te-kintettel a középkori Mo.-ra)
Az ~ semperi értelmezése és rendsze-rezése a stílus meghatározójaként alapve-tõ jelenalapve-tõséget tulajdonított a nyers-anyagnak és a megmunkálás technológiá-jának, s közöttük idõbeli egymásutánt is feltételezett. Noha a formák anyagból és technikából való automatikus eredete s valamely eredeti technikából másikra va-ló átvitele mint általános törvényszerûség nem igazolható, ilyen áttételek ténye egyes esetekben mégis kézenfekvõ. A ré-gészeti-mûvészettörténeti irodalomban ilyen ténymegállapításokhoz gyakran eredetkérdésekre adott válaszok, ill. kul-turális kapcsolatokról szóló hipotetikus megállapítások fûzõdnek. Ilyen pl. a ma-gyar →honfoglalás kori ötvösmûvészet stílusának származtatása az alapvetõen perzsa-szászánida eredetû, ázsiai népván-dorlás kori hagyományból (s esetleg an-nak visszavezetése a textilmûvészetre), ill. (más felfogás szerint) az I. évezred vé-gén bizánci közvetítés feltevése is. Ha-sonló módszertani problémát vet fel ugyanezen palmettás-indás ~típus jelen-léte 11. sz.-i kõ épülettagozatokon [10, 11]; a régebbi mûvészettörténeti irodalom a hasonlóság alapján a honfoglaló ma-gyarság ízlésének továbbélését tételezte fel. Ugyanilyen kérdések adódnak vala-mennyi középkori ~formának a származ-tatásával kapcsolatban is. A lehetséges hi-potézisek: a belsõ fejlõdés logikájának érvényesülése vagy minden új, addig nem ismert típus esetében önálló átvétel, annak a kulturális háttérnek az alapján, amely e típusok mögött áll. Az elsõ hipo-tézis mellett szól mindenekelõtt az egyes
ornamentika 186
mûvészeti ágak mûhelyhagyománya, amely nemcsak a technikai eljárásokra terjed ki, hanem a formakincsre is; a má-sodiknak alkalmazhatóságát korlátozza, hogy a stílusváltozatok sajátos jelentése rendszerint éppoly kevéssé ismert, mint forrásvidékük.
Az alábbi, az ~ technológiai alapjaira vonatkozó áttekintés e technológiák õsi eredetét és a hosszú történetük során be-következett bonyolult kölcsönhatásokat tekintve nem sok esélyt kínál arra, hogy (mint a múltban oly sokszor) a nemzeti mûvészet utólagos igényét kielégítendõ, a múltban valamilyen sajátos magyar dí-szítõmûvészetet sikerüljön kijelölni.
2.1. festészet, rajz
Az ~nak mint elvont (vagy többé-ke-vésbé absztrakt stilizáción alapuló) mû-vészeti formának ideális médiuma, egy-ben tervezésének szükségszerû eszköze a rajz. A középkorban – és bizonyára az ókorban is – feltételezhetõ a díszítmé-nyeknek mintalapok vagy mintakönyvek általi közvetítése és hagyományozása. Az ilyen emlékek Európa-szerte a legna-gyobb ritkaságok közé tartoznak, s anyagtól és technológiától határozottan független jellegûek; nehezen dönthetõ el pl. egy-egy formának építészeti vagy öt-vösmûvészeti, monumentális festészeti vagy könyvfestészeti rendeltetése. A ránk maradt mintagyûjtemények is anyagukat, méretüket tekintve a könyvdíszítéshez állnak közel. A grafikai sokszorosítás el-terjedésével a rajzolt mintákat a nagyobb példányszámban nyomtatott és terjesztett metszetek, köztük ornamentális lapok váltják fel, ill. egészítik ki.
Mindezért jelentõs a befejezetlenül maradt mûvek (pl. elkezdett, de nem vagy csak részben elkészült, dekoratív kõfaragványok [1], nagy számban csak elõrajzolásban–esetleg kész festmények sorában–fennmaradt miniatúrák, továb-bá a felsõ festõrétegeiket elvesztett fal-festmények) tanúsága.
