Mialatt e sorokat gondolom, hogy később leírjam őket, éjszakai életet élek. Ízlésesen terített asztal mellett ülök társaságommal. Mint az éjszakai élet egy alaposabb ismerőjétől értesülök, hivatalos meghatározásom, amióta a helyiségbe léptem: »pali«. A hölgyek, kikkel ideér-keztem, ugyancsak hivatalos nyelven: »privátok«. A jazz ezt játssza: »Ha már tavasz van, legyen tavasz.« Méltányos kívánság. A zsúfolt parketten elegáns párok csoszognak. A körül-ményekhez képest jól érzem magamat.
Fejem fölött mesterséges égbolt villanykörte-csillagokkal. A helyiség végén a mesterséges égboltnak végeszakad és elkezdődik a valódi égbolt a valódi csillagokkal. Ott van a kert-helyiség, mely e pillanatban üres. A páholyok délvidéki kikötő matrózkocsmáit ábrázolják ötletesen. Általában minden ábrázol valamit. A tánc hirtelen abbamarad és kezdetét veszi a műsor, mely a szakértők szerint világvárosi. A görlök az egyes számokban hol cowboyokat, hol tengerészeket, hol cilinderes urakat, hol pedig matyó menyecskéket ábrázolnak. Duett következik: a férfi apacsot ábrázol, a nő apacs-hölgyet. Kitűnő tornászmutatványok. Zokszó nélkül, könnyedén teremtik egymást földhöz, úgy pottyannak a parkettre, mint a rongybabák.
»Ezt így szokták az apacsok?« - kérdezem beavatott ismerősömtől. »Nem, ezt csak artisták szokták, apacsok talán már nincsenek is,« - hangzik a válasz. »Hát akkor miért nem ábrázol-nak artistákat, miért nem ábrázolják önmagukat?« - kérdezem tovább, de erre nem kapok választ. Úgy érzem, kérdésem nem is felel meg az éjszaka szellemének. Az éjszakai életben senki sem ábrázolja önmagát; mindenki szerepet játszik. A mennyezet a mennybolt szerepét alakítja, a táncos az apacsét és a gabonabizományos a napkeleti kényúrét. Tapsol és a pincér pezsgőt tölt poharába, míg félmeztelen lányok táncolnak és tornásznak előtte. Az én poha-ramba is tölt a pincér. Ma éjjel én is kényúr vagyok - állapítom meg feszengve és megtörlöm a szemüvegemet.
A műsor később véget ér és ismét az úri közönség táncol, valamint a helyiség hölgyalkal-mazottai. A vendégek ma éjszaka részint német turisták, horogkeresztes jelvényekkel, részint budapesti ellentéteik. »Ha már tavasz van, legyen tavasz« - követeli sürgetően a jazz. A németek és a budapestiek szófogadóan táncolnak a ragyogó villanycsillagok alatt. Nagyrészük középkorú, pocakos ember. A nőalkalmazottak, kik nem táncolnak, estélyiruhában ünnepé-lyesen ülnek az üres asztalok mellett. Minden üres asztalnál egy lány. Egyenesen ülnek, ille-delmesen, mozdulatlan arccal. Ha valaki táncra kéri őket, engedelmesen felállnak és eldobják cigarettájukat. Gépiesen beleakaszkodnak táncosukba és korrektül, hibátlanul táncolnak.
Egyesek ugyanilyen hibátlanul ülnek a páholyokban, kegyes mecenásaik mellett és pezs-gőznek. Semmi szabálytalant sem lehet felfedezni rajtuk: tökéletes, preciziós készülékek. Este tizenegykor, mikor a zene megszólalt, felhúzták őket és reggelig járnak. Nappal azután szűk dobozaikban pihennek, a Rottenbiller és a Dembinszky uccában.
