8. A KÖZÉSAMAGÁNMúzeumok és privát intézmények szerepe a kortársművészeti kánon nemzetközi alakításában
112
...
nyú állandó és időszaki kiállításoknak. Már két évvel később beköltözött a méretes komp-lexum két további egységébe is, s ezt az új társintézményt – amelynek 2009/2010-ben a tízéves jubileumát számos rendezvénnyel ünneplik meg – immáron hivatalosabb módon, Museum für Neue Kunst névre keresztelték. A tágabb, alternatívabb „központ” helyett be-lebújtak a „múzeum” kényszerzubbonyába. Másrészt a konkrét médiaművészeti megjelö-lés helyett itt már csak egy általánosabb viszonyfogalom, az „új művészet” szerepel. A mú-zeum mentorai – egytől egyig világhírű német kollégák, az időközben elhunyt Heinrich Klotztól Peter Weibelig – tágabbra nyitották a kaput, s mindenféle „új” művészetet been-gednek, nem kívánják a médiaművészetet egy szakintézmény falai között gettósítani.
Létrejött egy szorosan együttműködő két intézményből – az összesen húszéves köz-pontból, valamint múzeumból – álló egység, amely a mai progresszív, de felelős múzeumi gondolkodást hivatott szemléltetni. Missziójában a passzív, utólagosan szemezgető múze-umhoz képest aktívabb központ, de egyben már múzeum is, annak minden tevékenységé-vel, a múlt megőrzésének a jövő iránti elkötelezettségével. Merítésében a médiaművészet-re fókuszál, tehát szakosodik, profilt épít, méghozzá a technikai és gondolati értelemben újító tendenciákat karolja fel, ám ezeket mégsem zárja össze csupán önmagukkal, hanem igyekszik egy tágabb műfaji kontextusban bemutatni.
Nagy vonalakban kész is a világszerte figyelemmel követett múzeumi modell: expe-rimentális, de elfogadja az intézményi keretek realitását; pozitív diszkriminációval segíti a műtárgypiacon nehezebben érvényesülő, költséges, nagy helyigényű, vagy egyéb okokból az alkotók számára nehezen létrehozható médiaművészetet, de azt integrálja egy tágabb, toleránsabb művészetfogalomba; s mindezt tudományos és ismeretterjesztő programjai révén hangsúlyosan diszkurzív, kutató, oktató, vitatkozó formában és kérdésfelvetések-kel teszi. A rövid küldetési vázlatból is kitűnhetnek az alapelvek: közgyűjteményi szerep a non-profit értékek szolgálatában (etikailag), jövőorientált kutatómunka az emberi ismere-tek és kreatív képességek kibontakoztatása érdekében (tudományosan), s mindezt a minél szélesebb nyilvánosság számára. A ZKM társintézményként kooperál a lőszergyárban el-helyezett designfőiskolával és városi képtárral is.
A sorokból remélhetőleg kiérezhető módon, sarkítottan, túl pozitívan bemutatott in-tézményben jókora meglepetés, hogy a kettős jubileum kiállítása száz év modern művé-szetét prezentálja baden-württembergi magángyűjteményekből. A kiállítás mindkét kulcs-eleme első pillantásra ellentétes az eddigi programpontokkal. A médiaművészeti központ már ennyire konzervatív lett, hogy kortárs médiaművészet helyett nézőcsalogató modern művészeti kasszasiker tárlatra hív? És hová tűnt a közgyűjteményi elkötelezettség: a ki-emelt jubileumi nyilvánosságot arra használja fel a múzeum, hogy a tartomány privát kol-lekcióit reklámozza?
ÉSAMAGÁNMúzeumok és privát intézmények szerepe a kortársművészeti kánon nemzetközi alakításában
Kevésbé kiáltó az ellentmondás, ha az intézmény történetének egy újabb elemét hoz-zátesszük: a ZKM részeként már 1999 decemberében a Museum für Neue Kunst kifejezet-ten azzal a céllal nyílt meg, hogy Baden-Württemberg magángyűjteményeinek nyújtson nyilvánosságot. A ZKM két intézménye között ez immár a harmadik eltérés – központ helyett múzeum, szűken vett médiaművészet helyett tág „új művészet”, és szikár közin-tézményi profil helyett a magán- és a közszféra együttműködése. Ha a jubileumi tárlat huszadik századi fókuszát is idesoroljuk, akkor a jövőorientált kortárs helyett a történeti modern program a negyedik különbség.
