Figyelő
cseresznye GÁbor vel, amit inverziószerűen visszahív tudatunkba: „sima
bársonytakaró,/melyet terít egy óriási dajka,/a féltett föl-det lassan eltakarja”.
Látható tehát, hogy Mogyorósi minden nyelvi és kevésbé nyelvi lehetőséget felhasznál arra, hogy mun-káját teljesen nyitottá, a lírai ént pedig felismerhetet-lenné tegye az idegen hangok, vendégszavak, vendég-sorok hullámzásában.
A kötet második szervező erejű jellemzőjeként a próteuszi alakváltozást már említettem korábban.
A költői identitásalkotás és – el-fedés lehetősége korunk népsze-rű eszköze. Mogyorósi is ügyesen használja fel, kötetében kétféle önmetaforát választ magának, az egyik Kyprosz legendás királya, Pygmalion, a másik pedig előb-binek bizarr ellenpontja, a késő XIX. század párizsi éjszakáinak grófja, krónikása és művésze, Henri de Toulouse-Lautrec.
Jobban hasonlítanak egymásra, mint azt az első pillanatban gon-dolnánk, mindketten képzőmű-vészek és mindketten a szépség koldusai. Kizárólag a szépséggel kapcsolatos modalitásuk állít-ja őket szembe egymással, míg előbbi az esszenciális szépség keresése közben lobban szere-lemre, utóbbi épp a szépség fi-zikai valóságától és a szerelem-től fordul el, amikor cinikusan és gúnyosan kezdi ábrázolni a környezetében élő nőket.
Pygmailon minden alkotó, teremtő ember elő-képe lehetne, ő a távolság figurája, a távolságé, ami az ideák, a lélek és a test között van, és amit csak egy isten közbenjárásával lehet áthidalni (Algorit-mus, Asztaloslegény nótája, Pastoral, Bináris szerelem, MMVII). A csalódással és lemondással színezett pygmalioni modalitás a Mielőtt Sziszüphosz újra elin-dul felfelé c. versben jut el tetőpontjára és folyik át a ci-nikus plakátfestő hangjába. Saját megítélésem szerint kettejük modalitása itt mosódik össze: „egy oszlopnak támaszkodva állsz,/mint szobor vagy prostituált” illetve:
„ahol egy vörös hajú prostituált/szoborrá szépül”. Ebben a szövegben végül egyesül a két végpont, a múzsa és a prostituált, a márvány és a hús. Mindez joggal juttatja eszünkbe Ady Endre Az én mennyasszonyom c. versét, ezt a párhuzamot erősíti a szövegben található para-frázis is, ami A vár fehér asszonya c. versével kapcsolja össze Mogyorósi munkáját. Ady a következő önszim-bólummal él: „A lelkem ódon, babonás vár”, amit Mo-gyorósi így épít be versébe: „testemnek/súlya van csak, egyébként/értéktelen bazalttömb/a szorongás tárnáiból,/
ódon, babonás vár falába építendő,”. Ady Endre sorai-ban sokkal több az életerő, Ady Endre képes a nőben egyszerre látni a múzsát és az utcalányt, Mogyorósi az egész kicsi részeként ábrázolja önmagát és képtelen megtalálni a két végpont egyesítésének lehetőségét.
Számára a helyzet megoldhatatlan, az elkeseredettség és a hiány azonban újra és újra megoldásra, munkára kényszeríti, akárcsak Sziszüphoszt az Alvilág bírái.
Mogyorósi László harmadik kötetében a lírai ön-értelmezés másik figurája, a testetlenségtől a meg-testesülés irányába hala-dó Pygmalion ellenpólusa Toulouse-Lautrec. A párizsi bohém gróf legfontosabb kö-tetbeli tulajdonsága szintén a távolság, avagy távolságtartás.
Leginkább leveleket ír, leg-feljebb valamely litográfiája alá ír néhány versszerű sort, de személyesen semmikép-pen sincsen jelen. Írásainak tárgyát a biztonságos távolból szólítja meg. Nem igazán kez-deményez párbeszédet, sokkal inkább monologizál. Soraiban, szövegeiben sok az önirónia, talán pont ezért nem kímél másokat sem. Rútságával kérke-dik, és többször többféleképpen beszél kezeiről („manókezem”,
„gnóm-kezem”), amikkel gya-korlatilag a szépséget festi meg.
Így a Toulouse-Lautrec kezeivel megjelenített világ is torz, esz-tétikai rendje fordított. Lautrec Monfa hamiskásan azt állítja, ő bizony nem találja szépnek modelljeit, ő karikatúrákban akarja visszaad-ni azt, ahogyan a világ őt magát látja („A világ torz, s éhes a torzra,”), a plakátokon szeretné a szépséget is el-torzítani. Ennek a viselkedésnek a mozgatója pedig is-mét nem más, mint a távolság. Toulouse-Lautrec már első levelében (Toulouse-Lautrec válaszlevelei Yvette Gilbert-nek) nyíltan megvallja, hogy igazán azért rút számára a környezetében élő nők szépsége, mert nem szerezheti meg őket, nem kerülhet velük kapcsolatba, nem oldódhat fel a (testileg) szépben: „Hogy lenne szép, mit el nem érek?”. És ezzel a mondattal vissza is tértünk a kötet meghatározó nézőpontjához, a távol-ság optikájához, az egyetlen pontból szemlélődő, az egyetlen ponthoz kötött, feszült, vágyaktól teli és el-keseredett lírai én acélgömbfelületéhez, amit szüntelen megpróbál feltörni, sziszüphoszi végzetszerűséggel.
A kötet harmadik kohéziós forrását a már rész-letesen tárgyalt tematikai egység, egyhangúság adja.
