Ha izgalmas olvasmányra van szükségem, nem nyúlok a detektívregények után. Régen rá-jöttem már, hogy a dokumentum-gyüjteményekben, az adattárakban rejlik a legtöbb igazi, őszinte izgalom. Mit tud Edgar Wallace egy statisztikai közlönyhöz képest? Minden izgalom alapfeltétele, hogy a hősök érdekeljenek. Ha nem érdekelnek, ha emberileg nem állanak hozzám közel, nem tudok »drukkolni« sorsukért. Edgar Wallace bankrablóiért és titkos-rendőreiért, sajnos, nem tudom visszafojtani a lélekzetemet. Szép, egyenletesen lélekzem, mi-alatt Mulholland sötét célú sétára indul a kihalt folyosón, ahol ijesztően visszhangzik minden lépés. Ezzel szemben a statisztikai füzetek lázba hoznak. Ezekben még olyan jelentéktelen
»színes« részletek is izgatnak, mint például a Magyarországon élő templomszolgák és egy-házfiak száma. Amikor pedig a statisztika komolyra fordul, valóban elszorul a lélekzetem. Ha a magyar gyermekek halandóságáról, vagy a külváros és falu tuberkulózis-viszonyairól olvasok, sokáig nem tudok elaludni. Igen, ez az igazi rémregény, vérrel, tömeghalállal; ez az igazi bűnügy, az igazi alvilág.
Lenyügöző olvasmány az a könyv is, melyet Matolcsy Mátyás és dr. Varga István írt. Címe:
»Magyarország nemzeti jövedelme«. Megtudjuk belőle, hogyan fejlődött a lakosság jöve-delme az utolsó tizenkét év alatt, mennyi jutott a nemzeti jövedelemből a mezőgazdaságra, az iparra és más ágakra. Megtudjuk például, hogy a textilipar indexe 1924-ben 86.4 volt, 1934-ben 127.7. Azóta valószínűleg még emelkedett ez az indexszám. Olvasás köz1934-ben kinézek az ablakon. Emberek mennek az utcán: kínnal vonszolják magukat. Tudnak ezek az emberek a textilindex örvendetes emelkedéséről? Ruhájuk, fehérneműjük, harisnyájuk is olyan mérték-ben szaporodott, mint ahogy az indexszám emelkedett? Szeretnék lerohanni az utcára, hogy kikérdezzem őket. Izgatott vagyok, e kérdés jobban előveszi idegeimet, mint Mulholland ujjlenyomatai. Tovább lapozok. A megélhetésre fordított összegek kimutatása következik. Az ország lakossága 4724 millió pengőt fordított »megélhetésre« 1924-25-ben, tíz évvel később pedig már csak 3462 milliót. Igaz, hogy ezalatt az árak is estek, a megélhetés olcsóbb lett. De a fogyasztás ezalatt a tíz év alatt körülbelül 13 százalékkal mindenesetre csökkent. Ez csak képlet, de mi minden van mögötte. A mai magyar kisgyerek 13 százalékkal kevesebb tejet iszik, mint a tíz évvel ezelőtti, apja 13 százalékkal kevesebb húst és főzeléket eszik, ugyan-ennyivel kevesebb ruhát, orvosságot és könyvet vesz. És ez még csak az átlag: van, akinek az élete sokkal több százalékkal lett silányabb. Hová lett a különbözet, ki tud róla, ki a tettes, ki tud alibit igazolni? Ezt nyomozza ki Mr. Jenkins, ha tudja!
Mindennél izgalmasabb azonban az a kis füzet, mely Matolcsy munkájának függeléke. Ez a füzet a nemzeti jövedelem megoszlásáról szól. Az egyéni jövedelmek összege 1930-31-ben 4636 millió pengő volt. Szép összeg, mindenki büszke lehet, hogy része van benne, még az a mezítlábas fiú is, aki a rakodóparton ül és a kopott ruhájú öregember is, a leépített magán-tisztviselő. Bármilyen szegénynek látszanak is, valami részük nekik is van a nemzeti jövede-lemből. Épúgy, mint a földmunkásoknak, a »summásoknak«, akik már egy hete aratnak. Hogy mennyi részük van benne, az kiderül. Egy mezőgazdasági munkás évi átlagjövedelme például 183 pengő és negyven fillér. Ha figyelembe vesszük, hogy egy mezőgazdasági munkás jövedelméből 2-3 munkaképtelen családtag is részesedik, akkor Matolcsy tudományos össze-állítása igazolja Veres Péter gyakorlati számításának eredményét: fejenként és naponként 17-20 fillér »jövedelmet«. A gazdasági cselédnek valamivel »jobban« megy dolga: 17-205 pengő 30 fillért keres egy évben. A 10 holdnál kisebb föld birtokosa évi 25 pengővel keres többet, mint a cseléd. A bányamunkás évi átlagjövedelme 442 pengő 50 fillér. Ezért tölti életét a föld alatt, veszélyek között, ezért pácolja tüdejét feketére a szénpor. És még ő a legszebben kereső munkás. Egyéb munkások évi átlagjövedelme 396 pengő és 70 fillér. Összegezésként álljon itt
Matolcsy Mátyás egy mondata: »Magyarország lakossága 80%-ának fejenkénti jövedelme átlagosan 288.8 pengőt tett ki 1930-31-ben és az egyéni jövedelmek összegéből számára összesen csak 44% jutott. A lakosság 20%-ának átlagos jövedelme tehát kereken ötször akkora volt, mint a 80%-ot kitevő óriási többségnek.« És végül egy megállapítás, mely az előbbit kiegészíti: a lakosság 6.0%-ának az egyéni jövedelmek összegéből 20% jutott.
