esTerHÁzY PéTer
Esterházy Péter abban az évtizedben született, amelyikben a fran-cia új regény. Első művei két évtizeddel azután keletkeznek, hogy Robbe-Grillet és „csoportja” megkérdőjelezi a regény műfaját. Es-terházy hasonlóra vállalkozik, még esztétikai nézetei, írói módsze-rei is párhuzamba állíthatók az új regénnyel, anélkül, hogy egy percig is kérdésessé válnék eredetisége.
Bár mindegyik művében felfedezhető valamilyen cselekmény, írásainak tartalmi ismertetése helyett a regény műfajának felbon-tását érdemesebb nyomon követni. A legteljesebb mértékben ille-nek rá azok a szavak, amiket Kosztolányi mondott az írókról: „Az író az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet”. Már a Pápai vizeken ne kalózkodj (1977) című korai írásában jobban ér-dekli a nyelvről és a nyelvvel való játék, a nyelv születése, mint a nyelv használóinak sorsa.
Regény, novella, önéletírás, napló, esszé, anekdota, operalib-rettó, filmforgatókönyv egyaránt megtalálható a Bevezetés a szép-irodalomba című, 717 oldalas nagy művében, ugyanakkor mind-egyik említett műfaj egyszerre van jelen valamennyi írásában, s egyben mindezek paródiáját olvashatjuk. Jelzésszerű értékkel bír – a hagyományos kategóriákhoz szokott olvasó nem kis
meglepe-168 Írók és művek közelről
tésére –, hogy a mindössze tizenegy oldal terjedelmű Fuharosok a regény alcímet viseli. Első pillantásra a legfeltűnőbb Esterházy írá-saiban az „idegen szövegek” beillesztése, a számtalan idézet. De itt egészen másról van szó, mint holmi plágiumról. Esterházy egyfaj-ta „feszültséget” akar kelteni az olvasóban az idézetekkel, s mint ahogy azt Marianna D. Birnbaum megfogalmazza az íróval készí-tett interjújában „ . . . a vendégszöveg, akár a hold, udvart teremt maga körül, és rásugároz a Maga szövegére.”
Azt kell feltételeznünk, hogy Esterházy szövegeit csak az élvez-heti, aki felismeri az idézetek forrását. Ez igaz is, meg nem is. Mert valóban, izgalmas intellektuális kaland a Bevezetés a szépiroda-lomba 717 oldalán felfedezni az írókat, akiktől idéz és a műve-ket, amikből az idézet való, ám aligha van bárki, aki felismerné a mintegy ötszáz szerzőt - akiket a könyv végén fel is sorol - részben azért is, mert ezek az idézetek többnyire torzított formában jelen-nek meg. Mint ahogy A fogadós naplójában írja: „A szövegben szó szerinti vagy torz formában, többek közt, szó szerinti vagy torzí-tott formák vannak.”
Ugyanakkor az író azt szeretné, ha saját szövegének (a beépített idézetekkel együtt) kisugárzását érezné az olvasó, márpedig - így Esterházy - amennyiben az olvasó felismeri az idézett művet, „ak-kor annak a sugárzása is működni kezd, akié a szöveg”.
Az író szövege és a vendégszövegek együttesen adják azt az esz-tétikai hatást, amit a mű olvasása kelt, ezért nincs is értelme kü-lönválasztani a kettőt. A kölcsönös hatásra utal már címében is a Bevezetés egyik darabja, a Függő, ez az egyetlen, véget nem érő mondatból álló „történet”, amelynek témája a kamaszkor, s ame-lyet egy függőbeszédbe foglalt, egymástól „függő” szövegrészek al-kotnak. A párbeszédek is idézetek, mert a szereplők Kosztolányi, Csáth Géza, Camus, Wittgenstein és mások műveiből vett idéze-tekkel beszélgetnek.
