A rendszerváltás után Magyarországon nem történt igazi megtisztulás, mint ahogy a szomszédos államok többségében ez bekövetkezett. A valamikori tit-kosszolgálati emberek jelentős csoportja dolgozott a történettudomány vonzás-körében. Ennek oka, hogy a történettudomány erősen politikaorientált volt, így sok ügynök ment ide fedésben. Kosáry Domokos temetési búcsúztatóján többen elmondták, legnagyobb érdemeként kiemelve, hogy Antall József bizalmi embe-reként nem folytatott boszorkányüldözést. (Ez idáig Kosáry Domokosról nem kerültek elő akták baloldali titkosszolgálati kapcsolatokról, az ÁVH iratairól sem tudták bizonyítani, hogy hitelesen állítják valamikori angol ügynöki voltát.)
Ungváry Krisztián leleplező cikkében elég siralmas állapotot írt le a magyar történettudomány és a kommunista titkosszolgálatok kapcsolatáról, különösen a külföldre kiküldött, ott dolgozó történészekről.257 Itt azonban megint csak a fentebb említett dekonspirálódott ügynökök nyilvánosságra hozott aktáját lát-hattuk. A valóság azonban az, hogy valószínűleg máig használják a szolgálatok azt az adatanyagot, mely a még élő generációt befolyásolhatja. Nincs feltalálható dokumentáció. A többiek anyagát, talán ha kell, ma is előveszik. (Mi több, furcsa, hogy Ungváry éppen Glatz Ferencet emelte ki, mint akit nem voltak képesek a szolgálatok beszervezni. Glatz Ferenc ugyanis a felső vezetés tagjaként tényleg szervezhetetlen volt. Ő legfeljebb csak megrendelőként szerepelhetett a titkos-szolgálatok rendszerében.)
Az idős generáció, a Kosáry-nemzedék elment. Utánuk azonban nem maradt űr. A középnemzedéket ugyan nem engedték felnőni (alig van negyven-ötven éves történész). A familiaritás alapján az új generációt is ők, a régi-új hatalmi elit jelölte ki. A rendszerváltás után mivel a régi gazda hazament (vagy legalábbis azt a látszatot keltették), újat kellett keresni. A régi bevált módszer szerint a nemzeti érdekek és hagyományok ellenében a nagyhatalmi struktúra irányában konspi-ráltak. Ez ekkor a kalandortőke, a globalizmus irányába való nyitást jelentette.
Bevált reflexeik ebbe az irányba vitték őket. A hatalmon lévő kormányzat számá-ra kezelhetők, bármelyik társaságnak használhatók voltak, és természetesen ha-sonló szemléletű embereket építettek be utódnak. Történészként a legnagyobb veszély rájuk nézve a nemzeti identitás volt továbbra is, így a bibói kontraszelek-ció tehát tovább működött.
A szemléletet a magyar politikai köznyelv szociálliberálisnak mondta. A 19.
század nemzeti liberalizmusa azonban egyáltalán nem mosható össze a jelenkor globalista, egyneműsítő gondolkodásával és politikai irányzataival, sem történet-szemléletével, ezek kevés rokon vonást mutatnak. (Lengyelországban a nemzeti liberalizmus a katolikus népesség és a más felekezetű államhatalom miatt nem kapcsolódott az aulikusság fogalma. Ott a nemzeti liberálisok a 19. században az idegen hatalmat képviselő államellenes forradalmárok a 20. században buzgó katolikusok voltak. Nemzeti messianizmusuk katolikus szemléletükre épült rá.
Nálunk sem egyértelmű a katolicizmus és az államhatalom és történelemszem-léletének összefonódása, elég, ha csak a korszak nagy katolikus antiaulikus törté-nészeire gondolunk. Takáts Sándor, Horváth Mihály.)
A katolikus Szekfűtől is vezettek éppen az aulikussság, a birodalmi szemléleten keresztül utak a polgári radikálisok felé, akiknek gondolkodásába nem fért bele a kisnemzeti gondolat. (A száműzött Rákóczi-vita idején kapott is gesztusokat Szekfű a Huszadik század körétől.) A protestáns demokratikus tábor felől is vittek utak feléjük éppen a pozitívan értékelt felvilágosodásmodell és a szekularizáció okán. Itt sem jött létre azonban akkor ilyen jellegű találkozás.
