III 12 síkfclszín
8. A karsztok növényzete
8.1. A növényzet zonalitása a karsztokon
A karsztokon az erdősültség következtében alapvető mezőgazdasági tevékenység az erdőgazdálkodás. Míg azonban a kis foltokon, főként a települések környezetében szántóművelés folyik, az erdőgazdálkodás a kaszáló és legelő gazdálkodással együtt jelenti itt a természetközeli gazdálkodást.
A tengerszintfeletti magasság növekedésével több zonális erdő típus különíthető el a hazai karsztokon. A legteljesebb sorozatban a Bükk-hegységben követhetjük a nö-vényzet közel teljes zonalitását. Az alábbi erdő zónák különíthetők el:
a. Tatárjuharos tölgyes (Aeeri tatarico-Qiiercetumpubeseenti- roboris) zóna 200-250 m magasságig, kis foltokban található, természetes társulása a molyhos-kocsánytalan tölgyes.
b. A eseres-koesánytalan tölgyesek (Quercetum petreae-cerris) 450 m magasságig terjednek, a déli kitettségben ez a típus 700 m-ig is felhatol. Ebben a zónában talál-juk a mészkerülő tölgyeseket is.
c. 400-600 m magasságban a gyertyános-kocsányos tölgyes (Querco robori-Carpine-tum) mindenféle alapkőzeten előfordul.
d. 600-700 m magasságban a szubmontán bükkös (Melittifagetum) következik kő-rissel, gyertyánnal és kocsánytalan tölggyel elegyedve. A gyöngyperjés bükkös száraz termőhelyet jelez. Ennél a típusnál kis változás a környezeti adottságokban gyors le-romláshoz vezethet.
e. 800 m felett montán vagy magashegységi bükkösök (Aconito-Fagetum) fordulnak elő. Ebben az állományban jelentős károkat okozott a múltszázadvégi erdőirtás,
he-23. ábra. Az elsődleges hasznosítás típusánk megoszlása az Aggteleki Nemzeti Park
erdőségeiben (Tanács E. 2005).
lyükön kaszálórétek (Arrhenatheretalia), közülük a vöröscsenkesz rétek (Anthyllido-Festucetum rubrae) és a szőrfíígyepek (Festuco ovinae-Nardetum) alakultak ki. A doli-nák alján, a nyáron is naponta fellépő fagy megakadályozza a bükkös újulatot.
Azondlis erdó'tdrsuldsai a domborzat, alapkőzet, talaj és mikroklíma adottságokat tükrözik vissza. Ezekben a társulásokban sok endemikus és reliktum faj fordul elő.
Egyik ilyen társulás a reliktum sziklagyepes bükkös (Seslerio hungaricae-Fagetum), Ma-gyarországon csak itt fordul elő. A hársas-berkenyés sziklaerdő (Tilio-Sorbetum) me-redek sziklaoldalakon, a hársas-kőrises sziklaerdő (Tilio-Fraxinetum) a déli és nyugati kitettségben él. A hársas törmeléklejtő-erdő (Mercuriale-Tilietum) kőfolyásokon, a szur-dokerdő (Fhillitidi- ésParietario-Aeeretum) a szurdokvölgyekben települt meg. Meleg-száraz termőhelyen találjuk a mészkerülő tölgyeseket (Luzulo-Quercetum subcarpaticum), amelyeknél a fakitermelés végleges kipusztulást eredményez. A sziklai bükkösök (Sesle-rio hungaricae-Fagetum) északi kitettségű lejtőkön, a karszt-bokorerdők (Cotino-Querce-tumpubescentis) a nagyon meleg sekély talajú felszíneken érzik jól magukat. Ez utób-biakkal együtt fordulnak elő a karsztokra jellemző sztyepprétek (Pulsatill-Festucetum rupicolae) és sziklagyepek (Stipo-Festucetumpallentis) csupán 0,8 %-os területarányban.
A dolinák jellemző társulásai itt az alhavasi sziklagyepek (Campanulo-Festucetum palle-nis), és a szőrfu gyepek (Festuco ovinae-Nardetum), melyek a mikroklíma miatt inver-ziót szenvedtek (Bárány Kevei 1992b).
