farkas Wellmann Éva
elem beépíthetősége mellett annak a lehetősége is kínálkozott, hogy több idősíkra szabhassák drámáikat a szerzők. Az alkotók a történelmi tények és visszás-ságok, a komikum, valamint minden bizonnyal saját, személyes tapasztalataik számos elemét is bevitték a történetekbe. Élettel teli, remek szövegek – és később előadások születtek így, szinte holtversenyt alakítva ki végül a közönségdíj szavazatainál.
Eddig azonban intenzív próbafolyamat vezetett.
A háromnapos munka nemcsak fizikailag lehetett megterhelő a színészek, rendezők, színháziak szá-mára – a próbák ráadásul teljesen nyitottak, mindenki számára látogathatóak voltak. A nézők tehát folyama-tosan ki-be sétálhattak, míg a darabok elkészültek, sőt a blogírók is állandóan tudósítottak a részletekről.
Elsőként Szabó T. Anna Kézivezérlés című darab-jának Koltay Gábor rendezte adaptációját láthattuk a színpadon: az öt, múltbeli jelenetet egy porondmes-ter (bohóc) kötötte össze. Schlanger András játéka, a bemutatottak mára már komikusan eltúlzottnak tűnő szcénáit kommentálva, a perspektíva könnyesen nevettető voltát erősítette. A szerzői instrukciót (sze-repösszevonásokról, jelenetváltásokról) nem mecha-nikusan végrehajtó, hanem kreatívan továbbgondoló rendezés a pillanatképek életszerűségét hangsúlyozta.
A jelenetenként megújuló személyiségű színészek pe-dig elképesztő erővel és lendülettel alkották újra a tör-ténelmi időszak legkülönbözőbb helyzeteit,
megnyil-vánulásait: a szerelem szocreál patetikáját, az egykori grófasszonyt megalázó tojáscsomagoló alkalmazott
„megdicsőülését”, az ávós lekezelő hetykeségét a véd-telen nővel szemben, az óvodai szigor értelmetlen rö-hejességét, végül a kiállítás megszervezésének mulat-ságosan is komor „fegyelmét”. Egy-egy, talán eltúlzott szerepjátéktól eltekintve, az előadás mindvégig egysé-ges csapatmunkaként működött. Kovács Edit árnyalt színészi játékával elnyerte a legjobb női főszereplő dí-ját. A legjobb férfi főszereplő is ebből a darabból került ki: a porondmester Schlanger András.
Garaczi László Békeharc és karaoke című darabja az idősíkokat tekintve (is) remekül érzékeltette a két korszak paradoxonait, túlzásait – az erőltetett fegye-lem és a később elszabadult lazaság veszélyeit. Az alapmotívum pedig, ahogyan a rendező Csiszár Imre összefoglalta a dráma elolvasása után: „Egyszer csak megelevenedik egy Rákosi-szobor, és bejár ide, a mi világunkba, együtt él velünk – ebből aztán különböző konfliktushelyzetek alakulnak ki.” A Garaczi-szöveg parodisztikus megformálása számos nevettető epizó-dot eredményezett, s a néhol talán a kelleténél is erő-teljesebb színészi játék ezt még tovább fokozta. Az
’52-es kiállításra készülődő Vörös Csillag TSZ irodá-jának alkalmazottai – valahonnan ismerősen felidéz-hető pózokkal – könnyekig kacagtatták a nézőket, de mai alakváltozataik, a Red Stars For Ever Kft.– ká-bítószeres-nyelvficamos – tagjai is nagy sikert
arat-S Z ínhá Z
A három drámaíró a téma kihúzásakor a Duna Tv Kultikon című műsorában
farkas Wellmann Éva
tak. Szépen összekovácsolódott, komoly csapatként.
A gyerek-motívum (iskolai nevelés) sajátos pillanatké-pe itt is felbukkant. Az előadás rendezéséért Csiszár megkapta a legjobb rendezésért járó díjat. Egyébként majd’ mindegyik színészi alakítás figyelemre méltó-nak bizonyult; ezúttal Kara Tünde, illetve a legjobb férfi mellékszereplő díját is elnyerő Gerner Csaba színpadi jelenlétét emelném ki.
Egressy Zoltán Idestova hatvan címmel írt drámá-ja volt az utolsó előadás, Marton László rendezésében.
Ami a két fő idősíkot illeti, ezek nem pusztán válta-koztak egymással, hanem lehetőségeket, utólagos iga-zításokat is magukban rejtettek. A feszültség mégsem pusztán a két történetszál egymáshoz viszonyulásából eredt. A jelenbeli izgalmat az időről időre tudósító rá-dióbemondó hangja fokozta a meghibásodott Leonyid űrszonda esetlegesen változó becsapódási helyeiről, melyek között a történések színhelye is szerepelt.
A rendkívül humoros darab a síkváltások során a ka-tartikus felismeréstől, az emberi méltóság kérdésein keresztül, a karikírozott happy end-motívumig
szám-talan meglepő részlettel hökkentette meg a közönsé-get. Ahogyan a 80 éves feltaláló (Csomós Lajos) ko-molytalanul pajzán játéka a huszonéves asszisztenssel (Kiss Ramóna) egy mélyebb drámába fordult, ahogyan az idestova hatvan éve történt megcsalatása kiderült, utólagos döntéshelyzeteket kreált – a történet is valódi, komoly színpadi művé érett a szemünk előtt. Egyetlen zavaró eleme az előadásnak: a súgó hangja időnként a tizedik sorban is jól hallható volt. A legjobb női mel-lékszereplő díját a szovjet–magyar barátságot skandáló hanghordozással megelevenítő Liszi Melinda kapta.
