mülése-inisztériumok első számú közigazgatási vezetői vettek részt, és
A rendszerváltást követően hamar a közigazgatási egyeztetés meghatározó intézmé-nyi sze replőjévé vált a Közigazgatási Államtitkári Értekezlet.22 Életre hívása óta fő sza-bályként minden kormányzati előterjesztést megvitat, és csak úgy kerülhet egy anyag a kormányülésre, hogy azt az államtitkári értekezlet javasolja. A testület ülése-in kezdetektől a mülése-inisztériumok első számú közigazgatási vezetői vettek részt, és