A címben felvetett kérdést az 1951-ben kirobbant Sartre kontra Camus polémia helyezte a kritika kereszttüzébe. Egyesek úgy vé-lik, A pestissel Camus „megtért”, illetve törést szenvedett pályája.1 Mások viszont egységesnek tartják a camus-i életművet.2
Azok véleményéhez csatlakozva, akik Camus életművét egysé-gesnek látják, a következőkben arra teszünk kísérletet, hogy kimu-tassuk: a Közöny és A pestis, illetve A bukás között nem ellentmon-dás feszül, hanem a már az első műben is meglévő vonások kap-nak egyre erősebb hangsúlyt az első regény abszurd világákap-nak hát-térbe szorulásával párhuzamosan.
Kiindulásként idézzük fel az író eléggé elfeledett vallomását stí-lusáról és a realizmusról: A realizmus szó üres, értelmetlen. A Bovaryné és a Megszállottak is realista regény, és semmi közös vo-násuk nincs. Ha törekvésemet meg kellene fogalmaznom, inkább szimbólumról beszélnék.”3
Camus-nek ezeket a szavait nem szabad szem elől tévesztenünk, s ha ilyen optikából vizsgáljuk A Közönyt, megértjük azt is, hogy a látszatra aprólékos realizmussal megírt, s valóban realista indít-tatású mű lényegében messzire kerül a valóságos társadalmi prob-lémáktól egy elvont moralizálás irányába, s a kezdetben hús-vér
120 Írók és művek közelről
alaknak tűnő Mersault a metafizikai értelemben vett EMBER szimbólumává válik.
Súlyos hiba lenne a Közönyt a közvetlenül utána megjelenő filo-zófiai művel, a Sziszüphoz mítoszával magyarázni – mint ezt jó né-hányan tették,4 ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a Közöny prob-lematikája végső soron filozófiai kérdések köré csoportosítható, s a Sziszüphoz mítoszának szinte valamennyi fő témája fellelhe-tő már az első Camus-regényben. Így az írói szándék kitapoga-tásánál jó szolgálatot tesz, ha kiindulásként azokat a problémá-kat próbáljuk körvonalazni, amelyek a Közöny írásának idején Ca-mus-t foglalkoztatták. Oszlassunk el mindjárt egy tévhitet, amely nem kis mértékben járult a későbbiekben ahhoz a Janus arcú Ca-mus- portréhoz, amely egyrészt az ellenállót, a Combat szerkesztő-jét, másrészt a”megtért” Camus-t ábrázolja. A Közöny megjelené-se után az olvasók és a kritikusok is szívemegjelené-sen látták a műben az el-lenállás komor atmoszférájának szimbólumát. (Az igazság az, hogy bár a regényt csak 1942-ben adták ki, Camus már 1940-ben a né-met megszállás előtt befejezte.) Annál inkább a valóság konkrét tükrét fedezték fel az olvasók a műben, mivel számos affinitást ta-lálunk Meursault és a pályája kezdetén álló, ismeretlen, s tüdőbaj-jal súlyosbított létét kilátástalannak látó Camus között.
Az 1935-38-as évek döntő jelentőségűek a Közöny genezise szempontjából. Megszületik Camus voltaképpeni első – és csak 1971-ben kiadott regénye, A boldog halál (La Mort Heureuse), amelynek hőse, Mersot Patrice, rokon a Közöny főszereplőjével, a regény pedig előrevetíti a Közöny témáit: szerelem, halálbüntetés, nap és halál, gyilkosság, életöröm, stb. Mersot is öl, barátját, öreg jóakaróját, a dúsgazdag Zagreust öli meg, de azért, hogy gazdag le-gyen. A Közönyből hiányzik a raszkolnyikovi szándék. Meursault
„véletlenül” válik gyilkossá, „a nap miatt”, s ha el akarunk jutni Camus írói szándékáig, ezt a lényeges változást nem szabad szem elől téveszteni.
Vegyük tehát kiindulási pontként a gyilkosságot, hisz ez lesz az egész mű tengelye, ami az első pillantásra kitűnik a regény szerke-zetéből is: a két rész szinte sornyi pontossággal egyforma terjedel-mű, csupán annyi a különbség, hogy a második rész öt, az első hat
fejezetből áll, de éppen ez a hatodik fejezet, amelyik a gyilkosságot is tartalmazza, képezi a mű tengelyét.
Ez a gyilkosság lesz tulajdonképpen a forrása annak a filozófiai problémának, amellyel a halálra ítélt Meursault szembenéz: érde-mes-e élni, amikor a világ, az emberi sors („condition humaine”) abszurditása tudatosul az EMBER-ben?