De Esterházy nemcsak másokat, önmagát is idézi. A Bevezetés egyes darabjaiban meg-megismétlődnek egy másik rész monda-tai. Van úgy, hogy egy idézet ugyanazon műben háromszor ismét-lődik. A szöveg kontextusa azonban más és más lévén, az esztéti-kai hatás is változó.
Felmerül a kérdés: lehet-e Esterházy művészetét a ma oly di-vatos „posztmodern” jelzővel illetni? A Bevezetés a szépirodalom-ba fülszövegét az író ezekkel a szavakkal kezdi: „Fülszöveg, avagy a posztmodern kelgyó enfarkába harap”. A nyilvánvaló irónia a
„posztmodern” címke elhárítása. Megteszi ezt Esterházy más al-kalommal is, a kritika mégis a posztmodernek között emlegeti, s tegyük hozzá joggal, ha François Lyotard tág meghatározására gondolunk, amely szerint a posztmodern helyzet az addigi tudás eszményi egységével való szakítást jelenti. Még a posztmodern iro-dalom jellegzetességei is egybevágnak Esterházy írásművészetének legjellegzetesebb vonásaival: kis elbeszélések pluralizmusa, a nyel-vi játékok túlburjánzása, az idézetek, az impronyel-vizáció, a játékosság, az irónia, az élet és a művészet kettéválása.
Tény az, hogy a nyelvi konvenciók széttördelése tudatos tett Esterházynál. Nemcsak a módszerben, de az okokban is sok a rokonvonás az új regénnyel, de legfőképpen annak egyik elméle-ti megalapozójával, a strukturalista Roland Barthes-tal, aki szerint a francia nyelv egyszerű múlt ideje a burzsoá rend kifejezője, kö-vetkezésképpen annak megszüntetése a fennálló társadalmi rend elleni lázadás. Esterházy ezzel a legteljesebb mértékben egyetérte-ni látszik. A Kis Magyar Pornográfiában olvashatjuk: „Milyen ne-vetséges kísérlet úgy tagadni meg társadalmunkat, hogy meg sem próbáljuk elgondolni a korlátait a nyelvnek, mellyel (mint eszköz-zel) a tagadást meg akarjuk valósítani. . .”
Ugyanakkor nem követi az új regény szándékos elfordulását a társadalmi problémáktól, s e tekintetben a „posztmodern” kate-gória elvárásainak sem felel meg. Már a Kis magyar pornográfiában elhatárolódik mind az ún. „elkötelezett” irodalomtól, mind a l’art pour l’art-tól: „Ezek szerint irodalmunk örök sorsa lenne az a ki-merítő ingázás a politikai realizmus és a l’art pour l’art, az elköte-lezettség és az esztétikai purizmus, a kompromisszum és a sterilitás között? Nincs más választása, mint hogy szegényes legyen (ha csak önmaga) vagy zavaros (ha önmagán kívül más is)? Nem foglalhat-ná el a neki kijáró helyet ebben a világban?” Ezt a „neki kijáró he-lyet” keresi Esterházy minden írásában. A kérdésre, hogy népben
170 Írók és művek közelről
és nemzetben vagy alany-állítmányban gondolkodjék-e az író, Es-terházy „is-is”-sel felel.
Esterházy minden írásában végigvonul az egyén és a társadalom konfliktusa, s különösen jól nyomon követhető a sztálinista dik-tatúra, majd a „puha diktatúrának” nevezett időszak a maga teljes ellentmondásosságában. Csakhogy ez a korrajz, vagy ha akarjuk kórrajz, egy sziporkázóan gazdag írásmóddal jelenik meg.
A Kis magyar pornográfia anekdotává oldja a személyi kultuszt, ám az a groteszk kép, amit Esterházy fest egy groteszk rendszerről, nem hasonlítható ahhoz a megértve-elnéző tablóhoz, amit Mik-száth rajzol a dzsentriről.