Az erdők század-eleji irtása középhegységeinkben jelentős volt, s az új, gyakran telepített erdőkben az eredeti összetételhez képest megcsökkent a faji diverzitás. A mészkőfelszínek erdőirtás utáni kopárosodása helyenként felismerhető, azonban nem karakterisztikus hazai karsztjainkon. Sokkal inkább abban mutatkozik a hatása, hogy a korábban erdősült dolinák újra-erdősülése lassan, vagy egyáltalán nem zajlott le. A szárazvölgyek többségében az erdők kitermelése után másodlagos társulásként a bo-róka jelent meg, ami a talajok tápanyag elszegényedését jelzi. Ugyanakkor a koráb-ban fajgazdag dolinanövényzet uniformizálódása ment végbe. Felerősítette a diverzi-tás csökkenését a legeltetés és a kaszáló gazdálkodás is. Ha ezekhez a tényekhez még társítjuk a dolinák sajátos mikroklímájából adódó szélsőséges hőmérsékleti viszonyo-kat, nem lehet váratlan ezeknek a korábban gazdagabb társulásoknak az elszegénye-dése.
A fenti megállapítás igazolására megvizsgáltuk Bükk hegység, Aggtelek (Zseni, 2003) és a Mecsek (Hoyk 1999) néhány mintavételi helyén természetvédelmi érték szerinti faj típusok megoszlását (24. ábra):
Szembetűnő, hogy a réten fordul elő a legtöbb zavarástűrő faj. Mind a Bükk hegység természetes bükkerdeiben, mind a mecseki erdőtípusban igen magas a ter-mészetes társulást alkotó fajok aránya (társulás-alkotó, kísérő, fokozottan védett és védett). A tölgyesekben és fenyvesekben jelentősebb, bár a réteket még nem elérő %-ban fordulnak elő zavarástűrő fajok.
80
100%
80%
60%
40%
20%
0%
y m /
/ —f <
7 Jú
— 'W |
• gyomfaj
• zavarástűrö
• társulásalkotó
• fokozottan védett
• védett
• kisérő
B:bükkös Ekfenyves B:rét A:tölgyes M:erdö
24. ábra.
A Bükk, Aggteleki Karszt és a Nyugat-Mecsek karsztján előforduló fajok természetvédelmi érték szerinti megoszlása. B = Bükk hegység; A = Aggteleki hegység; M=Mecsek hegység (Zseni 2003).
A továbbiakban két Nemzeti Park példáján mutatjuk be a növényzet állapotát.
8.1.1. Erdőgazdálkodás a karsztokon
A hazai karsztokon egyik legfontosabb hasznosítás az erdőgazdálkodás. Az erdő-gazdálkodás ősi mezőgadasági ágazat. Korábban, a nagyobb erdőirtásokat megelő-zően a természeti károk nyomán hosszabb-rövidebb idő alatt helyre állt a természetes egyensúly. Napjainkban, az emberi tevékenység több irányból (közvetlen erdőkiter-melés, ezt követően az erózió, a légköri savas ülepedések) jelentős mértékben meg-változtatja a környezeti hatásokat. Az erdőgazdálkodás sajátosságait két karsztos nemzeti park (a Bükki- és Aggteleki Nemzeti Park) területére vonatkozan vázoljuk.
A Bükk-hegység erdőterületein 1514-től állami gazdálkodás folyt 1945-ig. 1818-tól már üzemtervek képezték az erdőgazdálkodás alapját. 1880-ig jelentős volt a le-geltetés és erdőirtás, az erdők kora a fiatalabb kor irányába tolódott el. 1935-ben már törvénycikk rendelkezett az erdőkről, amely kimondta, hogy kerülni kell az olyan be-avatkozást, amely a természetes jelleget megváltoztatja. 1945 után, az államosítást követően túl nagy volt a kitermelés, különösen a hegység nyugati részén végvágások voltak, elsősorban a nyereséges erdőgazdálkodás volt a cél. 1977-től, a Nemzeti Park megalakulását követően a természetközeli, fenntartható erdőgazdálkodás került elő-térbe. Az 1989-es tulajdonviszony változások az erdőterületek felaprózódásához ve-zettek. 1994-ben a Bükki Nemzeti Park erdőállományának az alábbi volt a korössze-tétele (25. ábra):
A gazdasági hasznosítású állo-mány közel 50%-a 20-60 év között van, a védett erdők több, mint 50%-a 60 évnél idősebb. 1996-tól több tör-vény rendelkezik az erdő védelméről, a vadgazdálkodásról és természetvé-delemről.