Ezt a kérdést teszi fel magának Camus, de a Közönyben nem fi-lozófiai, hanem művészi szinten akar rá feleletet kapni.
A Közöny formailag ugyan két részből áll, de az abszurd kálváriá-ját5 Meursault három fokozatban járja meg. A gyilkosságig, amely-lyel a „balsors kapuján kopogtatott”, élete a legtermészetesebbnek tűnik számára, az abszurd érzése legfeljebb az olvasót keríti hatal-mába (első rész). Meursault saját maga számára akkor válik ab-szurddá, amikor felfedezi a társadalom abszurditását is, amikor összeütközésbe kerül a „renddel”, amely bűnösnek találja (máso-dik rész). Végül a harma(máso-dik fokozatban Meursault már nem mint környezetével természetes harmóniában élő egyén, sem mint a tár-sadalommal konfliktusban álló bűnös, hanem mint a „condition humaine”, a LÉT abszurditásával szembenéző EMBER szerepel.
Az abszurd fogalma Camus-nél tehát három jelentésben is elő-fordul. A Közöny végső értékelésénél a torzulások javarészt abból adódnak, hogy az elemzések csupán az abszurd társadalom ellen lázadó Meursault-t veszik figyelembe. Még Sartre is csak kétfajta abszurdról beszél Camus-nél: „a szó Camus tolla nyomán két egé-szen különböző jelentést kap: az abszurd egyszerre jelent egy tény-leges állapotot s a tisztánlátó tudatot, mellyel egyes személyek lát-ják ezt az állapotot”.6
Azonban még ennek a „tényleges állapotnak” is két fajtáját kell megkülönböztetni. A társadalom és a Lét abzurditásának öszemosása eltünteti a határt egy történlmileg pozitív lázadás és egy mindent örök emberivé oldó, kiúttalan moralizálás között.
A társadalom abszurditásának felfedezése csak út ahhoz, hogy Meursault eljusson egy általánosabb, filozófiai problémához. És ezt alapvetően fontos tisztázni ahhoz, hogy megértsük: a morali-záló Camus nemcsak jelen van már a Közönyben, de a kétségkívül
122 Írók és művek közelről
meglévő társadalombírálat élét is elveszi Meursault mint társadal-mi lény konfliktusának örök emberivé szublimálása.
Mert Camus abszurd világképének fő motiválója nem az, hogy a társadalom igazságtalan, hanem hogy a halál elkerülhetetlen, kö-vetkezésképpen létünk hiábavaló, abszurd. Sziszüphosz mítoszában – melynek első részét már a Közöny megjelenésének évében papír-ra veti! – ezt világosan meg is fogalmazza, de ha magánál a Közöny-nél maradunk is, nyilvánvaló az abszurd forrása: „Ha már egyszer meghalunk, világos, hogy nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk”.7 Igaz ugyan, hogy Meursault magatartása a Lét ab-szurditásának evidenciája előtt a lázadás. Amikor a pap a túlvi-lág ígéretét kínálja, s figyelmezteti, hogy „mindnyájan halálra va-gyunk ítélve”, az félbeszakítja: „ez nem egészen ugyanaz… ez még-sem vigasztalás”.8 De az élet igenlése, melyet a pap élő-halott hité-vel szembeszegez, ugyancsak egy fajtája a rezignációnak. Meursault lázadása nem old meg semmit, mint ahogy Sartre Roquentinje is csupán pillanatnyi menedéket talál a zenében.9
Ha nem csupán egy-egy oldalát vizsgáljuk a Közönynek, hanem valamennyi aspektusát figyelembe vesszük, a nyilvánvaló társada-lombírálat mellett észre kell vennünk, hogy a társadalom abszur-ditásából a hős nem az abszurd társadalom elleni lázadásban keres kiutat. Még kevésbé szándékszik megváltoztatni a társadalmat,10 hanem az abszurd fogalmának más, örök emberi jelentését keres-ve, a Lét abszurditásának gondolatáig jut el. S innen már csak egy lépés, hogy az utóbbi aspektust abszolutizálva, későbbi műveiben egyre elvontabb problémák felé sodródjék.
A Közönyben már látensen meglévő motívum később közpon-ti problémává válik egy erős temaközpon-tikai-ideológiai eltolódással. Egy jelentéktelennek tűnő megjegyzés, mely szerint a kis automata nő éppoly vétkes lehet, mint a párizsi asszony vagy Marie, A bukásban központi kérdéssé nő: az egyetemes kulpabilitás problémájává.