Hátborzongató ez a két füzet, nem lehet letenni. Csak az a kár, hogy az izgalmas történet vége nincs benne: a »boldog befejezés«, az erény diadala még késik.
TÁVOLBALÁTÁS.
Hála Istennek, a távolbalátás már erősen tökéletesült. Nemrég adták le Londonban az első televiziós színdarabot. A színészek játékát először filmre vették fel, azután a hangosfilmet a studióból leadták. A televiziós készülékek tulajdonosai lakásukban nézték és hallgatták végig a studióban pergő filmet. A darabnak »Két csokor« volt a címe és, a bírálatok szerint, kedves, derűs hangulatával rendkívül alkalmas a televizióra. A főszereplők végül egymáséi lesznek és ez a Baird-féle és a Marconi-féle vevőkészülékek segítségével egyaránt jól fogható. Sem Baird, sem Marconi nem dolgozott tehát hiába. Kisebb optikai zavarok és homályosságok előfordulnak még ugyan, de a tudomány ezeket most már hamarosan kiküszöböli, úgyhogy a tóparti nagy jelenetet, valamint a befejező csókot még az óceánjárók fedélzetén is zavartalanul élvezheti a közönség.
Nincs messze az idő, írja egy lelkes londoni szakember, amikor az ember csak megnyom egy gombot az íróasztala mellett és végignézheti a világ bármelyik színházának vagy mozijának előadását. Talán még egy-két év és a távolbalátó készülék époly általános berendezési tárgy lesz, mint a rádió. Azt hiszem, igaza van. Ha meggondoljuk, hogy milyen »gyerekcipőben«
járt a rádió még tíz-tizenkét évvel ezelőtt és hol tart ma, akkor a televizió tekintetében is el kell készülnünk a legrohamosabb fejlődésre.
Reménytelen ostobaság ez ellen az újabb fejlődés ellen védekezni, vagy akár csak tiltakozni.
Be kell látni, hogy nincs előle menekvés, mint ahogy nem volt a rádió elől sem. Jöjjön, aminek jönnie kell, jöjjön a távolbahallással egybekötött távolbalátás. Jöjjön a »Két csokor«, jöjjön a »Három testőr« (talán be lehet csempészni köztük néha-néha a »Három kis malac«-ot is). Jöjjön Csiperke Tóni rajkózenekara az előkelő kávéházból - hadd lássuk végre Marconi és Baird jóvoltából. Jöjjön szobánkba az éter szárnyán a königswusterhauseni magántanár, aki a sör kultúrtörténetéről olvas fel - hadd lássuk egészen tisztán zsebkendője csücskét, amint kabátja zsebéből kikandikál. Jöjjön az operettújdonság Luxemburgból - úgyis oly ritkán látha-tunk luxemburgi naívát szemtől-szembe. És jöjjenek az összes államférfiak, népesítsék be szerény lakunkat, tiszteljék meg díszszemléikkel, hajtóvadászataikkal, vacsoráikkal és okmányaláírásaikkal. Necsak a hangjukat halljuk - lássuk is őket, szemléljük tátongó szájukat, vagy finom mosolyukat, fenyegető öklüket, vagy megnyugtató tenyerüket. Jöjjenek csak házhoz a modern tudomány és technika segítségével - itt legalább egy gombnyomással eltün-tethetjük őket. Jöjjenek az összes repülőterek, az összes hadgyakorlati terepek, az összes páncélos cirkálók minden tájszépségükkel. Jöjjön minden, aminek jönnie kell - az érzelmes színdarabok, a rommá bombázott városok, a száguldó olimpikonok, a meglincselt négerek, a könnyeik között mosolygó filmsztárok és a mások könnyei között mosolygó főparancsnokok.
Csak hadd jöjjenek, ha már itt vannak, és ha már Marconi és Baird feltalálták a távolbalátást.
Beletörődünk mindenbe és várjuk a további találmányokat. Várjuk a szagosfilmet, melyről már kezd szó esni és a távolbaszaglást, mely szintén csak idő kérdése. Mindenre elkészültünk már - hajlandók vagyunk rövidhullámon szagolni Marlene Dietrich parfőmjét és Franco puskaporát. Csak játsszanak, énekeljenek, táncoljanak, alapítsanak, nyissanak meg, szabadít-sanak fel és lőjenek szitává reggeltől estig és estétől reggelig, itt a szemünk, fülünk és orrunk előtt. Mi türelmesen ülünk kényelmes karosszékünkben és védtelenül élvezzük mindazt, amivel a technikai haladás pazar bőségben elárasztja szerény otthonunkat. Csak tessék, uraim és hölgyeim, lakásunk az önöké, csak tessék zavartalanul működni, mi majd szépen hallga-tunk, nézünk és szagolunk, hiszen azért vagyunk itt. Igérjük, hogy megadóan fogjuk figyelni nagyszerű alakításukat és szükség esetén tapsolunk is, ha valamilyen ötletes eljárás segítsé-gével ezt eljuttatjuk önökhöz. Megteszünk tehát minden tőlünk telhetőt, de közben kitartóan várjuk, hogy Marconi és Baird egyszer talán mégis meggondolja magát és végre feltalálja a
rádió és a távolbalátás fordítottját - valami elmés eljárást, amelynek segítségével mindazt, ami körülöttünk történik, olyan távolságba repítse tőlünk az éter, hogy semmi körülmények között ne láthassuk, hallhassuk és szagolhassuk.