A tarvágások után a bükkösök he-lyén kőris, a tölgyesek hehe-lyén gyer-tyán újulat fejlődött ki, sok helyen irtásrét és kaszáló rét alakult ki. Két idős erdőállományt találunk a
terüle-ten. Az egyik a jávorkúti ősfenyves, 25. ábra.
amit 1815 -ben telepítettek, a másik a A Bükki Nemzeti Park faállományának
26 hektáros Őserdő, amit 1946-ban korcsoportonkénti megoszlása.
zártak el mindennemű erdőgazdálkodás elől.
A 60-as évektől a 80-as évekig a túlzott kitermelés lecsökkentette az idős faállo-mányt.
A Bükki Nemzeti Park erdeinek ma 70%-a gazdasági, 29%-a védett, 1%-a köz-jóléti funkciót tölt be. Ebből a számsorból kitűnik, hogy a fatermelést úgy kell foly-tatni, hogy az ne veszélyeztesse az erdő ökológiai egyensúlyát. A Nemzeti Park meg-alakulása óta természetközeli erdőgazdálkodás folyik, fakitermelés csak úgy folytat-ható, ha az biztosítja az erdő ökoszisztéma diverzitásának és egyensúlyának megőr-zését. Ez a termőhelynek megfelelő faj kiválasztást, a magról történő felújítást, a ter-mőhely és növény kímélő módszerek alkalmazását igényli. Ujabb fenyőtelepítés nem lehetséges, csak a rontott erdők felújítása történhet luc-, duglász-, vörös- vagy jege-nyefenyő ültetéssel. Ezek későbbi kitermelését követően az őshonos fajok elterjedése várható.
Növényvédő szerek csak a csemete-kertekben használhatók. A véglegesen kiter-melt erdők területe nem lehet nagyobb 10 hektárnál. Tarvágás csak ott alkalmazható, ahol az idős állomány másként nem újítható fel, s a terület nagysága nem haladja meg az 5 hektárt. A vágásérettség korát a bükkösökben 100-120, a tölgyesekben 120-140 évre kell felemelni. Ez az erdőgazdálkodás erdőtervek segítségével valósít-ható meg, amelyek tartalmazzák a fafajok arányát, korát, a fakészlet nagyságát, a nö-vekményeket és az elvégzendő feladatokat. A fenntartható erdőgazdálkodást tehát úgy kell megvalósítani, hogy ne érje kár az ökoszisztémát. Ez azt jelenti, hogy úgy kell kitermelni kisebb számban a fát, hogy az erdő záródását ne csökkentse, így nem változik a mikroklíma, nincs károsodás.
A Bükk-hegység nyugati részén van olyan terület, ahol közel egykorúak a fák, ami azt jelenti, hogy egy időben érik el a vágásérettséget, s az egyensúlymegbomlás meg-akadályozására meg kell hosszabbítani a fák életkorát 130 évre, hogy zavartalan
le-hessen a felújítás. Ez termé-szetesen tájesztétikai szem-pontból is igen fontos. Minél több természetes, magról történő felújítást kell végez-ni. Általában gyertyános töl-gyesekben 15-20, a bükkö-sökben 25-30 évig elhúzódik egy felújítás. Ügyelni kell ar-ra, hogy a vadállomány szá-ma ne haladja meg az erdők eltartó-képességét. Igen fon-tos feladat mindeközben a rekreációs és üdülési funkció fenntartása.
AzApgteleki Nemzeti Park 77%-át is erdők borítják, így itt is a fenntartható
erdőgaz-dálkodás képezi a tájhasznosítás jelentős részét (26. ábra). A tájtervezés az elkövetke-zendő években az erdőhasználatot az alábbi arányokban határozta meg (az Aggteleki Nemzeti Park felszíni természetvédelmi kezelési koncepciója, 1998):
A tájszerkezet mozaikosságát eredendően a természetes gazdálkodás alakította ki.
A területhasznosításban az önellátásra kényszerülő kis településeken a korábbi erdő-gazdálkodás egyöntetűségét felváltotta a rét és a szántó erdő-gazdálkodás a nem igazán jó karsztos talajokon. A Nemzeti Park megalakításáig az erdőket nagy gyakorisággal ki-termelték, majd sarjaztatták. Az irtás- és kaszáló réteken rendszeres kaszálás, és ezáltal a széna-termesztés dominált. A tájidegen fafajokból kialakított egykorú, fatermelési elsődleges besorolású állományokat rendszerint tarvágással termelték le, mely további káros folyamatok forrása. Ezek a folyamatok a következők:
- irtás után jelentősen megnőtt az irtott felszín hőmérséklete, hőguta következ-het be,
- a nyílt felszínre jutó nagymennyiségű fény fénysokkot okozott,
- a növényzet párologtató hatása csökkent, így nőtt a talaj nedvességtartalma, - felgyorsult a szerves anyagok lebomlása, C02-tartalom megnőtt a
talajlevegő-ben, megindult a talaj savanyodása,
- erodálódott a termőréteg egy része (szél, csapadék, munkagépek),
- az erózió a humusz puffer-hatásának csökkenése miatt másodlagos savanyo-dást indított el.