Bíráló olvasatban mindez igazi klasszicizálódás, egy újító küldetés konzervatív erózi-ója. Egy az elmúlt száz év megannyi esetéből, ahogy avantgárd irányzatok és intézmények kifulladtak és a polgári világ provokátorából annak kiszolgálójává lettek. Ám kevésbé se-matikus és prekoncepciózus nézőpontból árnyaltabb képet kaphatunk a karlsruhei folya-matról. A médiaművészet integrációját egy nagyvonalúbb művészetfogalomba már előny-ként értelmeztük a túl szűk, elit szakosodás meghaladása révén; másrészt ez a múló idő egyszerű velejárója, ahogyan a médiaművészet egy külön inkubátorban táplálandó kísér-letből szélesen elfogadott kortárs trenddé vált. Ehhez kapcsolódott a múzeumi funkciók beépítése, hiszen az intézmény önnön múltját, a felkarolt médiaművészet gyerekkorát ta-gadta volna meg, ha nem gondozza múzeumi keretben a korai médiaműveket.
Innen már csak egy lépés a harmadik kérdés, a hangsúlyok óvatos eltolása egy har-sányan kortárs programtól a modern művészeti háttérig. Amint a médiaművészet maga is történettel rendelkező fejezetté vált, elfogadható, sőt kívánatos lett, hogy ne a semmi-ből felbukkanó, hanem a modern előzményekhez szervesen illeszkedő anyagként szem-léltessék. A kortárs művészet rendre átesik a váltáson a múlt meghaladásától nemsokára ugyanebbe a múltba való beilleszkedési vágyig.
Marad a magángyűjtemények beemelésének dilemmája. A német tartományok gaz-dasági, kulturális ereje egy-egy európai országénak felel meg, s a föderatív szerkezetben a kulturális önállóság révén a tartományok törekszenek is az önálló nemzetközi identitásra.
Baden-Württemberg az egyik leggazdagabb német terület, az itteni privát kollekciók to-vább erősítik a hírét, turisztikai vonzerejét: banális érdekközösségről volt szó a Museum für Neue Kunst létrehozatalakor, hogy a gyűjtők nyilvánosságot, a fenntartó közszféra pe-dig konvertibilis kulturális valutát kapjon.
Egy induló intézménynél közpénzből törzsgyűjteményt varázsolni megfizethe-tetlen lett volna, másutt is gyakran nyúlnak ezért a „gyűjtők múzeuma” megoldáshoz.
Karlsruhéban öt kollekcióval indult együttműködés. Idővel néhányan inkább önálló intéz-ményeket hoztak létre, míg újabbak társultak; ma több olyan is akad, amelyik fenntart egy részleges kooperációt a ZKM-mel, miközben saját múzeuma nyílt. E kettős modellre
8. A KÖZÉSAMAGÁNMúzeumok és privát intézmények szerepe a kortársművészeti kánon nemzetközi alakításában
114
...
Christian Boros nagyrészt már Berlinben látható gyűjteménye a legismertebb példa. A le-tétek ilyen fluktuációját lehet elhamarkodott házasságok és botrányos válások sorozata-ként beállítani, de reálisabban nézve egy kölcsönös tanulási folyamatról van szó.
A múzeum és a gyűjtők – közöttük egyre több eleve intézményi, céges, tehát nem magánszemélyi egység – megismerik egymás elképzeléseit, s ezek változásával újabb és újabb helyzeteket teremtenek. Mindaddig, amíg egy gyűjtő nem célzottan kihasználja a múzeumi nyilvánosságot saját anyaga értékének növelésére, majd utóbb piaci értékesítés-re, ezt a folyamatos iterációt nem is érdemes csupán a hangzatos kritika kedvéért támad-ni. A jubileumi kiállítás a ZKM saját gyűjteményét hat letéti anyaggal kombinálja, vagyis a nagyjából féltucatnyi külsős résztvevő a tartomány gyűjtői közül állandó számnak tekint-hető, csupán a nevek változtak. A modell működik, az egyes résztvevők mozgását termé-szetesnek, akár pozitívnak is vélhetjük.
