Gyönyörű, általános happy end-et helyez kilátásba az emberiség számára Frank Thyndall pennsylvaniai egyetemi tanár százéves terve. Száz év alatt szerinte egész sor vívmányt fog megvalósítani a tudomány. Így például: az életkort meghosszabbítja »egyelőre« 120 évig.
Tökéletesen gyógyítja a rákot, a vérbajt és az érelmeszesedést. További vívmányok: a Föld körülrepülése egy nap alatt; minden fájdalom megszüntetése; a villanyerő drótnélküli továbbí-tása energiaveszteség nélkül; zsebóranagyságú rádiókészülék; utazás a Holdba; a tökéletes mesterséges napfény; az éhség kiirtása mesterséges élelmiszerekkel; a nők szépségének teljes megőrzése; tökéletes plasztikus és színes film. E lista olvasásánál szinte már beleéli magát az ember a jövő század boldogságába. Paradicsomi világ lehet az, melyben mindezek a dolgok megvalósulnak, többek között a zsebben hordható rádió is. Ez már igen, gondoltam elége-detten, miközben a prospektust olvastam, ezért érdemes lesz még száz évig élni. Sajnos, mikor ezt gondoltam, még nem voltam a csodálatos felsorolás végén. Azután következett csak az utolsó tétel: »szédületes gyönyöröket adó ártalmatlan bódítószerek«. Ez megdöbbentett és lehűtött.
Mit jelent ez a találmány, mely az összes többit úgyszólván megkoronázza? Azt jelenti, hogy mindeme boldog lehetőségek elérése után sem fogják magukat jólérezni az emberek. Hiába szűnt meg a fogfájás, hiába lehet olcsó társasutazást rendezni a Holdba, hiába lehet mellény-zsebben fogni a rajkózenekar hangversenyét a mesterséges napfényben fürdő kávéházból, - az emberek mégsem fogják magukat jólérezni, még mindig szükségük lesz bódítószerekre, még hozzá olyanokra, melyek nem járnak katzenjammerrel. Úgylátszik nem használ a legsúlyo-sabb betegségek gyógyítása sem. A mesterséges étel sem használ (ami különben nem is hasz-nálhat, mert épúgy áru lesz, mint most a valódi és époly nehezen lehet majd hozzájutni) és a nők százhúsz évig tartó szépsége sem. Úgylátszik, semmiféle találmány nem használ, - mint ahogy eddig nem használt a diftériaszérum, az olcsó utazás Marokkóba, az éjjeliszekrény-nagyságú rádió és a hangos film. Száz évvel ezelőtt nyilván ilyen lehetőségektől várták az emberiség boldogságát az utópisztikusan gondolkozók. A boldogság sajnálatos módon elma-radt és ma legalább olyan nagy szükségünk van bódítószerekre, mint 1837-ben. Úgylátszik, Frank Thyndall sejti, hogy 2037-ben sem fogják az emberek bódítószer nélkül bírni az életet.
Az »ártalmatlan« bódítószer egyébként lehetetlenség. Minden bódítószer kiragad a valóságból - ha hatása elszállt, visszazuhanunk a valóságba. Ez minden alkalommal friss és tűrhetetlen megrázkódtatást jelent. Minden bódítószernek ártalmas utóhatása van tehát - mindaddig, amíg maga a valóság is ártalmas. Minden bódítószer adagolását fokozni kell - mindaddig, amíg a valóság is fokozódó adagokban nehezedik idegeinkre. Mennél tűrhetetlenebb a valóság, annál
»szédületesebb gyönyöröket« ad a bódítószer - és annál keservesebb a visszatérés a valóság-ba. Mindig csodálkozom a dühöngő részegeken; tulajdonképpen akkor kellene dühöngeniök, amikor kijózanodnak és megint szemben állnak a tények világával. Én sohasem ismertem kínosabb perceket a kijózanodás perceinél és mindennapjaim legnyomasztóbb pillanatait a reggeli ébredésnél élem át.
Nem, Thyndall tanár úr, nekem beszélhet, én tudom, hogy nincs »ártalmatlan« bódítószer.
Nem is lesz addig, amíg a valóság ártalmas marad. Igyekezzenek ártalmatlanná tenni a valósá-got, akkor aztán nem lesz szükség semmiféle bódítószerre. Hagyjuk a mesterséges gyönyö-röket és a mesterséges ételeket. Természetes ételek kellenének hétköznapra és természetes gyönyörök az ünnepekre. De ehhez a célhoz a találmányok önmagukban nem vezetnek el.
Mindezek csak eszközök, melyek hozzájárulhatnak az emberiség jólétéhez. Minden azon múlik: ki használja fel őket, kinek az érdekében. E pillanatban a tudomány hiába hozza a
legnagyobb vívmányokat - alig használ velük az emberek nagy tömegének. Ez a nagy tömeg nem is jut hozzájuk; csak a bódítószerekhez jut. Ha a tudomány most tökéletesíteni akarja e bódítószereket, ezzel elismeri egyéb vívmányainak ezidőszerinti meddőségét és szerényen exkuzálja magát egy kis mákonnyal, mely olcsó és nem ráz.
RABELAIS.
Néha még kellemes meglepetések is érik az embert. Például most is: Rabelais megjelent magyarul. Alig négyszáz évvel az eredeti »Gargantua és Pantagruel« után látott napvilágot a nagy mű első kötetének magyar fordítása.
