százéves, romantikusan historizáló épületben található Queensben. 1976 óta kortársmű-vészeti központként működik, többéves felújítása éppen 1997-ben lett készen. A nagy alapterületű, a téglafalak révén barátságos külsejű PS1 azonban hiába volt csupán néhány metrómegállóra a MoMA-tól, jellegében radikálisan különbözött tőle.
A manhattani múzeum a legdrágább üzletektől, a Breakfast at Tiffany’s és más kultfilmek helyszínétől néhány lépésre található, míg Queensben, a PS1 környékén sötéte-dés után már nem ajánlatos drágább retiküllel utcára menni. A MoMA belülről is egy tel-jesen más világot képviselt: hófehér külső fala, hidegen előkelő üvegfelületei, kényelmes mozgólépcsője, semleges acélvázai a magasan képzett, nemzetközi-urbánus művészetra-jongók otthonává tették, akik Paul Cézanne vagy Barnett Newman vásznai előtt róják le áhítatukat. A PS1 inkább alternatívnak nevezhető, vállaltan provokatív kiállításain csak nagy ritkán függ festmény a falon, dominálnak a művészet tárgyiasulását kikezdő installá-ciók, objektek, a polgári ízlést provokáló szubverzív, társadalomkritikus projektek.
Aligha lehetett ilyen kis távolságon belül két ennyire különböző művészeti intéz-ményt elképzelni. A MoMA a modern művészet, az ezredfordulóra már jócskán klasszikus modernné, történeti kategóriává érlelődött avantgárd izmusok kánonképző elitközpontja, míg a PS1 a kísérleti kortárs művészet szakmailag jegyzett, de szélesebb körben ismeret-len, a progresszív rétegkultúrához sorolható, és a közpénzből történő fenntartása miatt ál-landó anyagi gondokkal küszködő központ. A szaksajtóban azonban cikkek sora harangoz-ta be, hogy a felújítás után újonnan megnyílt PS1 és a harmadik nagy átépítése előtt álló MoMA együttműködésre készül, netán egyesül; a pletykák szerint a MoMA mint nagyhal
„lenyeli” a kishalat.
Ilyen látványos „ellenséges felvásárlásra” ugyan végül nem került sor, de másfél év-vel később, 2000-ben a két intézmény valóban megállapodást írt alá. A PS1 művészeti függetlensége megmaradt, de szervezetében a MoMA lett a meghatározó, az egyetlen ún.
„corporate member”. A nagy múzeum szerzett magának egy filiálét: nem olvasztotta azt be, nem is idomította annak programját a sajátjához, hanem ügyesen kiegészítette saját klasz-szikus modern profilját egy experimentális kortárs éllel. Érdekei szerint úgy döntött, hogy nem áldozza fel történeti modern anyagának nemesen előkelő auráját, és a saját készülő át-építését úgy bonyolítja, hogy megújuló épülete még versenyképesebb legyen a kasszasiker-kiállítások globális versenyében; egyszersmind bevonta tevékenységi körébe a radikális kor-társ művészetet is, kivédve azok támadását, akik szerint a MoMA már konzervatívvá vált.
A történelem utolérte a MoMA-t. 1929-ben éppen azért hozták létre, hogy külön helyszínen, a klasszikus művek nehézkességétől megkönnyítve, a legújabb modern (akko-ri kortárs) irányzatokra szakosodjon. Bő fél évszázaddal később a MoMA maga lett klasz-szikus, és egyre nehezebbé vált a modern és kortárs anyag közös kezelése, bemutatása.
4. KORTÁRSUNK-EAMODERNMŰVÉSZET? Jelenkori művészettörténet a tengerentúl múzeumaiban
52
...
A PS1 az egykori MoMA utódja. Mivel elsődleges feladata nem a gyűjteményezés (nincs saját kollekciója), nagyobb kockázat nélkül állíthat ki különböző mai trendeket; s ebből majd az idővel letisztuló, feltehetően tartós értékű művészeket beemelheti a MoMA a ma-ga kollekciójába. Ilyen munkamegosztás hetven évvel ezelőtt a MoMA létrehozóitól sem volt idegen: úgy képzelték, a MoMA avantgárd anyagából a szakmai szűrőn átmenő alko-tások idővel a Metropolitan Museum gyűjteményébe kerülnének. Ez bevált modell volt. A Louvre és a Musée du Luxembourg, vagy éppen a Szépművészeti Múzeum és az Új Magyar Képtár között hasonló kooperáció működött egy időben. A MoMA végül azért nem közös-ködött a Mettel (Metropolitan Museum of Art) 1953-tól kezdve, mert 1934-től folyama-tosan jelentős magángyűjteményeket kapott ajándékba, s így saját kollekciója a modern szegmensben elsőrangú lett. De küldetésében megmaradt az alapító igazgató, Alfred H.