Az erdősítés során a fenyő és akác helyett az őshonos tölgyesek és bükkösök te-lepíthetők. A felújítás itt is fokozatos, a végvágásos terület nagysága nem haladhatja
v a d v é d e l m i c é l ú e r d ő 1.4%
26. ábra.
A különböző erdőhasználattípus megoszlása az Aggteleki Nemzeti Parkban.
meg az 5 hektárt, tarvágás pedig 3 hektárnál nagyobb összefüggő területen nem kerülhet sor. A telepített erdőkben törekedni kell a többszintű társulás kialakítására, ami egyben a biológiai diverzitás megőrzését is szolgálja.
Három zónát alakított ki a Nemzeti Park. Az „A" zóna a magterület, ahol sem-miféle művelés nem folyhat. Az itt található fenyőerdőket ki kell cserélni, és a termé-szetes társulásalkotó lombos erdőket kell kialakítani. A „B" zóna hasonlóan az előb-bihez, mindenképpen háborítatlanul megőrzendő. A „C" zóna a bemutató terület és a hagyományos gazdálkodás helye. Ennek területnek a hasznosítása azonban kutatá-saim szerint ugyancsak veszélyezteti a karsztot, mivel itt találjuk a víznyelő vonalat a karsztos és nem karsztos terület határán, s ez veszélyezteti a barlang tisztaságát. A veszélyeztetettség a ma is zajló mezőgazdasági művelés hatására ezen a vonalon ma is jelentkezik.
Az erdőgazdálkodás a védendő értékek megtartására oly módon törekszik, hogy a gazdálkodás se károsodjon. Afenntartható erdőgazdálkodás célja úgy gazdálkodni az erdő termékeivel, védő- és üdülési funkciójával, hogy az ember számára az hosszú időn ke-resztülfennmaradhasson. Ugyanakkor megőrizze biológiai sokféleségét, természet-közeli-ségét, felújuló képestermészet-közeli-ségét, életképestermészet-közeli-ségét, a társadalmi igényekkel összhangban megfeleljen a védelmi ésgazdasági követelményeknek. Töltse be a természet- és környezetvédelmi-, egész-ségügyi-, szociális, turisztikai, valamint az oktatási és kutatási céloknak megfelelő szerepet.
8.1.2. Dolinák növényzete
Bükki felvételek alapján a dolinák növényzetének faji összetétele tükrözi a karsz-tokra jellemző cönológiai sajátosságokat. A feltérképezett fajok a montán és szub-montán bükkösökön kívül a sztyepprétek, sziklafüves- és pusztafüves lejtők, szőrfu-gyepek, hegyi-kaszálórétek jellemző fajai voltak.
Jakucs P. (1961) a dolina aljárólalhavasi legelőgyepeket (Nardo-Festucetosum ovinae, Nardetum strictae) mutatott ki.
Az általam vizsgált 5 bükkfennsíki dolinában legnagyobb bontási %-ban francia per-jét (Arrhenatherum elatius (TZ)) és szőrfüvet (Nárdus stricta (TZ)) találtuk meg.
Nagy borítási %-kal volt jelen mindenütt a közönséges galaj (Gallium mollugo (K)) a déli lejtő kivételével, és a vastövű imola (Centaurea scabiosát (K)).
Nem nagy borítási %kal, de szinte mindenütt előfordult:
- pázsitos irisz (Irisgraminea (V)), a közönséges cickafark (Achillea millefolium (TZ)), erdei szamóca (Fragaria vesca (K)), egy boglárka (Ranunculuspolyan-themos (TZ)), szártalan bábakalács (Carlina acaulis (V)), lecsepült veronika (Veronica prostrata (TZ)), mezei macsakagyökér (Valeriana offcinalis (V)), piros gólyaorr (Geránium sanguineum (K)), sima komócsin (Phleum phleoides (K)), réti útifű (Plantago média (TZ)), ebfolytó müge (Asperula cynnanchiea (K)), koloncos legyezőfű (Filipendula vulgáris (K)), sovány ibolya (Viola canina (K)),
festő zsoltina (Serratula tinctorica (TZ)), tömött lórom (Rumex confertus (TZ)), farkas kutyatej (Euphorbia cyparissias (GT)), bérci here (Trifolium al-pesire (K)), csabaire vérfíí (Sanguisorba minor (K)) (ez utóbbi kettő a D-i lejtő kivételével). A többi faj borítási %-a nem nagy (V=védett, K=természetes kísérő, TZ=zavarástűrő, GY=gyom).
