Az ~ története nehezen tárgyalható szoros kronológiai rendben. Más az egyes
~típusok idõrendi abszolút kora, és más a rendszereiké. Bár az ~ a stílustörténet egyik legfontosabb alapja (mindenekelõtt evolúciójának Riegl által kidolgozott fel-fogásában), egyes típusainak, „fejlõdési”
fázisainak relatív, rendszertani helye nem azonos kronológiai dátumával.
Az ~történet a mûvészettörténeti datá-lásnak is fontos eszköze, de nem általá-ban, hanem egy-egy kisebb régión, kultú-rán belül. Ebben az értelemben lehet szó a mo.-i középkori ~ történetérõl, amelyre itt koncentrálunk. Kérdés, vajon a középko-ri Mo. mûvészete, akárhogyan definiáljuk is, eleget tesz-e a régió vagy a kultúra azon kritériumainak, amelyek alapján ki-jelölhetjük a vizsgálat ilyen alapegysége-it. Valószínûnek látszik, hogy a középko-ri mo.-i mûvészet történetének nagyobb részében a kulturális egység tágabb, mint az ország, s leginkább Közép-Európának a szomszéd területeket is magában fogla-ló, általában változó terjedelmû régiójá-val azonosítható.
Az alábbiakban egyes ornamentális rendszereket rendszertani helyükön ne-vezünk meg, tekintet nélkül valóságos kronológiai helyzetükre.
3.1. az antikvitás hagyatéka
A középkori mûvészet kb. a 12. sz. vé-géig lényegében a korai kereszténység
ornamentika 192 késõ antik mûvészeti tradíciójában
moz-gott, s annak normáira is hivatkozott, mind a folyamatos hagyományt hangoz-tató nyilatkozatokban, mind a legfonto-sabb mintaképek kijelölésében. Ez a ha-gyomány ritkán jelent közvetlen és hely-ben adott mintaképeken alapuló átvételt –annak ellenére, hogy a késõbbi mûvé-szettörténeti nézetek gyakran számolnak antikvitások helyi hatásával.
Ugyanakkor a középkorban nagy sze-repet játszanak a régiség és az ókori ere-det nagyra becsült értékét megjelenítõ, újra felhasznált régiségek: építészeti vagy szobrászati spoliumok, középkori kompozíciókba másodlagosan beillesz-tett gemmák, elefántcsont faragványok stb. Az antikvitás követésének legfonto-sabb módja az utánzás, másolás–a ha-sonlóságnak a középkorra jellemzõ krité-riumai szerint (errõl az építészeti ikonog-ráfia tekintetében alapvetõ: Richard KRAUTHEIMER, 1942).
A mo.-i középkori mûvészet történeté-ben mai tudásunk szerint nem számolha-tunk az antik mûvészeti tradíció kontinui-tásával, így a helyi antikvitások közvetlen hatásával sem–ellentétben ilyen kapcso-latok korábbi (pl. Horváth Henrik) feltéte-lezésével. Az antikvitás hagyatékának kérdése tehát mint az államalapítás (1000) táján bekövetkezett kulturális váltás prob-lémája vetõdik fel, az antik hagyomány-hoz való viszony pedig mint részben a ko-rai középkori, részben a Karoling- és Ot-tó-kori elõzményekhez, ill. a 10–11. sz.-i kulturális közvetítéshez való viszony.
3.1.1. az antik építészeti tagolási rendszer
A→román kor végéig ez jelentette a középkori építészet legfontosabb minta-képét. Mindenekelõtt a római építészet közvetítésével vált normává az oszlopos-gerendás (görög) szerkezetek hagyomá-nyos elemeinek falazott szerkezetek elõtt való dekoratív alkalmazása. Ebbõl a ha-gyományból ered a falazattal díszítõ kap-csolatban álló tagozatok (pilaszter, fél- és háromnegyedoszlop, lizéna, ill. ívezetek, párkányok) alkalmazása.