Ha mindez nem kerüli el figyelmünket, igazoltnak tűnhet az az állításunk, hogy Camus életművében a Közöny után nem követ-kezik be törés vagy szakítás a mű eszmeiségével, bár a változás je-lentős.
A Közöny és A pestis megírása közötti időben Camus addig soha nem tapasztalt lelkesedéssel vesz részt kora politikai harcaiban, ott találjuk Sartre oldalán. A Combat szerkesztője. A megszállás utáni bizakodása 1944 második felében éri el tetőpontját. Sőt, Mauriac-kal folytatott polémiájában hallani sem akar megbocsátásról a kollboránsokkal szemben. A mérsékletet „gyűlöletesnek” tartja.
Mindezek betetőzéséül ezt is ő írja: „A fegyvert csak fegyverrel le-het legyőzni.”11 Csakhogy a lelkesedés villanásnyi, s már 1945 au-gusztusának végétől a kiábrándulás hangján szól mindarról, ami addig lázba hozta.
Az 1947-ben megjelenő A pestis szolidaritásában ugyan érződik a harcos időszak hatása, a művet azonban a konkrét politikai har-cokból való kiábrándulás átemeli a valóságból a mítoszba, az ere-detileg adott korhoz kötött műből kizárja a történelmet. Camus az általános EMBERré szublimált Meursault-hoz tér vissza, hogy az örök „Rossz” ellen küldje csak átmeneti győzelemmel kecsegte-tő sziszüphoszi harcba elvont eszméket megtestesíkecsegte-tő hőseit.
A Közöny végén Maursault eljut addig a pontig, hogy rádöb-benjen a világ abszurditására, sőt ennél tovább is megy: fellázad, ugyanakkor lázadása erejét veszíti azzal, hogy nem a társadalom, hanem a halál elkerülhetetlen valósága ellen irányul: a realitás ta-lajáról már az első Camus-regény problematikája a metafizika te-rületére siklik.
Művészetének maga Camus által vallott princípiuma, miszerint nem hisz a realista ábrázolásban, ehelyett szimbólumokkal fejezi ki mondanivalóját, továbbra sem tévesztendő szem elől. Sőt, az esz-tétikai állásfoglalás művészi és világnézeti következményei A pestis-sel válnak nyilvánvalóvá.
Camus 1940 májusában befejezi a Közönyt, szeptemberben a Sziszüphosz mítoszának első részét. Az év végén Oranban találjuk, melyet új regénye színhelyéül választ. 1939-től 1943 januárjáig gyűjti anyagát a műhöz, orvosi könyveket, a pestis szimptómái-nak tüzetes leírásait tanulmányozza, ugyaszimptómái-nakkor Melville, Defoe műveit olvassa. Mottóját is az utóbbitól veszi. Valószínűleg Puskin 1830-as Lakoma a pestis idején és dr. Manguet 1722-ben írt Érte-kezés a pestisről (Traité de la Peste) című munkáját is megismerte.
124 Írók és művek közelről
Camus rendkívüli műgondját mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hét éven át írta-átdolgozta-újraírta-csiszolgatta az 1947 júni-usában megjelenő regényt, amelyet csakúgy mint a Közönyt, igen rövid idő alatt szárnyára kapott a világhír. Ugyanakkor a mű körü-li viták Camus első regényének visszhangjánál is erősebben kava-rognak, ellentmondásosabbak.
Az életműben bekövetkező törést valló kritikai álláspontot jól mutatja Pierre de Boisdeffre kritikája: „Ami ennek a dokumen-tumnak olvasásakor zavaróan hat, az a belső szükségszerűség és a megformálás gyengeségének ellentmondása. A hiányosságok szembetűnőek: olyannyira érződik az erőltetettség, hogy az em-ber önkéntelenül is arra gondol: „Milyen hátralépés ez a Közöny-nyel szemben!”…A hideg, az éhség, a nyomor, a tisztátalanság, a betegség, a halál, az öröm már nem az ember természetes életfelté-tele, mindez mítosszá válik.”12
A bírálat jogos és igaz, csakhogy a mű iménti vonásai az írói szándék szerint olyanok, amilyenek. Mert Camus maga így fogal-mazza meg szándékát: „A pestissel azt a légkört szeretném érzékel-tetni, amely mindannyiunkra nehezedett, s a veszélynek és szám-űzetésnek atmoszféráját, amelyben mindannyian éltünk. Ugyan-akkor ezt az érzét az egész létre kívánom vonatkoztatni.”13
A pestis – jóllehet messzire kerül az első Camus-regény problé-májától – aligha lenne elképzelhető a Közöny nélkül. Valójában maga Camus a Közönyt „zéró pontként” tekinti. 1942 augusztu-sában írja: „A Közöny az ember meztelenségét írja le az abszurd-dal szemben. Ez egyfajta fejlődés, amely a többi műben még job-ban megnyilvánul majd. De A pestis ezenkívül azt is megmutatja, hogy az abszurd semmire sem tanít meg bennünket.”14
Az abszurd felfedezése nem elégíti hát ki A pestis Camus-jét.