Melegen üdvözöljük körünkben Gargantuát, Pantagruel apját és Grandgousier (Nagytorkú) fiát. Örömmel, de kissé aggódva fogadjuk e hatalmas termetű és robbanó humorú vendéget: ki tudja, jól érzi-e magát közöttünk? Nagyigényű fickó, egyenesen a reneszanszból jött közénk.
Vajjon elegendőnek találja-e mindenféle fajta étvágyainkat, életerőnket, tudásunkat, a szellem és a test minden területén, józanságunkat és tiszteletlenségünket?
Gargantua és Pantagruel könyve is ama kisszámú és kivételes irodalmi művek közül való, melyekben minden benne van. Egy egész kor, egy egész civilizáció, minden mozgalmával, problémájával, ízével és szagával. Univerzalitásra törekszik, igazi reneszansz-stílusban, mint ahogy univerzális ember volt maga a szerző. Rabelais pap volt ugyan, de ez kevéssé befo-lyásolta gondolkozását. Mohó szellem volt, gargantuai étvággyal megáldva. Minden érde-kelte, a teológia, a filozófia, az orvostudomány, a politika épúgy, mint a testi élet legapróbb mozzanatai. A közhitben mint »trágár« író él. Annyi bizonyos, hogy nevén nevez sok mindent, nemcsak a gyereket. Ujjongva száguld ki a középkorból, mélyeket lélekzik és gátlástalanul fedezi fel a szellem és a test szabadságát. Óriás-hőse Plátont betéve tudja, a szkolasztikusokat ízekre tépi kritikájával, egyszerre bekap egy fél ökröt és akószámra issza a bort. Viharos és mégis bölcs életélvező, vidáman, prüszkölve ugrik fejest a legújabb felfede-zett elembe, a valóságba. Általában mindent felfedez: a humanizmust épúgy, mint az emésztő-és kiválasztószerveket. Gargantua kritikai szelleme emésztő-és veséi versenytműködnek. Semmit sem tisztel és semmit sem szégyel. A maga és fia kalandjai során minden intellektuális és biológiai kérdés felmerül. Egyetlen vezérelvük van: józan ész és egészséges gyomor.
Nem csoda, hogy Rabelais-t sok kellemetlenség érte. Sokan megharagudtak rá, elsősorban a Sorbonne bölcsei és a teológusok. Különféle magas pártfogók mentették meg időnként a nagyobb bajoktól. Tudása és energiája jórészét pártfogók szerzésére és megtartására kellett pazarolnia. Protektorai időnként megijedtek fenegyerekségétől, kompromittálónak tartották teleszájú humorát és elejtették. Sokszor került kínos helyzetbe, sokszor kellett megalkudnia, sokszor kellett hangfogóval írnia és nehezen felismerhető jelképekben beszélnie. A legkülön-bözőbb szolgálatokat végezte különböző egyházi és világi nagyuraknak és közben üres óráiban zseni volt.
A későbbi felvilágosodás korának minden nagy íróját ő termékenyítette meg, elsősorban Swiftet és Voltairet. Rousseaura is hatottak emelkedetten szabad nevelési elvei és mindent átfogó, életörömös szeretetfilozófiája. A fordító, Kemény Katalin, bevezető tanulmányában meggyőzően mutatja ki e hatásokat. De Rabelais termékenyítő ereje még Anatole France-on is megérzik. És Aldous Huxley dekadens intellektuel-hősei keservesen vágyódnak Gargantua csodálatos alapítványa, a Thelema-kolostor után.
Ebben az intézetben valósulnak meg sűrítve a rabelaisi életelvek. A szabad akarat kolostora ez, ahová csak szép, egészséges és jóindulatú fiúkat és lányokat vesznek fel. Egyetlen alap-szabályuk: »Tégy, amit akarsz!« Mert »a szabad embernek, aki tisztességes társaságban nő fel, természettől fogva oly ösztöne és tapintata van, mely mindig az erényes cselekedetre készteti, a bűntől visszatartja, s ez adja meg emberi méltóságát. Azonban ha gonosz erőszak és hatalom letöri és megalázza, akkor ez a nemes hajlam, mely eddig az erényre késztette,
most arra indítja, hogy a szolgaság igáját lerázza és széttörje: mert mindig a tiltott dolog után törekszünk s az után vágyakozunk, amit megtagadnak.«
A thelemiták a legszebb filozófiai könyvtárban dolgoznak, vitatkoznak és bölcselkednek;
tornásznak, vívnak, lovagolnak; derűsen gondolkoznak és derűsen szeretnek. Ime a nagy rabelaisi vágyálom, az örök emberi vágyálom. Hogyan lehet megközelíteni, erre Rabelais természetesen még nem tehetett gyakorlati javaslatot. Mindenesetre tudta, mit kellene elérnie az emberiségnek és tudta, mi ellenkezik ezzel, az adott pillanatban. Sejtett ezenkívül nagyobb és akkor még ismeretlen összefüggéseket is. A szegény vándor a világ minden nyelvén szó-lítja meg Pantagruelt az országúton és végül elárulja, hogy a szegény ember a világ minden nyelvén csak egyet mondhat: kenyeret akarok.
Rabelais tehát mindent tudott és még ezenkívül is sejtett egyet-mást. Mindez nem tudta pesszimistává tenni. Hősei egész emberek voltak: minden kétségbevonhatót kétségbevontak, minden megállapíthatót megállapítottak és minden megihatót megittak. Őszinte irígységgel dícsérjük emléküket.