Kifejezetten geometriai logikán ala-pulnak a középkori mûvészet legelterjed-tebb ornamensei, a különbözõ hullámvo-nalas vagy meanderszerû díszítmények [5, 7], ill. a szalagfonatok[8, 9]
változa-tai, amelyek legkevésbé térbeli formáik-ban is feltételezik az egymással csomó-zódó vagy egymáson átbújtatott formák térbeliségét. Az absztrakt (tér)geometriai
~ az iszlám mûvészet uralkodó mûvésze-ti formája.
A legegyszerûbb geometriai tések (pl. azonos körzõnyílással szerkesz-tett ívháromszög, hatágú csillag, ilyen há-lózatok, egymásba írt szabályos idomok sorozatai, középpont körül elforgatott négyzetek) a geometrikus ornamens leg-õsibb alapformái. A geometrikus kompo-zíciók egy részét a tudományos illusztrá-ciók szkémái, diagramjai alkotják: ilye-nek a kartográfiai ábrák (a világ – oikumené–szkematikus térképeinek vál-tozatai), a genealógiai sztemmák, a külön-bözõ felosztásokat (pl. égtájak, makro- és mikrokozmosz, tudományok, nyolc bol-dogság stb.) szemléltetõ geometriai konst-rukciók. Ezek ornamentális kompozíciók keretformáit is alkothatják. Nagy részük a könyvek illusztrációiból származik, s azok nyomán szerepet kapnak pl. üvegab-lakok, padlók geometrikus beosztásában is. Geometrikus konstrukció jelenít meg olyan logikai összefüggéseket, amilyen a világkorszakok, ill. a kinyilatkoztatás kü-lönbözõ formáinak tipológiája (a népsze-rû, illusztrált teológiai és hitbuzgalmi iro-dalomban is, pl. Biblia pauperum, Con-cordantia caritatisstb.)
A festészet, amelynek egyik általában vett alapfunkcióját a középkori felfogás (lásd fent: Sevillai Isidorus, Theophilus Presbyter) Isten házának díszítésében lát-ta, gyakran mint más díszítõ technikák (pl.
kõ – esetleg színes berakású – burkolat [36, 37], függönyök[20, 49], textil falbur-kolat) ábrázoló utánzata/pótléka jelenik meg. Az antikvitás óta a díszítõ festészet egyik alapfeladata az építészeti tagolás illuzionisztikus utánzata, az épülettagoza-tok térbeli illúziót keltõ ábrázolásával. A késõi hellenisztikus-római ~ mint antirea-lizmus jelenik meg Vitruvius kritikájában (VII,V,3–4: „Ilyesmik pedig nem nek, nem is létezhetnek, és nem is létez-tek”[62]). Jellemzése minden klasszicizá-ló és funkcionalista ~kritika alaptípusa:
így érvel Vasari a gótika ellen(Le vite…
187 ornamentika
ornamentika 188
Introduzione alle tre arti: Dell’architet-tura),hasonlóan Winckelmann a rokokó-val szemben, vö. még Adolf Loos: „Az or-namens bûntett.”
A térbeli látszat keltésének mindenkori eszközei (pl. a perspektivikus ábrázolás különbözõ formái, a domborúság hatásá-nak keltése színárnyalatok fokozataival, ill. fénnyel és árnyékkal) mind a falfesté-szetben, mind a táblakép- és könyvfesté-szetben a mindenkori →korstílusok for-mavilágához alkalmazkodnak. A festé-szet a középkorban alapvetõen az építészeti tér- és faltagolás eszköze, orna-mentális rendszerei is annak kereteihez illeszkednek. Ugyanakkor nincs elvi kü-lönbség a szobrászat és a festészet között:
minden szobor és relief egyben színes, festett alkotás is, miközben a formák plasztikus visszaadása a festészetnek is követelménye. E tekintetben a középkor emlékanyaga – restaurálások folytán, amelyek az „anyagszerûséget” nagyrészt a 18–19. sz. normái szerint értelmezték– csonkán és hamis formában maradt ránk.
A középkori mûveknek (épületnek és szobornak is) a festménnyel való közös-sége jut kifejezésre felületük színes keze-lésében (ném.Fassung). Ez nem egysze-rûen csak színezést (polikrómia) jelent, hanem az ~ különféle fajtáival (pl. fém-, berakott kõ, üveg-, üvegpaszta stb. appli-kációk) való kiegészítést is. Középkori festmények, szobrok ~jának sajátos esetei az→ikonok fémfoglalataihoz hasonlóan értelmezett aranyalapnak ötvösmûvekre emlékeztetõ, poncolással való díszítése.
