XX. 2012/3.
Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat
3 6 7 9 10 17 19 21 24 27 35 37
40 42 44 51
53 55
Kemény István
A szempár, Elszámolás (versek)
KrusovszKy Dénes
Elégiazaj (versciklus)
nemes z. márIó
A hercegprímás elsírja magát, Váratlan kaland, Fogyatkozás (versek) Győrffy Ákos
Nem leválni, A másik apa (prózaversek)
Temesi ferenc
Bartók (regényrészletek)
varga zoltán tamás
Megígért tenger (vers)
JeneI gyula
Kenyér (vers)
nagy gábor
Nyolc év múltán, Banális történet, Kijátszott holnap (versek) PaPP attIla zsolt
Távolból valakik integetnek, A vízi ember, Hét tenger adósa (versek) vámos mIKlós
Szitakötő (regényrészlet)
HarTay csaba
Mélyre, Szállj le a boldogságról, Hetvenes lettem én, Utószezon (versek) szIlágyI anDrás
A mi birtokunk, Nem ébredünk kétszer ugyanabban a testben, A levakart szín,
Kiválasztanak, Pont mint az életem…, Az ember szíve (versek) magyarI barna
Terrorista csendek, Incselkedik az illúzió, Serényen munkál a betűgépész (versek) bíró lászló
Csak győzzem szusszal, Létmoraj, Rejtvény, Édeni erózió (versek) mIKlya anna
Eső (regényrészlet)
szenTi ernő
A remény küldöttje, Maró méreg az álom, Az alkohol pulikutyája,
Búcsú a befelé figyeléstől (versek)
nováK éva
Késésben, Titokkal foglalkozik, Nem baj, Gyerekben ne bízz meg soha, Végvár (versek) Velemi néVTelen (közzéTeszi: Győrei zsolT)
Ezt Nemeskosztolányban írta…, Tavaszdal, Midőn harcba indul (versek)
*
t a r t a l o m
57 60
67 72
76
79
81 85
87 92
95 98 100
103
marKó béla
Mert Anna fél a rossz időtől, Csak néha eltakar, Jóslat, Közös idő, Önmagába néz (versek) eleK tIbor
A meglelt út örömével – Beszélgetés Markó Bélával
Műhely bedecs lÁszló
Ketten az úton – Simon Márton és Nemes Z. Márió költészetéről (tanulmány) Xantus boróKa
Alászállás, szemlélődés, polémia
– Bálint Tamás, Farkas Wellmann Éva és Noszlopi Botond új kötetéről (kritika) szeGő JÁnos
A fiatal magyar költészet ön-kritikája
– Közelítésvázlatok a fiatal magyar líra belső kritikájához (tanulmány) fodor GyörGy
Otthon, idő, Isten – Acsai Roland, Győrffy Ákos, Varga Zoltán Tamás estjeről
(tudósítás)
* martyIn emílIa
Kapuk és utcaajtók Békéscsabán (tanulmány)
banner zoltán
A művészet kapuja – a kapu művészete (esszé)
*
SZínháZ darVasi ferenc–elek Tibor
DESZKA 2012 – Ment-e a DESZKA által a világ elébb? (tanulmány) farkas Wellmann éVa
Három új magyar dráma – A XVII. Magyar Drámaíró Verseny gálaestjéről (tanulmány)
Figyelő molnár Illés
Szívhús – Gál Ferenc: Ódák és más tagadások (kritika)
koncz TamÁs
Lehúzott bőrök – Krusovszky Dénes: Felesleges part (kritika) cseresznye GÁbor
Egyetlen pont körül, avagy „acélgömbfelület e narratíva”
– Mogyorósi László: A szerelem valami más (kritika)
soltész márton
Savak és műanyagok – G. István László: Választóvíz, Ughy Szabina: Külső protézis (kritika)
Lapunk a következő internetcímen érhető el:
www.barkaonline.hu
(Budapest, 1961) – Budapest Kemény István
KEMÉNy IST váN
Kemény István
Elszámolás
Ezzel a zajjal fordultam hozzá:
Az értelmét kérem az életemnek.
És ő ezzel a csönddel válaszolt:
(Debrecen, 1982) – BudapestKrusovszKy Dénes
KRuSOvSzK y DÉNES
Elégiazaj
Soha nincs hajnal, mindig csak hajnalodik, és ezen a derengésen át,
akár, ha sárga függönyünk alatt ülnék, figyelem, hogy felbukkansz-e odalent.
Vajon a Holdnak van köze a mocskos kockakövek súlyos árapályához is,
vagy csak az én szemem fáradt már annyira, hogy folyton torlódást, ereszkedést lát?
Mint egykor, a cefréshordó fölé hajolva, ahogy mélyen beszívtam az érés biztató illatát, éppen így várok most. Mégsem lesz többé hajnal.
*
Kitérők nélkül, nyílegyenesen haladtunk az áttetszőség felé, mégsem tartottuk másként egymást, mint akik a krumpliskosár
érdes fülét markolják.
Ezt már akkor is szerettem volna elmondani neked, de a hombár dala minden más hangot elnyomott, most meg úgy állunk az aratás előtt, hogy nem is vetettünk el semmit.
Emlékszem még, hogy a bádogkanna tetejéből más volt a víz íze,
kínálgatták is folyton a kútrajárók egymást, hátha a másiké finomabb,
és tényleg, ennyivel is be lehetett érni.
KrusovszKy Dénes
*
Te nem emlékezhetsz, de én tényleg felemeltem az udvarvégi
sárban heverő öreg téglát azon a hajnalon, és amit alatta találtam,
abból ki lehetett volna olvasni a következményeket.
Az ászkák gyönyörű, kemény teste, precíz mozdulatai a szemem előtt, semmi felesleges nincsen bennük, de te meg én, mások vagyunk.
Aztán egész reggel, kialvatlanul kerestelek, vékony hangon sikítozva, mint egy elcsapott péklegény, hogy hol vagy, Bíró Jánosné, hol vagy?
Ebből lett végül ez a hallgatás.
(Ajka, 1982) – Nyárádnemes z. márIó
NEMES z. M áRIó
A hercegprímás elsírja magát
Császári kemencében sütötték ki a szultán fejét, legyen ropogós és európai. A keleti vonásokat azonban a pörköléskör sem lehetett teljesen eltüntetni.
Mire kész lett, izmos kezek emelték ki a sütőből, nyelvek csattogtak, mindenki szénfekete háremébe akart nyúlni.