A klasszikus oszloprendek hagyomá-nya éppúgy redukálódott, ahogyan a
deco-rumnak velük kapcsolatos és alkalmazá-sukat meghatározó követelménye is. A dór és a toszkán oszloprend egészen kiszorult a gyakorlatból, az ión oszloprend – ha nem spoliumként tûnik fel, mint az ókori emlékek gazdagabb lelõhelyein, minde-nekelõtt Rómában –a korai középkortól kezdve mindig határozott antikizáló szán-dékot jelez. Általánossá a gazdag dekora-tív hatása miatt a korai középkortól kezd-ve (másodlagos alkalmazásban is) leg-többre becsült korinthoszi, ill. kompozit rend alkalmazása vált[3, 4, 11, 12]. Eze-ken kívül népszerûek lettek a középkorban a többnyire a kompozit fejezettípusba il-leszkedõ, a volutákat (fél-)alakokkal he-lyettesítõ késõ antik protomé-fejezettípu-sok, amelyek fontos szerepet kaptak a ro-mán kori figurális fejezetek elõképeiként.
(Mo.-i példáik egy pécsi kosfejes példá-nyon kívül→Esztergomban, ill. körében:
→Óbudáról [?] és Zágrábból.)
A korinthoszi oszloprenddel párosul az antik eredetû, attikai lábazatforma, vala-mint a klasszikus párkány- és ívezetpro-filozás hagyományait követõ tagozatok és részletformák alkalmazása: olykor an-tikizáló tojáslécek (12. sz. eleji töredék Somogyvárról); gyöngysor, asztragál-tagozat (Esztergom, 12. sz. vége). A ko-rinthoszi fejezetforma tipikus kísérõje az álló akantuszlevelek sorával díszített párkány (Esztergom-Szentkirály, 12. sz.
[3]; Óbuda, 12. sz. közepe[4]).
Az antikizáló korinthoszi oszloptago-lás és akanthusz~ – részben spoliumok felhasználásán alapuló–nagy korszaka a karoling reneszánsz (Aachen, Corvey, vlsz. karoling, 9. sz.-i eredetû mintakész-lete a Fleurybõl származó mintakönyv lapjain: Róma, Biblioteca Apostolica Vaticana, Ms. Reg. Lat. 596). A 11. sz.
második felében, az egyházi reform, ill.
az invesztitúraharc viszonyai között nagy reprezentatív értéket nyert, itáliai elõképek (Como) nyomán mind a császá-ri építkezéseken (Speyer II., Mainz), mind a bencés reform környezetében (Cluny III.). Mo.-i emlékei (Esztergom II., 1156 e. és a 12. sz. végéig; Óbuda, a 12. sz. közepe táján) ehhez a stílusten-denciához–minden bizonnyal a
Közép-193 ornamentika Rajna-vidék emlékeihez–kapcsolódnak.
Emellett szól, hogy ugyanennek a stílus-nak állatalakos fejezeteivel együtt (Esz-tergom) lépett fel.
3.2. az ótestamentumi hagyomány A mózesi frigysátor, ill. a salamoni templom példája–különösen a középkor (10–13. sz.: Honorius Augustodunensis, Durandus) liturgiai kézikönyveinek ta-núsága szerint, a tipológia szellemében– fontos szerepet játszik mint a romanika
~jának ideális mintaképe. Az ideáltípus már nem alapul tárgyi ismereteken, ta-pasztalaton: lényegében ideális rekonst-rukcióról van szó, amelyben szerepet ját-szik az építészet antik hagyományokat követõ tagolási rendszere.
A legfontosabb források: 2Krón 3,5 és 3,7: „A nagyobbik termet ciprusfával fö-dette be, és tiszta arannyal boríttatta, majd pálmákkal és láncocskákkal díszíttette”
és: „Az épületet: a gerendákat, az ajtófél-fákat. a falakat és az ajtókat arannyal bo-ríttatta be, a falakra meg kerubokat vése-tett”, ill. 2Krón 3,15–16: „Az épület elé két oszlopot állíttatott. Magasságuk har-mincöt könyök volt, az oszlopfõ pedig a tetejükön öt könyöknyi. Láncocskákat is készíttetett, akárcsak a szentélyben, és az oszlopfõkre helyeztette õket, aztán száz gránátalmát, és a láncocskákra aggatta õket.”
Vö. továbbá: 1Kir 6,18: „Belül tehát cédrusfából volt a templom, faragott gyümölcs- és virágfüzérekkel ékesítve.
