„Hősvértől pirosult gyásztér”, avagy meddig tejed a Balkán Európának és nekünk? A nemzeti emlékezet korszak- és térlátása
Az elmúlt évek világviszonylatban is kutatott eszmetörténeti tematikája volt a
„nemzeti téremlékezet” és annak kapcsolódása a nemzeti szimbólumrendszer-hez.98 Ez a szimbolika úgynevezett nemzeti mítoszokká léphetett elő bizonyos elemek együttállásából. Az emlékezéskultúra kutatása, a kollektív emlékezet vizs-gálata a M. Halbwach szociológiai vizsvizs-gálataiból indult.99
Az emlékezésért a jelenkor politikai rendszerében harc folyik. Egymás mel-lett futó plurális folyamat a politika historizálása, történeti panelelemekkel való beépítése és a történelem visszafelé való átpolitizálása. Így beszélhetünk politikai mítoszokról és mítoszpolitikáról.
A múlt átértékelése mindig jövőorientált.100 Ha uralmat vagy hatalmi viszo-nyokat kívánnak legitimizálni – legalábbis stabilizálni, illetve fellazítani, megin-gatni –, a mindenkori politika aktőreinek fontos kérdése az, hogy milyen törté-nelmi szimbólumrendszert és milyen értelmezési modelleket tudnak mozgósíta-ni és mire kívánják felhasználmozgósíta-ni. A célok nagyon különbözőek lehetnek: lehet szó a már említett hatalmi legitimizációról, felhasználhatók a történelmi emlékezet elemei társadalmi mobilizációra, vagy ellenkezőleg: csoportok polarizációjára, a társadalom eszmei denunciálása révén való szétzüllesztésre.
Az emlékezéskultúra révén az elit tömegbefolyásra tehet szert, de képezhet mobilizációs tartalékot is a politika számára. Kollektív identitást alkot és politi-kai legitimizációban váltja aprópénzre. A lakott emlékezés a funkcionális emlé-kezeten alapul. Ennek különböző jegyei lehetnek szelektív, csoport-, értékkötött, jövőorientált stb. A funkcionális emlékezet addig intakt, ameddig hasznos valakik számára, ha már nem játszik szerepet, alkotóelemeiben kicserélhető.101
Az általunk elemzendő 16. századi toposz, vagy emlékezéstérhez kötött nem-zeti Mohács-mítosz nem egyedülálló Európának ezen a térfelén. Egy vesztes csatateret jelöl és köt egy időponthoz, 1526. augusztus 29-hez, ahol s amikor be-következett egy nemzeti közösség, valamint az azt körülfogó államalakulat szét-rombolása, önérvényesítési funkcióinak hosszú távú korlátozása, idegen hatalmi
életével saját gondolatait. Akik benn maradnak a politikai, egyáltalán az értelmi-ségi elitlét korlátai között, megégnek a Kádár-konszolidációban. A „Monarchiát”
ismét megmentették, csak most a kiegyezés a posztsztálinista birodalommal, a válságból időlegesen felépülő hruscsovi szovjethatalommal történt ez. Ennek vi-lágméretű összeomlása után ismét egyre mélyebbre süllyedt Magyarország, húsz évig kapaszkodva féligazságaiba.
Ma Európa vezető lapjainak címoldalán mint az unió legsérülékenyebb or-szága szerepel. A hatalomban való megmaradás érdekében az eddig kormányzó elit új kiegyezési pontokat keres, de nincs már szükségük Bibóra. Kétciklusos gátlástalan kormányzás után felbomlik az SZDSZ–MSZP-szövetség. A hatalom-ban való megmaradás érdekében meghirdetik az új kiegyezést. Megalakítják a Habsburg Intézetet.
A deheroizációs nemzettudat
A Molnár Erik-vita és a Mohács-szindróma
„Hősvértől pirosult gyásztér”, avagy meddig tejed a Balkán Európának és nekünk? A nemzeti emlékezet korszak- és térlátása
Az elmúlt évek világviszonylatban is kutatott eszmetörténeti tematikája volt a
„nemzeti téremlékezet” és annak kapcsolódása a nemzeti szimbólumrendszer-hez.98 Ez a szimbolika úgynevezett nemzeti mítoszokká léphetett elő bizonyos elemek együttállásából. Az emlékezéskultúra kutatása, a kollektív emlékezet vizs-gálata a M. Halbwach szociológiai vizsvizs-gálataiból indult.99
Az emlékezésért a jelenkor politikai rendszerében harc folyik. Egymás mel-lett futó plurális folyamat a politika historizálása, történeti panelelemekkel való beépítése és a történelem visszafelé való átpolitizálása. Így beszélhetünk politikai mítoszokról és mítoszpolitikáról.