Jóllehet, eleinte a megszállás éveinek szimbolikus története akar csak lenni, A pestis a Közöny és a Sziszüphosz mítosza által felvetett problémákra is felelni akar: hogyan viselkedjék az ember az ab-szurd világban? A történelmi események – csakúgy mint Sartre-t, ha más módon is – a közösség problémái felé sodorják. A pestis-ben Meursault magányos lázadásával szempestis-ben a közös harc kerül a középpontba. A mű ilyen irányú fejlődését Camus maga is több
helyütt hangsúlyozza: Roland Barthes-nak írja 1955-ben: „ A Kö-zönyhöz képest A pestis kétségkívül az egyéni lázadástól a közössé-gi harc felismeréséig vezető utat jelenti. Ha van fejlődés a Közöny-től A pestisig, az a szolidaritás, a közösség irányában keresendő.”15
Eredetileg a regény konkrét történelmi eseményhez kötődött: a pestissel Camus a megszállást akarta szimbolizálni. A mű egyik változata így kezdődik:”Azok a különös események, amelyekről ez a krónika szól, 1941-ben, a második világháború alatt játszódik le, városkánkban, Oranban.”16
A regény végső változatában az évszám elhagyása rendkívül je-lentős, Camus azon szándékának megvalósítása jegyében történik, hogy a művet több jelentésűvé tegye. Ugyanakkor annak az eszté-tikai meggyőződésének következménye, hogy a „nagy stílus”a „lát-hatatlan stilizálás”, mint azt több helyütt kifejtette. A leglényege-sebb azonban az, hogy a regény indításának végleges, megválto-zott formája árulkodik arról a változásról is, amelyről fentebb esett szó: a társadalmi átalakulásban hívő, harcos Camus kiábrándulá-sáról. Mert mindez magában a regényben nem tükröződik már. A végleges szöveg indítása az általános Ember elvont térben és idő-ben való mozgatásához adja meg tónust, s Camus minden későb-bi tiltakozása ellenére igaz lesz, hogy a mű ezzel egyszeriben ahis-torikussá válik.
Roland Barthes-hoz írt levelében Camus utal arra a törekvésére, hogy műve több jelentésű legyen, ugyanakkor a regény elvontságát azzal magyarázza, hogy egy része az ellenállás alatt jelent meg, így szükségszerűen csak szimbolikusan ábrázolhatta a nácizmust:”A pestis, amely szándékom szerint több szinten értelmezendő…nyil-vánvalóan az európai ellenállási mozgalomról is szól a nácizmus ellen. Ennek bizonyítéka, hogy anélkül, hogy név szerint is szere-pelne, mindenki ráismert az ellenségre, Európa összes országában.
Tegyük hozzá, hogy A pestisnek egy hosszú részlete megjelent egy mozgalmi gyűjteményben, s hogy ez a körülmény egyedül igazol-hatná az általam véghezvitt átformálást.”17
Az író önigazolása teljesen elfogadható lenne, a fő ok azonban, amiért a konkrét, történelmi események helyett az általánost vá-lasztja, az, hogy alapvetően a „Rossz” örök jelenlétét s a mindig és
126 Írók és művek közelről
mindenütt újrakezdendő és csak átmeneti eredményeket hozható harcot vallja. Sziszüphoszt boldognak kell képzelnünk, és el kell fogadnunk sorsát.
Míg a Közönyben csupán a mű végén billen át az absztrakcióba, A pestisben elejétől fogva a mintegy a világ lényegét alkotó „Rossz”
ellen vívják kétes kimenetelű harcukat az erősen absztrahált hősök, hisz azt sem tudjuk biztosan, hogy a pestist legyőzik-e, vagy az ma-gától szűnik meg, úgy, amint jött.
A bukás lesz az a Camus-regény, amelynek kapcsán erőtejesen merül fel a pálfordulás, a „szinte száznyolcvan fokos fordulat az író magtartásában.