Egyetlen aspektusa maradt még érintetlenül, ami A Pygmalion-lobbi c. ciklusban bontakozik ki
iga-Figyelő
Napkút Kiadó, Budapest, 2011
cseresznye GÁbor
zán. Mogyorósi a testeket elválasztó bináris világot nevezi meg reményvesztettségének okaként. A lírai én a következő versekben Bináris szerelem, MMVII., IWIW-elégia, Daloskönyv-apokrifek, Az e-mail-kereszt-ség Pygmalion virtuális műhelyeként ábrázolja az em-bereket elszemélytelenítő internetet, ahol a vágy alko-tómunkájából megszületik valaki, akit senki nem ké-pes életre kelteni. Legfeljebb életben tartani és tovább formálni lehet a fantázia világában. És az is bizonyos, a bináris médiumon keresztül érintkező emberek ér-zelmi viszonya nem a szerelem, a szerelem – Mogyo-rósi szerint is – valami más. Ezt igazolja a kötet utolsó ciklusában kibontakozó epikus szál is, egy interneten szövődő szeretői viszony története. A ritka és ”kijóza-nító” találkák jellege szintén jellemző a szerző előző kötetében megjelenő férfiszerepre, egy többé-kevésbé mellőzött ember távolságtartó szemlélődése ez, aki önkínzó kíváncsisággal figyeli, áhítja a mások által birtokba vett szépséget.
Ha Mogyorósi László harmadik kötetének leg-fontosabb vonását szeretném megragadni, akkor
mindenképpen a távolságot tudnám hangsúlyozni, azt a távolságot, ami közte és az esztétikai értelem-ben vett tiszta szépség között van. Ez a távolság pedig nem más, mint az acélgömbfelület, a szerző szövegei révén láthatóvá váló probléma és kérdés, amit a lírai én a tehetetlen szemlélődés pozíciójá-ból sosem oldhat meg, sosem válaszolhat meg ki-elégítően.
Ha Mogyorósi László harmadik kötetének legfon-tosabb hozadékát kellene megfogalmaznom, akkor Toulouse-Lautrec fenotípusát említeném. Az általa képviselt modalitás mindenképpen új hang, új pers-pektíva a gyarapodó lírai életműben, akivel biztosan nem tudunk gyorsan azonosulni, de aki mindenkép-pen új lendületet ad a szépségkeresés dialektikájá-nak, aki rezonőrként került a kötet színpadára, hogy felhívja a figyelmünket a szépség eddig nem ismert természetére, és kíváncsivá tesz minket a történet folytatására. Vajon hogyan folytatódik majd Henri de Toulouse-Lautrec Monfa és a mitikus Pygmalion ki-rály párbeszéde?
Figyelő
(Budapest, 1978) – Budapestsoltész márton Brúnónak, aki túlél engem
Mondhatom-e, hogy a versszó – a szemantikai innováció révén – mindig megelőzi, teremti, a próza-szó ellenben a lélek retinájára (ki)vetíti, azaz színre viszi, s ily módon egyszerre követi is, teremti is az ér-telmet? Mondhatom-e, hogy a vers (mint a különle-ges, az „ünnepi” gesztusa) mindig új szó képzésébe vonja be a történő irodalom, a lírai hagyomány jelö-lőit, a prózaszó tropológiája pedig a „hétköznapi” ta-pasztalat újrafelfedezéséhez nyújt újszerű (művészi) perspektívát? Ha igen, mit kezdek akkor Ughy Sza-bina Külső protézisével, melynek lírai énje egy képte-lenül köznapi nyelvet működtet, amely Vörös István diagnosztizálta tárgyszerűsége, aktualitása, hagyo-mányossága, spiritualitása, bátor, frivol érzékisége, mértéktartó őszintesége, szabadsága és szertelensége mellett egyszerre tartózkodik a szemantikai újítástól, egzisztenciálontológiai kérdésföltevése, szembetűnő képszegénysége ugyanakkor a prózától is megkülön-bözteti?
A deduktív kategorizálás, a hierarchikus oppo-zíciógyártás csapdáját megkerülve, koncentráljunk először a beszédhelyzetre, a beszédmódra! Való igaz, hogy Ughy lírai énje nem a magyar és világ-költészet jelölőit használja, ahogyan az is, hogy nem tesz kísérletet új szó képzésére. Sőt, épp ellen-kezőleg! A Külső protézis – a magyar nyelv leghét-köznapibb szavait működtető – lírai énje egy sajá-tos, a kötet egészéből (mint komplex narratívából) kirajzolódó én-történet elbeszélőjeként funkcionál, és azt a roppant szakadékot teszi láthatóvá, amely a válságban szenvedő, saját léthelyzetével számot vető
„res cogitans”, valamint töprengésének artikuláció-jához rendelkezésére álló nyelve között támad. Ki-emelten fontos szerepe van itt a dekonstruktív pszi-choanalízis által újra felfedezett tükörnek (Öreg tü-kör, Harmadik személyben), hiszen a címadó ciklus
harmadik
asszocia-tív konfliktusához, a szubjektum önmagára-nem-ismerésének elemi tragédiájához kapcsolódnak:
Kézmosáskor felnézett s ezentúl, ha magára gondolt, átváltott harmadik személybe.
(Harmadik személyben) Az egyes szám harmadik személyű(vé váló) be-szédmód, az arc és az én interferenciájából következő ön-eltárgyiasítás egyszerre következménye, s egyszerre megoldása a versben vázolt léthelyzetnek. A tükörben önmagát fel nem ismerő szubjektum nézőpontjának reflexszerű megváltoztatása, majd ennek az élettani au-tomatizmusnak a feloldása egy új, művészi perspektívá-ban, amely a vizualitás közegét immár az írás médiu-mával váltja fel – ez voltaképpen a betegség poétikája.