Csupa cédrusfa volt az egész. Követ se-hol sem lehetett látni.” – A Szentek Szentjérõl 1Kir 6,29: „Aztán a templom falait körbe kidíszíttette faragott keru-bokkal, pálmákkal és virágfüzérekkel, kívül és belül egyaránt.”–Az ajtószár-nyakról: 1Kir 6,32: „Kerub, pálma és vi-rágfüzér mintákat vésetett rá és arannyal vonatta be mégpedig a kerubokat és pál-mákat aranyoztatta be.” – És Hirám bronzoszlopairól (Jachin és Boász), 1Kir 7,18–20: „Fent az oszlopok fölé az osz-lopfõkre csinált két hálót, láncszerûen összefûzött zsinórokból kötve, egy hálót az egyik oszlopfõre és egy hálót a másik oszlopfõre. Aztán gránátalmákat is csi-nált, mégpedig mindegyik háló köré két
sort, összesen négyszázat; a háló fölött az oszloppárnára tették fel õket; kétszáz gránátalmát az egyik oszlopfõ köré és ugyanannyit a másik oszlopfõ köré is.
Fent az oszlopokon az oszlopfõknek ló-tusz formájuk volt.”–Az ótestamentumi leírás (amelyet különösen Flavius Jose-phusnak a templom kincseirõl szóló el-beszélése egészít ki) részletes képet ad Salamon templomának díszérõl: az osz-lopfõkrõl, a falak, burkolatok és kapu-szárnyak növényi ornamentikájáról s egyes mûvekrõl is, amilyenek az „ércten-ger”, a menóra, a Szentek Szentjének csavart oszlopai, Jáchin és Boász oszlo-pai. Rendkívüli hatása volt a középkori ~ típusaira és ikonográfiájára.
Magyar vonatkozású írott forrás Pet-rus Comestor,Historia Scholasticájában (Oxford, Bodleian Library, Cod. Oxon.
Lyell, 70), a Királyok III. könyve 18-hoz („Insculptas habebant coronulas et plec-tas” [A salamoni templom oszlopfõi]) fûzött „Coronae tortuose factae de virgis tortis quod hungari dicunt guns, quae sunt factae in temporibus his.” („Össze-font vesszõkbõl fonatosan elkészített ko-szorúk, melyeket a magyarok gúzsnak neveznek. Ilyeneket csinálnak napjaink-ban.”) A mindössze egysornyi forrás az 1200 k.-i, III. Béla korában nagyrészt Párizsban tanult értelmiségi elithez köt-hetõ. A kódex a párizsi mester tanításait tartalmazza, és az a személy, aki elõadá-sát marginális glosszákkal készítette elõ, bizonyosan tudott magyarul, és magya-rul tudó közönségnek is adott elõ, mert egyes fogalmakat a megfelelõ magyar szavakkal világított meg. A Petrus Co-mestor szövegéhez írott glossza különle-gessége, hogy utal a korban elterjedt (pl.
Pilisszentkereszt, Ócsa, Vértesszentke-reszt[22, 23]) díszítésmódra.
3.3. a középkori ~ antikizáló forma-kincse
3.3.1. szalagfonat
A korai középkor legelterjedtebb, jel-lemzõ díszítésmódjának, a geometrikus ornamensnek alapvetõ dekoratív rendsze-re a szalagfonat. Erendsze-redete kétséges; bizo-nyos, hogy elõzményei megtalálhatók a késõ antikvitásban, s levezethetõk
abla-kok transennáinak, mellvédek mezõinek (eredetileg áttört) kitöltésébõl, amelybõl –különösen a modernebb, 6–7. sz.-i bi-zánci példákat követve – leggyakoribb formájának lapos reliefben, gyakran ék-metszéssel való kivitelezése származik.
Nem lehetetlen, hogy azon antik eredetû
~típusok közé tartozik, amelyek a nép-vándorlás kor barbár népei között terjed-tek el nagyobb mértékben. Ezen ~variáci-ók (többek között körívvel, ill. szöglete-sen megtörõ szalagokkal szerkesztett formák) iránti különleges érzékenységrõl tanúskodik az a–vlsz. szerzetesi könyv-kötõmûhelyek számára ajánlott minta-készlet, amelynek illusztrációja egy Cas-siodorusszal kapcsolatba hozható 6. sz.-i kódexben maradt fenn (Párizs, Biblio-thèque Nationale, cod. lat. 12190). Itáliá-ban különösen jelentõs hatású a lango-bard királyság 8–9. sz.-i mûvészete, az Adriai-tenger északi térségének (Friuli) mûhelyei kimutathatóan ellátták dekora-tív faragványokkal az Alpokon túli terü-letek Karoling-kori központjait is.