A csonkból sugárzott a férfierő, és a legények megbabonázva tülekedtek körülötte, miközben a menet a palota belső termei felé indult, ahol a hercegprímás már tűkön ült.
Éhes a magyar, adjatok neki! – kiáltotta a titkos tanácsos, hogy írmagja se maradjon az uralkodónak, aki oly elszántan termett. Ezüst evőeszközökkel terítettek, az elfüggönyözött fülkéből hárfa szólt, és ott volt még a hattyú is,
amit egy mesterséges tavon vezetett körbe két apród, akik szerelmesek voltak, de két nap múlva megfojtják
egymást a hattyútollal beszórt madárházban.
A hercegprímás ránézett a fejre és egy csapásra elolvadtak belső szervei. A nemesi főnek olyan illata volt, mint egy kismadárnak, amibe belesütötték az
anyamadarat is. Ferenc saját anyjára gondolt és a vesszőzésekre.
Boldogan kezdett izzadni, mert nem hitte, hogy itt és most talál rá a legkedvesebb barátra. Legszívesebben azonnal bele- hatolt volna, hogy a koponyaüreget nyalja, ezt a férfi-mélyet, mely Konstantinápoly ködével telten kínálja magát. Ferenc még sohasem járt ott, de megérezte, hogy a szultán
mindig is a testvére volt, és most azért érkezett ropogós díszben, mert a magyar férfiak annyira egyedül vannak.
Váratlan kaland
A kifejlett lárva bábbá vedlik, ebben a tokban alakul ki a nimfa.
A szárazföldre kúszva kacag, majd emlőivel durván átdöfi
az arra járó betyár gúnyáját, aki ezen a szeretetkarón csüngve
édesanyjának dalol. A nimfa esti órákban a méhébe tévedt
nemes z. márIó
hangyafarkassal küzd. Csápja rövid, de vastag, izgatottan próbál elhatolni a nimfa mélyébe, de a betyár bátor ostor- csapásokkal kényszeríti térdre a fenevadat. A nimfa élvezi a váratlan kalandot, bonyolult virágokat küld az anyátlan fiúnak, aki egyre boldogabb, hogy méltó babára talált.
Hajnalban már közelednek a csendőrök, bunkóval hajtják ki az állatokat a bokrokból, hiába sír a szárazföldi élet, hogy teremni született. A nimfa utolsó csókját dobja
kedvesének, aztán felsebzi a testét, kiszívja belőle a madárdalt, az üres hüvelyt pedig a halak oltalmára bízza. Felfrissülvén a szárazra mászik, megkezdve rövid életét mint kisleány, aki borjúkra vigyáz délelőtt, míg a csendőrök dúdolnak.
Fogyatkozás
Az építkezésen bronzkori Sárát találtak. Nem értették csimbókos haját, nem tisztelték hosszú körmeit. A bíró szerint ez itt isten bűnös jószága, akit már az ősök is a pincében tartottak, hogy ne fertőzze meg a gyerekeket.
Ha valami élővel dobjátok meg, látni fogjátok hatalmát. Az egyik munkás erre hozzávágott Sárához egy kutyát, akit az évszázadokig alvó asszony azonnal széttépett. A falusiak persze rögtön ujjongani és sikoltozni kezdtek.
Éhes a régi nő, hát adjatok neki! A szülők fülön fogták rosszcsontjaikat, és beledobták őket a pihegő darálóba. Sárában nem volt harag, mert maga volt az űr. A bronzkorban férjét ette meg először. Ez itt most egy fejlettebb kor, de a lényeg ugyanaz, a nép fogyni akar, és ehhez nem is kell más, csak egy nő, aki tudja a helyét. A bíró pirospozsgás arcát dörgöli Sára melléhez,
vigyél messzire, anya, véget ért a parasztbarokk. A kocsmából és az iskolából özönlenek az emberek, az óvónők megpróbálják fegyelmezni a csemetéket, pedig mindegyikük elsőnek akar a mély vízbe ugrani. Nem kell félniük, hiszen Sára bírja erővel, feneketlen kosárként áll az építkezés közepén.
Talán ezren is lemehettek már a torkán, mire a nap megtér a focipálya mögé.
Utolsónak egy öregasszony érkezik. „Amikor kislány voltam, én is meg akartam
enni a falut, de aztán férjhez mentem, és inkább hagytam meghalni őket”,
mondja, aztán ő is nyugovóra tér Sárában. A bronzkori nő pedig elindul
az éjszakába, mert tudja, hogy valahol a közelben van egy másik község.
(Vác, 1976) – NagymarosGyőrffy Ákos
GyőRff y áKOS
Nem leválni
Mile Zsigmondnak Nem tudtam, hová indulok. A sárga és vörös zuzmóval borított kőtömb, amire rátaláltam, még langyos volt a kora őszi naptól. Alkonyodott. Lankás, szinte lapos hegytetőre értem.
A tetőn ritkás tölgyerdő és árvalányhaj mindenütt. Combig érő árvalányhajtenger.
Leültem a kőre, előkotortam a cigarettát. Megrémültem az ürességtől, hogy hirtelen mintha eltűnt volna minden érzés, el minden gondolat, arcok és illatok, szorongás és öröm. Nem voltam képes elhinni, hogy a tekintet, amely a szemközti hegyoldalon merőlegesen felfutó nyiladékra szegeződik, az enyém lenne. Elszakadtam a saját tekintetemtől, mégis ez volt az egyetlen, amibe kapaszkodhattam. Igyekeztem nem leválni ennek a tekintetnek az irányáról, bár azt, hogy ki igyekezett ennyire, abban a pillanatban képtelen lettem volna megállapíta- ni. Egyszer csak elvesztettem mindent, amitől addig erőnek erejével szabadulni igyekeztem.
Nélkülem ültem ott a kövön, nem volt jelen az, akivel addig a pillanatig összetévesztettem magam.
A nyiladékban megjelent három szarvas, megálltak a szederbokrok között, magasra tartott fejjel szimatoltak körbe. Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott. Már sötét volt egészen, mire leértem a patakhoz, a tűz mellé. Barátom ott ült egy rönkön, a tűzbe nézett, nem szólt, nem szóltam én sem. Szótlanul ittunk meg egy üveg bort a patakzúgásban.