A Szekfű nevével jegyzett katolikus osztrák–magyar szemléletet magáénak valló Kosáry-iskola történészei együttműködést szorgalmaztak a valamikori bal-oldali, polgári radikális vonal folytatóival, az 1980-as évek Hanák–Gerő monar-chista nemzetállamok fölötti Közép-Európáját kívánó irányzatával. Ez váltotta a rendszerváltás időszakában szellemi áramlatokat kiegyensúlyozó demokrati-kus Bibót, akinek gondolkodásából már akkor sem volt számukra elfogadható a nemzeti kiindulópont és a társadalmi mobilitás. Az ezredfordulóra az európai integrációhoz új történeti koncepciót kellett kidolgozni. Ebben a történeti rajz-ban szerintük, az európaiság előképe a magyar népet és a kelet-közép-európai térséget szalonképessé tevő Osztrák–Magyar Monarchia volt. A szociálliberális kormányzat hatalomra kerülése után Magyar Bálint miniszter megalapította a Habsburg Intézetet. Az Intézet 16–18. századi részlegét Pálffy Géza, a 19. száza-dit Gerő András, a 20. százaszáza-dit Romsics Ignác irányítja.
Egy régi-új kép felelevenedése
A fiatal nemzedék ezredfordulós generációja előtt kétségtelen, hogy talán egyik legjelentősebb, de mindenképpen ideológiaformáló egyénisége Pálffy Géza. A Szilágyi Sándor által szerkesztett millenniumi tízkötetes Magyarország története mintájára, új millecentenáris magyar történetet összegző sorozatnak beharan-gozott, nagyközönség számára megírt tíz kötetének 16. századi részét ő alkotta
Ami utána következett
A rendszerváltás után Magyarországon nem történt igazi megtisztulás, mint ahogy a szomszédos államok többségében ez bekövetkezett. A valamikori tit-kosszolgálati emberek jelentős csoportja dolgozott a történettudomány vonzás-körében. Ennek oka, hogy a történettudomány erősen politikaorientált volt, így sok ügynök ment ide fedésben. Kosáry Domokos temetési búcsúztatóján többen elmondták, legnagyobb érdemeként kiemelve, hogy Antall József bizalmi embe-reként nem folytatott boszorkányüldözést. (Ez idáig Kosáry Domokosról nem kerültek elő akták baloldali titkosszolgálati kapcsolatokról, az ÁVH iratairól sem tudták bizonyítani, hogy hitelesen állítják valamikori angol ügynöki voltát.)
Ungváry Krisztián leleplező cikkében elég siralmas állapotot írt le a magyar történettudomány és a kommunista titkosszolgálatok kapcsolatáról, különösen a külföldre kiküldött, ott dolgozó történészekről.257 Itt azonban megint csak a fentebb említett dekonspirálódott ügynökök nyilvánosságra hozott aktáját lát-hattuk. A valóság azonban az, hogy valószínűleg máig használják a szolgálatok azt az adatanyagot, mely a még élő generációt befolyásolhatja. Nincs feltalálható dokumentáció. A többiek anyagát, talán ha kell, ma is előveszik. (Mi több, furcsa, hogy Ungváry éppen Glatz Ferencet emelte ki, mint akit nem voltak képesek a szolgálatok beszervezni. Glatz Ferenc ugyanis a felső vezetés tagjaként tényleg szervezhetetlen volt. Ő legfeljebb csak megrendelőként szerepelhetett a titkos-szolgálatok rendszerében.)
Az idős generáció, a Kosáry-nemzedék elment. Utánuk azonban nem maradt űr. A középnemzedéket ugyan nem engedték felnőni (alig van negyven-ötven éves történész). A familiaritás alapján az új generációt is ők, a régi-új hatalmi elit jelölte ki. A rendszerváltás után mivel a régi gazda hazament (vagy legalábbis azt a látszatot keltették), újat kellett keresni. A régi bevált módszer szerint a nemzeti érdekek és hagyományok ellenében a nagyhatalmi struktúra irányában konspi-ráltak. Ez ekkor a kalandortőke, a globalizmus irányába való nyitást jelentette.
