A pestis
A Közöny világából az átmenet A pestis (1947), illetve A bukás vilá-gába változást ugyan jelent, de törést vagy szakítást nem. Pedig az első regény megírása után Camus addig soha nem tapasztalt lelke-sedéssel vesz részt kora politikai harcaiban, ott találjuk Sartre olda-lán; a Combat szerkesztője. A felszabadulás utáni bizakodása 1944 második felében éri el tetőpontját.
,,...azok, akik négy évig csendben és hosszú napokon át égihá-ború és puskaropogás közepette harcoltak, sohasem fognak bele-nyugodni, hogy bármilyen formában is visszatérjen a lemondás és az igazságtalanság korszaka.” – olvassuk az Actuelles-ben1, sőt Mauriac-kal folytatott polémiájában hallani sem akar megbocsá-tásról a kollaboránsokkal szemben; a mérsékletet „gyűlöletesnek”
tartja, s mindezek betetőzéséül ezt is ő írja: „A fegyvert csak fegy-verrel lehet legyőzni.”2 Csakhogy a lelkesedés villanásnyi, s már 1945 augusztusának végétől a kiábrándulás hangján szól mindar-ról, ami addig lázba hozta.
Az 1947-ben megjelenő A pestis szolidaritásában ugyan érző-dik a harcos időszak hatása, a művet azonban a konkrét politi-kai harcokból való kiábrándulás átemeli a valóságból a mítoszba.
102 Írók és művek közelről
Az eredetileg konkrét korhoz kötött műből kizárja a történelmet, hogy az általános EMBERRE szublimált Meursault-hoz térjen vissza, hogy az örök „Mal” ellen küldje csak átmeneti győzelem-mel kecsegtető sziszüphoszi harcba elvont eszmékre redukált hő-seit, megpróbálva eljutni a ,,sainteté sans Dieu”-ig, majd csaknem tíz évvel később A pestisnek mintegy ellenpólusában – de nem el-lentétként hanem kiegészítésként – A bukásban a „culpabilité sans Dieu” poklát kínálja az olvasónak.
A Közöny végén Meursault eljut addig a pontig, hogy rádöb-benjen a világ abszurditására, sőt ennél tovább is megy: fellázad, ugyanakkor lázadása erejét veszíti azzal, hogy nem társadalma, ha-nem a halál elkerülhetetlen valósága ellen irányul: a realitás tala-járól már az első Camus-regény problematikája a metafizika terü-letére siklik.3
Művészetének maga Camus által vallott princípiuma, miszerint nem hisz a realista ábrázolásban, ehelyett szimbólumot mond, to-vábbra sem tévesztendő szem elől. Sőt, az esztétika művészi és vi-lágnézeti következményei A pestissel válnak nyilvánvalóvá.
Camus 1940 májusában befejezi a Közönyt, szeptemberben a Sziszüphosz mítoszának első részét, s az év végén Oranban találjuk az írót, Oranban, melyet új regénye színhelyéül választ. 1939-től 1943 januárjáig gyűjti anyagát a műhöz, orvosi könyveket tanul-mányoz, a pestis szimptómáinak tüzetes leírásait olvassa, ugyanak-kor, amikor Melville, Defoe műveit – az utóbbitól veszi mottóját is. Valószínűleg Puskin Ünnep a pestis idején és dr. Manget 1722-ben írt Traité de la Peste c. munkáját is megismerte. Camus rend-kívüli műgondját mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hét éven át írta-átdolgozta-újraírta-csiszolgatta az 1947 júniusában megje-lenő regényt, amelyet csakúgy mint a Közönyt, igen rövid idő alatt szárnyára kapott a világhír.
Ugyanakkor a mű körüli viták Camus első regényének vissz-hangjánál is erősebben kavarognak, ellentmondásosabbak. „A mű az ellentmondó vélemények sorát váltotta ki. Egyeseket felháborít, másokat lenyűgöz; mindenkiben ellen- vagy rokonszenvet ébreszt.