A mű megírásának indítékául minden kétséget kizáróan Sartre-Camus-féle vita szolgált, amely – mint ismeretes – az 1951-ben kiadott A lázadó ember körül viharzott, s amely Camus és Sartre elhidegüléséhez vezetett. Sartre nyílt levélben „gyávasággal” és
„rossz lelkiismerettel” vádolja volt barátját18. Camus 1956-ban a Le Monde-ban közölt nyilatkozatában kétséget sem hagy afelől, hogy A bukásban Sartre elé akar görbe tükröt tartani:”…megraj-zolni egy olyan prófétácska portréját, amilyen manapság oly sok van. Akik semmit sem jósolnak, és jobb dolguk nem akad, mint másokat vádolni saját magukat vádolva…”19
A bukás címe kitűnően fedi a mű hősének, a „vezeklő bírónak”
felfedezését:”De nem is lehetünk meggyőződve senkinek az ártat-lanságáról, viszont biztosak lehetünk minden ember bűnösségé-ben”20
A valaha híres párizsi ügyvédnek egyetlen törekvése lesz bebizo-nyítani, hogy mindannyian bűnösök vagyunk.
A Közönytől A bukásig Camus életműve nem ellentmondásos, hanem egyenesvonalú fejlődés. A világ alapvetően abszurd voltá-ra ráébredő Meursault-nak és a „többi Meursault-nak” - hisz a pestis kitörése előtt Oran valamennyi lakosa, régi életében pedig Clamence is egyfajta abszurd állapotban él – kétfajta, ellentétes, – egymásnak nem ellentmondó – megoldást ajánl Camus. A kö-zös vonás az, hogy mint a „megváltáshoz”, a „pokolra vettetéshez”
sincs szüksége Camus-nek a kereszténység mítoszára.
Jegyzetek
1 sartre joggal állapította meg a l’Homme révolté után, hogy az idealista ál-láspont ellentmond az egzisztencialista indulásnak – írja Pierre–Henri simon Présence de Camus című munkájában. ed. Nizet, Paris, 1962.30.
2 roger Quillot szerint „A közöny nem áll ellentmondásban sem a Pestissel, sem a sziszüphosz mítoszával, sem a lázadó emberrel. egyiktől a másikig nincs ugrás a szabadságtól az erényig, az egoizmustól a könyörületességig.”
(la mer et les prisons, Gallimard, Paris, 1956.21.)
3 vö. Albert Camus: Carnets (janvier 1942 – mars 1951.) Gallimard, Paris, 1964. 32.
4 vö. r. de luppé: Albert Camus. ed. Universitaires, Paris, 1952. 43.
5 A kifejezés nem tűnik esetlegesnek, ha Camus kijelentésére gondolunk:
meursault „az egyetlen krisztus, akit megérdemlünk”. vö. Préface à l’édition universitaire américaine. In: Théâtre, récits, Nouvelles. 1929.
6 J.-P. sartre: l’explicaion de l’etrager. situations I. 100.
7 A. Camus:közöny. Ford. Gyergyai Albert. magvető, Bp. 1957.128-129. Az idézeteknél a fordítás második kiadását használtuk, míg az eredeti mű-vet: A. Camus: Théâtre, récits, Nouvelles, ed. Gallimard, Paris, 1962.
Bibliothèque de la Péiade kiadásában tanulmányoztuk.
8 uo. 133.
9 A párhuzam nem véletlen. Jóllehet Camus írja le először az abszurd szót, roquentin is az abszurdot fedezi fel, abból keres kiutat: „le mot d’Absurdité naît à présent sous ma plume…” la Nausée. ed. Gallimard, Paris, 1968.182.
10 A későbbiekben, mint ez a Caligulából, de főként A lázadó emberből kitű-nik, ennek nyilvánvaló oka az, hogy Camus nem bízik a társadalmi cselek-vésben. Az abszolút jó etikai álláspontjába helyezkedve mindenfajta erősza-kot elítél.
11 A. Camus: Actuelles I. (Chroniques 1944-1948.) 27.
12 Pierre de Boisdeffre : métamorphose du roman. ed. Albin michel, Paris, 1966. 395.
13 Théâtre, récits, Nouvelles. 1942.
14 uo. 1936.
15 revue du Club du meilleur livre, février 1950.
16 vö. Théâtre, récits, Nouvelles. 1940.
17 Idézi roger Quillot. In: Théâtre, récits, Nouvelles. 1973-1974.
18 vö. les Temps modernes, N° 8. 1952. – vö. még: sanford Ames: la Chute:
From summitry to speleology. The French review, N° 39. 1956. 559.
19 vö. Théâtre, récits, Nouvelles. 2111.
20 A. Camus: A bukás. Ford. szávai Nándor, magvető, Bp. 1962. 402.
(Alföld, 2011/5)