Bevált reflexeik ebbe az irányba vitték őket. A hatalmon lévő kormányzat számá-ra kezelhetők, bármelyik társaságnak használhatók voltak, és természetesen ha-sonló szemléletű embereket építettek be utódnak. Történészként a legnagyobb veszély rájuk nézve a nemzeti identitás volt továbbra is, így a bibói kontraszelek-ció tehát tovább működött.
A szemléletet a magyar politikai köznyelv szociálliberálisnak mondta. A 19.
század nemzeti liberalizmusa azonban egyáltalán nem mosható össze a jelenkor globalista, egyneműsítő gondolkodásával és politikai irányzataival, sem történet-szemléletével, ezek kevés rokon vonást mutatnak. (Lengyelországban a nemzeti liberalizmus a katolikus népesség és a más felekezetű államhatalom miatt nem kapcsolódott az aulikusság fogalma. Ott a nemzeti liberálisok a 19. században az idegen hatalmat képviselő államellenes forradalmárok a 20. században buzgó katolikusok voltak. Nemzeti messianizmusuk katolikus szemléletükre épült rá.
Nálunk sem egyértelmű a katolicizmus és az államhatalom és történelemszem-léletének összefonódása, elég, ha csak a korszak nagy katolikus antiaulikus törté-nészeire gondolunk. Takáts Sándor, Horváth Mihály.)
A katolikus Szekfűtől is vezettek éppen az aulikussság, a birodalmi szemléleten keresztül utak a polgári radikálisok felé, akiknek gondolkodásába nem fért bele a kisnemzeti gondolat. (A száműzött Rákóczi-vita idején kapott is gesztusokat Szekfű a Huszadik század körétől.) A protestáns demokratikus tábor felől is vittek utak feléjük éppen a pozitívan értékelt felvilágosodásmodell és a szekularizáció okán. Itt sem jött létre azonban akkor ilyen jellegű találkozás.
A Szekfű nevével jegyzett katolikus osztrák–magyar szemléletet magáénak valló Kosáry-iskola történészei együttműködést szorgalmaztak a valamikori bal-oldali, polgári radikális vonal folytatóival, az 1980-as évek Hanák–Gerő monar-chista nemzetállamok fölötti Közép-Európáját kívánó irányzatával. Ez váltotta a rendszerváltás időszakában szellemi áramlatokat kiegyensúlyozó demokrati-kus Bibót, akinek gondolkodásából már akkor sem volt számukra elfogadható a nemzeti kiindulópont és a társadalmi mobilitás. Az ezredfordulóra az európai integrációhoz új történeti koncepciót kellett kidolgozni. Ebben a történeti rajz-ban szerintük, az európaiság előképe a magyar népet és a kelet-közép-európai térséget szalonképessé tevő Osztrák–Magyar Monarchia volt. A szociálliberális kormányzat hatalomra kerülése után Magyar Bálint miniszter megalapította a Habsburg Intézetet. Az Intézet 16–18. századi részlegét Pálffy Géza, a 19. száza-dit Gerő András, a 20. százaszáza-dit Romsics Ignác irányítja.
Egy régi-új kép felelevenedése
A fiatal nemzedék ezredfordulós generációja előtt kétségtelen, hogy talán egyik legjelentősebb, de mindenképpen ideológiaformáló egyénisége Pálffy Géza. A Szilágyi Sándor által szerkesztett millenniumi tízkötetes Magyarország története mintájára, új millecentenáris magyar történetet összegző sorozatnak beharan-gozott, nagyközönség számára megírt tíz kötetének 16. századi részét ő alkotta
meg. A sorozatot nagy példányszámban Szvák Gyula szerkesztette.258 Ma már köztudomású, hogy az Antall-kormány bukása után Horn Gyula erős liberális tá-mogatást kapott Ausztrián keresztül. A Burgenlandban felnevelkedett Wranizky kancellár magyarul is beszélt, és nyitott volt a magyar kapcsolatokra. Horn Gyula posztkommunista kormányának támogatása rajta keresztül valósult meg.
