Egy korábbi tanulmányomban részletesen vizsgáltam azt a kérdést, hogy a bahtyini nevetéskoncepció (illetve ennek nézõpontjából a Rabelais-féle beszéd) milyen módon hozható összefüggésbe az avantgárd nyelvteremtés jegyeivel.6 Itt csak vázlatosan utalnék a szöveg fõbb téziseire: arra, hogy a középkori nevetés bahtyini koncepciója helyszín-hez, kontextushoz (vásártérhelyszín-hez, karneválhoz) kötött, illetve idõleges: felforgató jelleggel bír, de ez nem kíván tartóssá válni, inkább afféle újjászülõ funkciója van. Az avantgárd ehhez képest tartós értékrendmódosulással számol: a korábbi korszakot és mûvészetét hullának tekinti. „Újjászülõ” funkciója, ha van, más logika szerint mûködik, mint Bahtyinnál, hiszen a középkori nevetésben a szakrális szféra jelenléte, a világ egészben látása biztosítja az értékek újjászületését. Ennek ellenére az avantgárdban ugyanolyan erõteljesen érvényesül az „anyagi-testi elv”, mint Rabelais mûveiben. Másik szembeötlõ egyezés a groteszk testábrázoláshoz való vonzódás. Mivel a groteszk testet Bahtyin a változáshoz, mozgáshoz, lezár(ul)atlansághoz kapcsolja, megfogalmazható az a hipotézis, hogy az avantgárd testábrázolása és a változáshoz, újhoz való viszonya strukturálisan is összefügg.
Ehhez hasonlóan az avantgárd és a nevetés kapcsolata is több egyszerû tematikus viszonynál: nyelvhasználatbeli, viselkedéshez kötõdõ vonatkozások is összekapcsolják
6 L. a következõ kötetben: Selyem Zsuzsa–Balázs Imre József: Humor az avantgárdban és a posztmo-dernben. Kolozsvár, Scientia Kiadó, 2004.
82 BALÁZS IMRE JÓZSEF
õket. Eltávolodva most már a bahtyini analógiáktól, olyan jegyeket is vizsgálhatunk, mint a nevetés kirobbanó jellege – ennek alapján megkockáztatható az az észrevétel, hogy a nevetés testi és kulturális kódoltsága ugyanazt az attitûdöt preferálja, mint az avantgárd. Ha van a nevetésnek és a sírásnak „ideológiája”, akkor az avantgárdot min-denképpen a nevetéshez láthatjuk közelebb, a nyitottság, közvetlenség, eruptivitás jegyei alapján – gondoljunk itt a sírás mint viselkedés jellemzõire is: a zárkózottságra, lassankéntiségre, közvetítettségre.7 A testi jelenlét fontosságát az avantgárdban nemcsak az anyagi-testi elv leképezõdéseként ragadhatjuk meg, hanem az autonóm test feltûnése-ként is: a nevetésben az ember lemond a testével való egységrõl, a test feletti uralkodás-ról. „Az emberi személy a testével hol mint eszközzel áll szemben, hol pedig egybeesik vele, és testként van.” – mondja Helmuth Plessner.8 A nevetésben a test nem eszközként mûködik (mint például a munkában), hanem elszakadva a funkcionalitástól, eksztatiku-san. Az avantgárd szabadon áradó mondatait, szavait leginkább egy effajta eksztatikus mûködéshez köthetjük. Ennek az értelmezésnek a kulcsmotívumánál maradva: a taréj a testhez tartozik, de „túl” is van rajta. Nem „eszköz”. És hogy itt nem egymást kizáró ellentétekrõl, inkább különbözõ pozíciókhoz kötõdõ interpretációs hangsúlyokról van szó, az abból is észrevehetõ, hogy az avantgárd gyakran beszél a munkáról vagy a testi szerelemrõl (amelyek az eszköz-test megnyilvánulásai is lehetnek), de jellemzõ módon az eksztázis perspektívájából, a felszabadulás örömével.
Ebben a kontextusban másképpen vethetõ fel a kérdés: mennyiben eszközjellegû a nyelv az avantgárdban? Az irodalmi anyagban számos jel mutat arra, hogy a nyelv „kisza-badul” az eszközjelleg korlátai közül („a szavak nem azért vannak hogy tartalmat hurcol-janak mint a zsákhordók” – írja Kassák a 12. számozott költeményben), másfelõl a magyar avantgárd „aktivizáló” jellegét hangsúlyozó olvasókról sem lehet egyszerûen azt állítani, hogy teljességgel félreolvasnák az avantgárd szövegeket.