Mind festményeken, mind szobrokon használatosak azok a díszítmények, ame-lyeket a felületek (drapériák, szegélyek, nimbuszok) s a hátterek dekorálására al-kalmazott negatívok segítségével az ala-pozó stukkórétegbe nyomtak (brokáttex-tíliákról kölcsönzött gyakori mintáik alapján: ném.Pressbrokat).
Ugyanakkor az ornamentális értelme-zés a középkori festõi stilizálásnak általá-nos érvényû kompozíciós alapelve. A ter-mészeti formáknak (növényeknek, álla-toknak, emberalakoknak; az antik eredetû herbáriumok, bestiariumok stb. közvetíté-sével) képét ez a stilizálásmód
közvetítet-te az ~ba. A 11. sz.-tól kezdve a középko-ri mûvészet tendenciája lesz az orna-mentális kompozíciók telítése narratív vagy allegorikus tartalmú figurális ele-mekkel, különösen a könyvfestészetben (lettre historiée) s az építészeti tagoza-tokon(chapiteau historié).
2.2. kõ, fa, csont
Faragással, véséssel megmunkálható, szilárd nyersanyagok. Elvileg azonos technológiájuk az építészettõl a vésett
→drágakövekig (glyptika) tág méret- és funkciótartományra terjed, ami önmagá-ban cáfolja a pusztán az anyag természeté-re és a megmunkálás eljárásaira alapozott osztályozást. Alapvetõ mûfaji kerete a re-liefszobrászat, amely alap (háttér) és elõt-te megjelenõ (kidomborodó) minta kettõs-ségét tételezi fel, a legkülönbözõbb tech-nikai eljárások szerint: elvileg mint sötét (alávésett, fúró segítségével kidolgozott vagy festéssel megkülönböztetett) háttér elõtt magasreliefben megjelenõ motívum [8, 13, 14], vagy kétsíkú, lapos, esetleg bemélyített relief. Utóbbinak a fémmûvé-szetre emlékeztetõ technikája az ún. „ék-metszés” (ti. a belsõ rajzvonalak ék vagy V keresztmetszetû bemélyítése), mind a negatív forma kialakítására (különösen a korai középkorban), mind (a középkor ké-sõbbi, 11–12. sz.-aiban) a formák belsõ ta-golására jellemzõ. A megmunkálás techni-kájában rejlõ korszakos stíluskülönbségek felismerésének és értékelésének nevezetes példája Gervasius canterburyi krónikája (1180 k.), amelyben a Lanfranc-féle ang-lonormann székesegyházat veti össze Guillaume de Sens épületével pl. a „bárd-dal”, ill. „vésõvel” faragott ornamens megkülönböztetése alapján.
Az építészetben nyilvánvaló a megha-tározott technikai eljárások önmagukban vett díszítõ jelentõsége. Ilyen jelentõségû lehet maga az eszközhasználat (pl. fara-gott kõfelületek különbözõ mintákat al-kotó szerszámnyomokkal, de általában finom lapos vésõvel faragott részletek és fogas vagy durván szemcsézõ szerszám-mal megdolgozott szegély, háttér megkü-lönböztetésében). Ugyancsak dekoratív hatás forrásai a különféle falazásmódok (megkülönbözetésükhöz lásd: Vitruvius),
189 ornamentika köztük gyakran azopus spiccatum, opus
reticulatum,valamint falburkolatok, pad-lók–részben festészetinek tekinthetõ szí-nes díszítõeljárásaik: opus sectile, opus alexandrinum, de a kõ és tégla falazó-anyag különbözõ kötésformái, a falsar-kok armírozása is –, ill. a mozaik(opus musivum) mint egyértelmûen festészeti eljárás. Megfelelõik más anyagokban is az inkrusztáció, intarzia technikái.