Nem tévednek, akik azt állítják, hogy korunk egyik legjelentősebb műve; de azoknak is igazuk van, akik kiábrándítónak találják, s
irodalmi szempontból kevésbé sikerültnek, mint a Közönyt.” – írja Rachel Bespaloff az Esprit 1950-es januári számában. Mielőtt megpróbáljuk a mű elemzésével kimutatni annak erényeit és hibá-it, hadd idézzünk egy, a kritikák fő kifogásait összefoglaló bírála-tot: „Ami ennek a dokumentumnak olvasásakor zavaróan hat, az a belső szükségszerűség és a megformálás gyengeségének ellentmon-dása. A hiányosságok szembetűnőek: olyannyira érződik az erőlte-tettség, hogy az ember önkénytelenül is arra gondol: „Milyen hát-ralépés ez a Közönnyel szemben.” (...) A hideg, az éhség, a nyo-mor, a tisztátalanság, a betegség, a halál, az öröm már nem az em-ber természetes életfeltétele; mindez mítosszá válik.”4A bírálat jo-gos és igaz, csakhogy a mű iménti vonásai az írói szándék szerint olyanok, amilyenek. Mert Camus maga így fogalmazza meg szán-dékát A pestissel: „A pestissel azt a légkört szeretném érzékeltetni, amely mindannyiunkra nehezedett, s a veszélynek és száműzetés-nek atmoszféráját, amelyben mindannyian éltünk. Ugyanakkor ezt az érzést az egész létre kívánom vonatkoztatni.”
A pestis – jóllehet messzire kerül az első Camus-regény problé-májától – aligha lenne elképzelhető a Közöny nélkül. Valójában maga Camus a Közönyt úgy tekinti mint „zéró pontot”. 1942 au-gusztusában írja: „A Közöny az ember meztelenségét írja le az ab-szurddal szemben. A pestis az egyéni szempontok alapvető azo-nosságát ugyanazzal az abszurddal szemben. Ez egyfajta fejlődés, amely a többi műben még jobban megnyilvánul majd. De a pes-tis ezenkívül azt is megmutatja, hogy az abszurd semmire sem ta-nít meg bennünket.”5
Az abszurd felfedezése nem elégíti hát ki A pestis Camus-jét.
Jóllehet, eleinte a megszállás éveinek szimbolikus története akar csak lenni, A pestis a Közöny és a Sziszüphosz mítosza által felve-tett problémáira is felelni akar: hogyan viselkedjék az ember az ab-szurd világban? A történelmi események – csakúgy mint Sartre-ot, ha más módon is – a közösség problémái felé sodorják. A pestisben Meursault magányos lázadásával szemben a közös harc kerül a kö-zéppontba. A mű ilyen irányú fejlődését Camus maga is több he-lyütt hangsúlyozza; mint például Roland Barthes-hoz 1955-ben írt levelében: „A Közönyhöz képest A pestis kétségkívül az egyéni
lá-104 Írók és művek közelről
zadástól a közösségi harc felismeréséig vezető utat jelenti. Ha van fejlődés a Közönytől A pestisig, az a szolidaritás, a közösség irányá-ban keresendő.”6
A probléma az, hogyan oldja meg Camus írói szándékát a re-gényben, sikerül-e feloldania a Közöny ellentmondását, amely – mindennek ellenére – a szereplő karaktere és a stílus között fe-szül; egyszóval: hogyan változik a regény technikája és egész vilá-ga a megváltozott – helyesebben egy irányba tolódó – mondaniva-ló adekvát kifejezésére.
Akárcsak a Közönyben, A pestisben is bizonyos mértékig a nap-ló-formát alkalmazza az író. Csakhogy itt az egyes szám első sze-mélyű elbeszélés – mint Meursault „álnaplója” – nem lehet alkal-mas a témához. A Camus által áttanulmányozott krónikák szinte kézenfekvővé teszik számára, hogy a mű tónusa objektív legyen és az elbeszélés harmadik személyű. Csakhogy Camus nem a „töb-biekről” akar beszélni, hanem „rólunk”. A főszereplő a harmadik személyű elbeszélés dacára a „nous” lesz. Hogyan lehetséges ez?