Barr víziója a torpedóról, amely mindig elsőként szeli az új vizeket. Ezt az örök-avantgárd missziót hivatott most a PS1 teljesíteni, míg a MoMA felmérte, hogy gyűjteménye és fő-épülete tulajdonképpen már annyira klasszikus, mint egykoron a Metropolitané volt.
A három intézmény így megtestesíti az alaptípusokat. A legidősebb, a Metropolitan egy enciklopédikus múzeum, amelynek régészeti, etnográfiai, klasszikus művészeti gyűj-teménye olyan jelentős, hogy igazi kortárs programra nincs lehetősége. Foglalkozik 1945 utáni művészettel, de csak éppen annyira, hogy a művészet folyamatosságát a jelenig fenn-tartsa. Értelemszerűen nem tekinti feladatának kísérleti folyamatok felkarolását – viszont annál nagyobb rangot jelent a kiválasztott kevés kortárs (post-war) művésznek, ha beke-rülnek a kollekcióba; hiszen ez azt sugallja, az adott alkotó vagy irányzat ugyanúgy örök érvényű lesz, mint a Met előcsarnokából közvetlenül nyíló ókori szárny.
A MoMA az időrendet tekintve a második típus: egykor kortársnak indult, mára a modern kánon egyetemesen meghatározó erejű alakítója. Modellképző a szerkezetében is, például a képzőművészet mellett a design és a film egyenrangú kezelése révén. A leg-frissebb kortársakról sem mond le, de ezeket már nehézkesebben integrálja. Itt jut szerep-hez a harmadik, legfiatalabb intézmény, a PS1, amely a kortárs művészet inkubátorának tekinthető. Pontosabban lassan az is megkérdőjelezhető, vajon a legfrissebb kortárs mű-veknek valóban ideális melegháza-e a PS1, vagy időközben már a médiaművészet új felté-teleket, új szemléletet kíván. Csak idő kérdése, hogy a PS1 is klasszicizálódik, és a mostani vagy a jövendő kortárs művészet új intézményi keretet vív majd ki magának. A „kortárs művészet” és a neki megfelelni kívánó „kortárs intézmény” viszonyfogalmak, időről időre elmozdulnak. Nincs is semmi rossz az eddigiekben leírt változásban; egyszerűen azt kell belátnunk, hogy művészet nincs önmagában, hanem mindig a születésének, bemutatásá-nak, archiválásábemutatásá-nak, taxonómiájának intézményi hálójában, történetileg adott kondíciói között létezik.
AMODERNMŰVÉSZET? Jelenkori művészettörténet a tengerentúl múzeumaiban
Amerika-szerte több párhuzamot találunk az egyes típusokkal. A Metropolitan uni-verzális gyűjteményében meghúzódó igényes, de nem újító jellegű kortárs válogatás (absztrakt expresszionizmus, pop art, hard-edge és color-field painting) hasonlít a keleti országrész vezető múzeumaiéhoz (Boston Museum of Fine Arts, illetve a National Gallery Washingtonban és az Art Institute Chicagóban). A nyugati parton erős a nemzetközi sú-lyú, mindazonáltal helyi, kaliforniai művészek jelenléte is, például a Chicagótól nyugatra fekvő országrész legnagyobb klasszikus múzeumában, a LACMA-ban (Los Angeles County Museum of Art), amely 2007 végén költözteti kortárs anyagát új épületbe, a Renzo Piano által tervezett Broad Contemporary Art Museumba, ahol a név a kortárs kollekcióját oda-ajándékozó gyűjtőt jelöli. Ez esetben tehát egy enciklopédikus nagy múzeumból kiválik a jelenkori anyag: szigorúan nézve elveszik majd a közvetlen kapcsolat a művészet történeti fejezetei és a kortárs szegmens között, de cserébe az élőművészeti válogatás egy sztárépí-tész által jegyzett önálló helyszínt, továbbá nagy magángyűjteményi kiegészítést kap.