Egy látszólagos kitérõ talán közelebb visz ismét a kérdés megválaszolásához. Matei Cãlinescu és Babits Mihály különbözõ korszakokban és egymástól függetlenül javasolják az avantgárdnak a modernség paródiájaként való megközelítését.9 Ez több szempontból is érdekes, revelatív felvetés: egyrészt olyan felszíni jegyek is magyarázhatók általa, mint például az avantgárd „túlzó” jellege, másrészt az az egyszerre affirmatív és kritikai vi-szony, amely az avantgárdot a modernség horizontján belül tartja ugyan, de el is külön-bözteti attól. Még érdekesebb az a paródiaelméleti felvetés, amelyik szerint „A paródia egy beszédaktus hiteltelenítését célozza azáltal, hogy átirányítja a figyelmet a szövegrõl egy »kompromittáló« kontextusra.”10 Az avantgárd egyik fontos célkitûzése ugyanis ép-pen az volt, hogy újrakontextualizálja a mûvészetet: az „akadémikus” irodalmat, de a klasszikus modernség irodalmát (Magyarországon tehát a Nyugat irodalmát) is megpró-bálta kivonni az általánosság kategóriái közül: az avantgárdok az élettõl elszakadt, zárt, elitista képzõdményként interpretálták az irodalmi modernséget, miközben õk maguk a korábban mûvészeten kívülinek gondolt szférákat (gépeket, fényreklámokat, sportot stb.)
7 Sírás és nevetés antropológiai összevetéséhez lásd Helmuth Plessner: A sírás és a nevetés eredete. Lk. k.
t. 2002/11. 27.
8 Plessner: i. m. 28.
9 L. Babits Mihály: Futurizmus. Nyugat 1910. I. 487–488.; Matei Cãlinescu: Cinci feþe ale modernitãþii.
Bucureºti, Univers, 1995.
10 Gary Saul Morson: Parody, History, and Metaparody. In: Gary Saul Morson – Caryl Emerson (eds.): Rethinking Bakhtin. Northwesters University Press, 1989. 71.
83
BALÁZS IMRE JÓZSEF
is megpróbálták bevonni a mûvészetbe.11 A nyelv eszközjellegének szempontjából ez a kritika úgy fordítható le, hogy miközben a klasszikus modernség szerzõi a l’art pour l’art önelvûség koncepcióját képviselték, mégis egy hatalmi diskurzust érvényesítettek (tehát eszközként használták a nyelvet), hiszen elfedték és kizárták a nyelvbõl az élet bizonyos, jól körvonalazható területeit. (Például az anyagi-testi vonatkozásokat, de az emberi léte-zés bizonyos aspektusait is, amelyek nem a polgári/bohém rétegekhez kötõdtek.) Joachim Ritter éppen ebben a kontextuskeverésben látja a nevetés egyik lényegi sajátosságát:
abban tudniillik, hogy a nevetés kettõs játékot feltételez. „Az élet »tisztességtelen« terüle-te szólíttatik meg, de nem direkt módon mint olyan, hanem a tiszterüle-tességes és megenge-dett álarcában, azaz a célozgatásban lép fel.”12 Ez a „moralizáló” terminológia azért indo-kolt, mert egy normatívan mûködõ értékrendrõl és nyelvrõl egyszerre van szó: „A léte-zést pozitívan meghatározó dolgok, a rend, az illem, a tisztesség és a tárgyilagos komolyság lényegében tehát benne rejlik, hogy ezek az életvilág egyik felét arra kényszerítik, hogy a szemben álló és a semmis formájában létezzenek és legyenek jelen. Nem azért, mert az ember két világban él, hanem azért, mert platonikus fordulattal, azáltal, hogy valamit lényegileg létezõként tételezünk, valaminek mint másiknak mindig nemlétezõvé kell vál-nia. (…) Amit a nevetéssel játszunk ki és ragadunk meg, az a semmis eme titkos odatar-tozása a létezéshez; megragadjuk és kijátsszuk, de nem a kirekesztõ komolyság módján, amely ezt semmisként csak eltartani képes magától, hanem úgy, hogy egyúttal magában a kirekesztõ rendben odatartozóként válik láthatóvá”.13 Ezt jelentheti tehát az, ahogy az avantgárd nevet a modernségen, mint paródia az eredetijén – felmutatja a klasszikus, esztétista modernségbõl kirekesztett világszeleteket, de nem tagadja meg teljességgel a modernséget, akkor sem, ha a szólamok, kiáltványok szintjén megpróbálkozik vele.
Intézményesültsége, illetve az alkalmazott médiumok ekkor még nagyon is emlékeztet-nek az esztétizmus által mûködtetett kommunikációs csatornákra.