Ha egy kollekció először egy nagyobb, szakmailag vezetett közintézmény keretein be-lül szerepel, majd az itt szerzett tapasztalatai alapján lép tovább önálló magánintézményi forma felé, azt kár cserbenhagyásként elítélni. A ZKM közfunkciót lát el azzal is, ha kiin-dulópontként szolgál az intézményi háló szélesedéhez. Baden-Württemberg jócskán pro-fitál abból, hogy egy magángyűjtemény egy múzeumi liaison után saját, nyilvános lábakra áll. A múzeum ebben a szerepben iskola: ne csak a művészek érezhessék alkotóhelyüknek és a látogatók a vizuális nevelés helyszínének, hanem a gyűjtők is tudatosodási gyakorló-pályának. A Museum für Neue Kunst létrehozása önmagában elismerés volt a tartomány gyűjtői felé, s az önállósuló kollekciók új példát mutatnak a többi gyűjtőnek, művészettá-mogató cégnek az amatőr státuszból történő elmozdulásra. Nem kell ebben a munkameg-osztásban a múzeumot önzetlen, akár áldozati szerepben feltüntetni, hiszen tudjuk, az adott közcélhoz (erősödjön Baden-Württemberg pozíciója a kortárs művészet nemzetközi kánonképzésében) tudatosan ezt az eszközpárosítást rendelték hozzá: a köz adja az inf-rastruktúrát és a know-how-t a múzeum révén, míg a magánoldal adja a gyűjteményeket.
Egyik felet sem szabad piedesztálra állítani vagy álszent módon csupa magasztos in-dokkal fényezni, de vélt egyoldalú haszonszerzésért sem illő csepülni bármely résztvevőt.
A két oldal egymásra utalt, ezt felismerték, s együttműködnek. A Museum für Neue Kunst létrejöttének egyik oka a tartomány gazdagsága magángyűjteményekben, egyszersmind a múzeum működésének egyik következménye is az, hogy e kollekciók közül egyre több – például a waldenbuchi Museum Ritter, a sindelfingeni Schauwerk, vagy az eberdingeni Kunstwerk – már önálló intézményi keretet tart fenn.
E művészeti háló közgyűjteményei és magánintézményei a jövő közös kulturális örök-ségét gyarapítják. Áttételesen még az etikailag megkérdőjelezhető egyéni haszon is hoz-zájárulhat ehhez. Ha egy tulajdonos felmondja letétjét, s a többéves múzeumi szereplés
ÉSAMAGÁNMúzeumok és privát intézmények szerepe a kortársművészeti kánon nemzetközi alakításában
nyomán felértékelődött alkotásait profittal értékesíti, a közszférát ért veszteség és arcul-csapás hosszabb távon megtérülhet a műgyűjtés népszerűsítése révén. A médiavisszhang és az anyagi haszon reménye új szereplőket vonz a művészeti arénába, s még ha közöttük további szerencselovagok akadnak is, tevékenységük mobilizálni fogja a művészeti szcé-nát, illetve a nagy számok törvénye alapján igenis akad majd közöttük olyan, akiben kifej-lődik egy valós együttműködési készség a közgyűjtemények felé.
Németországban igen elterjedt a múzeumok és a magángyűjtők itt vázolt vagy hason-ló kooperációja, s ezt kétségtelenül számos csahason-lódás, feszültség, komoly konfliktus, visz-szaélés árnyalja. Aki azonban ezért a magán- és a közszféra különválasztását követeli, az nemcsak kiöntené a fürdővízzel a gyereket, hanem az okokat sem elemezte körültekintően.
A kortárs német művészet mai nemzetközi sikere ugyanis nem kis részben éppen ennek a – súrlódásokkal teli, de igen sokrétű – együttműködésnek köszönhető. Azért hajlik oly sok gyűjtő az eladásra, mert ez a vegyesen köz- és magán intézményrendszer látványosan javí-totta a német, sőt a német tulajdonban és kontextusban lévő nemzetközi művészet szak-mai és anyagi értékét.