A Fancsinkó és Pintában a kitelepítést egy gombfocimeccs leírása közben mondja el. Hosszasan lehetne elemezni a gombok ide-oda lökdösésének játéka és az emberi tragédiák eme összekapcsolásá-nak esztétikai hatását, valamint a gyermeki szemlélet játékossága mögött feszülő súlyos mondanivalót, amikor ilyeneket olvasunk:
„- Megkértek, hogy holnap reggel 8-ig lennénk ha szívesek elhor-dani az irhánkat. - Hát hordjuk el - vonta meg a vállát Pinta, és alamuszin meglökte az asztalt. (Mit remélt?)”.
A Termelési-regény (kisssregény) (1979) Esterházy harmadik köny-ve. A személyes sors és a közösség sorsa talán ebben a regényben fonódik össze a legszorosabban. Az író különböző alakokban jele-nik meg, s más-más műfaji formákkal jeleníti meg egyrészt az öt-venes évek parodizált társadalmát, másrészt családjának, szűkebb környezetének múltját és jelenét.
Szöveggyűjteményünk A fogadós naplója című szöveget mutatja be, amely a Bevezetés a szépirodalomba egyik önálló darabja. Műfa-jilag nehéz lenne megállapítani, hogy elbeszélés, tanulmány, esszé vagy prózavers. Valójában egyik sem, mindegyik egyszerre.
Azért esett választásunk erre a műre, mert rövidsége ellenére az író esztétikai nézeteinek teljességéről képet kaphatunk elemzésé-vel.Amint a műfaj, maga a téma sem írható le egyértelműen. For-mailag egy naplót tartunk a kezünkben, ahogy a cím is mutatja, s a dátumozás szintén utal a napló műfajára.
Miért vagyunk bizalmatlanok az írói meghatározással szemben?
Mert már maga a dátumozás nyilvánvalóvá teszi, hogy ami kö-vetkezni fog, az nem egy nap eseményének leírása, hanem valami egészen más lesz. A „június 16dika” (amely nap egyébként Joyce Ulyssesének ideje, s a Bevezetés a szépirodalomba egészének ideje is) már egy „nyelvszabálytalan” (mint Esterházy egész stílusa) haszná-lat, utána pedig nem egy nap megnevezése, hanem a ,félek’ követ-kezik, aminek csak a magánhangzói egyeznek meg egy lehetséges
„normális” dátumozáséval: péntek.
Az is enigmatikus, hogy ki az a „fényes úr”, aki megszólított-ként szerepel s több formában is: „Uram”, „Úr”, „Nagyúr”, „Édes úr”. Pedig egy cseppet sem lényegtelen, hogy milyen magyaráza-tot adunk a címzett kilétére. A többféle korban és többféle társa-dalmi szinten használt megszólítások keverése önmagában is egy-részt időtlenné teszi az egész művet, ugyanakkor jóformán bár-kivel, bárkikkel behelyettesíthetők azzal a feltétellel, hogy az alá- és fölérendeltség viszonya megmarad. Mindenesetre a fiktív színhely egy távolabbi múltra utal: „Ma jártam a palotában”.
Ezt támasztják alá a régi foglalkozások, mint strázsák (őrök), parádéskocsisok (uradalmi kocsisok), a régies szóalakok: múlatták az időt (elmúlatja az időt, eltölti), kicsinke (kicsike, kicsi, kis), fe-hérszemély (asszony), rokolya (szoknya), minő (milyen), dalia (vi-téz), megcsigáznának (megkínoznának, ma már csak az ,elcsigá-zott’ szó él ‚fáradt’ jelentésben), jány (lány), másni (masni, pánt-lika), pára (lélek, személy), kácsák (kacsák), kravátli (nyakkendő), megyen (megy), vezeté (vezette), cikáza (cikázott). Ugyancsak ar-chaizáló stílushatású a számnevek illetve a ,sok’ mellett használt többes szám: két daliák két dalia helyett, sok székek a sok szék he-lyett.