A megegyezés bázisán született az új millecentenáris Magyarország történetének terve. Bár köztudott, hogy Glatz Ferenc ellenérzésekkel viseltetett a Habsburg-ellenes felkelésekkel és hagyományaikkal szemben, mégis úgy látjuk, hogy a mo-dern „labanckodás” igazi képviselőjét Pálffy Gézában találták meg. Az 1960-as évek Szekfű-szemléletét követő Kosáry–Szakály-iskolájából kikerülő fiatalem-ber elsősorban hadtörténeti kutatásaival próbálta a 16. századról alkotott Takáts Sándor-i képet átrajzolni. Pálffy Géza munkájához minden támogatást megka-pott. Könyveit először a kora újkori gazdaságtörténettel foglalkozó Gecsényi Lajos adta ki.259 Pálffy bécsi kutatásai alatt nagy anyagot halmozott fel. Ezek ismeretében egy posztpozitivista politika- és hadtörténeti eszközöket alkalmazó értékelésre és átértékelésére törekedett a kora újkori korszaknak.
…a bécsi udvar e téren komoly kompromisszumot kötött a magyar rendekkel. A nagyobb lemondásra persze a rendek kényszerültek. Az ország Európában való megma-radását biztosító, tekintélyes külföldi segélyeknek azonban ez volt az egyik legfontosabb következménye.(…) megállapíthatjuk: a Mohács utáni négy évtizedben a magyar ren-dek az államigazgatás három legfontosabb területén jelentős mértékben háttérbe szo-rultak. A had- és külügy központi irányítása teljességgel, valamint a katonai kérdések és pénzügyek helyi, magyarországi igazgatásának egy igen meghatározó része is az új, bécsi kormányszervek hatáskörébe került.260
A megegyezés, az ország részleges függetlenségének beáldozása egy interna-cionális birodalomba, Pálffy szerint az Európában való megmaradás ára volt.261 Maga a kiegyezés az identitás részleges feladása az egyre inkább teoretikussá váló, Európa részéről sem igazán komolyan vehető egységes modell volt, a feledésbe menő Idea Christiana érdekében a 16. század második felében, a németalföldi szabadságküzdelem kitörésekor, az új nemzetállami struktúra kialakulásának kü-szöbén. A történeti elmélet inkább az ezredforduló globalizációs propagandájá-nak eufóriát keltő ígéreteivel volt összevethető, mely a magyar történelmet vagy inkább a magyar nemzet sikeres túlélését egy kiegyező, kompromisszumkereső politikában látta. A sor első állomása eszerint a 16. századi megegyezés volt.
Végeredményben az 1560-as évekre ők is kénytelen voltak tudomásul venni: az
or-szág megmaradását biztosító védelmi rendszer fenntartásához nyújtott idegen segélyek-nek és kényszerpályára kerülésüksegélyek-nek ez volt a legsúlyosabb s már megváltoztathatatlan következménye. S jóllehet a bécsi béke eredményeinek köszönhetően ezen helyzeten a 17. században majd enyhíteni tudtak, az 1526 utáni évtizedekben lezajlott változások évszázadokra alapjaiban határozták meg a Habsburg uralkodók és a magyar rendek kapcsolatát. Jelentőségük éppen emiatt Magyarország hosszú távú fejlődése szempont-jából óriási volt.262
Pálffy, a Habsburgokkal való megegyezéssel szemben, mely bizonyos hatalmi ágazatok alárendelését jelentette, az erdélyi állam megalakulását néhány kultu-rális jellegű elem kiemelésén kívül egyértelműen károsnak ítéli, és ebben Fráter György szerepét, mint a tévedés előidézőjét hangsúlyozza. Itt ellentétben a má-sik országrész kényszerpálya befolyásolta döntésével nem tudja elfogadni a tö-rök hatalom adta félszuverenitás évszázados lehetőségét. A német szakirodalom erdélyi államra használt „Vazallenstaat” kifejezését veszi át és az eddigi magyar történetszemlélettel szemben ezt a terminust állítja. Érezhető az osztrák törté-netírás fentebb idézett, 1960-as években kidolgozott képletéhez való alkalmaz-kodás. Az osztrák önszemlélet azonban már fél évszázad múltán megkopott és az 1953-as szovjet kivonulás utáni semleges egyensúlyhelyzet bizonyítása, a német birodalmi hagyományoktól való különbözés, a független kelet-közép-európaiság hangsúlyozása, annak bécsi szervező szerepével ekkorra már értelmetlenné vált.