Mo.-on a régebbi felfogás (Hampel Jó-zsef, Gerevich Tibor, Dercsényi Dezsõ) szerint a szalagfonat-~ Karoling-kori és különösen észak-itáliai (Aquileia, Velen-ce) elõképek nyomán terjedt el a 11. sz.-ban. Bogyay Tamás a zalavári Szt. Ador-ján-apátság dekoratív faragványanyaga kapcsán tett különbséget a 9. sz.-i Mosaburg Szt. Adorján- (az újabb kutatás szerint zarándok-) templomának utóbb feliratos szemöldökkõként használt, sza-lagfonatos díszû ajtószárkövei és a 11.
sz.-i, oltárt és környezetének díszét, vala-mint figurális padlólapokat magában fog-laló faragványcsoport[8]között. Bogyay ez utóbbiakat Bizánc mûvészetébõl szár-maztatta, formai párhuzamok (Athosz, Hilandar-templom kútreliefje) és a vésett ornamens eredetileg feltételezhetõ színe-sen berakott („sculpture champlevée”) háttere alapján. E feltevés mellett szól, hogy a szalagfonatos ~ a 11. sz.-i Mo.-on nem önmagában, hanem mindig az ugyancsak bizánci kapcsolatokat mutató palmettás ~val közös kontextusban jele-nik meg. Tóth Sándor e belátásból kiin-dulva datálta a 11. sz. második
harmadá-ra, a zalavári márványfaragványok szem-pontjából mellõzve a hamis oklevélben (de a →Pozsonyi Évkönyvekben is) ha-gyományozott 1019-es felszentelési év-számot, s Zselicszentjakab jól dokumen-tált építéstörténeti adatai alapján az 1061–68 közötti idõszakot tekintette mérvadónak. E körhöz sorolta központi jelentõségû emlékként az 1083-as szentté avatással kapcsolatba hozott székesfehér-vári Szt. István-szarkofágot[9]is.
3.3.2. palmetta
A 11. sz. mo.-i ~jának legsajátosabb jelensége az a palmetta~, amely igen ko-rán szembetûnõen egységes díszítõstílus elterjedését mutatja a korai Magyar Ki-rályság úgyszólván egész területén. En-nek magyarázataként a központi királyi mûhelyek, valamilyen korai központosí-tás feltételezése helyett inkább éppen el-lenkezõleg: kevés számú építõmunkás és kõfaragó produkciójának széles körû igénybevétele látszik helytállónak. A ré-gebbi mûvészettörténeti irodalom önálló
„palmettás stílus”-ként tárgyalta, újabban általánosan elfogadottá vált az az ellen-vetés, hogy palmettás és szalagfonatos ~ egységérõl van szó. A stílus kezdeteként Feldebrõ 1044 elõttre feltételezett építé-se elesik, mivel Aba nembeli Sámuel ki-rály itteni eltemettetése alighanem téves feltevés. Valószínûbb támpont a Szt. Ist-ván és Gizella által alapítottnak mondott
→veszprémi székesegyház [10, 11], amelynek viszont közeli rokona az 1055-ben I. András által alapított tihanyi 1055- ben-cés apátság egyetlen fejezetfaragványa.
1061 elõtti I. Béla szekszárdi apátsága, s egyidejû Gyõr nembeli Ottó nádor zse-licszentjakabi alapítása is. A jelek szerint késõi szakaszának variábilis, pl. figurális szobrászati elemeket is alkalmazó mûvé-szete Salamon király szerémségi hódító háborúi után terjedt el a Délvidéken, ahol 1100 táján legfontosabb emléke a dom-bói apátság gazdag díszítése.
Az ~ egészében megfelel Riegl „bizán-ci ornamentika” fogalmának, és (különö-sen fejezettípusaiban) pontosan szemlél-teti tézisét, amely szerint az antik akan-tusz, ellentétben a korinthoszi fejezet keletkezésének antik mítoszával, nem
ornamentika 194
természetutánzás eredménye, hanem a stilizáció termékébõl, a palmettából ered (fejezetek: Feldebrõ, altemplom, Veszp-rém, a székesegyházból[11, 12]). A „pal-mettás stílus” tipikus termékei azok a frí-zek, amelyek indaszerû szalaggal össze-kötött, hétujjas levelek sorából állnak, s alattuk az indára fél palmettákból alkotott sor függeszkedik. E mélyen, fúrással is kidolgozott, ékmetszéssel sekélyen tagolt frízek leginkább negyedhenger kereszt-metszetû párkányokat díszítenek (Veszp-rém; szõdi kövek talán I. Géza →váci székesegyházából; pilisszentkereszti kö-vek), de elõfordulnak más építészeti tago-zatok díszében is (pl. Szekszárd, vállkõ).