Részben a konstrukcióhoz, részben az építészeti ~ sajátos elemeihez tartoznak a szerkezeti elemek és tagozatok profilfor-mái, amelyek a gótikában az építészeti formák megjelenésének meghatározó ele-meivé váltak (vö. Villard de Honnecourt 1220 k.-i dokumentációja a reimsi szé-kesegyház építõmûhelyében alkalmazott profilokról). Ezen a jelentõségükön ala-pul felhasználásuk az építészet stílustörté-netében és datálásban: a gótika építészet-történetének egyik alapelve az, hogy a konstrukciók és a téralkotás történeti kva-litásai (a gótikus és a késõ gótikus építé-szet fejlõdéstörténeti fázisai) megítélhe-tõk a dekoratív részletképzés formavilága alapján. Ez az elv a klasszikus oszlopren-dekhez hasonló szerepet tulajdonít a kö-zépkori formarendszereknek. Különösen fontos a mo.-i mûvészettörténetben, ahol sokszor csak a díszítõ kõfaragvány-töre-dékek állnak a kutató rendelkezésére.
Ugyancsak különös jelentõségû építé-szeti forma a nyílások és rácsok kitöltésé-nek rendszere, kezdve a késõ antik erede-tû, geometrikus tagolású transennák ab-lak- vagy mellvédkitöltõ rácsaitól. E rácskompozíciók alapelvét követték a 12.
sz.-i korai gótikus, kõlemezbõl kivágott geometriai formákból szerkesztett, kap-csolt ablakcsoportjai –immár az üvege-zett ablaknyílás kialakítására. A kortársak (Villard de Honnecourt: Reims, 1221 k.) által is nagyra becsült döntõ innovációt a kõrács jelentette, amelynek geometrikus szerkesztésmódja az egyes gótikus stílus-változatok elnevezéseinek alapjául is szolgál (fr. rayonnant, flamboyant, ang.
perpendicular, curvilinear).
2.3. „textilis” mûvészetek
Semper geometrikus stílus által jellem-zett „õsmûvészetei”, amelyeket nemcsak
a szövés-fonás produktumaira, hanem pl.
vesszõfonatokra is értett. A geometrikus stilizálás technológiai eredetének feltevé-se azonban –eltekintve a textilis mûvé-szetek már Riegl által vitatott elsõbbségé-nek kérdésétõl –erõsen kétséges. A szö-vés technikája azonban az ~ számos sajátosságának forrása. Ilyen az ábrázolá-sok határozott kontúrral elhatárolt–vagy hajlékony körvonal helyett síkbeli, lép-csõzetesen tagolttal megjelenõ–formára való redukálása, továbbá (a lánc- és vetü-lékszálak keresztezõdéseinek kiszámol-hatóságából adódó) tengelyes szimmetria, valamint a motívumok ismétlõdésének szabályossága. Ennek mérhetõ egysége a rapport,amelyet elsõsorban a szövõszék méretei határoznak meg.
A nyersanyaguk vagy speciális techni-kájuk (pl. selyemszövet, csomózott gyap-júszõnyeg) révén helyhez kötött textil-produktumok terjedése és kereskedelme az ~ egyik viszonylag jól követhetõ törté-neti jelensége, és különösen nagy szere-pet játszik a keletrõl nyugatra érkezõ mû-vészeti hatások kimutatása számára. Ke-leti luxustextíliák (köztük távol-keKe-leti, de ugyanígy a késõ antik textilmûvészet központjainak, pl. Alexandria, Antiochia produktumai is) számos ikonográfiai lele-ménynek, köztük az állatábrázolás keleti típusainak közvetítõi voltak, a luxusim-port mellett pl. nyugatra került ereklyék csomagolóeszközeiként.
A dekoratív funkciójú festészet sajá-tos hordozói a →kárpitok, amelyeknek (általában kontinuáló narratív kompozí-ciót követõ) képsorai mind a világi (a regensburgi Uta-evangelistariumban 1020 táján: „ornatus palatii”; Balderich bourgeil-i apát ideális leírása Adela nor-mann hercegnõ palotájának díszítésérõl, 1100 k.), mind az egyházi (ornamenta ecclesiae) tereknek antik hagyományra visszamenõ díszítését szolgálták. E ciklu-sok korábbi középkori emlékei inkább ki-vételesek, késõ középkori példáik (panni fiandreschi,amelyeknek népszerûségébõl eredõ fontosságát Aby Warburg tisztázta) a korai reneszánsz szempontjából is je-lentõsek, pl. stilizálásmódjuk nagy hatása által.
ornamentika 190
2.4. keramika
Szerepe – a textilmûvészethez és a fémmûvészetekhez hasonló mozgékony-sága következtében – igen nagy volt mind az antik hagyomány, mind a távoli (keleti) lelemények közvetítésében. En-nek egyik oka (különösen ami a színvilá-got illeti) számos, a középkori Nyugat számára ismeretlen technológiai vonás:
pl. a kínai→porcelán fehér és kék színei, az arab azuleios-mázak fémes csillogása.
