Mert persze Doktor Feketefekete a Por és Hamu Restaurant világhírû tulaj-donosa is készített feljegyzéseket a szív természetérõl. Egyszer egy zaklatott pén-tek délután – késett az egyik német törzsvendég, és részeg angol filozófusok akarták elfoglalni az asztalát – maga elé vett egy nagyalakú, kockás füzetet, és azt körmölte a borító üres vignettájára:
„Töprengéseim az emberi szívrõl!”
Majd a „Maigret csapdát állít” címû regénybõl a következõ mondatot karis-tolta az elsõ lap fehérségébe:
„A házmesterné, mióta megözvegyült, esténként megiszik két-három pohár-kával valamilyen pireneusi italból.”
1943 õszén Paraguayban felboncolták Maria Pekrt még szinte meleg testét.
Mondják, egy nappal a halál után még úgy nézünk ki, mintha nem felejtettünk volna el nevetni. A doktor sokáig bámulta a halott asszony melleit, hasát, és ágyékát, majd elsírta magát. Asuncion legnevesebb szívspecialistája jól sejtette.
Maria Pekrt nem bírt nagyobb szívvel, mint amekkora egy borsószem. Ezzel a borsószem szívvel nyûtt el az életében négy férjet, és szült közben nyolc gyerme-ket, és lett huszonöt unokája. A szívspecialista, aki a szomszédságában lakott, úgy szerette Mariát, hogy mindennap átballagott hozzá a fonendoszkópjával.
Egy idõs dáma, aki szokatlanul kicsi szívével hódított, és akinek a szívdobogá-sa olyan volt, olyan, sírt a doktor késõbb az egyik helyi bulvárlap riporterének, mint amikor egy apró selyemdobozkában rázogatod a zsenge borsószemet a há-borúban, a békében, akárhol.
Aznap a Por és Hamu Restaurantban csak szívbõl készült ételeket szolgáltak fel. Kicsit párásabb a konyha, és az utcára kihordott asztalok fölött másképpen hunyorogtak a csillagok. Az esõernyõk fölött pedig a halál lebeg, és nevet, nevet.
Nem úgy élünk, ahogy tudunk, hanem ahogy hagyják. Telt, múlt az idõ, fo-gyott roston sült pingvinszív, a malacszív, a fürjszív, amikor az egyik vendég fölkiáltott. Ültében is látszott, hogy alacsony, kopaszodó férfi, és már valamennyi pocakkal is bír.
De kérem, ez kakastöke pörkölt, tiltakozott felháborodottan.
Doktor Feketefekete, a restaurant híres tulajdonosa bólintott, majd hátrasé-tált konyha irányába.
Lehetséges-e, kérdezte a fõszakácsot, hogy a vendégnek igaza van.
Miben, doktor úr.
Abban, hogy nem szívet kapott.
Nos, kire hasonlít a kedves vendég, kérdezte a fõszakács.
32 SZÍV ERNÕ
Pierre Bezuhovra vagy Nick Hornbyra, mondta Doktor Feketefekete.
A fõszakács letette a szívklopfolót, minden konyhai eszközök legkülönösebb-jét. (Még a törpeharcsa foghúzónál is érdekesebb szerszám!)
A kedves vendégnek igaza van, válaszolta végül.
Úgy hívták, hogy Paula Laura Mednyánszky.
Fölnevetett, és mindjárt világosabb lett egy kirakatban, egy aljas klubban, egy… egy olyan szobában, ahol nem régen talán meghalt valaki, vagy csak õriz-ték, fogságban tartották. Fölnevetett, és jobb lett, más lett, a szavak pedig csak csodálkoztak magukon.
Azt mondta ez a nõ, azt bugyborékolta, jaj, de jó, de tetszik ez nekem, és valóban nyomban jobb lett.
Nézett egy utcaképet, kibámult az ablakon, és nyomban azt mondta, de jó, hogy ott van az a nagybajuszos, komor tekintetû férfi, biztosan magánkalauz.
De csodás, hogy magánkalauz, aki magának büntet meg mindenkit, nem állam-nak, nem hitnek, csak maga-magának! Jaj, de jó, jaj, de nevetséges! De jó, hogy most elindul, és rágyújt. De tetszik nekem az a halálház, az a vérkerítés, és ott, egy iszonyatos baleset nyomai, a falánk ég, de tetszik nekem az ég.
De tetszik, hogy esik! Fúj a szél, mint egy gyönyörû, szomorú filmben. Ez is tetszik nekem! Elvitte a kalapomat a szél, de tetszik!
Tessék nevetni.
Tessék mindenen nevetni.
A sírás helyett nevessetek.
A halál helyett is nevessetek.
Miért jó neked minden, mondd, Paula Laura Mednyánszky?, kérdezték egy-szer tõle az ismerõsei, a halottruha boltos, a rendõr, a konyakminõség vizsgáló.
Nem tudom, vont a vállát a lány, és pihent egy kicsit, mert a szépség is fáraszt, nem csak a gyûlölet. Hiszen minden szép. És ami szép, nevetséges is. Cukros, langyos vízben áztatta a lábát. Egy alapítványnál talál végül munkát. Haldokló-hoz kellett járnia, és egy derût, optimizmust sugározni.
De jó, hogy jön a nõvérke!
De jó, hogy jön az új infúzió, de jó, hogy jön a halál!
Isten egy olyan nap, amikor bármi megtörténhet, elment a Találmányi Hiva-talba, és szerényen, de nem igazán alázatosan megkérdezte, ki találta föl, hogy a szíven nevetni is lehet.