A másik apa
Sötétedett. Ültünk a kivágott bükkfatörzseken. A fiam hozzám bújt. Egy világos foltot néztem
a fák között. Nyugaton még ragyogott az ég, a sűrű erdő csak egy vékony sávot hagyott meg a
ragyogásnak. Ott egy másik apa, mondta halkan, hosszú csend után, már félálomban, a patak
felé mutatva. Arra néztem, ott már majdnem sötét volt. Hatalmas, mohás kövek hevertek a
fák között. Ott jön és megeszi az erdőt, megrágja a fákat, mondta még, szemei lecsukódtak
közben. Megindult a hegyről a szél, gombaillatot hozott. És valamit még, egy hangot, aminek
nem volt forrása, mert mindenhonnan egyszerre hallottam, magamban ugyanúgy, mint körü-
löttem. Őrlés és halk ropogás, mintha millió szú egyszerre látna munkához. Fiam már mélyen
aludt, néha megrándult a lába, halkan nyöszörgött. Tudtam, ő is hallja mindezt, hallja magá-
ban ezt az őrlést, a finom ropogást. A hegygerinc fái mögül lassan jött fel a telihold.
(Szeged, 1949) – BudapestTemesi ferenc
TEMESI fERENC
Bartók
(két regényrészlet)
A fiatal feleség, Ditta, sok mindent nem érthetett Bartókból kezdetben, de azt már látta, unatkozni nem fog.
Egyszer meglepő látvány fogadta, amikor Bartók szobájába nyitott. Férje a Pallas Nagy Lexikonja utolsó, vaskos kötetét tartotta a kezében, és sosem látott dühvel szakított ki belőle két lapot.
Miért tépsz egy lexikonból lapot, és miért kettőt?, kérdezte a legrosszabbat a feleség. Aztán megfe- jelte: Miért pont az utolsóból, a Téba-Zsuzsokból?
Bartók csak morgott egyet vissza, mint egy kutya.
A fiatal kis feleség még nem látta ilyen rabiátusnak, hirtelen és durván haragosnak a férjét. Új arc volt ez a rengeteg közül, és Ditta félt.
Mert két oldalon van ez a szemétség! Látod?! Meglebegtette a kezében a kitépett lapokat. Két oldal- ban jött ki nyomtatásban. Meghallhatod, ha érdekel. Bartók nem várt választ. És gúnyosan, öblögető orátori stílusban elkezdte.
Zene!!! Na, mi a zene, édes-kedves kisfiam? Na?! A szépművészetek közt ősidőktől fogva a legfonto- sabb szerepet játssza minden nép kulturális, vallási, nemzetiségi és társadalmi életében. A zene eredetét a legrégibb történelmi népfajokhoz lehet visszavezetni, minők a khínaiak, hinduk, egyiptomiak, khaldeusok, asszírok s zsidók. A mai értelemben vett zene századokon, évezredeken át jutott mai tökéletes álláspontjára (Hohó!), s a zenetörténetnek ez a része épp úgy érdekelheti a szaktudóst, mint általában minden művelt embert. Sokféle irányban oszlik szét a termelése (Az mi? Tessék már mondani! De ide a szemembe!) s minden nemzet életében a legelőkelőbb helyet foglalja el. Az eposzi, lírai és drámai zene (l. o. és Opera) kifejezés újabb időben szokássá vált a zenei hangulatra s formákra nézve is. Szorosan határt vonni a három közt, vagy apróra meghatározni a zenében mindenik hangulatnak az alkotó részeit: majdnem lehetetlen, mert egyik a másiktól sok oly hangulati kifejezést vesz át, mely szorosan véve már nem tartozik a saját hangulata jellem- zéséhez. (Na, ez ám a fából vaskarika!, mondta B.) Az epikus zenestílus legtökéletesebben tükröződik vissza az oratorium-műfajban, különösen pedig Händel György Frigyes műveiben s ezek közt is legkimagaslób- ban Messiás-ában és Haydn József Teremtés és Négy évszak c. oratoriumában, hol az elbeszélő szózene s az idillikus hangulatú pasztoral-részek teljesen egybeolvadnak a szöveg epikus hangulataival. A lírai zenestílus az egyházi zenéből fejlődött ki a XVI. sz.-ban, mikor a színpadi, vagyis az operai zene kezdett magának utat törni. A lírai elnevezést az abszolút és szózene (Szózene, nagyon jó!) majd minden fajában használják.
Így találhatók lírai dalok, énekkarok, hangszeres zenedarabok stb., melyekben csak a lírai elem túlnyomó.
Ezekben a megközelítő határok csak keveset, vagy éppenséggel nem érintkeznek egymással. Minden líri- kus zenetermék (Hallod: termék, mint az iparban.) jellegét a szelídebb érzések s az egyszerű, naiv, de igaz, természetes hangulat teszi. A dal terén a legkiválóbb lírikusok Schubert, Schumann, Franz, Mendelssohn, Liszt, Brahms, Rubinstein stb.; a zongorairodalomban szintén Schubert, Schumann, Liszt s mindenekfelett Chopin, lásd még Abszolút zene, Magyar zene, Programmzene és Zenei forma.
Hát ezeket már nem lássuk. Suksük. De a zeneköltő címszó igen tanulságos ám! Bírod még? Ditta csak bólintott, és tátott szájjal egy székre ült. Egy egészen új férjet és tanárt látott.
Zeneköltő, folytatta B. Ezt is kitépjük.
A zenészeti (Jaj, fogjanak meg! Megfognak!) irodalmat leggazdagabban képviselő nemzet a német, (Hát melyik más, ó bülbül szavú mester!), amely egymaga több minden irányú zenei szakba vágó mun- kát bocsátott világgá, mint az összes európai nemzetek együttvéve, legnagyobb zenetudósai, történet-
Temesi ferenc írói, biografusai s természettudósai szálltak síkra, hogy e téren monumentális művekkel gazdagítsák
a zene irodalmát. Marx, Lobe, Helmholz, Jahn Ottó, Abrechtsberger, Weber D., Rochlitz, Marburg, Bach F., Wagner Richard, (Hejhajhó!), Bernsdorf, Neumann, Richter, Oscar Pál, Brendl, Hanslick, Weitzmann stb. elsőrendű kapacitások úgy a múltban, mint az újabb korban. (Nem ismered ezeket a messzehordó nagyágyúkat?! Nem? Az a jó. De ő ismeri. A senki a senkit szereti. Ez szabály!) A németek után a franciák jönnek, Rameu-n és Ravelen kívül egyet sem ismerünk, aztán az olaszok, német- alfödiek és az oroszok. Magyarországon még csak alig néhány évtizede, hogy a zeneirodalommal a kiválóbb zenetudósok és írók foglalkoznak; legnagyobb tevékenységet fejtettek ki: Ábrányi Kornél, Szénfi Gusztáv, a pedagógiai terén a Zsasskovszky-pár, Sz. Nagy Károly és József, Oláh Károly, Goll János, Erney József s mások kisebb-nagyobb mértékben.