Egy dolog bizonyos: a naplóíró maga az egyes szám első személy-ben szóló író, aki nem más, mint a fogadós, a „bérlő”, aki „napló-ját” írja. A napló az írás, és a Fogadós naplója nem másról szól, mint az író és a mű viszonyáról. És itt szinte szó szerint megegyezik Es-terházy esztétikai alapállása a francia új regényével. Robbe-Grillet szerint „író az, akinek semmi mondanivalója nincs”, s részletesen kifejti, hogy nem a világ teremti a művet, hanem a mű a maga
vi-172 Írók és művek közelről
lágát. Ugyanezt fogalmazza meg a Fogadós naplója is több helyen:
„... mamlasz fogadós, te nem a napban bízol, hanem a naplódban, nem az életben, hanem a szavakban!” A következő idézet pedig – eltekintve humorától – bármelyik strukturalista irodalomkritikus tollából származhatna: „A naplóíró nem az élet ismeretével kezdő-dik, hanem a szóéval. Az élet ismerete által: lehet kiváló hazafi, re-mek polgár, választékos internacionalista és rettenthetetlen pede-raszta - de hogy naplóíró lehessen: ragozni kell tudnia.”
Esterházy valamennyi műve azt igazolja, hogy számára az írás-mű = írásírás-művészet. Azt is mondhatnánk, hogy „a stílus az em-ber” helyett/ mellett „a mű a stílus” elvét vallja. Ennélfogva számá-ra – akárcsak az új regény számászámá-ra - a ,cselekmény’, ,idő’, ,tér’, jel-lem’, egyszóval mindaz, ami a hagyományos regényt jelenti, egé-szen más értelmet kapnak.
A cselekményt, Robbe-Grillet-hez hasonlóan, Esterházy is meg-kérdőjelezi: „Ha mint mondani szokás, a cselekményt bonyolítom . . . rendesen feszélyezve érzem magam. Végtére is talán valóban ki-csit szégyenteljes processzus: fel-feltenni a kérdést, miszerint most pusztuljon a beste, vagy ne pusztuljon a beste?! . . . De nekem már az is végeláthatatlan bonyodalmakat okoz, ha valaki, idézem, ki-megy az ajtón, idézet vége. Akkor hát mi marad, kérdezheti az, ki dolgokban jártas, keserű, csalódott ember.
Lásd, édes úr, ezt nem tudom, hogy mi marad.”
Az idő kategóriájával is speciálisan bánik Esterházy. „Nem érzem magam lekötelezettnek az időhöz ...” – mondja egy interjújában.
Regényidő, valóságos idő valamint az ábrázolt idő egybefolynak, mondja ugyancsak az író. A szubjektív idő felbomlik, egymásba mosódik, vagy ahogyan ismét maga az író fogalmaz: „... az időt va-lamiféle anyagként fogom fel, amelyik ide-oda csorog – és akkor ezt képnek is el lehet gondolni, a színekkel... és akkor persze ezek egymásba csorognak, mint a rajzórán az isiben. Hogy gyakorlati-lag ez mit jelent? Nyilván, hogy egy megidézett múlt valamilyen szempontból jelen idejű.” A fogadós naplójában csupán annyit állít az időről, hogy „mozdulatlan”, s hogy „Valami megtörtént, tehát elmúlt”. Ám sietve hozzáteszi: „Ez azonban nem biztos”. A min-den állítás megkérdőjelezése Esterházy művészetét ugyancsak az
új regénnyel rokonítja. Nathalie Sarraute egymásnak ellentmon-dó nézőpontjai egymás állítását teszik bizonytalanná, egymás igaz-ságait oltják ki.
A klasszikus térszemlélet sem jár jobban Esterházy műveiben.
Erre elegendő egyetlen rövid mondatot idézni A fogadós naplójá-ból: „No, fiúk, most aztán hol a benn, hol a künn?”