Mindez e produktumok ritkaságként való megbecsüléséhez, helyenként reprezenta-tív célú használatához (pl. arab tálak épü-letdíszítésben való itáliai alkalmazásá-ban) vagy utánzásához (nyugati ónmáz,
→majolika) vezetett. Ennél is jelentõsebb felületdekorációra (fali csempeburkolat, padlóburkolat) való használata.
~ként a keramika különösen alkalmas negatív formából vett lenyomatok, öntvé-nyek útján való sokszorosíthatósága révén:
így padlótéglákon, kályhacsempéken stb.
Különös esete az építészeti keramika, különösen a téglaépítészetben, amely ál-talában a kõépítészet formáját követi:
téglából falazott tagoló elemek, ívezetek, profilok, fogrovatok stb. formájában, majd (különösen a 12. sz.-tól a késõ gó-tikáig) égetett agyag elemek, részletfor-mák elõállításával. Ezen az elõregyártá-si-tipizálási technikán alapul a különösen Észak-Németo.-ban elterjedt ún. Back-steingotik.
2.5. fémmûvességek
A textilmûvészetek és a keramika mel-lett a harmadik olyan mûvészeti techno-lógia, amely mind az antik, mind a kele-ti mûvészekele-ti hatások közvetítésében fon-tos szerepet játszik. Nagy presztízsét azokhoz hasonlóan luxusmûvészet jelle-ge és reprezentativitása biztosítja. El-dönthetetlen, melyiküké az elsõbbség;
ennek a kérdésnek a középkorra nézve nincs is jelentõsége. Számos technikája (öntés, trébelés, filigrán, drágakõfogla-lás, ill. zománc- és féldrágakõ-berakásos cloisonné-díszítés) antik eredetû, és jó-részt bizánci közvetítéssel jutott Nyugat-ra. A bizánci fémmûvészet maga is része-sedett mind a keletrõl érkezõ, mint a nép-vándorlás kori technikai és stiláris
hatásokban. Ez utóbbiak közül minde-nekelõtt az ékmetszéses díszítésmód, ill.
acloisonné-technika jelentõs, hatásaiban is. Az ötvösség az általa a világi és az egyházi reprezentációra szánt alkotáso-kon befoglalt antik ritkaságokkal (gem-mák, elefántcsont faragványok, hegyikris-tályok) való bánásmód révén is többször vált stiláris újjáéledések, „reneszánsz” je-lenségek mozgatóerõjévé (így a 12. sz.-i Maas-vidéken, a lotaringiai Verduni Nico-laus esetében).
A fémmûvességek mûvészettörténeti szerepét fokozza sorozatprodukcióra va-lópar excellencealkalmasságuk. Tipikus sorozattermékeik közé tartoznak a pén-zek és fizetõeszközként (Hohlpfennig), akárcsak ruhadíszítõ ornamensként hasz-nálatos →brakteáták. Mindez hamar ilyen termelésre (pl.→harangok, keresz-telõmedencék, →liturgikus felszerelési tárgyak) berendezkedett mûhelyek és központok (pl. Limoges, a Maas-vidék, Alsó-Szászo., Flandria) kialakulásához vezetett, amelyeknek felemelkedését kedvezõ természeti feltételek (pl. rézbá-nyák) és kereskedelmi viszonyok (pl.
flandriai ónimport) határozták meg.