A múlt átértékelése mindig jövőorientált.100 Ha uralmat vagy hatalmi viszo-nyokat kívánnak legitimizálni – legalábbis stabilizálni, illetve fellazítani, megin-gatni –, a mindenkori politika aktőreinek fontos kérdése az, hogy milyen törté-nelmi szimbólumrendszert és milyen értelmezési modelleket tudnak mozgósíta-ni és mire kívánják felhasználmozgósíta-ni. A célok nagyon különbözőek lehetnek: lehet szó a már említett hatalmi legitimizációról, felhasználhatók a történelmi emlékezet elemei társadalmi mobilizációra, vagy ellenkezőleg: csoportok polarizációjára, a társadalom eszmei denunciálása révén való szétzüllesztésre.
Az emlékezéskultúra révén az elit tömegbefolyásra tehet szert, de képezhet mobilizációs tartalékot is a politika számára. Kollektív identitást alkot és politi-kai legitimizációban váltja aprópénzre. A lakott emlékezés a funkcionális emlé-kezeten alapul. Ennek különböző jegyei lehetnek szelektív, csoport-, értékkötött, jövőorientált stb. A funkcionális emlékezet addig intakt, ameddig hasznos valakik számára, ha már nem játszik szerepet, alkotóelemeiben kicserélhető.101
Az általunk elemzendő 16. századi toposz, vagy emlékezéstérhez kötött nem-zeti Mohács-mítosz nem egyedülálló Európának ezen a térfelén. Egy vesztes csatateret jelöl és köt egy időponthoz, 1526. augusztus 29-hez, ahol s amikor be-következett egy nemzeti közösség, valamint az azt körülfogó államalakulat szét-rombolása, önérvényesítési funkcióinak hosszú távú korlátozása, idegen hatalmi
kényszerpályához kötése. Korszakhatárt is jelöl, amely a boldogabb állami lét és egy kiszolgáltatottabb, több kulturális elem – köztük vallási – szempontjából alávetettebb lét között húzódik.
A határ annál erősebb a nemzeti, közösségi emlékezetben, minél közelebb esett a mítosszá vált esemény az újkor és középkor időmezsgyéjéhez. A változást számos makro-térbeli kísérőjelenség jelzi, olyanok, mint a humanista protona-cionalizmus, a reformáció és a nemzetállamok kialakulása, ezek az új, a nagy, év-százados eszmei-kulturális együttmozgásokat lazító, atomizáló és csoportképző jelenségek.
A király halálával járó csatavesztéseket minden nép nemzeti katasztrófaként élte meg. Hasonlóságot mutat például a magyar történelemhez a távoli floddi csatavesztés (1513), ahol IV. Jakab is holtan maradt a skót arisztokrácia többsé-gével a csatatéren. Ott is az ország függetlenségének felszámolását jelentette a vesztes csata, csak ott az ősi ellenséget az angolok jelentették.102
Erősíti a mohácsi tér-idő emlékezetet a nemzeti önazonosság-érzésnek és az európai külső megítélésnek lassú, folyamatos szétválása, amely a 16–17. szá-zadban következik be. A kereszténység falán belüli helyzetből a kereszténység bástyájának török által alávetett kis népeinek előterébe csöppenünk, és vagyunk ebbe a balkáni térbe besorolva mindmáig. Virtuális, nem létező terek ezek is, de szívós sztereotípiák kötődnek hozzájuk, és bár a kicsúszási, átalakulási folyamat hosszú – több mint egy évszázad –, mégis a visszafelé néző történeti emlékezet számára egy eseményhez, egy helyhez, Mohácshoz köthető.