A MoMA párhuzamai már bonyolultabb eseteket adnak. Népszerűségét mutatja, hogy Kaliforniában a nevét is átvette az SFMoMA, a San Francisco Museum of Modern Art, amely-nek Mario Botta svájci építész olyan kvázi-szakrális szimbolikát tervezett, hogy templom-toronyra emlékeztető süvegével a mai művészetzarándokokat hívja már messziről. Washing-tonban a modern és kortárs művészet központja a litván származású gyűjtőről és donátorról elnevezett Hirschhorn Museum of Art – a múzeumi sétányon, a Mallon átellenben az előbb említett Nemzeti Galériával –, amelynek ugyancsak karakteres épülete (felavatták 1974-ben, Gordon Bunshaft tervei alapján; az eredeti, egészen más terveket még a harmincas években Eliel Saarinen készítette) hűen tükrözi a szobrok nagy arányát a gyűjteményben.
Bár ez a műfajiarány-kérdés nem a most tárgyalt múzeumi alaptípusokhoz tar-tozik, érdemes annyit előrebocsátani, hogy a plasztikai alkotások más amerikai múzeu-mokban is kiemelt helyet kapnak. Míg Hirschhorn kedvence, Alberto Giacometti ma már modern klasszikusnak tekinthető, addig Minneapolisban az amúgy is gazdag jelenkori kí-nálatot nyújtó Walker Art Center önálló Sculpture Gardent tart fenn. Dallasban 2003 vé-gén avatták fel az átfogó művészeti múzeum tőszomszédságában a finanszírozójáról el-nevezett Nasher Sculpture Centert. Ez a két és fél hektáros szabadtéri, illetve részben – szintén Renzo Piano tervei szerint – zárt terű múzeum Alexander Caldertől Magdalena Abakanowiczig mutatja be a modern és kortárs plasztika útjait. A realitások jegyében es-sen szó egy ilyen projekt anyagi vonzatairól is: a MoMA közel egymilliárd dolláros leg-utóbbi átépítéséhez képest a dallasi hetvenmillió dolláros költségvetés szerénynek tűnhet.
De vegyük figyelembe, hogy még a legnevesebb kortárs sztárművészek legjobb(nak tar-tott) művei is félmillió–egymillió dollár között szerezhetőek meg, vagyis Nasher úr a dal-lasi múzeum helyett elvileg mintegy száz kiemelkedő értékű művel gyarapíthatta volna
4. KORTÁRSUNK-EAMODERNMŰVÉSZET? Jelenkori művészettörténet a tengerentúl múzeumaiban
54
...
kollekcióját. Ehelyett múzeumot épített, és gyűjteményét is ajándékba adta – hogy milyen motivációk alapján, arról később még szó esik. A szobrászat népszerűségéhez fűzzük itt hozzá, hogy még jobban kortárs szemléletűek azok az alapítványok, egyszemélyi múzeu-mok (artist’s museum, one-man museum), amelyek a minimalizmus – nevével ellentétesen óriási – objektjeit, plasztikai szekvenciáit nagy kiterjedésű, részben szabadtéri helyszíne-ken mutatják be; ilyen például a Donald Judd örökségét kezelő alapítvány Texasban.
Visszatérve alapkérdésünkhöz, a MoMA programjához megítélésem szerint a New York-i Guggenheim Múzeum működése áll(t) a legközelebb. A modern művészet keltezésé-ben egyik sem megy vissza az impresszionistákig, hanem mindketten a korai huszadik szá-zad radikalizmusával, az izmusokkal, kiemelten az absztraháló törekvésekkel, a formalis-ta avantgárddal bonformalis-tanak zászlót. A Guggenheim eredeti neve Museum of Non-Objective Art volt, alapításának éve (1937) is egybeesik a MoMA gyerekkorával (1929–1939, amely időszak alatt a MoMA helyszíne háromszor változott, programja is igen képlékeny volt).