A dolinákban mindenütt előforduló fajokat Simon T.(1997) természetvédelmi értékével jellemeztük. Jól látható, hogy bár vannak védett fajok is közöttük, de közel fele a dolina fajainak zavarástűrő és gyom, ami degradált állományra utal.
A dolinákban megtalálható fajokat Zólyomi B. (1964) alapján ökológiai indiká-torszámokkal is jellemeztük (T = hőmérséklet igény; W = a vízigény; R = talajreak-ció; N=nitrogénigény). Az átlagos mutatószámot az alábbi formula segítségével szá-moltuk ki:
Td = [x, • y j : n ahol
Tá = az előforduló fajok átlagos indikátorszáma, Xj = az indikátorszám,
y, = az adott ökológiai érték fajszáma, n = az előforduló fajok száma.
11. táblázat. Egy bükki dolina növényzetének átlagos ökológiai indikátor számai
Hely T W R N
Északi lejtő 5,44 3,11 3,53 1,68 Déli lejtő 5,00 5,85 2,57 2,21 Északi dolinafél 5,14 2,85 3,71 1,85 Déli dolinafél 5,00 6,20 2,20 2,20
A hőháztartási mutatót figyelembe véve jelentős eltérés nincs (11. táblázat), azon-ban mikrotérségről lévén szó, a 0,45 - ös eltérés nem hagyható figyelmen kívül (27.
ábra). Az északi lejtő magasabb hőháztartási mutatószáma ennek a lejtőnek az ari-dabb jellegére utal. Ez a sajátosság a további ökológiai tényezők alakulására is nagy hatással van. Az expozíció hatása karakterisztikusabban jelentkezik a vízháztartási mutató elemzésekor. Az északi lejtő 3,12-es és a déli lejtő 5,86-os átlagos értéke jól mutatja a talajnedvesség kitettségi különbözőségét. A nedvességgel és a hőháztar-tással szinkronban a talajreakció különbsége is jelentős. A jelzett tendencia különösen szembetűnő, ha az északi és déli dolinafélben előforduló növényfajok ökológiai indi-kátorszámainak közepes értékeit elemezzük.
• Északi lejtő
• Északi dolinafél
• Déli lejtő
• Déli dolinafél
A vízháztartás és a talajre-akció indikátorszámai alapján elkészített diagramból kiol-vasható, hogy a déli lejtő ki-vételével magas a mészkedve-lő fajok száma. Az északi és nyugati lejtőn legkevesebb a közömbös kémhatást kedvelő fajok száma, ezek általában a mérsékelten nedves vagy ned-ves termőhelyeken találhatók.
Az Aggteleki Karszton is T
értékeltem a dolinák növény- N zetet (12. tablazat). A dőli" 27. ábra. A bükki dolinák növényzetének átlagos indikátorszámai
nák növényzete itt degradál- az É-D-i keresztmetszetben,
tabb, mint a
Bükk-hegység-ben. Az átlagos ökológiai indikátorértékeket az alábbi táblázat mutatja:
12. táblázat. Egy aggteleki dolina növényzetének átlagos ökológiai indikátorszámai
Hely T W R N
Északi lejtő 5,25 3,34 3,53 1,68 Déli lejtő 5,28 3,38 3,58 2,80 Keleti lejtő 5,33 3,40 3,87 2,93 Nyugati lejtő 5,20 3,77 3,47 2,81 Az aggteleki ökológiai
érté-kek alapvetően abban különböz-nek a bükkiektől, hogy itt a nit-rogénigényesebb fajok vannak nagyobb számban (28. ábra).
Ez magyarázható a korábbi intenzív legeltetéssel, ami a talaj nitrogén tartalmát megnövelte.
A K-NY-i keresztmetszetben ke-vésbé rajzolódik ki az eltérés. A K-i lejtőn kevés olyan faj van, ame-lyik csak erre a lejtőre jellemző, ugyanakkor több faj van, ame-lyik leggyakrabban itt fordul elő.