Pálffy történeti képében a nemzetállami kereteket tagadja és egy olyan történeti konstrukción dolgozik, mely az új nagyobb formákhoz próbálja kompromisszu-mos módon igazítani a magyar történelmet. Ebben engedményeket tesz olyan európai elvárásoknak, amelyek nem is biztos, hogy léteznek, mindenesetre a régi reflexek működnek.
Az ezredforduló után a valamikori Szovjetunió peremállamai az Európai Unió határországaivá váltak. Ausztria közvetítő szerepe megszűnt. Paternalista ideológiája és történeti konstrukciója más szempontokhoz igazodott. A ke-let–nyugat közötti ellenőrző szűrő, ugyanakkor közvetítő és irányító szerepe a határokkal keletre, Magyaroszágra, Romániába, Bulgáriába és egyre inkább Ukrajnába húzódott. Mint ahogy Magyarországon is a kulturális nyugati esz-méket terjesztő szupremácia, a Balkánnal szembeni kulturális felsőbbrendűségi érzés a szemmel látható és gyorsabb ütemű felzárkózás (Horvátország esetében előttünk járás) okán felülvizsgálatra szorult. Ausztria esetében is a semleges ha-tárország Keletet–Nyugatot összekötő birodalmi mítosza más megítélést kapott.
A Nyugathoz való tartozás, ezen belül a középkorkutatás és a német nyelvterület kultúrájával való kapcsolat került előtérbe.
meg. A sorozatot nagy példányszámban Szvák Gyula szerkesztette.258 Ma már köztudomású, hogy az Antall-kormány bukása után Horn Gyula erős liberális tá-mogatást kapott Ausztrián keresztül. A Burgenlandban felnevelkedett Wranizky kancellár magyarul is beszélt, és nyitott volt a magyar kapcsolatokra. Horn Gyula posztkommunista kormányának támogatása rajta keresztül valósult meg.
A megegyezés bázisán született az új millecentenáris Magyarország történetének terve. Bár köztudott, hogy Glatz Ferenc ellenérzésekkel viseltetett a Habsburg-ellenes felkelésekkel és hagyományaikkal szemben, mégis úgy látjuk, hogy a mo-dern „labanckodás” igazi képviselőjét Pálffy Gézában találták meg. Az 1960-as évek Szekfű-szemléletét követő Kosáry–Szakály-iskolájából kikerülő fiatalem-ber elsősorban hadtörténeti kutatásaival próbálta a 16. századról alkotott Takáts Sándor-i képet átrajzolni. Pálffy Géza munkájához minden támogatást megka-pott. Könyveit először a kora újkori gazdaságtörténettel foglalkozó Gecsényi Lajos adta ki.259 Pálffy bécsi kutatásai alatt nagy anyagot halmozott fel. Ezek ismeretében egy posztpozitivista politika- és hadtörténeti eszközöket alkalmazó értékelésre és átértékelésére törekedett a kora újkori korszaknak.
…a bécsi udvar e téren komoly kompromisszumot kötött a magyar rendekkel. A nagyobb lemondásra persze a rendek kényszerültek. Az ország Európában való megma-radását biztosító, tekintélyes külföldi segélyeknek azonban ez volt az egyik legfontosabb következménye.(…) megállapíthatjuk: a Mohács utáni négy évtizedben a magyar ren-dek az államigazgatás három legfontosabb területén jelentős mértékben háttérbe szo-rultak. A had- és külügy központi irányítása teljességgel, valamint a katonai kérdések és pénzügyek helyi, magyarországi igazgatásának egy igen meghatározó része is az új, bécsi kormányszervek hatáskörébe került.260
A megegyezés, az ország részleges függetlenségének beáldozása egy interna-cionális birodalomba, Pálffy szerint az Európában való megmaradás ára volt.261 Maga a kiegyezés az identitás részleges feladása az egyre inkább teoretikussá váló, Európa részéről sem igazán komolyan vehető egységes modell volt, a feledésbe menő Idea Christiana érdekében a 16. század második felében, a németalföldi szabadságküzdelem kitörésekor, az új nemzetállami struktúra kialakulásának kü-szöbén. A történeti elmélet inkább az ezredforduló globalizációs propagandájá-nak eufóriát keltő ígéreteivel volt összevethető, mely a magyar történelmet vagy inkább a magyar nemzet sikeres túlélését egy kiegyező, kompromisszumkereső politikában látta. A sor első állomása eszerint a 16. századi megegyezés volt.