S e sikernek a múzeumok és a szakemberek is örülnek! Az ideális az lenne, ha az ilyen szimbolikus és materiális értéknövekedés nem váltana ki piaci reakciókat, ám ezt önellent-mondás elvárni, hiszen a siker egyik eleme éppen a magánérdek bevonása, mozgósítása volt, és akkor a magánérdek negatívumaival is számolni kell.
Hasonló ez a korábban említett más dilemmákhoz is. Ha egy kísérleti intézmény tar-tós és pozitív visszhangot vált ki, akkor előbb-utóbb számolni kell a konzervatív rutinok megjelenésével, hiszen a siker maga váltja ki az igényt a hagyományos, taxonómiai jellegű működésre. Ugyanígy, ha a médiaművészet áttörését üdvözölte a szakma, akkor álszent-ség azon meglepődni, hogy intézménye fel akarja adni kizárólagos profilját egy tágabb, összművészeti irányért, hiszen már nincs bizonyítási, (anti)diszkriminációs kényszere.
A folyamat része a tanulás is. A magán- és a közfunkciók sokat kritizált, mégsem ha-szontalan kölcsönhatásának ismert német példája a Ludwig-gyűjteményé. A házaspár a hatvanas években kezdett műalkotásokat vásárolni, sokféle kitérő mellett egyre inkább kortársi merítéssel. A mindenféle szakmai skatulyán át, vadul növekvő kollekció nem kö-vetett semmiféle szisztematikus múzeumi szempontrendszert, utóbb mégis számos mú-zeum, egyenként is igen eltérő intézmények kiindulópontja lett. 1970-ben nyílt meg az első kiállítótér, a Neue Galerie – Sammlung Ludwig Aachenben (ahol az időközben létre-hozott alapítvány mindmáig működik).
Az első lépés még csak a nyilvánosság volt, a múzeumi forma adaptálása később kö-vetkezett Kölntől Bécsen át Budapestig, két kisebb tengerentúli lerakattal Havannában és Pekingben. Az egyes múzeumokban közös, hogy törzsanyaguk magán viseli a
Ludwig-8. A KÖZÉSAMAGÁNMúzeumok és privát intézmények szerepe a kortársművészeti kánon nemzetközi alakításában
116
...
gyűjtemény szubjektív arányait, túlsúlyait és hiányosságait, de kollekciójukat már mind maguk bővítik egyéni felfogás szerint; működésük, kiállítási programjuk is eltérő, együtt-működésük minimális. A név és a gyűjtemény bizonyos közös fókuszán túl igazából nincs szó valós múzeumi hálózatról.
A Ludwig-történetet sokféle kritika érheti akár emiatt, akár a Peter Ludwig által ösz-szemosott politikai, gazdasági és művészeti ambíciók, akár önmagában a megalomán jel-leg, a kortársművészeti szcénára történő túlzott rátelepedés miatt, de tény, hogy itt is egy folyamatos kísérletnek lehetünk tanúi: az egyes városok, országok egyéni sajátosságaik szerint kötöttek, kötnek intézményi kompromisszumokat Ludwigékkal, illetve ma már az alapítványukkal.
A karlsruhei példában egy adott közintézményi keret keres változó magángyűjte-ményi tartalmakat, míg a Ludwig-gyűjtemény fordítva, maga osztódik, eltérő intézmagángyűjte-ményi feltételeket kényszerít partnereire, illetve fogad el különböző közintézményi együttmű-ködésekben. Meg lehet róni a Ludwig-megállapodások aránytalanságait, hibáit, csak ne fe-ledjük el, hogy a Ludwig-alapítások nélkül az érintett közel tucatnyi központ egyikében sem lenne akár csak megközelítően jelentős nemzetközi modern és/vagy kortársművésze-ti múzeum. S e modellek különbözőek, önmagukhoz képest is változnak: fejlődnek, és más intézményeknek is tanulságokat kínálnak.
A legnagyobb változáson az eredeti aacheni helyszín esett át. A galéria 1991-ben új helyre, egy volt ernyőgyár felújított épületébe költözött, s felvette a ma is használatos Ludwig Forum für Internationale Kunst nevet. „Galéria” helyett „fórum”, de nem „mú-zeum”! Peter Ludwig haláláig (1996) megmaradt a gyűjtés igen széles és állandóan változó globális kitekintése, extenzív jellege, a kiállítások is a kortárs művészet rendre új jelensé-geit igyekeztek reflektorfénybe helyezni. A „fórum” jelleg még az ezredfordulón is érzékel-hető volt: a kiállítások új országokat és régiókat karoltak fel, egyfajta intézményesült pri-vát kulturális politikát folytattak nemzetközi megfontolások mentén.