2.6. mechanikus sokszorosítás Az ~ kezdeteitõl fogva az ismétlõdés létrehozásában fontos szerepet játszanak a mechanikus segédeszközök és prakti-kák. A legkorábbi ismert eszközök közé tartoznak a mezopotámiai ókori pecsét-lõhengerek. Hasonló elven alapulnak pl.
a középkori bõrmûvességben (könyvkö-téseken) használt görgetõ szerszámok, a plasztikusan díszített aranyalap készítésé-re használatos eszközök. A sokszorosítás eszközei többnyire a fémmûvességben, keramikában is alkalmazott negatív öntõ-formák[30], pecsételõk, a domborításhoz használatos negatívok, ill. verõtövek, egyes motívumok kivitelezésére való poncok. Hasonló elven alapul a festészet-ben a patronok használata ismétlõdõ mo-tívumok felvitelére[2, 51]. A mechanikai eszközök használatát az ipari tömegter-melés ellen forduló 19. sz.-i középkorkul-tusz általában ellenezte vagy legalább nem hangsúlyozta. A középkorban azon-ban – mindenekelõtt az arisztoteliánus
191 ornamentika esztétikai felfogás értelmében–az
öntõ-forma lenyomata a (szellemi) öntõ-forma és az azt kitöltõ matéria viszonyát világítja meg, innen ered a sokszorosítás pozitív értékelése is. Ugyanezek az eljárások je-lennek meg a fatáblás magasnyomási el-járás (Blockbuch;→fametszés) 15. sz.-i kezdeteinél, majd a fa- és fémmetszetek, ill. a legkorábbi→mélynyomó eljárások, a rézmetszet és a rézkarc elterjedésénél. A korábban díszítésre használt negatív for-mák alkalmazásának legközvetlenebb kö-vetkezménye azonban a→nyomdászat.
2.7. határterületek
Az ~ egyik legáltalánosabb határterüle-te azírás:úgy is, mint (formális tekintet-ben) a felületkitöltés és -beosztás módja, technikai értelemben pedig a rajzolással, ill. a festéssel (lásd: „képírás”) azonos el-járás. Az írás mint ~ elsõsorban nem az olvasást szolgálja, esetenként azt éppen kizárja vagy megnehezíti, pl. a meroving korszakbeli, a 7. sz.-tól angolszász, majd karoling kódexekben rendszerint bibliai könyvek (Genezis, evangéliumok) szö-vegkezdeteit tartalmazó díszoldalakon [19], az egész középkorban a misekánon Te igituroldalain. Kifejezetten dekoratív jelleggel szerepel a középkori festészet-ben, de ötvösségben is az arab kufi írás (különösen a mozarab Hispániában és a reconquista idején is)[20]. Az epigráfiá-ban (pl. a 12. sz. befoglalt betûket tartal-mazó felirataiban, a késõ középkori minuszkula-feliratokban) nyilvánvaló a dekoratív szándék. Az írás ornamentális rendeltetésének különleges termékei a díszírások (csavart szalaggal alkotott minuszkula-ábécék: pl. Giovannino de’
Grassinál, figurális változatban is: pl. E.
S. mester). Az írás mint ~ legsajátosabb területei: a könyvmûvészet és a→ kancel-láriák, közjegyzõk oklevélíró gyakorlata.
A kalligráfia mindenekelõtt a scrip-torok sajátos mûvészete; az írótollal al-kotott, tehát az írás technikájának meg-felelõ díszítményeket foglalja magában.
Az írásvégeket lezáró ornamentális for-máknak, hurkoknak, cirkalmaknak jogi szerepe a szöveg hitelesítése nehezen utánozható formákkal, ill. lezárásának biztosítása. Tartalmi szempontból is
kü-lönösen fontos a kezdõsorok kiemelése, monogramok, sziglák, közjegyzõi jelek.
A →heraldika mint a fegyverzet dí-szítésébõl önállósult reprezentatív eszköz eredetét tekintve is az ~ válfaja.→ Címe-rek és elemeik, devizákkal és monogra-mokkal együtt vagy általuk helyettesítve, a késõ középkori mûvészet ~jában gya-koriak az ábrázoltakat vagy a megbízókat azonosító elemekként [54, 63]. Ennél is jelentõsebb a heraldika mint az ornamen-tális kompozíciós elvek rendszere: a (címer)szimmetria sajátos szabályainak, nevezéktanának, ill. a színeknek, a rang-sornak tana. A hozzá kapcsolódó tudás speciális forrásai a címerkönyvek; egy-ben mintakönyvekként szolgálnak.
3. ornamentális rendszerek (mo.-i