Szintén közös pont a magángyűjteményi adományok sorsfordító szerepe: amint a MoMA Lillie P. Bliss és mások kollekciói, úgy a Guggenheim Justin Tannhäuser gyűjteménye és példájának követői révén halmozott fel olyan fontosságú törzsanyagot a modern művé-szet kánonából, ami miatt fokozatosan modern szakmúzeummá vált. A siker nyomán a Guggenheim ugyanazzal a kihívással szembesült: a hatvanas–hetvenes évektől kezdődően a kortárs művészet markánsan különbözik a moderntől (hiszen programszerűen azzal vi-tatkozva, legalábbis arra reflektálva jött létre), és éppen a túl jó, dominánsan erős modern anyag késztette a Guggenheimet is radikális lépésre a jelenkori művészethez való viszo-nyában. Terjeszkedni kellett; ugyanazon a helyszínen nem igazán lehet bemutatni a ha-gyományos képformához végeredményben hűnek maradó korai avantgárdot és a mű tár-gyiasságát lényegileg kikezdő későbbi kortárs művészetet.
Emlékezzünk: azon opció, hogy a Guggenheim ne foglalkozzon a kortárssal, hanem csak a modern trezorja maradjon, a MoMA-hoz hasonló elemi okból nem volt választható;
ezzel a múzeum elárulta volna egykori úttörő hivatását. S amint a MoMA a PS1 felé lépett, úgy a Guggenheim – jóval korábban és radikálisabban – már a nyolcvanas évektől kezd-ve új helyszíneket vadászott magának. Radikalizmusát sok tényező mellett az mozgat-ta, hogy otthona – szemben a MoMA jellegzetes, de alapjában funkcionalista épületével – egy igazi műalkotás. Frank Lloyd Wright csigavonalú álomépülete már a modern gyűj-temény bemutatását is rendre megnehezítette, s a kortársak számára végképp csak rit-kán alkalmas. A Guggenheim tehát kettős házon kívüli lépésre szánta el magát: Giuseppe Panza di Biumo észak-olaszországi gróf, kortársgyűjtő világszínvonalú minimalista kol-lekcióját vétel, ajándékozás és egyéb együttműködés révén megszerezte (tehát már a je-lenkori gyűjtemény kiépítésére sem a New York-i Guggenheimben rendezett kiállítások
AMODERNMŰVÉSZET? Jelenkori művészettörténet a tengerentúl múzeumaiban
kapcsán adódó szerzeményezési lehetőségeket használták fel), valamint elkezdett egy glo-bális Guggenheim-múzeumi hálózatot létrehozni, amelynek állomásai között utaztatja sa-ját maga és partnerei anyagának változó összetételű kiállításait. E programnak két szintje van: egyrészt a Guggenheim márkanév ma öt intézményt fémjelez (New York, Bilbao, Ber-lin, Velence és Las Vegas; feltehetően az Egyesült Arab Emírségekben jön létre a következő szatellit-múzeum), másrészt a Guggenheim kooperál a szentpétervári Ermitázzsal és a bé-csi Kunsthistorisches Museummal kiállítások létrehozásában.
Hogy e két utóbbinak semmi köze a kortárs művészethez? Éppen erről van szó!
A Guggenheim úgy tartotta meg a kortárs aktivitását a magángyűjteményi akvizíciók és a külsős helyszíneken (főleg Bilbaóban és Berlinben – mindkét helyen 1997 óta –, továbbá a Manhattan SoHo negyedében korábban fenntartott, ma már bezárt filiáléban) rendezett kiállításokkal, hogy közben a múzeum imázsa nem csúszott el a kortársművészeti réteg-kultúra felé, hanem a klasszikus modern kasszasiker-kiállítások segítségével partnere tu-dott maradni a szentpétervári és bécsi két univerzál-múzeumnak is. A Guggenheimről ma éppúgy asszociálja a közönség a brutális művei miatt utálkozva szeretett, a múzeum által befuttatott sztár, Matthew Barney nevét, mint a divat, a reklám, a brand design felé ka-csingató kiállításokat (Harley Davidson, Armani) és a klasszikus mega-sikertárlatokat.