Valahányszor azonban megakasztja az egyes mûvek befogadását azáltal, hogy önreflexív alakzatokat használ, a nyelv anyagára irányítva a figyelmet, a mûvészi és általában a nyelvi kommunikáció manipulatív, végsõ soron „tisztességtelen” jellegét mutatja meg:
Új hazugságokat kell kitalálni, mert a régieket már mindenki utálja és hazugság nélkül már nem lehet élni.
Kikiáltjuk:
hogy a van ige múlt ideje nem volt, hanem nincs!
hogy a mondatok alanyát alá kell pincézni és belezárni egy szimbólumot, de a homály pincekulcsát csak az életrajzírók belsõ zsebébe szabad rejteni!
hogy igen helyett nemet mondunk és nem helyett igent és minden ötödik nap megfor-dítva, de ha a népszavazás minden hetedik napot jelöli meg az Igazság Ünnepének, az se baj!
Óh, a zavar-tengely mindent magárateker!
(Tamkó Sirató Károly: Dadaista szerenád)
11 Bõvebb kifejtését l. Selyem Zsuzsa–Balázs Imre József: Humor az avantgárdban és a posztmodernben.
22.
12 Joachim Ritter: A nevetésrõl. Lk. k. t. 2002/11. 16.
13 Ritter: i. m. 16–17.
84 BALÁZS IMRE JÓZSEF
Az avantgárd öröm utópiái
Az avantgárd nyelv magának a kommunikációnak, a nyelvnek is a paródiája, humora ezzel hozható leginkább összefüggésbe. Számos avantgárd mû az irodalmi kommuniká-ció elégtelenségét, konvencionalitását mutatja meg, a kommunikákommuniká-ciós helyzetek abszur-ditását. De nem egyszerûen az irodalmi közlések, hanem az élet tágabb területeinek kommunikációja is bevonható ebbe az összefüggésbe: Palasovszky Ödön Punalua-ciklu-sa például (amelyet Deréky Pál a magyar költészet elsõ erotikus tömegénekének nevez14) a rituális és eksztatikus beszédet tárgynélküliként mutatja meg, behelyettesíthetõk a sza-vak, inkább csak a hangnem emelkedettsége és a rituális szövegszerkezet mûködteti a szöveget:
A zrí lépked a lépcsõn fölfelé, kést köszörül a kortyok alatt, foszlánnyá szakít árnyékot és koporsót!
A zrí vet ágyat a szerelmeseknek!
A zrí fordítja meg a szekerek rúdját, a zrí vérzik a telefonban, a zrí forgatja az evezõ-ket!
A zrí ugat a zrí nyerít a zrí sikolt a zrí viharzik, a zrí siklik a gátak tövében, lázak és katasztrófák elébe!
A zrí ficánkol a zrí csatázik! a zrí a mindig nyugtalan! a zrí a mindig meztelen! és minden nyûgöt átszakít!
(Palasovszky Ödön: A zrí-Punalua)
Palasovszky szövegében egyértelmû a test önkontroll alóli felszabadultsága, a kaoti-kus, eksztatikus mozgás. A zrí dicsérete pedig azt az ambivalenciát hordozza, amit fen-tebb a „tisztességtelen” szféra „tisztességes” kontextusban és eljárásokkal történõ megje-lenítésének neveztünk. A káoszt ódai módon éneklik meg a vers tömegjeleneteinek részt-vevõi.
Van a magyar avantgárdban valamelyes utópikus színezete is a nevetésnek – talán ez volna a Kassáknál gyakori, „elvont” öröm jelenlétének magyarázata. A jelenben a neve-tés nem tud kirobbanni, így a jövõbe vetítõdik ki. Több szerzõnél is feltûnik ez a struk-túra, általában erõteljes testi kontextusban, a szóhasználat által vissza is véve valamit a
„felhõtlen” utópizmusból. Bartalis János 1919-es verse pontosan jelzi is az idõsíkok ellentétét:
Egyszer e vajúdó sötét világ költészete messze leng-e, mint a mesebeli aranyalmafa?
Egy kamaszos, ifjú vihorászás lesz-e?
Tiszta egészséges örömködõ dana?
Századok árnyában, mi halvány, finom, szomorú lelkünk ködében napfényes, bõvérû, buja emberek fognak-e paráználkodni?
Eljönnek-e õs, primitív ösztöneikkel, hogy megtartsák durva nászéjszakáikat, mely egyszerû, természetes,
14 Deréky Pál: A vasbetontorony költõi. Budapest, Argumentum, 1992. 107.
85
BALÁZS IMRE JÓZSEF
primitíven-szép és nagy és emberi lesz, monumentális, mint az egyiptomi gúlák?