Ez a kisebb-nagyobb mértékben, mint záróakkord, messzire hangzó. Ennyi. Ismersz te valakit is közülük? Nem. És ez a jó! A szócikkeket írta: Á.K. Ábrányi Kornél. Maga írta magát a szócikkbe, nem bájos ez? S mindezt 1897-ben! Nem volt az olyan régen.
De hát ki az?
Az egy senki, fiam. Zeneszerző és zeneíró, hirdeti magáról, a teherhordó csacsi! Ej, mi a kő, tyúk- anyó, kend is itt van? „Kompozícióinál értékesebbek írásai.” Ezt írják róla. Hát akkor mi ez?
Nem tudom.
Megmondom. Dupla nulla.
Hogy tudtad ezt kikeresni?
A Zend-Avesztát kerestem.
Az mi?
A parszik szent könyve, na jó, a perzsáké, mely a nagy vallásalapító Zoroaszter (Zarathustra) tanait tartalmazza. Eredete az idők homályába vész. Legyen ennyi elég.
És a zsuzsok? Tulajdonképpen mindig is szerettem volna tudni, ki az. Tébát azt tudom. De ki volt Zsuzsok?
Hát mi lenne az ember ilyen névvel? Bogár, a szentem. Kártékony nagyon. A magtári zsuzsok (Calandra granaria), a rejtve ötlábtőízesek csoportjába, az ormányos bogarak családjába tartozó bogárfaj. Barna színű, csápja s lába rozsdavörös, ormánya vékony és gyengén hajlott és a mell- pajzzsal egyenlő hosszú. Keleti állat, amely a gabonával együtt került hozzánk, és itt mindenütt, ahol mag van felhalmozva, csűrökben és magtárakban tenyészik. Védekezésül a csűrök tisztán és szellősen tartása ajánlható, pusztítására pedig a megtámadott gabonaszemek melegítése. Való- színűleg Egyiptomból származik, ahonnan a gyarmatárukkal az egész földkerekségen minden- ütt található. Na, ez – igaz. Ez a zsuzsok. Most már nyugodt vagy? Na, kis szentem. Az ifjúság lexikonát olvasd inkább.
Az hol van?
Már sehol. Viszont nincs benne az a szó, hogy „kicsinyesség”, „butaság” meg hogy „sötétség.”
A punci mélységei: ***
1. Lant Húr, mélysége 2-3 cm
2. Vízigesztenye Fogazat, mélysége 5 cm 3. Kis Patak, mélysége 7 cm
4. Fekete Gyöngy, mélysége 10 cm 5. Az Igazi Völgy, mélysége 12 cm 6. Mély Szoba, mélysége 15 cm 7. Belső Kapu, mélysége 17 cm 8. Északi Sark, mélysége 20 cm
Legalábbis Csing Sü Huang-Ti, Kína egyesítőjének és első császárának női (!) szextanácsadója, Szu Nü szerint. A kínaiak költők voltak a dugás terén is: milyen szép elnevezések ezek! Hogy hol az Északi Sark?
Temesi ferenc
Ha valakik, a kínaiak tudták. Ők találták fel az iránytűt. Többek között. Például a két kocsikerék fesztávolsága egységessé tételével, a császár forradalmian felgyorsította az információáramlást a kon- tinensnyi birodalomban.
Él meg lefordította a tao tanítását a testi-lelki szerelemről, de nem lett belőle szexkönyv, nem:
a vallási könyvek között árulták.
A fordító előszavában gyönyörű dolgokat írt le. Csak akkor egy nála majd két és fél évtizeddel fia- talabb szerelme volt volt, Vera, persze hogy Él csak mosolygott a férfiúi tehetetlenségen. Ilyeneket írt az előszóban:
Ez a könyv csak kiindulópont. Jó, ha a kiindulópontunk legalább öt ezer éves. A szerelemben épp a legrégebbi lehet forradalmian új. A kínaiak, akik évezredekkel ezelőtt is tudták, hogy a szerelmes kedés nemcsak az élet megízesítésére való, hanem a meghosszab bítására is, a legrégebbi írott történelmet élő, messze a legna gyobb lélekszámú nép, akiknek átlagéletkora különösen akkor volt magas, amikor még a tao tanításai szerint éltek. Ez a könyv az első a világon, amely – egy kínai szerző közvetítésével – be- tekintést enged olyan könyvek titkaiba, melyekből jó, ha öt példány létezik. Bebizonyosodik: (volt po- fája ezt leírni), hogy az impotencia – ha van egyáltalán – időleges és legyőzhető. Ennél sokkal többről van szó: életszemléletről. Szerencsés vagyok, hogy találkoztam Jolan Chang könyvével, és boldog, hogy negyvenévesen el is kezdtem gyakorolni tanításait. (Negyvenévesen, majd ötvenéves feleség után, tizen- hét éves bombázóval, akinek emberfejnyi mellei voltak és erős záróizmú nunája – a nemi öröm valódágos garanciája –, amellyel ment is a dolog. Kezdő vagyok, írta a kiadó által kikényszerített kereskedelmi val- lomásban az akkoriban élénk Éles. Ez a szerencsétlen, ötvenévesen már kései magömlésről sem ábrándozó, épphogy testileg életben és helybenhagyott Életraj Zéró.) Nem vagyok újonc, (írta a férfivakításban, és a lompos belopásában igenis fiatalon szorgoskodó túlkamasz): száznál több lehet azon virá gok száma, kikkel a sors összehozott, és volt közöttük egy, akivel ötig is el tudtunk számolni. (Tipikus nyugati gondolkodás: összeke verni a férfi kéjérzetének tetőfokát az ejakulációval, sőt annak szá mával.) Bánat hasít belém, ha régi szeretőimre gondolok: akkor még nem ismertem az ejakuláció sza bályozásának módszerét. Ezennel ünnepélyesen bocsánatot kérek tőlük, azoktól is, akiknek jó volt. (Ez a rész a beve- zetőben igaz volt véletlenül.) Az összes régi, e tárgyban írott kínai könyvek is mind férfiaknak szóltak, mert a tüzet táplálni kell, a víz az vigyáz magára, folytatta az agg, ókínai bölcset játszó nyomorult.