Úgy, hogy maga a mesélő is szereplő: „A mesélő nem tudja ma-gát kivonni a cselekményből, de hogy minden személyes jelleg-től megfossza krónikáját és a megfelelő objektív hangnemet meg-találja, csak harmadik személyben beszél önmagáról”. – írja Ca-mus.7 Csakhogy – s erről már Camus maga nem beszél – ahhoz, hogy Rieux, a narrátor egyrészt szereplője legyen az események-nek, másrészt egyes szám harmadik személyben beszélhessen saját magáról, az olvasónak nem szabad tudnia, hogy ki a mesélő. S va-lóban, az író csak a mű vége felé árulja el, hogy voltaképpen az or-vos maga a narrátor. Ezzel a technikai megoldással sikerül ugyan Camus-nek megtalálnia a tónus egységét és elérnie egy objekti-vitást, mely – mint Quillot mondja – közelebb áll a krónikához, mint a regényhez,8 a vállalkozás azonban mégsem veszélytelen. A regény végén ugyanis, amikor Camus felfedi, hogy dr. Rieux maga egyszemélyben a krónikás is, kénytelen erről a krónikás-szereplő-ről immár ő maga mint író beszélni, ezáltal ismét egy mesélőt, mégpedig „a mindentudó” mesélőt bevezetni a műbe, holott nyil-vánvalóan a „mindentudás” elkerülése Camus egyik fő célja azzal, hogy a mesélő maga is szereplő. Erről több helyütt vall is.9 A
meg-oldás csak addig a pillanatig jó hát, míg az író fel nem fedi a me-sélő kilétét.
De más választás aligha akadt volna Camus számára. Azonkí-vül, hogy a „je” sehogyan sem felelhetett volna meg a kívánt tó-nusnak, az egyes szám első személyű elbeszélés egyéb veszélyekkel is járt volna. Amennyiben a „je” maga az író, a mű egyik alapve-tő gondolata sikkad el, amiről még később beszélünk: kizárja azt a lehetőséget, hogy valamennyi szereplőben legyen Camus-ből (ki-véve Cottard-t), azaz a polémia lehetőségét. Másrészt, ha ez a ,,je”
Rieux, a mű egyközpontúvá válik (ez egyébként az előző esetben is megtörtént volna), holott Camus nem akart fő- és melléksze-replőket ábrázolni, hanem egy-egy magatartás többé-kevésbé el-vont, szándék szerint is jelképesnek szánt képviselőjét viszi szín-re. Itt jegyezzük meg, hogy azok a vádak, melyek szerint Camus
„nem tud alakot teremteni”10 a hagyományos kritika egyik olyan hibája, mely az írói szándékkal ellentétes írói technikát akar kény-szeríteni a szerzőre. Egyébként ez a példa jó annak illusztrálására is, hogy tűnik el a hős „camus-i módon” a regényből.
A mű szerkezete öt részből áll. Egy crescendo után a harmadik – rövid – fejezetben kulminál a pestis, majd decrescendo következik.
Mintha a sziklát görgető Szüszüphosz erőfeszítését és a szikla visszahullását látnánk. De Camus számára maga az erőfeszítés a lényeges.
A pestis kitörése előtt Oran lakosai semmiben sem különböz-nek a Közöny első részékülönböz-nek Meursault-jától. Mint Luppé mond-ja kitűnő Camus-tanulmányában: ,,A pestis sújtotta város vala-mennyi lakója egy-egy Meursault volt kezdetben.”11 Mint ahogy Meursault kimozdításához ,,a kövek nyugalmából” egy gyilkosság-ra van szükség, Ogyilkosság-ran lakosai, A pestis főszereplői akkor válnak re-gényhőssé, sőt akkor tűnnek fel egyáltalán a regényben, amikor a pestis eléri őket avagy ők maguk veszik fel vele önként a heroikus küzdelmet.
A regény indítása azonnal megadja a mű tónusát is: „Április 16-ának reggelén Bernard Rieux doktor kilépett dolgozószobájából, s a lépcsőforduló közepén döglött patkányba botlott.” Mint em-lítettem, a regény eredetileg konkrét időhöz kötődött: Camus a
106 Írók és művek közelről
pestissel a megszállást akarta szimbolizálni. A mű egyik változata így kezdődik: „Azok a különös események, amelyekről ez a króni-ka szól, 1941-ben, a második világháború alatt játszódtak le, vá-roskánkban, Oranban.” A mű végső változatában az évszám el-hagyása rendkívül jelentős, Camus azon szándékának megvaló-sítása jegyében történik, hogy a művet több jelentésűvé tegye.