A történelmi allegória minden esetben a Bibliához kapcsolódik. A minta a Jósiás király halálával járó, a zsidó nép sorstragédiáját jelentő vereség, a meggidói csata (Kr. e. 601). A hely egy-egy interpretációs technika szerint a régmúlt ese-ményt, a meggidói csatát, egy jövőbeli eszkatologikus eseménysor allegóriájává emeli. A zsidó-keresztény bibliai hermeneutika négy egymásra épülő jelentéssík-kal dolgozik: a betű szerinti, a figuratív, az allegorikus és a misztikus.103
A középkori hagyományt erősíti a reformáció érdeklődése a zsidó kabba-lisztika iránt, amely a betű mögött rejtőző titkos üzenetet kutatja. Elég itt csak a Reuchlin–Melanchthon kapcsolatra utalnunk. Mindez beépült a reformáció történetszemléletébe. A magyar irodalom történetszemlélete – Ács Pál meglá-tása szerint – évszázadokon keresztül ezt az apokaliptikus, profetikus beszéd-módot hordozza. „Oszmán vad népének / vert hadunk csonthalmain győzedel-mi ének”-e azért lehetett olyan fenyegető, mert a nemzet végső halálhörgését
„előlegezte”.104 A bibliai eredetű allegóriákhoz kötődik a szakrálisan kijelölt, védelmező hős halával végződő mohácsi ütközet is, mint a bűnökért a választott népnek kijáró büntetés.
A szentkultuszt elvető, az ószövetségi alakokat a jelenkorral allegorikusan használó reformációs ábrázolási mód végül is egy aktualizálását adja a szent szö-vegnek, annak egy jelentéssíkját bontja fel úgy, hogy a többi egy szakrális, kultu-rális hátteret ad.
Mohácsnál maradva, a kortársak még nem látták a csatát az apokaliptikus végnek. Hasonló nagy vereségeket elszenvedett már az ország Várnánál, vagy Rigómezőnél, a Hunyadiak korában. (Várnánál a király is meghalt.) Az ország mégis talpra állt, elsősorban nemzetközi, a keresztény Európában elfoglalt he-lye miatt diplomáciai dinasztikus összeköttetései révén. (Legalábbis az ország népe így látta.) Ezen okból nem tartja Mohácsot apokaliptikus katasztrófának Brodarics püspök sem, aki szemtanúja és humanista krónikása is az ütközetnek.
Másfél generációnyi idő szükséges ahhoz, hogy a magyar birodalom mohácsi nemzedékét felváltó, vezető rétege (értelmiség) Buda eleste és a drinápolyi béke után rádöbbenjen arra, hogy nem birodalmi, de lassan független kis országi lép-tékben sem gondolkodhat; a háború, a napi apokalipszis sokkhangulata állandó-sul. A következő generáció mitizálja az eseményt, aki számára már nyilvánvaló az irreverzíbilis folyamat az ország két nagy birodalom és kultúra határterületévé válásában, a háború, a pusztulás állandósulásában.
Mindezt a szomszédos országok is így látják. Már nem az antemurale toposz, bent a bárány, kint a farkas játékával lehet a helyzetet jellemezni, mert ezek után a farkas végleg bent marad.
Johann Nel képi ábrázolása már nagyon korán tükrözi ezt a látásmódot a 16.
század utolsó harmadában. A meztelenül, láncon vezetett koronás királynői alak-nak, Hungáriáalak-nak, a kétoldalt álló kardos törökök kezeit már levágták, ebeknek vetették. A kép jobb oldalán pedig azok az ártatlan hősök fekszenek, akik eddig tudták vagy próbálták védelmezni az országot. Hunyadi János, Thury György Bakics Pál, Zrínyi Miklós, Várnai Ulászló, Mátyás király mellett az időrendet fel-borítva, a kép legalján a Csele-patakba fulladó II. Lajos látható. Tehát a fametszet jelenete mintegy előtörténetét adja a Mohács-toposznak.105
A térségben több hasonló, nemzeti mítoszformáló hely létezik. Ilyen több délszláv nép számára Koszovopolje (1389) csataszínhelye, ahol ugyancsak a mohamedán török a végítélet és a balsors beteljesítője.106 Hasonló a csehek fehér-hegyi veresége, amely a csatához köthetően 1622 után egy más változást hozott. Ott a katolikus Habsburg a végzet, a huszita-protestáns protonacio-nalizmussal szemben, a későbbi, 19. és 20. századi, emlékezet szerint. A len-gyeleknek szintén léteznek virtuális tereik, amelyekhez kötődik az emlékezet, vagy legalábbis újrateremti az utókor. Ilyenek az ukrajnai puszták, amelyeket a jelenkor csak a 19. századi irodalomból képzel el, de ilyen a nemzeti
történel-kényszerpályához kötése. Korszakhatárt is jelöl, amely a boldogabb állami lét és egy kiszolgáltatottabb, több kulturális elem – köztük vallási – szempontjából alávetettebb lét között húzódik.