Az úri közönség pedig iszik és táncol; keveset iszik és sokat táncol. A megjelentek mind úgy viselkednek, mintha nagyszerűen mulatnának. Lehet, hogy így is van. Nekem egy fénykép jut eszembe Kurt Tucholsky híres elégetett könyvéből, a »Deutschland über alles«-ből. A kép néhány pezsgőspoharat mutat. A szöveg, melyre már nem emlékszem szószerint, körülbelül ezt mondja: íme a pezsgő, íme az a dolog, melyért annyian küzdenek, versengenek, spekulál-nak, »gründolnak« és néha, szükség esetén sikkasztanak is. Íme az örömök teteje, a pezsgő.
És íme, teszem hozzá, a legszebb és legizgalmasabb élet, az éjszakai élet. Íme a nagy éjszakai vonzerő, ami annyi embert csábít, íme a fényűzés, íme a mámor. Íme a gyönyör, melyért oly sokat kockáztatnak; íme a híres pesti éjszaka, melyet külföldi barátaimnak előzékenyen megmutattam és melyet ez alkalommal magam is megtekintettem.
Már hajnalodik, amikor kilépek a mesterséges égbolt alól a valódi alá. Mögöttem még forognak a parketten a hibátlan lányok és a jazz még mindig sikongja: »Ha már tavasz van, legyen tavasz«. Erős tavaszi szagok szállnak felém a hajnali szélben és a szürkülő úton már nyikorognak a tejeskocsik. A tehenekre gondolok, melyeket félhomályos istállókban fejtek meg órákkal ezelőtt, még az első apacstánc alatt. Nemsokára már indulnak a legelőre. Egyre halkabban hallatszik mögöttem a zene, keleten kezd pirosba átmenni a szürkeség, körülöttem a parkban csendesen meg-megszólalnak a madarak, szeretnék leheveredni a fűbe.
MŰVÉSZ.
Tegnap végre láttam az igazi művészt, sőt Művészt, nagy kezdőbetűvel. Sok művészt láttam már ezelőtt is, de ez volt most az ősművész, a művész-an-sich, az elv megtestesítője, mint az algebrai betűjel, melybe azután rengeteg szám helyettesíthető be tetszés szerint.
A művész négy óra után néhány perccel jelent meg az uccán, ablakom alatt. Megjelenésében nem volt semmi erőltetetten és elcsépelten »művészies«, nem viselt kihajtott nyakú inget és lobogó csokornyakkendőt. Valószínűleg hosszú fürtjei sem voltak, bár erről nem volt alkalmam meggyőződni. Fejét gyűrött és kissé zsíros puhakalap fedte. Öltönye is gyűrött volt -jóval túljutott már a legszebb férfi-, illetve férfiruhakoron. Lekonyuló, vastag bajusza volt a művésznek és balkarján sétabot lógott. Ez képviselte nála a könnyedséget és az eleganciát.
Wilde Oszkár és Ady is szerette az ilyen sétabotokat. Virág viszont nem volt a művész gomb-lyukában. Mindent összevetve: olyan volt, mint egy idősebb és kissé tönkrement fuvaros.
Megállt az ucca közepén és tekintete gyorsan végigsiklott a magas bérházak oromfalain. A nagy hegedűsök tekintenek így végig a hatalmas terem tömött széksorain az első hang előtti büvös és feszült pillanatban. Mikor látta, hogy néhányan kinézünk az ablakon és hogy az uccán is akad egy-két ácsorgó és ráérő járókelő, hirtelen tapsolni kezdett. Először meglepőd-tem: úgy tudtam eddig, hogy a taps a közönség dolga és nem a művészé. Talán így előlegezi magának a sikert, gondoltam aztán, vagy talán a közönség megnyeréséért tapsol, tekintettel szerény viszonyaira. De aztán folytatódott a taps: a művész ritmusban tapsolt. Kiderült, hogy ez a taps nem is taps tulajdonképpen, hanem maga az előadás. Ez a taps zene.