A tao szerint a férfi és nő olyanok, mint egy domb, amelynek délelőtt az egyik, délután a másik olda- lát süti a nap. De egy és ugyanaz a domb ma rad, s csak együtt az. (Hát ez a domb omlott a föld alá, Kislábúval, basszuskulcs, süssön be a nap délelőtt, vagy délután a Visegrádi utcai lakásbeli harctérre, már amíg egyáltalán be tudott sütni.) A tao nem oldhat meg mindent, de minél többen ismerik ezt a szem- léletet, annál kevesebb szomorú, irigy, gyűlölködő, űzött – mert kielégületlen – arcot látunk magunk körül. Így fejezte be: Régi kínai bölcsesség, hogy azok, akik maguknak tartják meg tudásukat, nem érnek jó véget. Ez a könyv nemcsak kiindulópont, ez a könyv maga a hepiend. (Ezt volt mersze leírni, némi anyagi késztetésre. A hepiendről tudta ő, hogy happy ending, és hogy csak a rossz könyvekben létezik.
A negyvenéves, még nem fogatlan fordító még mást is tudott: baszni.)
Tízenöt évvel később nem ütötte fel az impotencia legyőzése című fejezetet, sem a lágy behatolás módszerének leírását. Nagyot fordult azóta fordító, nem hitt ő már semmiben. Legfőképp, a saját erek- ciójában. Ő, aki leírta, hogy impotencia nem létezik! Szomorú, irigy, gyűlölködő, űzött arcú volt, mert mintha a libidója, a nemi fantáziája, a kéjvágya szűnt volna meg. Aki valaha úgy udvarolt, mint egy vidéki miskároló. A farkát már nem is találta, még ha véresre kaparta, tépte is a lába közt a szőrzetét.
Hányni járt belé a lélek, és néha másnaposan, reggel, mintha meredt volna a farka. Álmában. Kopasz mentség, igaz. Írott malaszt, mint az a könyv lett számára.
A szomszédasszony egy vékony testű, de mindene megvan, szédítő tekintetű és illatú, nőstényra- gadozó, boglyahajú pszichiáter volt, vele kellett volna próbálkoznia, de hát a férjével néha ivott, és nem vitte rá se lélek, se pia. A tehetetlen az tehetségtelen. Nincs vize a malmának, se kovásza kenyerének.
Amikor a deflorálástól való félelmében csődöt mondott tizennyolc évesen, azt hitte, a pályája véget ért, mielőtt elkezdődött volna. Mert egy jó író sokszerelmű. Ja. Sokat cicerélő kakas. Nem egy mihaszna kappan, ártalmatlan ártány, hízóra fogott ökör, apácakos, komor ló, fordított bürge, homály, azaz már későn herélt bika.
Temesi ferenc Puszta, sívó homok, vakföld, kopasz szik, meddő kővel. Ez lett a kapcsolatuk. Mert nem vette föl a
bikát a tehén, így kezdődött.
Él meg megírta újlipótvári hétköznapjait a Magyar Szívtestőrbe. Többet is fölvázolt előre, aztán lustaságból így adta le. Hissz!
Egy ideje magamra gomboltam a lakást, határidős munka miatt. Melyik nem az? Na, jó. Két napot így is elvesztettem: begyulladt egy rágófogam. Ünnepnap tette – így én voltam a kétfejű sárkány hét- főig, amikor is majdnem magam alá piszkítottam. Gennyes fogra nemigen hat ugyanis a fájdalomcsil- lapító. Gondoltam, ezzel letudtam a cikiket. Meg a cikkeket. Másnap tovább fájt a fogam helye, volt, hogy egyszerre négyet húzott ki a fogtépő. Megjött a villanyszerelő, így három óráig nem volt villany a lakásban. Nem baj, tudok én ceruzával is írni. Közben megjött egy ember, aki egyáltalán nem nézett ki kéményseprőnek, de azért el akarta volna húzatni velem a szekrényfalat, hogy lássa: a kéményajtó (szaknyelven koromzsákajtó) ott van-e helyin. Jatt, hapsi el. Megyek a boltba. Visszafelé jövet kivel találkozom? Utcánk terroristájával, a már megénekelt üvöltözővel, Géza bácsival. Persze hogy a hang- járól ismertem meg, mi másról! Mondtam, fejezze be a szemétkedést, mert velem gyűlik meg a baja.
A manus úgy másfél méter lehet baseball sapkával együtt, de Pavarotti az erkélyen éhen halna mellette.
Kár, hogy magáztam, mert egyből tudta, mit kell az ilyennek mondani. Azt mondta, neki diliflepnije van. Mondtam, nekem is, jó lesz vigyázni. Egész a kapuig kísért, annyira meglepődött. Mondtam neki:
Nézzen meg jól, mert én megnéztem magamnak. Ezt nálunk Szegeden, a Tündér utcában a bicska- szúrás előtt nem sokkal szokták volt mondani, de hát ezek a visegrádi utcai öregek más fából vannak faragva. Gondoltam, hagyok neki időt. Hátha megérti.
A villanyszerelő (füttyös kedvű, szép szál, hajdú ember különben, amilyet leszokott piásban még soha nem láttam), azt mondja, ő most elszalad ezt-azt elintézni, itt hagyja a cuccot. Leülök, hogy átfussam az újságot, amikor úgy érzem, valaki néz. Ösztönösen az ablakra pillantok: egy bajuszos, kormozottan hátrányos bőrű roma koma tekint be rajta. De a harmadikról?! Közben fölállványoz- ták ugyanis a ház belső falát. (Nem hiszem, hogy mínuszok idején kéne renoválni egy házat: a víz a vakolattal leugrik a falról később, ezt minden egykorvolt segédmunkás tudja. Én is.) Na, mindegy.
Kicsit zavart, ahogy a könyveket mustrálták a fiúk, szemérmes vagyok. Gondoltam, lehúzom a re- dőnyt. Leszakadt. Már csak egy szálkát kellett, hogy kihúzzon a visszaért szerelő az ujjamból, és már csinálhattam is egy goromba hibát a számítógépen. Közben verték a vakolatot a házról. A kínai császár is harangba tétette a bűnöst, és azt kezdte ütni kívülről a hóhér, mint írtam. Mégis kész lett estére a napra kirótt munkám. Kinyitottam az erkélyajtót. Géza bácsi, tőlünk a harmadik házban kiállt az erkélyre, és (horog)keresztes vitézi szózatát ezúttal a nekem szóló gyalázkodásokkal kezdte. De jön ő még az én utcámra! De nem jött, többé.