Végeredményben az 1560-as évekre ők is kénytelen voltak tudomásul venni: az
or-szág megmaradását biztosító védelmi rendszer fenntartásához nyújtott idegen segélyek-nek és kényszerpályára kerülésüksegélyek-nek ez volt a legsúlyosabb s már megváltoztathatatlan következménye. S jóllehet a bécsi béke eredményeinek köszönhetően ezen helyzeten a 17. században majd enyhíteni tudtak, az 1526 utáni évtizedekben lezajlott változások évszázadokra alapjaiban határozták meg a Habsburg uralkodók és a magyar rendek kapcsolatát. Jelentőségük éppen emiatt Magyarország hosszú távú fejlődése szempont-jából óriási volt.262
Pálffy, a Habsburgokkal való megegyezéssel szemben, mely bizonyos hatalmi ágazatok alárendelését jelentette, az erdélyi állam megalakulását néhány kultu-rális jellegű elem kiemelésén kívül egyértelműen károsnak ítéli, és ebben Fráter György szerepét, mint a tévedés előidézőjét hangsúlyozza. Itt ellentétben a má-sik országrész kényszerpálya befolyásolta döntésével nem tudja elfogadni a tö-rök hatalom adta félszuverenitás évszázados lehetőségét. A német szakirodalom erdélyi államra használt „Vazallenstaat” kifejezését veszi át és az eddigi magyar történetszemlélettel szemben ezt a terminust állítja. Érezhető az osztrák törté-netírás fentebb idézett, 1960-as években kidolgozott képletéhez való alkalmaz-kodás. Az osztrák önszemlélet azonban már fél évszázad múltán megkopott és az 1953-as szovjet kivonulás utáni semleges egyensúlyhelyzet bizonyítása, a német birodalmi hagyományoktól való különbözés, a független kelet-közép-európaiság hangsúlyozása, annak bécsi szervező szerepével ekkorra már értelmetlenné vált.
Pálffy történeti képében a nemzetállami kereteket tagadja és egy olyan történeti konstrukción dolgozik, mely az új nagyobb formákhoz próbálja kompromisszu-mos módon igazítani a magyar történelmet. Ebben engedményeket tesz olyan európai elvárásoknak, amelyek nem is biztos, hogy léteznek, mindenesetre a régi reflexek működnek.
Az ezredforduló után a valamikori Szovjetunió peremállamai az Európai Unió határországaivá váltak. Ausztria közvetítő szerepe megszűnt. Paternalista ideológiája és történeti konstrukciója más szempontokhoz igazodott. A ke-let–nyugat közötti ellenőrző szűrő, ugyanakkor közvetítő és irányító szerepe a határokkal keletre, Magyaroszágra, Romániába, Bulgáriába és egyre inkább Ukrajnába húzódott. Mint ahogy Magyarországon is a kulturális nyugati esz-méket terjesztő szupremácia, a Balkánnal szembeni kulturális felsőbbrendűségi érzés a szemmel látható és gyorsabb ütemű felzárkózás (Horvátország esetében előttünk járás) okán felülvizsgálatra szorult. Ausztria esetében is a semleges ha-tárország Keletet–Nyugatot összekötő birodalmi mítosza más megítélést kapott.
A Nyugathoz való tartozás, ezen belül a középkorkutatás és a német nyelvterület kultúrájával való kapcsolat került előtérbe.
Pálffy mindezt nem érzékeli. A 16. századi Erdély létrehívóinak alakjait így még Szekfűnél is sokkal határozottabban és kevésbé árnyaltan ítéli meg, mint az erdélyi állam megalkotójának, Martinuzzinak figuráját, ugyanúgy, ahogy Szapolyaiét is.
Pálffy mindezt nem érzékeli. A 16. századi Erdély létrehívóinak alakjait így még Szekfűnél is sokkal határozottabban és kevésbé árnyaltan ítéli meg, mint az erdélyi állam megalkotójának, Martinuzzinak figuráját, ugyanúgy, ahogy Szapolyaiét is.