Ugyanakkor annak az esztétikai meggyőződésnek következmé-nye, hogy a „nagy stílus” a „láthatatlan stilizálás”, mint azt A lá-zadó ember-ben, kifejti. A leglényegesebb azonban az, hogy a re-gény indításának végleges, megváltozott formája árulkodik arról a változásról is, amiről fentebb szóltam: a társadalmi átalakulásban hívő, harcos Camus kiábrándulásáról. Mert mindez magában a regényben nem tükröződik már. A végleges szöveg indítása az ál-talános Ember elvont térben és időben való mozgatásához adja meg a tónust, s Camus minden későbbi tiltakozása ellenére igaz lesz, hogy a mű ezzel egyszeriben ahisztorikussá válik.
A regényt olvasva eszünkbe sem jutna feltételezni, hogy Rieux doktor, aki egyes szám harmadik személyben jelenik meg, maga a mesélő lehet. A krónikásról egyelőre csak annyit tudunk, hogy maga is jelen van a pestis kitörésekor. ,,A mesélőt körülvevő titok-zatosság az általános szintjére helyezi, elnyom minden epikus bi-zonytalanságot és az egyén és közösség, az én és a mi között a ma-gányosságon belül is meghagyja a kötelékeket.” – írja Camus a narrátorról.12
Az első részben a magányos (solitaire) ember szerepelt: az ,,il” és a „je”; Rieux, majdTarrou, akinek személyével kapcsolatban két lé-nyeges dologra kell felfigyelnünk: Tarrou idegen és maga is nap-lót vezet. Az első megjegyzés azért lesz fontos, mert a regény fo-lyamán a pestis veszélyének fokozódásával egy, a várossal addig semmi közösséget nem érző szereplő lesz pontosan Camus-hoz legközelebb álló eszmék képviselője, másrészt ez azonnal kizár-ja minden olyan magyarázat lehetőségét, hogy a szolidaritás egy már előbb is meglevő közösségen belül alakult ki. Nem. Camus minden művészi eszközzel azt hangsúlyozza, hogy a magányosság csak a pestis idején szűnik meg ! Második megjegyzésünk tartal-ma az előzőkhöz kapcsolódik. Tarrou naplója mintegy Rieux
kró-nikájának kiegészítéseként és ellenpólusaként szerepel. Regény- technikailag a mű fő vázát Rieux krónikája és benne Tarrou nap-lója adja. Az utóbbi akkor kap igazi jelentőséget, amikor a regény végén megtudjuk, hogy a krónikás Rieux doktor volt. Így terem-tődik meg az egyensúly a Camus-t legjobban képviselő két eszme-hordozó között.
Az első rész végén álló távirat: „Pestis-állapotot kihirdetni. Vá-rost lezárni” az addig elszigetelt szereplők „il” és ,,je”-jének néző-pontjából azonnal a „nous”, a közösség (solidaire) névmásába ve-zeti az olvasót. Hisz a második rész így kezdődik: „Elmondhatjuk, hogy ettől a perctől kezdve a pestis valamennyiünk ügyévé vált.”
Az egymásrautaltsággal a nous természetszerűleg veszi át az „il” és a „je” szerepét: „Elmondhatjuk, hogy a betegség hirtelen invázió-ja arra késztette polgártársainkat, hogy úgy cselekedjenek, mintha nem lennének egyéni érzések.
A camus-i világkép – a Közöny óta bekövetkezett változással – az elszigetelt város néhány kiemelt szereplőjének konfliktusából bon-takozik ki. A szereplők konfrontálásakor regénytechnikailag min-den esetben a ,,je”-ről a ,,nous”-ra való áttérés módozatait kísér-jük figyelemmel.