Marika néni, az egérke, aki valamikor házmester volt, most nyomorgó kisnyugdíjas, húsz kiló vas- ággyal; ha nem volt dolga, kiállt a bejárati lépcsőre kapubálványnak. Mindenkiről mindent tudott, de arról, hogy a szétköltözés előtt egy hónappal (!) Kislábú szólt a régi kis lakását bérlőnek, hogy keressen más helyet, azt nem. Hát hogyan tudhatta volna Ételrajzoló, a zabagép. Él nem szólt Összenőhetet- len Szemöldökű Töhötömnek, hogy is szólhatott volna. Joggal orrolt meg érte. Pedig már csajozni is együtt jártak, amiről persze Él sosem írt a lapba. Csak a saját, külön bejáratú, egyszemélyes lapjába, amelyben az időjóskától a vezércikit íróig minden ő volt. Belpol, külpol, glossza, színes, minuszos, tárca, sport...
Tíz napig szalma voltam, írta Él. Ez a Gyula, ez tudhat valamit, ott lenn a déli végeken. Kislábú és anyukája minden évben elmennek, és kipihenten jönnek vissza. Én meg az első éjszakán elmen- tem Töhötömmel az egyik romház udvarába, ám alig kértük ki a piát, azt mondtam neki: Kapás van.
Hogy, mi? Nem neked, mondtam, nekem. Két perc múlva már hármasban ültünk egy padon. A nőnek teljesen olyan volt a szerkója, mint a kajakfenomén Kovács Katalinnak. A szeme még szebb is volt.
Kár, hogy nem azért mentünk, hogy én csajozzak be, hanem azért, hogy Töhi. Az a kiscsaj, akit az ál- Kovács Katalin szerzett, nem tetszett a cimborámnak. Éjjel egy felé el is ment. Én meg rájöttem, hogy Kovács Katalin aligha iszik mostanság dupla whiskyket, ha egyáltalán. A nő megmondta a nevét, én meg elmentem csocsózni. Egy csomó sört meg pénzt vesztettem: hiába védtem ki a szemüket, nem volt olyan csatárom, mint régen az Fiatal Fűrészek Klubjában, a Cseh Tamás. Meg a meccsenkénti
Temesi ferenc
három-négy hátvédsorból lőtt gólom is hiányzott: jó, ha egy akadt. Különben egy angol páros alá- zott mindenkit a porba. Látszott, hogy évek óta együtt játszanak egy kocsmában. Különben nagyon sportszerűek voltak, már ha ez mond valamit két angolról. Háromig beszélgettem fiatal srácokkal és nőikkel, volt, hogy angolul. Aztán hazavirradtam, és reggel ötig hallgattam régi zenéket, a szomszéd- asszonyom legnagyobb örömére. Nem sokkal ezután, a közvetlen szomszéd, Ibolyka néni elesett. Nem állíthattam fejéről a talpára, mint Hegel legrosszabb tanítványa, Marx, mert nem voltam otthon. Mentő jött érte. Hiába várom ismerős neszeit a szomszédból. Senki se húz a hálóingére nagykabátot, és nem csinál kéthetente nagyjelenetet a kisközértben. Különben, mint megtudtam, orvos volt.
De Él a saját belső lapjába is írt, arról, ami legjobban fájt neki, a 136 kilójáról:
Azt hiszem, nem az aggaszt igazából, hogy megöregszem, hanem hogy kövér öreg leszek, lopta Phil Collinstól, a rockzenésztől. Minden kövér emberbe egy sovány van bebörtönözve, aki ki akar törni, emberek.
Van, aki kövérnek születik, nekem meg kellett küzdenem érte. Mielőtt megkérdeznétek: azért van ekkora pocakom, mert lenyeltem a Napot. Pont. Ötvennégy év ebédjei ledolgozták a mellkasom a derekamra. A zabálás érzelmi menekülés, annak a jele, hogy valami esz belülről. A szerelemhiány, az, hogy impó lett az ember.
A helyzet az, hogy én kövér lettem, de nem jóságos. Utálom a gonosz vegetáriánusokat, akiknek hideg a tekintetük és kimódolt a nevetésük. Nem szeretik a falánk kisgyerekeket, csak az állatokat.
Úgy néznek a salátájukra, mint kannibál a kövér misszionáriusra. A növényeket egyenesen gyűlö- lik. Ezért esznek hamutálban fölszolgált füvet és a lovak abrakostarisznyájából megmaradt őrleményt müzliként, amelynek olyan az íze, mintha az ember lenyalta volna hatvan bélyeg hátulját. Pedig nem a konyha az ereklyetartóm, nem a szakács a papom, nem az asztal az oltárom és a hasam se az istenem.
Több gyomorsavat közömbösítek egy hónap során, mint egy afrikai falu egy év alatt. És mégis. A jól kiegyensúlyozott diéta elengedhetetlen része az étel. És itt már meg vagyunk fogva. A doktoromnak mondtam, hogy fáradok a diétától, erre pirulákat írt föl. Azóta gyorsabban eszem. És közben oly kor- ban élünk, amelyben a pizzafutár előbb ér az ember otthonába, mint a rendőrség. Aztán:
Pizzát eszem, miközben tudom, hogy a rántott hús nem étel, hanem filozófia. Ezért is eszem rit- kán. Ülök az Élet (Étel) asztalánál, az előételeken (előítéleteken), levesen (levésen) is túl, és kérhetek én akármit: a lelkem mélyén tudom jól, hogy a rántott hús a bizonyosság, a biztonság. (Néhai barátom, Gall, csakis ezt rendelt, miután hosszasan tanulmányozta az étlapot.)
Gyerekkoromban büntettek amiatt, hogy nem eszem eleget. Meg hogy mindig hagyok a tányé- romon egy utolsó falatot. Ki is kaptam miatta. Volt, hogy fél délutánt kellett ülnöm az asztalnál egy darab mócsinggal, de amikor le akartam nyelni, kihánytam. Fenyegetés hatására sem ettem szalon- nát, májashurkát, spenótot, kocsonyát, velőt. Még kamaszkoromban is undorodtam az olyan ételektől, mint a pacal, vagy a bikatöke pörkölt. Gyerekkoromban egyszerű menünk volt: eszed, nem eszed.