Ennek hátránya az esztétikumban vált lemérhetővé: Aachenben a művészeti érték helyett a közéleti tudatformálás lett egyre markánsabb. Fórum volt ez, de inkább kultu-rális világpolitikai, mint művészeti. Mára ez jócskán megváltozott. 2003-ban elbúcsúzott az alapító igazgató, s az új vezető a szakmai szempontokat igyekszik érvényesíteni. Át is nevezhetnék az intézményt – immár joggal múzeumnak. A kiállítási program és a gyűjte-ményfejlesztés középpontjában a művészi teljesítmény áll, s erősítik a kapcsolódó múzeu-mi funkciókat is, a restaurálástól a múzeumpedagógiáig.
A múzeumot bemutató új kötet (2007) egyenlő teret szentel a törzsgyűjteménynek (amelyen belül az eredeti Ludwig-adományok már csak igen kis százalékot képviselnek) és a múzeum aktivitásainak, ezzel is hangsúlyozva az intézmény növekvő
függetlensé-ÉSAMAGÁNMúzeumok és privát intézmények szerepe a kortársművészeti kánon nemzetközi alakításában
gét az alapító gyűjtőtől, gyűjteményétől. A ma ötvenéves aacheni történet így a fokozatos professzionalizálódás esete.
A hatvanas évek lelkesedést és hozzáértést, nagyipari vagyonosodást és művészet-történészi végzettséget ötvöző, öntörvényű gyűjtője előbb nyilvános kiállítóhelyet, majd nemzetközi szerepet ambicionáló fórumot hoz létre; halála után ennek működése tovább változik, de egy ideig még az eredeti, a művészettel a világ véleményét formálni kívánó akarat határain belül, míg mostanra körvonalazódik egy minél inkább szakmai küldetés.
Az intézmény lassan levált alapítójáról. S ha a karlsruhei áttekintésben értéket tulajdoní-tottunk a ZKM közintézményi praxisából külön, önálló intézményi lendületet merítő ma-gángyűjteményeknek, akkor a fordított aacheni Ludwig-történetben is fogadjuk el azt a logikát, ahogyan egy individuális gyűjtő előbb intézményesült, majd fóruma fokozatosan adoptálta a múzeumi normákat, s szakmai szervezetté vált.
E viszonyrendszer további pontjaira adott rálátást egy 2009-es ausztriai kiállítás.
A gyűjtés szempontjai – hirdette a cím Klosterneuburgban, s a filozófus Stephan Schmidt-Wulffen, a bécsi Képzőművészeti Akadémia rektora éppen a Ludwig-történet feleleveníté-sével indítja katalógusbeli írását. A kölni (a legjelentősebb) Ludwig Múzeum ma is regnáló igazgatója, a széles befolyásáért félt és támadott Kasper König hivatalba lépése után azzal fejezte ki elégedetlenségét a rendelkezésére álló Ludwig-gyűjtemény hiányosságai, egye-netlensége fölött, hogy az állandó kiállításba hatvanhét kölcsöntételt helyezett be (mű-vészektől, galériáktól, egyéb kollekciókból), s ezek megvételére szponzort keresett. Hoz-zátehetjük, ilyesmi a budapesti Ludwig Múzeum esetében is előfordult: éppen a múzeumi jelleg erősítésére, a Ludwig-adomány és letét nemzetközi anyagának kiegészítésére a mú-zeum és a magyar kulturális kormányzat hazai kortárs alkotásokból listát állított össze 1996-ban, s vállalatoktól igyekeztek pénzt szerezni a vásárlásokra. Egyik akciónak sem lett átütő sikere, s a múzeumi gyűjtemények alighanem örökké foghíjasak is maradnak.
A két fő ok a forráshiány és a kortárs művészet fogalmának, műfaji és nemzetközi határai-nak kiszélesedése, egy szűk, egységes kánon kijelölésének lehetetlensége. Megdrágult és rendkívül tággá vált az a kör, amit ma globálisan gyűjtésre méltónak tekintenek; s a kurá-torok ízlése, véleménye is a modern művészet viszonylag szigorú, didaktikus, tudományos kánonjához képest szubjektívebb, széttartóbb lett.