Összességében is aratott Egressy drámája: a szak-mai zsűri szerint mint mű, a közönség szerint mint előadás nyerte meg a legjobb darab díját. Ezeken kívül a Magyar Rádiótól különdíjként kapta egy hangjáték-ká alakítás lehetőségét.
További különdíjakat nyertek: Szabó T. Anna (a Békéscsabai Kulturális Központtól), Garaczi Lász-ló (a Liget Hoteltől), Koltay Gábor (Békéscsaba vá-rostól és a Magyar Teátrumtól) és Marton László (az MTVÁ-tól).
Presits Tamás, Kiss Ramóna, Liszi Melinda – Egressy Zoltán: Idestova hatvan című darabjában
S Z ínhá Z
(Szentes, 1981) – Budapestmolnár Illés Gál Ferenc legújabb kötetét különösen nagy
vá-rakozás előzte meg, hiszen legutóbbi versei – Újabb jelenetek a bábuk életéből címmel – 1998-ban jelentek meg. Tizennégy éve, ami egy átlagos költő átlagos ver-seit elfelejteni bőven elegendő lenne. Gál Ferenc neve azonban újra és újra előkerült, ha társaságban fontos költőkről volt szó, egyedi hangja, munkásságának alulértékeltsége, hosszas hallgatása visszatérő téma volt az elmúlt évek irodalmi tárgyú beszélgetéseiben.
Nem csoda hát, ha – legalábbis abban a körben, ahol eddigi írásai ismertek és elismertek voltak – nagy öröm fogadta az új kötetet. Erre, az évek során kiala-kult, patinás kultusz státuszra játszanak rá – nyilván a kiadó és a szerkesztő tudatossága folytán – a kötet fülszövegei és a hátsó borítón található ajánló is. Előb-biekben a szerkesztő, Pollágh Péter méltatja Gál Fe-rencet, nem is akármennyire: külön kasztot ad neki, a „másik, elárult Magyarország“ kasztját, Latinovits, Makovecz, Lázár Ervin mellé helyezi. Már-már fantasy-narratívát teremt nekünk, ahol a négyszögletű kerek erdő népe egymásnak titkos rejtjeleket hagyva ügyködik a minőség forradalmán. Nem kell azonban meglepődnünk, hiszen Pollágh költőként abból a Te-lep-csoportból indult, melynek egyik legfontosabb hi-vatkozási pontja (Marno János, Szijj Ferenc, Kemény István, Borbély Szilárd mellett) Gál lírája volt.
A többi idézet is hasonlóan elragadtatott: Lackfi Já-nos szuggesztív mítoszteremtőnek nevezi, Schein Gá-bor szerint „azt a súlyt, ami a verseket megtartja, nem le-, csak körülírni lehet.” Ezt a ‚leírhatatlanság-narratívát‘
erősíti Peer Krisztián is, akinek a hátsó borítóra mind-járt a kézírását reprodukálták, miszerint: „Gál Ferenc versei szívósan ellenállnak minden értelmezői agresszivi-tásnak, olyanok, mint valami félálomban felismert nagy összefüggés, egy megmentett mondat, melynek reggelre elvesz a jelentése, nem magyaráz semmit, nem emlékez-tet semmire, egyszerűen: van. Tiszta költészet, bonyolult és anyagtalan, mint a csillagközi tér.” Persze egy ilyen paratextus már önmagában is költészet, ezért nem is lenne méltányos szőrszálhasogató módon rákérdezni,
miért ne lehetne
nem emlékeztet semmire, hiszen
a jelentésképzés nem más, mint egyfajta emlékezés.
De szőrszálhasogatás helyett inkább figyeljünk oda, merre is szeretne terelni minket a feltűnően sok, de jól megkomponált paratextus, amelybe ellenpon-tozásként egy olvasásszociológiai felmérésből vett idé-zet is belefért: „ Érdekes, szépnek nem mondanám, versnek nekem furcsa.” A szerkesztői-kiadói szán-dék olyan előzetes feltevéseket igyekszik az olvasóba plántálni, miszerint a kötetbe foglalt versek egy nagy, nehezen befogadható és szinte nem interpretálható, önmagában, mintegy monolitként álló szövegkor-puszt képeznek, amelyekről nagy biztonsággal annyit mondhatunk el, hogy „van“, és mint ilyen, csodálatra méltó. Költőhöz nem is hasonlítható, csak olyan nagy művészekhez, mint Latinovits, Makovecz vagy Lázár Ervin, az ő fajsúlyukat képzi meg Gál a költészetben, 15 év hallgatás után, a nagy visszatérésben.
Ehhez jön még a borítókép sötét romantikája:
ódon, hatalmas lépcsősor, vízköpő és rémalakszerű, torz komornyik. Kép a képben: kurtizán és apáca, hátul pedig megmérkőző lovagok és nemes hölgy.
Az alcím szerint 1998 és 2003 között született versek