1. Rieux és Paneloux. Camus maga is utal arra, hogy mű egyik fő témája az orvostudomány és a vallás harca: „Egyik téma: az or-vostudomány és a vallás harca, a viszonylagos és az abszolút kép-viselőinek harca. A viszonylagos győzedelmeskedik, pontosabban az nem veszít.”13
Paneloux kétszer mond beszédet a templomban. Először a pes-tist mint megérdemelt büntetést csattogtatja isten ostoraként az összegyűltek feje felett, s bízik abban, hogy „. . . e borzalmas na-pok és a haldoklók jajszavai ellenére, polgártársaink az éghez inté-zik majd az egyetlen keresztény szót, a szeretet szavát.” A pap má-sodik prédikációját megelőzte egy gyermek halála, amely Rieux és Paneloux szeme előtt következik be. Rieux, prédikációjára emlé-keztetve a papot, mondja: „ (...) De azt, remélem, tudja, hogy ha a többiek nem, de ez az egy ártatlan volt!” Paneloux és Rieux itt következő párbeszédéből nyilvánvaló, hogy Camus-t sem Rieux-vel sem Paneloux-val nem lehet azonosítani: ,,Megértem –
mo-108 Írók és művek közelről
rogta Paneloux. –Valóban lázító ez, hiszen minden emberi mérté-ket meghalad. Lehetséges azonban, hogy szeretnünk kell azt, amit nem tudunk megérteni. (...) Nem, atyám – szólt (Rieux). Nekem más fogalmam van a szeretetről. En soha az életben nem leszek hajlandó szeretni azt a világot, ahol gyermekeket vonnak kínpad-ra.” Ha igaz is, hogy Rieux és Paneloux harcából Rieux lesz az, aki
„nem veszít”, Paneloux nem negatív szereplő. Ez az „aktív fatalis-ta” sem tudja magát kivonni a szolidaritás vonzerejéből: a gyer-mek halálát követő prédikációja joggal gondolkodtatja el hallgató-it. S ami a legfontosabb: „Chose curieuse encore, il ne disait plus
„vous”, mais „nous”.”
Ugyanakkor azonban Camus egyértelműen el akarja határol-ni magát a keresztényi belenyugvás gondolatától, a „sainteté avec Dieu”-től, Paneloux eszméjétől, hogy majd Tarroué-val azono-síthassuk törekvését: „sainteté sans Dieux.” Ezért növeli Camus a távolságot – eredeti elgondolását megváltoztatva – Rieux és Paneloux között. „A pap és az orvos szavai a gyermek Othon ágyá-nál a végleges változatban sokkal erőteljesebbek.” – írja R. Quillot a la Peste-ről, s hozzáteszi: „Paneloux-nak viszont keresztényibb halált szán.”14 Véleményem szerint Camus nem azért változtatta meg Paneloux halálát (az első változatban Paneloux elveszti hitét!), hogy ezzel kiegyensúlyozza a mérleg két serpenyőjét, hanem el-lenkezőleg: ezzel is a különbséget hangsúlyozza. „Ha az ártatlan-ságnak kiszúrják a szemét, a keresztény ember el kell hogy veszít-se hitét, vagy pedig beleegyezik, hogy a szemét kiszúrják. Paneloux nem akarja hitét veszteni, elmegy tehát a végsőkig.”15
2. Rieux és Tarrou egyénisége nem ellentmondásos, ők inkább kiegészítik egymást. Mintha Camus saját magával folytatna dia-lógust. Ezt szuggerálja regénytechnikailag az a megoldás – mint említettem – ahogyan a két mesélőt szerepeltető Camus mintegy egyesíti a két szálat a mű végén, amikor maga az író szólal meg.
A Közöny megállapításán, hogy létünk hiábavaló, Rieux és Tarrou túllép. Az abszurd világgal szembeni magatartásra kettőjük párbe-széde során kínál Camus megoldást:
,,– Elvégre ... (...) mivel a világrendet a halál szabályozza, talán az Istennek is jobb, ha nem hiszünk benne, s ha minden erőnkkel
a halál ellen harcolunk, és sohasem emeljük fel tekintetünket az ég felé, ahol ő hallgat.” Tarrou, akinek apja halálra ítél egy embert, s aki előbb forradalmár lesz, majd egy probléma foglalkoztatja: „le-het-e az ember szent Isten nélkül”, így válaszol: ,,– Igen, – meg tudom érteni. De az ön győzelmei mindig ideiglenesek lesznek, ennyi az egész.” Camus végső tanítását Rieux felelete adja meg:
„Mindig, ezzel tisztában vagyok. De mégsem ok ez arra, hogy fel-hagyjak a küzdelemmel.”
Tarrou A bukás vezeklő bírójának, Clamence-nak elődje. Miután elhagyja a szülői házat,harcolni akar a halál ellen, úgy érzi, pesti-ses lett. „Azóta se változtam. Régóta szégyellem,halálosan szégyel-lem, hogy akár akaratlanul, akár jó szándékból magam is gyilkos voltam.”„Pontosan tudom (. . .), hogy mindenki magában hordja a pestist, mert senki, de senki a világon nem érintetlen tőle.”