Műfaji, tartalmi, földrajzi és több más értelemben annyira kibővült a relevánsnak te-kinthető kortárs művészet köre, hogy abból egy reprezentatív globális merítést egyetlen intézmény sem célozhat már meg. Minden múzeum profilt keres, így viszont elkerülhetet-len, hogy egy új igazgató, egy új szempont, a fenntartók, a szakma, a közönség új elvárásai rendre hiányokra vetnek fényt. Az intézményrendszer eközben annyira erőssé vált, hogy a szaporodó múzeumok és egyre tőkeerősebb magángyűjtők kereslete gyorsan felviszi a
ga-8. A KÖZÉSAMAGÁNMúzeumok és privát intézmények szerepe a kortársművészeti kánon nemzetközi alakításában
118
...
lériák által már fiatalon menedzselni kezdett művészek árait, nem beszélve a befutottaké-ról. A hiányok pótlása finanszírozhatatlanul költséges.
A múzeumi kánonképzés e két, összefüggő mai jellegzetességén, a szubjektíven tág és a drága mivoltán lehetett elgondolkodni az ausztriai tárlaton, ahol a házigazda Essl Múze-um egyenként kettőszázezer eurót biztosított tíz felkért múzeMúze-umnak kortárs művek vásár-lására. Az eredetileg „Director’s Choice” (az igazgató választása) munkacímen folyó projekt-be az Essl Múzeummal máskor is együttműködő intézmények közül igyekeztek arányosan kiválasztani a résztvevőket. Elismert „nyugati” központok (mint a Tate Liverpool és a dá-niai Louisiana Modern Művészeti Múzeum) mellé indiai és japán új kortárs intézmények, sőt két kiemelkedő kelet-európai szereplő, a łódzi Muzeum Sztuki és az éppen 2009-ben hatalmas új épületbe költözött zágrábi Kortárs Művészeti Múzeum is meghívást kapott.
A vásárláshoz semmilyen megkötés nem társult – kivéve, hogy a vételek az Essl Múzeum tulajdonába kerülnek. A múzeumok megkapják a műveket tartós letétként, tehát az állan-dó kiállításukra vásárolhattak, de tulajdoni és hosszú távú értelemben az osztrák félnek.
A házigazdával együtt összesen tizenegy múzeum vételeiből a kiállításon kitűnt, hogy volt, aki kizárólag hazája alkotóitól vásárolt: a pénzkeret elköltésében kiemelt szempont-ja volt, hogy nemzeti kortárs művészete bekerüljön egy osztrák intézménybe; míg mások erre egyáltalán nem figyeltek. Bizonyos vételek tekintettel voltak az Essl Múzeum hatezer tételes törzsanyagának már meglévő karakterére, mondván, mégis az ő pénzüket költik, s hosszabb távon nekik kell majd használni a műveket; míg más igazgatók fordítva speku-láltak, s olyan szerzeményeket lobbiztak be az Essl Gyűjteménybe, amelyek másként alig-ha bukkannának fel ott. Az írásos indoklásokból kivehető, hogy néalig-ha tényleg értékelték a szponzori felajánlást és a saját állandó kiállításukra vágyott műveket vették meg, hiszen ritka lehetőség, ha a tartós letétet maga választhatja meg a múzeum.
Mivel az Essl Múzeum magánintézmény, az akció úgy is interpretálható, hogy a köz-gyűjtemények éves akvizíciós költségvetésénél sokszorta vastagabb pénztárcával bíró osztrák múzeum nagyvonalú igyekezett lenni, fel kívánta hívni a figyelmet a múzeumi és a magánszféra együttműködésének fontosságára. A gyűjtés szempontjainak
Mivel az Essl Múzeum magánintézmény, az akció úgy is interpretálható, hogy a köz-gyűjtemények éves akvizíciós költségvetésénél sokszorta vastagabb pénztárcával bíró osztrák múzeum nagyvonalú igyekezett lenni, fel kívánta hívni a figyelmet a múzeumi és a magánszféra együttműködésének fontosságára. A gyűjtés szempontjainak