A határ annál erősebb a nemzeti, közösségi emlékezetben, minél közelebb esett a mítosszá vált esemény az újkor és középkor időmezsgyéjéhez. A változást számos makro-térbeli kísérőjelenség jelzi, olyanok, mint a humanista protona-cionalizmus, a reformáció és a nemzetállamok kialakulása, ezek az új, a nagy, év-százados eszmei-kulturális együttmozgásokat lazító, atomizáló és csoportképző jelenségek.
A király halálával járó csatavesztéseket minden nép nemzeti katasztrófaként élte meg. Hasonlóságot mutat például a magyar történelemhez a távoli floddi csatavesztés (1513), ahol IV. Jakab is holtan maradt a skót arisztokrácia többsé-gével a csatatéren. Ott is az ország függetlenségének felszámolását jelentette a vesztes csata, csak ott az ősi ellenséget az angolok jelentették.102
Erősíti a mohácsi tér-idő emlékezetet a nemzeti önazonosság-érzésnek és az európai külső megítélésnek lassú, folyamatos szétválása, amely a 16–17. szá-zadban következik be. A kereszténység falán belüli helyzetből a kereszténység bástyájának török által alávetett kis népeinek előterébe csöppenünk, és vagyunk ebbe a balkáni térbe besorolva mindmáig. Virtuális, nem létező terek ezek is, de szívós sztereotípiák kötődnek hozzájuk, és bár a kicsúszási, átalakulási folyamat hosszú – több mint egy évszázad –, mégis a visszafelé néző történeti emlékezet számára egy eseményhez, egy helyhez, Mohácshoz köthető.
A történelmi allegória minden esetben a Bibliához kapcsolódik. A minta a Jósiás király halálával járó, a zsidó nép sorstragédiáját jelentő vereség, a meggidói csata (Kr. e. 601). A hely egy-egy interpretációs technika szerint a régmúlt ese-ményt, a meggidói csatát, egy jövőbeli eszkatologikus eseménysor allegóriájává emeli. A zsidó-keresztény bibliai hermeneutika négy egymásra épülő jelentéssík-kal dolgozik: a betű szerinti, a figuratív, az allegorikus és a misztikus.103
A középkori hagyományt erősíti a reformáció érdeklődése a zsidó kabba-lisztika iránt, amely a betű mögött rejtőző titkos üzenetet kutatja. Elég itt csak a Reuchlin–Melanchthon kapcsolatra utalnunk. Mindez beépült a reformáció történetszemléletébe. A magyar irodalom történetszemlélete – Ács Pál meglá-tása szerint – évszázadokon keresztül ezt az apokaliptikus, profetikus beszéd-módot hordozza. „Oszmán vad népének / vert hadunk csonthalmain győzedel-mi ének”-e azért lehetett olyan fenyegető, mert a nemzet végső halálhörgését
„előlegezte”.104 A bibliai eredetű allegóriákhoz kötődik a szakrálisan kijelölt, védelmező hős halával végződő mohácsi ütközet is, mint a bűnökért a választott népnek kijáró büntetés.
A szentkultuszt elvető, az ószövetségi alakokat a jelenkorral allegorikusan használó reformációs ábrázolási mód végül is egy aktualizálását adja a szent szö-vegnek, annak egy jelentéssíkját bontja fel úgy, hogy a többi egy szakrális, kultu-rális hátteret ad.