Régebben elterjedt az a feltevés, hogy a palmettamotívumok s azok indával való kapcsolata a honfoglaló magyarok fém-mûvességébõl eredne, aminek semmikép-pen nem a „honfoglalók ízlésében” gyö-kerezõ hasonlóság az oka, hanem a pal-mettás építészeti ~ ugyancsak bizáncias eredete, amely teljesen független a koráb-bi fémmûvességtõl. Leginkább a koráb-bizánci kulturális környezet peremvidékein ke-reshetõk az elõképek (Marosi E.). Aqui-leiai, velencei párhuzamok nyomán felté-telezhetõ a korinthoszi fejezet~ bizánci eredete, ezek nyomán egyes kutatók (Ta-kács M.) különösen Dalmácia rokon stí-lusjelenségeit hangsúlyozzák. Szekszárd ornamentikája kapcsán jogos a velencei San Marco egyidejû III. épületével, ha nem is kölcsönhatás, legalább párhuza-mosság feltételezése (Tóth Melinda), újabban a visegrádi vállkövek kapcsán nyugati párhuzamok (Regensburg, St.
Emmeram, astrolabium: Marosi E.) is fel-merültek. A nyugati korai romanikához vezetõ, sem a motívumok, sem a faragás-mód által ki nem zárt szálakról megfelelõ kutatások híján általában keveset tudunk.
A látszólag egynemû, egyöntetû ~ je-lentõs stiláris különbségeket mutat. Tóth Sándor két, kronológiailag is különbözõ alapformát választott el, klasszikus (Fel-debrõ) és középkorias, „antiklasszikus”
(Veszprém, Tihany) változatot különböz-tetve meg; az építészeti tagozatok alakí-tása alapján is. Ugyancsak kérdéses a stí-lus idõbeli kiterjedése (egyesek, pl.
Ma-rosi E. szerint akár a 12. sz. elsõ harma-dának végéig is). Tóth Sándor e legko-rábbi mo.-i kõfaragó-mûvészet szerves utóéletét, továbbfejlõdését feltételezte.
3.3.3. szórványemlékek
Más mûvészeti ágakban nem rendel-kezünk annyira összefüggõ mo.-i emlék-anyaggal sem, mint az építészeti ~ban, inkább csak szórványemlékek tanúskod-nak igen sokféle, rendszerint egyházi kulturális kapcsolatok által meghatáro-zott dekoratív rendszerekrõl. A könyv-mûvészet kevés emlékének díszítésében mindenekelõtt az észak-franciao.-i és a dél-németo.-i területekrõl származó min-taképek javarészt geometrikus-szalagfo-natos ~jának hatása észlelhetõ.
Az építészeti ornamentikához hason-lóan, a középbizánci korszak ~jának kelet-mo.-i lelõhelyrõl, Beszterecrõl szár-mazó emléke az MNM finom mûvû, gö-rög feliratos ezüst szenteltvíztartója, amely rámutat arra, hogy a bizáncias pal-mettaornamens változatai e kultúra mo.-i jelenléte miatt is népszerûek lehettek. Da-tálási kérdések terhelik az ötvösmûvek általában Bizáncból származtatott filig-rán~ját. A 11. sz.-i eredet kérdését külö-nösen a koronázási→jogar hegyikristály gömbjének (maga is →oroszlánokat áb-rázoló egyiptomi, fatimida kori farag-vány) foglalata kapcsán vitatják, míg a
→Szent Korona felsõ részét alkotó ötvös-tárgy a rokon emlékekkel együtt valószí-nûbben a 12. sz. végén készült.
Alapvetõen Ottó-kori (regensburgi) eredetû stílust képvisel a →koronázási palást hímzett dísze; ~jában a stílusra (az Ottó-kori ötvösségre is) jellemzõ indás-állatalakos díszítmények mellett sajátos palmettamotívumokkal is (pl. a hímzett árkádok oszlopfõin).
4. a nem klasszikus eredetû ~