Északi lejtő - a Déli lejtő
• Keleti lejtő . • Nyugati lejtő
28. ábra. Az aggteleid dolinák növényzetének ádagos indikátorszámai az É-D-i keresztmetszetben.
86
A hőháztartás szempontjából változatos képet mutat ez a lejtő, mégis az ellentett nyugati lejtőhöz képest kevésbé szélsőséges. A vízháztartásban viszontjelentős eltérés mutatkozik az egyes fajok ökológiai igénye között, amit azonban az átlagok elrejtenek.
Nagy számban találhatók itt olyan fajok, amelyek nem az eredeti társulás alkotói.
A hőmérsékleti mutatók egyértelműen jelzik a karsztos növényzet mérsékeltövi lomberdőklíma és szubmediterrán lomberdőklíma jellegét. A vízháztartás alapján a mérsékelten üde, mérsékelten száraz jelleg olvasható ki az átlagos mutatószámokból.
Ebből a szempontból kevésbé karakterisztikus a lejtők szerinti differenciálódás, mint az a bükki dolináknál megfigyelhető volt.
A természetvédelmi érték alapján összehasonlítva a bükki és aggteleki dolinák nö-vényzetét, egyértelműen megállapítható, hogy az aggteleki társulások sokkal degra-dáltabbak, mint a bükkiek. Az aggteleki fajok között 95 dolinafajból 35 faj termé-szetes társulásalkotó vagy kísérő faj, 60 faj zavarástűrő, gyom, gazdasági növény, vagy behurcolt faj. A bükki dolinákban 28 faj közül 19 természetes társulás alkotó vagy kísérő faj, 1 védett, s csupán 8 zavarástűrő vagy gyom (29.a., b. ábra).
A dolinák növényfajainak megoszlása természetvédelmi érték szerint Aggteleken
0 "természetes; 2-természetes kisérő;
3-védett. 4™zavarástűrő; 5-gyom)
29.a. ábra.
A dolinák növényfajainak megoszlása természetvédelmi értékek szerint Aggteleken.
A déli lejtőn előforduló fajok természetvédelmi érték szerinti
megoszlása
• védett (V)
• Kísérő (K)
• zavarás túró
<TZ)
A keleti lejtön előforduló fajok természetvédelmi érték szerinti eloszlása
• védett
• kisérő
• zavarás tűrő
• gyom
Az északi lejtőn előforduló fajok természetvédelmi érték szerinti
megoszlása
• védett (V)
• kísérő
• zavarás tűrő
A nyugati lejtőn előforduló fajok természetvédelmi érték szerinti
megoszlása
D v édett
• kísérő
• zav arástúrő
• gyom
29.b. ábra. Az aggteleki dolinákban előforduló fajok természetvédelmi érték szerinti megoszlása a különböző lejtőkön.
Vizsgálataink szerint az aggteleki dolinák növényzetének degradációja a termé-szetes szukcesszióban az alábbi séma szerint változik (30. ábra).
Querco-Carpinetum Corno-Quercetum Q. petraeae-cerris Ceraso-Quercetum erdőirtás
legeltetés
nitrofil legelők tápanyag felhalmozódás cserjésedés
Crataegus-Cornus cserjés |
gyepek, legelők
Prunus
sziklag^pelj
cserjésedés
Juniperus
üiniperttunj
Prunus-os cserjék
= degradáció + Pynus, + Acer,
+ Qercus. + Carpinus
eredeti erdőtársulások 30. ábra.
A vegetációtípusok átalakulásának sémája Aggteleken (Bárány Kevei-Horváth 1999).
A korábbi erdőirtások nyomán a dolinákban szélsőséges mikroklíma alakult ki (Bárány 1985b, 1998), s az igénytelenebb borókás (Juniperus) társulás foglalta el az egykori erdők helyét. Ezeken a foltokon az újraerdősítés igen nehéz. A növénytársu-lások fejlődésében több zsákutcás irány ismerhető fel
Összességében a növényzet a karsztos alapkőzeten kialakult rendzina és erdőtalaj dinamikájú barna erdőtalajokon sajátos összetételű. A talaj szélsőséges vízgazdálkodásá-hoz alkalmazkodó fajok alkotnak társulást. Ennek a makroflórának a gyökérlégzés révén jelentős szerepe van az oldó víz aggresszivitását meghatározó széndioxid termelé-sében, de a mikrobiális populáció nagyságrend jenek alakításában is.