Rieux és Tarrou kiegészítik hát, nem tagadják egymást. A Ca-mus = Rieux + Tarrou „egyenletnek” igen szép, lírai transzponá-lását olvassuk a negyedik rész egyik fejezetében. Ismeretes Camus rajongása a tengerért. Nos, az említett részben Rieux és Tarrou ba-rátságukért megfürödnek a tengerben: „Rieux megfordult, odaért a barátjához, és úszott ugyanabban a tempóban. Tarrou erőteljeseb-ben haladt előre, mint ő, s a tempót ezért gyorsítania kellett. Né-hány percig ugyanabban az ütemben haladtak, ugyanazzal a kitar-tással, magányosan, távol a világtól, végre megszabadulva a város-tól meg a pestistől. (. . .) Ismét felöltöztek s visszaindultak anélkül, hogy egész idő alatt egy szót is szóltak volna. De szívük egy volt, és az éjszaka emléke kedves nekik.”
1. Rieux és Rambert hasonlóképpen kiegészítik egymást.
Rambert, aki először meg akar szökni a vesztegzár alá rendelt vá-rosból, olyan érvvel szolgál, amely mind a Közönyt, mind a Ca-mus-novellák alaptónusát is színezi:
„Ha nem tartok önnel, azért van, mert okom van rá. Azt hiszem egyébként, hogy még tudnám vásárra vinni a bőrömet, hiszen vé-gigcsináltam a spanyol háborút.
– Kinek az oldalán? – kérdezte Tarrou.
– A legyőzöttekén. Ám azóta gondolkodtam egy kicsit.
– Miről? – kérdezte Tarrou.
110 Írók és művek közelről
– A bátorságról. Most már tudom, hogy az ember nagy tettek-re képes. De ha nem képes egy nagy érzelemtettek-re, akkor nem érde-kel engem.”
Kétségkívül sok van Camus-ből Rambert-ben is, aki ugyan-azon a fejlődésen megy át, mint Tarrou és a többiek. Marad, vál-lalja a közösséget a pestises várossal, lemond a „je” boldogságáról a
„nous” etikai értéke miatt. Doktor úr – szólt Rambert –, nem uta-zom. Itt akarok maradni magukkal. (...) Rieux azonban kiegyene-sedett, és határozottan mondta, hogy ez ostobaság, hiszen semmi szégyellni való sincs abban, ha valaki a boldogságot részesíti előny-ben. – Igen – szólt Rambert –, de esetleg szégyenteljessé válhat, ha valaki magányosan lesz boldog.”
Itt, az egyik legszemléletesebb alkalmazás után említjük meg a mű alaptónusának talán legjellemzőbb stilisztikai eszközét: a „style indirect” domináló szerepét.Említsük még meg Rieux és Grand vi-szonyát A pestisben. Grand – akárcsak Tarrou –idegen. Kishi-vatalnok, aki annak idején a karriert, amellyel kecsegtették, szí-vesen elfogadta volna, nem ambíciójánál fogva, hanem a jobb anyagi megélhetés miatt. Jelenleg egyetlen vágya van: „Jaj ! dok-tor úr – mondogatta –, mennyire szeretném megtanulni, hogy jól fejezzem ki magamat.” Grand igyekezete stílusának javítására (a pestisjárvány idején!) a La Nausée-nak arra a gondolatára em-lékeztet, hogy a művészet megmentheti az embert. Rieux – bár egyetlen szóval sem kifogásolja Grand „műgondját”, sőt, hossza-san elmélkedik Grand stiláris problémáján amazzal együtt keresve a megoldást – távol marad magától a gondolattól; Grand „főelfog-laltsága” mindvégig a regény margóján marad.
A pestis végső konklúziójában a harmadik mesélő, maga Camus mondja ki Rieux véleményét, amely már Tarrou koncepcióját is magában foglalja: „(. . .) ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tö-meg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a
A pestis végső konklúziójában a harmadik mesélő, maga Camus mondja ki Rieux véleményét, amely már Tarrou koncepcióját is magában foglalja: „(. . .) ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tö-meg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a