Leginkább Samuel Beckett verbális virtuozitásához hasonlítha-tó az a rendkívül szórakoztahasonlítha-tó eljárás, ahogyan Esterházy a nyel-vi kliséket, szólásokat, közmondásokat kezeli. Azáltal, hogy ezeket torzított formában idézi, mintegy szétrobbantja a konvencionális nyelvi formákba zárt gondolkodási formákat, ugyanakkor hallat-lan stílusérzékkel illeszti az immár új, humoros, de mindig meg-gondolkodtató esterházys mondásokat szövegébe: „hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül (eddig a jól ismert Kölcsey-idé-zet) vagy nem derül fényre” - teszi hozzá az író. „ . . . kezem hideg, mint a fagyott kutyaláb” - szól az ismert hasonlat, majd hozzáte-szi: „mely még mozog is hozzá”. „A pokol: magam” - ferdíti el má-sutt Sartre híressé vált „A pokol a többiek” mondását. Máskor két, egymáshoz nem illő mondás összevonásával ér el humoros hatást:
„Én úgy kívánlak, hogy a lábod se éri a földet!”
A fogadós naplójában jól megfigyelhető Esterházy stílusának egyik legjellemzőbb vonása, nevezetesen a legkülönfélébb stílusré-tegek keveredése. A bravúros stílusérzék egyrészt természetszerűen hozza ki az íróból ezt, ám a játékosságon kívül nagyon is mélyen rejlő okai vannak a stílusok keveredésének. Ezekben a szövegek-ben minden összefügg. Láttuk, hogy az archaizáló stílus az időt-lenség, azaz Esterházy időkoncepciójának függvénye. Ugyanakkor ezt a veretes nyelvezetet minduntalan megtörik „oda nem illő”, modern, argotikus stb. szavak, kifejezések. [Mamlasz (gyámolta-lan, ügyetlen), irdatlan (nagy), minimum, bravúr, Mit akarsz, te szemét?, Utánam a vízözön, Rágógumi stb.] S ez sem véletlen. Az időtlenség azt is jelenti: jelen idő. Ezt a jelent érzékeltetik többek között a mai nyelvre jellemző fordulatok.
De ennél többet is. Mert - szemben az új regénnyel - Esterházy műveiből nem hiányzik a társadalmi-politikai érzékenység. Nem lehet észre nem venni, hogy A fogadós naplója a hatalom és az író
174 Írók és művek közelről
viszonyáról (is) szól. „ . . .ne hidd, ne gondold, ne reméld, hogy kordában tartom magam, örülj inkább, hogy kezemben papír-kard, s a vér, mit azért tagadhatatlanul ontok: paradicsomlé ...” A következő idézet pedig félreérthetetlenül utal az elmúlt évtizedek-re, amikor a „veszélyesnek” tűnő irodalmi művek kiadását egyfajta
„egyeztetés előzte meg: „Tudd, nagyúr, ha valamit ki kell húznom, mert eltévesztettem az egyeztetést, ne érts félre: grammatikáról be-szélek, vagy mert rosszfelé indultam - ahogy húzom a kihúzó vo-nalat, mintha a belemet: szívem szerint hánynék.”
Esterházy Péter kétségkívül egyike a mai magyar prózaírók-nak, akik a legérzékenyebben reagálnak valamennyi társadalmi kérdésre, ugyanakkor a legszorosabb szálakkal kötődnek a világ-irodalom legújabb áramlataihoz. (Az új regénnyel való, említett kapcsolatokon kívül figyelemre méltó párhuzamokat lehet vonni Gombrowitcz, Handke és mások művészetével.) A fentieken túl-menően bravúros nyelvérzéke is megkülönböztető helyet biztosít Esterházy számára a XX. század magyar irodalmában.
(Magyar irodalom a XX. században. I. Tanulmányok.
NHK, Budapest, 1992.
Svéd nyelven megjelent: Ord&Bild, NR 4-5. 1993)