Íme, a mai múzeumi marketing, magas stratégiai szinten, egy multinacionális vállalat vagy egy profi diplomáciai testület fegyvertárával! A Guggenheim e tekintetben megelőz-te a MoMA-t: helyszín- és partnerhálózata révén egyaránt kulcsfontosságú pozíciókat tart kézben a klasszikus, a modern és a kortárs művészetben. Mindez agresszív piaci szemlélet-tel, a kulturális turizmus globális trendjeinek nem csupán rámenős kihasználásával, hanem tudatos diktálásával valósul meg; nem véletlen, hogy milyen nagy a Guggenheim bírálóinak (irigyeinek) száma. Tény azonban, hogy ez a komplex gyűjteményezési és kiállítási politika páratlan legitimációt kölcsönöz a kortárs művészetnek, hiszen ugyanabban az intézményi keretben, társadalmi, intellektuális, szabadidős sávban jelenik meg, mint az „antik” értékek sora. Nem kisebb az amerikai kortárs művészet érdekében végzett szolgálat sem. Solomon R. Guggenheim hetven éve – tanácsadója, Hilla Rebay német bárónő iránymutatása sze-rint – arra vállalkozott, hogy az európai nonfiguratív művészetet (mindenekelőtt Vaszilij Kandinszkij spirituális absztrakcióját) terjeszti Amerikában. Nagy tett volt, és ugyanilyen érdem, hogy a hatvanas évek óta a Guggenheim Museum – elsősorban a három nagy igaz-gató, James Johnson Sweeney, Thomas Messer, illetve a húsz éve, ma is regnáló Thomas Krens dirigálásával – meg tudta fordítani a nemzetközi figyelem irányát, és kiállítási ex-portjuk részeként a jelenkori amerikai alkotókat menedzselik Európában és világszerte.
Nemrég a berlini Deutsche Guggenheim tízéves kötetét lapozgatva döbbentem rá, hogy a klasszikus, modern és kortárs, európai, amerikai és egzotikus alkotások és művészek
keve-4. KORTÁRSUNK-EAMODERNMŰVÉSZET? Jelenkori művészettörténet a tengerentúl múzeumaiban
56
...
rése szakmailag örökké jól védhető (hiszen „ars una”, „egy a művészet”), egyúttal első szá-mú véleménybefolyásolói, ízlés-diktátori pozícióhoz juttatja a Guggenheimet.
A MoMA és a Guggenheim eredetéhez hasonlít a Whitney Museum of American Art története: ugyancsak a modern művészet érett korszakában (1931), és magánalapí-tás révén (ráadásul a MoMA három alapító hölgyéhez és Hilla Rebay döntő Guggenheim-szerepéhez hasonlóan, női kezdeményezésre, Gertrud Vanderbilt Whitney pénzén és gyűj-teményével) jött létre. Bár épülete – Breuer Marcell tervei szerint – csak 1966-ban nyílt meg, és lőrésszerű ablakaival, a kritikusok által bunkerhez hasonlított homlokzatával ért-hetően kisebb népszerűségre tett szert két nagynevű társintézményénél, mégis egyenran-gú társak ők hárman, legalábbis egy adott területen. A Manhattan egyik előkelő sugárút-jára néző Whitney specialitása az amerikai művészet. Manapság nem szerencsés nemzeti művészetben gondolkodni, de a Whitney programja két szempontból is hasznos. Egyrészt történetileg hiteles: azért jött létre, hogy a modern, mindenkori kortárs amerikai művé-szetet ismertséghez segítse, hiszen az ötvenes évekig az amerikai ízlést az európai trendek uralták. Másrészt ma is vállalható ez a program, mert ott van az említett számtalan másik amerikai múzeum, amely a nemzeti és az egyetemes kortárs művészetet együtt kezeli, te-hát a Whitneynek nem kell attól félnie, hogy az általa felkarolt fiatal amerikaiak nemzeti művészeti gettóban ragadnak. A Whitney Biennálék vagy a 2000-ben a finanszírozójáról elnevezve létrehozott, százezer dollárral járó múzeumi Bucksbaum Award így kitűnő érvé-nyesülési lehetőséget nyújtanak a feltörekvő amerikai alkotóknak.
Amint a MoMA-t és a Guggenheimet, úgy a Whitneyt is utolérte klasszicizálódása.