Mohácsnál maradva, a kortársak még nem látták a csatát az apokaliptikus végnek. Hasonló nagy vereségeket elszenvedett már az ország Várnánál, vagy Rigómezőnél, a Hunyadiak korában. (Várnánál a király is meghalt.) Az ország mégis talpra állt, elsősorban nemzetközi, a keresztény Európában elfoglalt he-lye miatt diplomáciai dinasztikus összeköttetései révén. (Legalábbis az ország népe így látta.) Ezen okból nem tartja Mohácsot apokaliptikus katasztrófának Brodarics püspök sem, aki szemtanúja és humanista krónikása is az ütközetnek.
Másfél generációnyi idő szükséges ahhoz, hogy a magyar birodalom mohácsi nemzedékét felváltó, vezető rétege (értelmiség) Buda eleste és a drinápolyi béke után rádöbbenjen arra, hogy nem birodalmi, de lassan független kis országi lép-tékben sem gondolkodhat; a háború, a napi apokalipszis sokkhangulata állandó-sul. A következő generáció mitizálja az eseményt, aki számára már nyilvánvaló az irreverzíbilis folyamat az ország két nagy birodalom és kultúra határterületévé válásában, a háború, a pusztulás állandósulásában.
Mindezt a szomszédos országok is így látják. Már nem az antemurale toposz, bent a bárány, kint a farkas játékával lehet a helyzetet jellemezni, mert ezek után a farkas végleg bent marad.
Johann Nel képi ábrázolása már nagyon korán tükrözi ezt a látásmódot a 16.
század utolsó harmadában. A meztelenül, láncon vezetett koronás királynői alak-nak, Hungáriáalak-nak, a kétoldalt álló kardos törökök kezeit már levágták, ebeknek vetették. A kép jobb oldalán pedig azok az ártatlan hősök fekszenek, akik eddig tudták vagy próbálták védelmezni az országot. Hunyadi János, Thury György Bakics Pál, Zrínyi Miklós, Várnai Ulászló, Mátyás király mellett az időrendet fel-borítva, a kép legalján a Csele-patakba fulladó II. Lajos látható. Tehát a fametszet jelenete mintegy előtörténetét adja a Mohács-toposznak.105
A térségben több hasonló, nemzeti mítoszformáló hely létezik. Ilyen több délszláv nép számára Koszovopolje (1389) csataszínhelye, ahol ugyancsak a mohamedán török a végítélet és a balsors beteljesítője.106 Hasonló a csehek fehér-hegyi veresége, amely a csatához köthetően 1622 után egy más változást hozott. Ott a katolikus Habsburg a végzet, a huszita-protestáns protonacio-nalizmussal szemben, a későbbi, 19. és 20. századi, emlékezet szerint. A len-gyeleknek szintén léteznek virtuális tereik, amelyekhez kötődik az emlékezet, vagy legalábbis újrateremti az utókor. Ilyenek az ukrajnai puszták, amelyeket a jelenkor csak a 19. századi irodalomból képzel el, de ilyen a nemzeti
történel-mi emlékezetben a svéd háborúk óta szakrális, transzcendentális szerepet kapó chestohovai kolostor.
A Mohács-toposz azonban soha nem válik egy messianisztikus elmélet ki-indulópontjává. Szemlélete passzív, apokaliptikája nem tartalmaz spirális lelki, vagy közösségi fejlődéselemeket, így a népesség saját korában nincs cselekvés-kényszerhez kötve.
Nem kívánják majd a 19. században sem szenvedésükkel (Dosztojevszkij) és légióikkal megváltani a világot, azonosítva magukat a keresztre feszített Jézussal, vagy Isten zarándokló népével (Mickiewicz). Az apokaliptika passzív, csapások idején a toposz adhat nemzeti összetartó erőt, de harcra vagy netán expanzióra nem használható fel.
Az alábbi, nagy hatású történetírói életművek, történeti viták vizsgálata fo-lyamán egy korszak, a magyarországi török kor és egy esemény, a mohácsi csata szerepét szeretnénk bemutatni: hogyan alakul és alakít a későbbi nemzeti-törté-neti tudatban, milyen konstrukciónak lesz alapeleme vagy része, és alkotóelemei hogyan cserélődnek más-más politikai helyzetekben.
Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy a történészkoncepció nem úgy keletkezik, hogy a tudós szakember egy politikai irányzat kiszolgálójaként önként vagy hatalmi utasításra, annak alátámasztására új sorrendbe rakja az ada-tokat. A történész az általa kutatott korszak forrásanyagának, az eddigi szakmai eredmények ismeretében, alakítja ki véleményét, melyre hatással van személyi-sége, neveltetése és az azt befolyásoló korszak filozófiai, ideopolitikai közege. A koncepciót azután értelmezi (vagy félreértelmezi) az azt megismerő közönség, amely saját tanult, tapasztalt kódrendszerére támaszkodhat.107
Sok esetben úgy használják fel ezeket a kora újkori eseményeket, hogy részt-vevőit, pártjait, behelyettesítik, megfeleltetik saját koruk, a közelmúlt eseménye-inek. Egy diktatúrában élő társadalom a pártzsargon és a kemény, osztályharcos történetszemléleti zománc mögött mindig a másodlagos jelentéstartalmat keresi.
Szimbolikusan gondolkodik. A szimbólummá növő történelmi eseményekben, a régmúlt sorsfordulóban mitikus jelképeket látnak, így nemcsak a metafori-kus reakció keltette érzelmi hátteret szabadítják fel, hanem saját alternatíváikat vetítik bele egy kényszerpályás helyzetbe, mely számukra és az olvasó számára elsajátított, ismerős. A keret hasonló, sugallja a megoldást, vagy a megoldhatat-lanságot.
A „gyásztér”108 Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet, S pusztító erejét rád viharozta dühe, Ezt visszavonás okozá mind s durva irígység, Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó lánc így készülve árva hazánkra, Nem! Nem az ellenség – önfia vágta sebét.
(Kisfaludy Károly: Mohács, 1824)109
„A török császár összegyűjtve minden erejét, ellenünk jön… Zuhanunk, Zuhanunk, hacsak az Isten és szentséged mielőbb meg nem segít” – kezdi II. Lajos király pápához írt levelét, 1526 áprilisában, majd így folytatja: „Zuhanunk, zuhanunk (…)” A mából a múltba visszanézve, különös, sőt ijesztő az elkerülhetetlennek hitt pusztulásnak ez a szinte már öngyilkos tudata. Ez a mélabús vesztünkbe rohanás, a kiszolgáltatottság érzése, hogy úgyis minden mindegy. Talán ha a pápa segít (…), a császár (…), Európa.
Hogy magunkon is segíthetnénk? Szinte fel sem merül (…) A zord enyészet ugyan kiterjesztette hollószárnyait, de még nem csapott le – az utókor véres látomása erről a tragikus csatáról, melyet oly jellegzetes romantikus képekben festett meg Kisfaludy Károly, csak az önmagát pusztulásra ítélt középkori, Jagelló-udvari világra és főnemesi rendre érvényes. Ezek valóban elemésztették magukat. Nem voltak hajlandók átmente-ni önmagukat egy új korba, új eszmék, új gazdasági feltételek, új hatalmi erőviszonyok közé. (Nemeskürty István, 1966)110
A két idézet megfogalmazódása között mintegy 150 év telt el. Állításaik azon-ban egybehangzóak. A második egy könyv bevezetője, mely tudatosan emeli ki a könyv címének a 19. századi idézet egy sorát „Önfia vágta sebét”, tudatosan építi be a romantikus szöveghez kötődő historikus és érzelmi hagyományt, kapcsoló-dik egy korabeli közösség történetének elfogadott periodizációs kulcseleméhez, nemzettudati önreflexiójához.
Mindkét szöveg a nagyközönség gondolkodásmódjának befolyásolására író-dott. A romantikus elégiánál ez természetes, de a huszadik századi történeti mun-ka is azért használ kifejezetten szépirodalmi eszközöket, és almun-kalmaz a könyv a szaktörténészi terminológia helyett egy emelkedettebb köznyelvi formát, mivel nem a szaktörténészeknek íródott. Az első szöveg saját korának rezignációját egy háromszáz éves értékítélethez tudta kötni, melyben a nemzeti közösség sorsá-ban a negatív sorsfordulót, a Magyar Királyság végső megsemmisítőjeként
fel-mi emlékezetben a svéd háborúk óta szakrális, transzcendentális szerepet kapó chestohovai kolostor.
A Mohács-toposz azonban soha nem válik egy messianisztikus elmélet
A Mohács-toposz azonban soha nem válik egy messianisztikus elmélet