Nem kapsz mást. Tisztábban láttam, mint most.
Amikor elváltam, a versenysúlyomnál voltam (akkor épp 95 volt, de volt azelőtt 85, azelőtt 75, azelőtt 67, utóbbi, amikor túl sokat jártam a Takaréktár utcába Szegeden), de aztán jött Eszter, ami Háromszék- ben kurvát jelent, jött a tizenhét évével és fókaságával. Testkontrolloztunk, azaz minden magyar ételtől undorodva elfordultunk, délelőtt csak gyümölcs, délben fehér hús zöldséggel, este két fejessaláta-levél közt egy sóhaj. Lementem kilencven kilóra. De négyéves kapcsolatunkon már ez se segített. Emlék- szem, mikor ettem először az evésért. Valami fölborulhatott az anyagcserémben. Ráadásul mindez egy MekDönciben esett meg velem. Nem mondom azt, hogy boldogtalanságomban ettem, vagy bosszúból.
Be kellett oda mennem, és a testemnek szinte érzéki örömöt jelentett az az evés. Először ettem az evésért.
Ettől kezdve nem érdekelt már többé úgy a testem, ez a néma társam, mint annak előtte.
G. B. Shaw Amerikában találkozott egy cherokee indiánnal. Öreg volt már. Elmesélte, hogy benne két kutya él. Az egyik kutya rossz, a másik jó. Folyton verekszenek. És melyik győz?, kérdezte Shaw.
Amelyiket jobban etetem, mondta az indián. Erről van szó.
Húszas éveimben a testemnek éltem. A harmincasokban inkább a szellememnek. Nem tudom, melyik volt a jobb. A kínaiaknál a boldog Buddha kövér. Amerikában, a kövérre tömött zsákok orszá- gában mindenki egyszálbélűnek szeretne látszani. Jól öltözött hőmérőnek. Ki igazodik el ezen?
Temesi ferenc
Az emberi testnek két vége van. Az egyikkel írunk, a másikkal ülünk. A zabálás egyfajta tudatzavar.
Az ember önmaga válik redundánssá. Mint a túlírt szöveg. A zaba olyan a testnek, mint olaj a tűzre.
Hamarabb égünk el, egy csomó járulékos nyavalya közt.
Megvolt erre a recept: mindennap próbálj meg élvezni néhány – ehető – dolgot: dugi édesség, a holnapi kajába való beleevés, van-még-valami-a-jeges-hátuljában című izé, sajt, gyümölcs, magvak, ezek nem is, dugi konzerv, kolbász- vagy szalámivég, kiflicsücsök, kenyérvég, azaz sercli vajjal jól megkenve, vagy paprikás zsíros kenyér, hóha, gyerekkor, akkor el is égett; aztán ez-nem-is-hizlal gépleves, beleütünk két tojást beleteszünk levesbetétet, mikor már van benne. Tészta, tészta, tészta.
Száz kiló fölötti élősúly garantált. Fontos: no, mozgás! Az utolsó az ágytorna volt volt, de már az sincs. Kislábú betiltotta. Biztosan szenvedett a hiányától ő is, de édesebb volt az az érzés, hogy a pasinak sincs öröme.
Aztán, csöngetnek egy reggelen:
Bimm-bamm!
Ki az?, kérdem.
No reply.
Végül kinyitom az ajtót. Egy eszelős tekintetű néni a negyedikről. Izé néni a neve.
Nem maga az a fiatalember, aki látta kijönni a Marikát a lakásomból?
Egy: nem vagyok már fiatalember. Talán lélekben. Kettő: a Marika nem megy senkinek a lakásába.
De hát eltűnt egy vázám!
Még háromszor visszajön. Eltűnt közben egy húsdaráló, végül már pénz is.
Cseréltessen zárat!, mondom neki.
És még rám mondják, hogy üldözési mániám van.
Öreg felvonó volt a Visegrádi utcai házban, ahol Kislábú lakást vett, még nem liftnek hívhatták.
Vagy húsz évvel korosabb a Mártírok útjainál. Kicsi volt és kulcsos. A két ajtót be kellett csukni, külön- ben nem működik az egész. Ha a negyediken úgy felejtette egy öregasszony, föl kellett menni érte. Ha valaki le akart volna menni vele, előbb le kéne gyalogolni a földszintre. Mint egykori liftmentő, nem szeretnék benne rekedni egy percig se. Nemrég egy éltesebb hölggyel mentem föl. Három éve laktunk itt Kislábúval, de csak a múltkori csöngetésnél találkoztam vele.
Én itt vagyok már vagy ötven éve, mondta rekedtes, megbicsakló, sivító hangon. Én va gyok a leg- régebbi lakó, mondta, amikor megkérdeztem, hányadikra óhajtja. Ilyen nagydarab lakó, mint maga, nem lakott még ebben a házban, tette hozzá. Mondta mindezt egy százharminchat kilós, pohos pot- rohos, degesz daginak, egy tokás embernek, akiben egy sovány kamasz lakik, de a régi ruhái már nem jók rá. Jön a bő nagyingek, az 5 XL-es trikók, XXL-es alsógatyák, dagadó nadrágok korszaka.
A nadrág csak a pocak alatt begombolva, becipzárazva, nem öv, nadrágtartó és így tovább. De még nem volt vége.
És hol lakik maga?, kérdezte. A harmadikon, a sarokban. Ó, ahol szegény Katicáék!, sóhajtott fel.
Tessék?, kérdeztem. Tudja, maguk előtt a Katicáék laktak ott. A Katica kiugrott a konyhaablakon, és meghalt. Mert a férje, aki Joseph Conrad fordítója volt, a halálba szekálta. De úgy látszik, szerette: utá- nahalt. Mondta, és kiszállt a másodikon. Ez az év is jól kezdődik, gondoltam ma gamban a második és a harmadik között.
Ezt már a Szívtestőrbe írta Él:
Marika. Szürke, mint az őszi hajnalok. Nála nem lehet korábban kelni. Kicsi, törékeny öregasz- szony, aki, mint egy kapubálvány áll, és minden házunkba igyekvőt alaposan kikérdez.