Ó, boldog vihorászás!
(Bartalis János: Egyszer?...)15
Ez az utópikus nevetés az expresszionizmus horizontjában helyezkedik el, a felérté-kelt, de a korszak kontextusában minden bizonnyal ambivalens „ösztönösség” kategóri-ájával összefüggésben (lásd a „paráználkodás”, a „durva nászéjszakák” kifejezéseket).
Néhány évvel késõbb, 1925-ben Tamkó Sirató Károly is az ambivalens nevetés körén belül marad: utópiája nem teljesen naiv és egynemû, ide is betüremkedik a groteszk, ezúttal a gép és az ember egybegyúrása, együtt láttatása által:
Isten utódaival: a szabókkal
gyönyörûen vasalt, finom szövetû, világos ruhákba akasztatnám rá mindenki rongyos-ra a jókedvemet, hogy mosolyogtassa a földet a vígság és az elegancia.
Mindenkinek autóból csinálnám a lábát, és repülõgépbõl a karjait.
(Tamkó Sirató Károly: A gazdagság akarása)
A humorelméletek némelyikében magának az utópizmusnak egy sajátos formája is feltûnik nevetést keltõ tényezõként: a felnagyított szabadság elvérõl van szó. Arról, hogy egyéni elhatározásból megszûnik a determináltság, ledõlnek a korlátok, létrejön az ab-szolút szabadság világa.16 Az a kép, amelyet az irodalomtörténet kialakított az avantgárd-ról, gyakran emlékeztet egy effajta, túlfeszített szabadság bûvöletében élõ regényhõs áb-rázolására. Hiszen az avantgárd programja nagyjából egyszerre, robbanásszerûen kíván-ta eltörölni a korábbi mûvészetet, a társadalmi egyenlõtlenségeket, a nyelvi korlátokat, a mûvészeti ágak között mesterségesen felállított határokat, a kispolgári morált – és még lehetne sorolni, mi mindent. Ez (természetesen) nem sikerülhetett neki. Ha viszont az avantgárd nyelvi ambivalenciáira is odafigyelünk, a nyelv anyagában látni fogjuk, hogy az avantgárd reflektál saját gátjaira, azokra a problémákra, amelyek a teljes átalakulást akadályozzák. Utópista, de parodisztikus is: fenntartja a lehetõséget, hogy nevessen saját utópiáján. (Hogy saját dadaizmusával szemben dadaista álláspontra helyezkedhessen – idézhetnénk Richard Huelsenbecket.)
Tamkó Sirató Károly egyik nagyívû versében a test gyógyítói mûvészként jelennek meg. A vers vége itt is a jókedvhez kapcsolódik. A nevetés taréja nélkül a test, úgy látszik, nem teljes. A taréj az énképhez szükséges – mondtuk feljebb; végsõ soron az önreflexiónak van szüksége rá: a taréjra, a nevetésre.
Én mászkáltam a klinikákon ahol egy titkos szakszervezet
kavernákat bányásztatott a mellkasokba
15 Ez a Bartalis-vers nem szerepel a Deréky-féle avantgárd-olvasókönyvben, forrása: Bartalis János:
Ujjaimból liliomok nõnek. Válogatott versek. Kolozsvár, Kriterion, 2004.
16 L. például Balázs Sándor: A túlfeszített szabadság. In: Humor és filozófia. 117–118.
86 BALÁZS IMRE JÓZSEF
és az arcokra már kitûzte a sárga lobogót.
……….
Minden beteg állatokból
ti istenségtekhez könyörög a dal:
Egészséget!
Hiába fogadkozunk a csillagoknak hiába éneklünk zsoltárokat éjfélkor a szent pap ablaka alatt
és hiába fogadjuk meg hogy Szent Antal karimás fejét a bal mellünkre fogjuk tetoválni
egyedül ti segíthettek: Orvosok!
Nagy komponisták után játszotok billentyûkön: receptek.
A hátatok megett színes csöves
ezer tarka üvegû harmónium van: patikák.
A tudós könyvek homályából kijövõ ködök felett õsz professzorok dirigálják a mûtéteket.
………..
hízzatok kincsesedjetek hiszen mindenki szeret élni és hazudjatok reménybõl nyárfasort
kietlen útjaira annak ki sóvárogva tárja ki kezét az örökre elbújt patak felé ahol ti
a jókedvû egészség-vallás víg Keresztelõ Jánosai vagytok.
(Tamkó Sirató Károly: Himnusz az orvosokhoz)
87