Isten alacsony, pocakos és kopaszodó férfi volt, többé-kevésbé olyan, mint Pierre Bezuhov vagy Nick Hornby, aki a világ nyilván legismertebb labdarúgó könyvét írta. Persze, a nevetés története is a bûnbeeséssel kezdõdött. Az alma savanyú volt, Éva elfintorodott, mire a férfi azt kérdezte, most meg min vihogsz, kedvesem. És máris érezhette, hogy elveszett.
Isten körbenézett a hivatal zsúfolt termében. Híres emberek, éles eszû, becsü-letes feltalálók képei lógtak a falakon. Például az a japán mérnök, aki
bálnaszar-33
SZÍV ERNÕ
ból és apróra õrölt sirálykoponyából épített Pearl Harbour mellett bioszigetet, és az ott termelt biozöldségtõl már több százan gyógyultak ki a mániás depresszió-jukból.
Egy tehetséges romániai árva feltalálta az édesanyját.
Mindeközben az íróasztalnál vadul zörgött a papír, mert a Találmányi Hiva-tal munkatársa arra igyekezett rájönni a nyilvántartást böngészve, hogy ki a fene találta fel, hogy az emberi szíven nevetni lehet.
A hivatalnok most fölnézett, tekintette elidõzött Isten arcán.
Nem maga, Uram?
Micsoda?!
Nem maga találta fel, hogy nevetni is lehet a szíven?
Nem, szólt kurtán az Isten, és kissé ingerültnek látszott. Akkor volt ilyesfajta hangulatban, amikor megtudta, hogy a sokat kuncogó nõk könnyebben teherbe esnek. Addig úgy tudta, hogy a fogantatás, a teremtés a nevetés halálosan (sic!) komoly dolog.
Tudna várni egy kicsit, kérdezte a hivatalnok.
Isten leült egy kiszuperált, 1962 texasi villamosszékbe, és olvasgatni kezdte a világhíreket.
„Imádkozás közben elvesztette az eszméletét.”
„Mindennap kijárt a férje sírjához, és ott tölti ki a lottószelvényeket, és ha egyszer majd nyer, nem jön többé.”
(Kommentár: nem fog nyerni!)
„Nem tud számolni, de minden végeredményt kitalál.”
„Azt mondja, Isten leginkább egy utcasarokhoz hasonlít.”
(Az Úr, hümmögött, nem inkább egy keresztezõdéshez, fiam?)
„Minden szerelmeskedés elõtt jéggel dörzsöli be a nemi szervét, hogy rövi-debb legyen a szerelmeskedés követõ gyilkos apátia.”
És a legfontosabb világhír egyetlen szóból állt.
„Igen.”
Ez volt a világhír, ez a szó.
„Igen.”
A hivatalnok visszajött, mint Marlon Brando. Nem lehet rendes hivatalnok, aki nem tud csoszogni. Szívta a fogát, és sárga haja volt, gyûrött zakója, és szõr-szál kunkorodott a fülébõl. Megállt, közel hajolt Istenhez.
Nõk voltak, mondta vigyorogva, valószínûleg nõk találták fel, hogy lehet nevetni az emberi szíven.
Nocsak, csodálkozott az Isten.
Több millió nõ a gyanúsított, bólintott gúnyosan a hivatalnok.
Miféle nõk, kérdezte az Isten. Sápadt volt, mint aki két hétig csak lángost evett.
Albániában például csak három hölgy nem jöhet szóba.
Skóciában pontosan tizenegy.
34 SZÍV ERNÕ
Viszont az összes ír, spanyol, kubai és dán nõ lehetett akár. Magyarországon hét nõt lehet kizárni a gyanúsítottak körébõl. A többi, az emberiség többi nõje mind gyanús, mondta a hivatalnok, miközben egy nagyon vastag dossziét lapoz-gatott.
Akar még adatokat, Uram?
Egyszer egy norvég orvos, bizonyos Korne, azt írta egy elhalálozott beteg kór-lapjára, hogy az nevezett beteg szívnevetésben halt meg. A fõnöke tombolt.
Mi, hogy, mi ez a marhaság?!
Annyira nevettették a szívét, hogy belehalt, mondta, doktor Korne, és még aznap felmondott. Kereste azt az egyetlen beteget, aki nõ volt, egy nõ, nõ, és minden délután bejárt az elhunythoz, és négytõl fél ötig nevettette a szívét.
Doktor Feketefekete nem sokára elutazott a Pireneusokba. Ó, igen, hosszú idõ után jött haza, mert a hegyeket nem mászni kell, hanem körbe kell járni õket. Még nézem, még keresem, még egy kis idõt kérek, így szóltak a telegra-mok, holott a Pireneusokban, ez talán mindenki elõtt világos, nem könnyû táv-iratot feladni.
Aztán egy nap megérkezett Doktor Feketefekete, mint egy könnyû sál.
Egyenesen a bárpult mögé szállt, és töltött magának.
Fehér rum, mondta, és egyetlen hajtással engedte le torkán az italt. Megfogta a felesége kezét, és azt mondta halkan.
Nevess, kedvesem.
A doktor felesége, kis mellû, becsületes nõ, elmosolyodott.
Nem elég, dünnyögte a férfi.
Jól van, sóhajtott a kicsi asszony, és felnevetett.
Doktor Feketefekete öreg lett, kicsi lett, boldog lett.
Háromszáznegyven fajta italt próbáltam végig, drágám, de nem sikerült meg-találnom azt a valamilyen pireneusi italt.
35