Gyarapodott a gyűjteménye, kialakult a bürokráciája, rögzült a különböző típusú kiállítá-sainak ritmusa – ám a fiatal kortárs művészet gyorsabb reakciókat, közvetlen kapcsolatot, projekt-alapú együttműködést kívánt. Harminc évvel ezelőtt egy kurátoruk konfliktusba került a vezetőséggel a szerinte túl nehézkes múzeumi keretek miatt. A nemrég elhunyt Marcia Tucker még kényszerű távozásának napján új, rugalmasabb múzeumot alapított – New Museum for Contemporary Art néven. Csak egy félig állandó gyűjteményt képzelt el, hogy az idővel óhatatlanul is nehézkessé, klasszikus modernné váló anyag ne húzza vissza a múzeum örökké fiatalosnak álmodott lendületét. A program kísértetiesen hasonlított a MoMA gyűjtemény nélküli alapötletére – és természetesen ezúttal sem működött. Hiába, múzeum nem létezik gyűjtemény nélkül… A New Museum mindazonáltal elvhű volt, s a klasszicizálódás helyett máig provokatív intézmény maradt, zömmel egyéni, helyspecifikus kiállításokkal. Igazi gyűjtemény híján, nevével ellentétben, nem is valódi múzeum. Immá-ron azonban látványos helyszíne van: 2007 végén költözött be új épületébe.
Tanult a Guggenheimtől is: a globalizálódás elkerülhetetlen. De nem feltétlenül szo-rítkozik a neves konformista, bebetonozott intézményekre. Az „alternatív múzeum” ezért
AMODERNMŰVÉSZET? Jelenkori művészettörténet a tengerentúl múzeumaiban
olyan öttagú világhálózatot szervezett, amelyben New York mellett egyetlen európai (hol-land) résztvevő múzeum található, a további három mind a fehér-nyugati világ szélén:
Mexikóban, Kairóban és Szöulban. Az öt intézmény nem kasszasiker-kiállításokra tör, de szeretné, ha preferált művészeik, projektjeik valóban globális érvényesülési lehetőséghez jutnának. Hasonlóan gondolkodik a szintén New York-i Dia Center, amely egy 1974-ben létrehozott non-profit alapítvány a kísérleti kortárs művészet felkarolására. Projektjeikből (Joseph Beuys, Walter de Maria), társintézményi és helyszínhálózatából (például James Turrell Roden Crater, illetve Robert Smithson Spiral Jetty elnevezésű land art site-specific installációi) jól azonosítható a törekvés a hagyományos műtárgy-forma kitágítására, al-kotás és befogadás viszonyának módosítására, a múzeumi és műtárgypiaci gyűjthetőség aláásására.
A New Museum vagy a Dia Art Foundation már nem is a MoMA–Guggenheim–
Whitney kategóriába sorolható, hanem az elemzett múzeumok harmadik csoportjába tartozik, a PS1 rokona. Számtalan ilyen kísérleti helyszín született a hetvenes évek óta, a New York-i Public Art Fundtól a Boston közelében lévő Mass [Massachusetts] MoCA-ig. Az utóbbi betűszó ismerős, csupán egy betűben tér el a MoMA-tól: Modern helyett a Contemporary művészet múzeumaként definiálja önmagát. Sőt, ha következetes, és elis-meri, hogy a kortárs múzeum a nem gyűjteményelvű tevékenységével nem is igazán múze-um, akkor a Museum szó helyett már inkább csak Institute-ot mond. S így a MoCA-típusú intézményektől (amelyből Los Angelestől Chicagóig különböző válfajokat találhatunk) elju-tunk az ICA típushoz, az Institute of Contemporary Arthoz. Ilyen van például Philadelphiá-ban, míg a világon legismertebb ilyen kortársművészeti központ Londonban található, kis sétára a Piccadillytől. Amerikából Londonon át Magyarországra is elérkezhetünk ezen az asszociációs láncon, hiszen a dunaújvárosi Kortárs Művészet Intézet (ICA-D) tudatosan az ICA tükörfordítása, és a rendszerváltás után vállaltan a londoni minta alapján jött létre.
A földrészek közötti kis kitérő után Amerikába visszatérve, a kortárs művészettel fog-lalkozó múzeumok három szintjét különböztettük meg eddig, és még nem is szóltunk a különböző köztes modellekről (például a Contemporary Arts Center-típus, többek között Cincinnattiben), amelyek nevükben is igyekeznek a kulcsszavak valamilyen egyéni
A földrészek közötti kis kitérő után Amerikába visszatérve, a kortárs művészettel fog-lalkozó múzeumok három szintjét különböztettük meg eddig, és még nem is szóltunk a különböző köztes modellekről (például a Contemporary Arts Center-típus, többek között Cincinnattiben), amelyek nevükben is igyekeznek a kulcsszavak valamilyen egyéni