Ismert slágerdarabokat tapsolt a vastagbajuszú, fuvaroskülsejű művész. Két nehézkes tenyere hangszerré nemesült. Nemcsak ritmus volt ezekben a tenyerekben, hanem melódia is. Hol lapos, hol domború tenyérrel tapsolt, hol ujjheggyel ütött, hol teljes tenyérrel. A hús, a csont, a bőr és az egyes ujjak új szerephez jutottak: egy meglehetősen bonyolult hangszer finom alkatrészeivé váltak. Hangok és ritmusok gazdagon patakzottak a művész két kezéből.
Érzelmes tangót tapsolt, majd harsány indulót. Keze hol halkan pendült, mint egy gitár húrja, hol erélyesen csattant, mint egy pofon. Kissé szárazak voltak ugyan a hangok, - de ki kívánhat két ilyen tenyértől különösebb érzéki fülledtséget. Álmélkodva hallgattam a furcsa szabadkézi zenét, aztán szinte felujjongtam.
Végre, mondtam magamban, végre tudom, mi a művészet. Mennyit írtak és beszéltek erről a kérdésről, mennyi meddő és ingerült vitában vettem részt magam is. Mi a művészet lényege, mi teszi a művészt művésszé? Hát, íme itt a felelet. Itt egy ember, gyűrött ruhában, minden eszköz nélkül és ritmust, dallamot teremt a semmiből. Lehet, hogy valamikor szerencsésebb sorsú zenész volt, hangszerrel megáldva. Aztán jöttek a bajok és elvették tőle a zongorát, a hegedűt vagy szakszofónt. Nem maradt semmije, csak a két puszta keze. És akkor puszta kézzel csinálta tovább. Minden eszköz nélkül szólaltatja meg magát: nincs semmije, de formát teremt annak, ami benne él és »kihozza«. Ha egyszer le találják vágni a kezét, talán majd a lábá-val folytatja. Miért nem tanulnak tőle a többiek, a szerencsésebbek? Miért nem tanulnak tőle egyszerűséget, miért nem ismerik fel, hogy a művészethez nem kell külsőség, nagy apparátus, hatástkeltő ötletek színpompája - hanem csak a mondanivaló bősége és a formák fegyelme.
Közben a művész, ki egész idő alatt karján tartotta a sétabotot, abbahagyta a játékot. Csen-desen dörzsölte tenyerét: úgylátszik hangolt. Pénzt dobtunk neki az ablakból. Ügyesen elkap-ta, mert keze nemcsak hangszer, hanem pénztár is. Kedvesen meghajolt, ráadásul eltapsolta a Rákóczi indulót, aztán elment. Az ablakokban még sokáig álltak az emberek és utánozni próbálták. Laikus tenyerük süketen, otrombán csattant.
PÓTLÁS DARWINHOZ.
A nemzetközi távirati irodák a legkülönbözőbb forrásokból makacsul ismétlik a hírt, hogy Anglia egy hátsóindiai gyarmatán a kókuszültetvényesek emberi munkaerő helyett kísérlet-képpen majmokat alkalmaznak. A jelentések szerint a kísérletek eddig kielégítőek: a majmok jobban és olcsóbban dolgoznak, mint az emberek. Bámulatos frissességgel kúsznak fel a magas kókuszpálmákra, hogy a termést lerázzák. Érthető okokból könnyebben másznak fára, mint az emberek és ami a legfontosabb: üzembentartásuk sokkal kevesebbe kerül, mint a leg-jutányosabb benszülött bérmunkásé. Nincs az a puritán, kötelességtudó munkás, a rossz gazdasági viszonyoknak az a megértő méltányolója, aki annyiból meg tudna élni, mint egy majom. Ketrecben még csak ellakna valahogy, ruházatból is megelégedne annyival, amennyit a misszionáriusok erkölcsi okokból nélkülözhetetlennek tartanak: de ha csak annyit kapna enni, mint egy majom, szervezete fellázadna és eléggé el nem ítélhető módon éhenhalna. Ez önmagában talán nem is érintené nagyon súlyosan a kókuszültetvényest, hiszen egy éhenhalt maláj helyett három újat kaphatna egy szempillantás és egy ostorcsapás alatt. A komoly fennakadást az okozná, hogy a majomkoszton tartott emberanyag erőtlenül, lassan dolgozna, úgyhogy a vállalkozó semmiképpen sem találná meg számítását. Ilyen körülmények között a majommunkaerő bevezetése a gazdasági válság legideálisabb megoldása. Olyan zseniális kezdeményezés ez, olyan úttörő reform, melynek még bizonyára messzeható következményei lesznek nemcsak a Távol-Kelet, hanem az egész világ gazdasági életében.
Ezzel kapcsolatban felmerül néhány kérdés, mely a gazdasági életet nem érinti ugyan köze-lebbről, de elvi szempontból mindenesetre érdekes. Először is: mi lenne, ha nemcsak a kókusz-szüretelőket, hanem a szakma más érdekeltjeit is állatokkal helyettesítenék? Igen hasznos volna például, ha a nemzetközi kókuszkartel elnöki tisztét hiénával vagy óriás-kígyóval töltenék be, hiszen köztudomású, hogy egy hiéna vagy óriáskígyó étvágyát sokkal könnyebb kielégíteni, mint egy kartelvezérét. Az óriáskígyó megteszi ugyan, hogy egyszerre elnyel egy egész antilopot, de azután ha jóllakott, egyideig nyugton marad. Ezzel szemben egy kartelelnök sohasem lakik jól.
Bizonyos kultúrfeladatok elvégzésére kiválóan alkalmas volna a papagáj, vagy mérsékelt ég-öv alatt a szajkó. Gondosan előírt igazságokat pedáns lelkiismeretességgel hirdetve szállnának kultúrintézményről kultúrintézményre és feltűnő sikerrel vendégszerepelnének a mikrofón előtt is.
De felmerül egy másik, nehezebb probléma is az állati munkaerő bevezetésével kapcsolatban.
Ez nem csak elméleti kérdés - bizonyos, hogy Hátsó-Indiában máris foglalkoztatja a majmok-kal dolgoztató ültetvényeseket és az illetékes hatóságokat. Mi történjék a feleslegessé vált emberekkel? Ha változatlan formában, tehát élő állapotban maradnak fenn, ezzel komoly zavarokat okozhatnak. Nagy részük egészen alacsony kultúrfokon áll és ezért valószínűleg nem tudja megérteni, hogy végérvényesen feleslegessé vált és így nincs többé semmi keresni-valója a földön. Könnyen lehetséges, hogy kapzsiságukkal és békétlenségükkel még komoly megrázkódtatásoknak fogják kitenni a szépen racionalizált kókusztermelést és a gyarmat békéjét. Swift annak idején egy híres röpiratban azt ajánlotta, hogy a munkanélküliség csökkentése érdekében meg kellene enni a gyermekek egy részét. Ez az egyébként hasznos és okos gondolat ma, sajnos, megvalósíthatatlan, mert kultúremberek vagyunk és a kultúrembert tudvalevően az különbözteti meg a kannibáloktól, hogy embertársát nem eszi meg, hanem gázzal irtja. E szerint tehát a feleslegessé vált malájokat gázzal lehetne végkép leépíteni, de ez sem tökéletes megoldás. A gáz drága és fontosabb alkalmakra tartogatják. Így azután csak két lehetőség marad. Az egyik a tenger. A feleslegessé vált élelmiszerek mellett a felesleges
embereket is a tengerbe lehet dobni, ami alig jár költséggel és kockázattal. A másik megoldás a fejlődés, az emberi tökéletesedés ütemének meggyorsítása olyan irányban, melyről még Darwin sem álmodott. A felesleges embereket a majmok közé kell internálni örök időkre. A második vagy harmadik nemzedék már teljesen összekeveredik a majmokkal és tökéletesen felveszi tulajdonságaikat. Az ilymódon tökéletesített embereket azután már épúgy lehet használni, mint magukat a majmokat és a termelés harmóniáját semmi sem fogja többé megzavarni.