Borsodi parasztlány volt, aki Pestre jött munkát keresni. Postáslány lett belőle. Azért nem írom, hogy kisasszony, mert semmi kisasszonyos nincs, és soha nem is volt Marikában. Valamikor ő lehetett a házmester, de mire mi ideköltöztünk, már közös képviselő irányította a házat, s tömte meg a zsebeit.
Marika a tornacipőjében a legváratlanabb pillanatokban és helyeken bukkant fel a házban, miként egy nyughatatlan szellem. A kukák körül is szimatolt, nem lehetett csak úgy beletenni mindenfélét.
A dobozok összehajtva a kuka mellé kerültek, mert az érték. Így volt a kidobni szánt ruhákkal is.
Azt meg ő gyűjtötte. Az újságok, szórólapok katonás rendben álltak a márványlépcsők előtti pihe- nőpadon.
Temesi ferenc
Mindenki kedvelte, de valamiért mégse szerették az emberek egyöntetűen, és ennek okai Marika macskái voltak. Leírhatatlan szaguk volt. Végül is a ház úgy döntött, hogy egyet megtarthat a kis ma- nószerű öregasszony. Ő Fricit, a környék kanmacskáinak rémét választotta. Frigyes minden tavaszon megvívott a területéért, és ha a konyhaablakunk alá vizelt, még a harmadikon is rohantunk becsukni az ablakot.
Marikának állítólag volt egy vőlegénye, de a lakástalanság miatt elmaradt a menyegző. A férfi öt- venhatban disszidált. Marika összeomlott. Sokáig maga alatt volt.
Rengeteg formális beszélgetést folytattunk vele, de többször meg is leptem. Tavaszodván ott állt a kapuban, és én egy hirtelen ötlettől vezéreltetve, az első csokor, Kislábúnak vett ibolyát neki adtam.
Virágot a virágnak, mondtam. Szólni se tudott a meglepetéstől.
Volt még egy kis magánbirodalma: az udvar, vagy ahogy ő nevezte, a kert. Egy igazán nagy hársfa, egy kisebb nem tudom milyen, több kicsi akác, hat-nyolc bokor aranyeső, nefelejcs, pázsitviola, mit tudom én, mi. A kertben dolgozgatva találta meg a nyugalmát. Fricivel szemben még az itt fészkelő gerléket is szerette és etette.
Egy vasárnap reggel – az egész ház alszik – rám csönget. Ugyan nézzen már ki a konyaablakból.
Minek? Olyan furán fekszik, mondta reszkető hangon. Szinte sírva kérlelt. Kinéztem, ott feküdt a pázsiton Izé néni. A keze-lába úgy el volt törve, hogy embernek úgy soha. Na és a feje. Csak nem halt meg? De igen. Olyan halott, hogy ennél halottabb már nem is lehet. Mi tegyünk? Rendőrség, mentő.
Bízza rám. Üljön le, mondtam, és hoztam egy pohár vizet. Izé néni, eggyel fölöttünk, követte Katicát.
Marika olyan lett, mint egy félős kisgyerek, akit csak az apja védhet meg a gonosztól.
Na, ez a Marika tűnt el most a házból. Három napig eszméletlenül feküdt, míg valaki rányitotta az ajtót. Ahol minden a lomtalanításokból származott. Szörnyűséges bűz volt ott. Elvitte a mentő. Azt se tudom, mi a baja, és visszajön-e még. Én várom, haza. Sejtem, hogy a kertje pusztulása is közre- játszhatott a bajban: szomszéd ház tűzfalát tatarozták, leigázva, letörve a bokrokat, fákat. Az ecetfát egyszerűen félbevágták, csak a törzse mered, mint ahogy Él kéjlécének kéne. Az állás, egy talicska lapáttal, néhány zsák döglött malter, még ma is ott van a meggyalázott kertben.
Mióta elment, a lift mellett egy felhívás van kiragasztva a közös képviselőtől, milyen trükkökkel jönnek be a házba a betörők. Közben ő a legnagyobb tolvaj a házban. Nem is tudja, hogyan jelölik meg fekete pöttyel, csillaggal, piros vonallal stb. (félezer éves módszerek) az éppen üresen álló lakást, ho- gyan ellenőrzik kéthetenként, míg el nem jön az akció ideje. Magam is elzavartam jó néhány, valami átlátszó ürüggyel becsöngető tippadót. De annyit, mint Marika, nem fogok soha. Szegény, az ő Lant Húrját ötven éve nem pendítette meg senki.
(Debrecen, 1978) – Budapestvarga zoltán tamás
vARGA zOLTáN TA M á S
Megígért tenger
duzzadó hártyák alatt. Egy eltévedt madár.
Az a nyár a tágasság nyara volt, a befoghatatlan mélységé, a tiszta, a test felett álló érzékelés nyara, amelyet most,
ennyi év után a szembenézés sötét, szánalmas regisztereibe zárok.
Olyan távolinak tűntek a délután fényei a sűrűn szőtt lugasból,
melyet a piros, sárguló és még éretlenségében is édeszöld szőlő font egybe, a kerti darazsak és méhek apró zümmögése a folyó felől,
amint a lassú mozgású pók a leányka édesedő szemei között keres utat, és lágy habbá könnyíti a vesszők véletlen kereszteződéseit.
Akár a ziháló test hajlataiból gördülő nedvek,
a syrah tömött fürtjeiről a keserű csokoládé és a ribizke könnyű illata árad.
A veranda üvegablakain túl, mélyen benn a házban, ahová már csak elmosódó emlékként jut be a fény,
a mosókonyha és a cselédszoba közötti hosszanti kiszélesedésben, az örök titkok szigete, a konyha, gyerekkori vágyakozásom színhelye, fülledt, szégyenlős perceket idéznek.
Szilvia, a cselédlány, kit apám oly nagy szeretettel
hozott magával vidéki nyarainkra, hiszen, mint mondotta, ő ismeri egyedül az igazi melanzs titkát,
mely bársonyossá és éppoly feszessé varázsolja az ajkakat, mint a kicsattanni készülő szőlőszem eső után,
végezte koradélutáni foglalatosságát,
mikor egy pillanatra, feledve megannyi munkáját, megpihent, kihasználva e gyors, illékonyperceket, megrohantuk.
Mint kölyökkutyák dugtuk orrunkat tisztítószerektől mindig párálló ölébe.
Kálmán vadságával szemben Szilvia teljesen kiszolgáltatott maradt.
Tudtuk, hogy a nap ezen fülledt és vibráló szakában apánk végigjárja kerti birodalmát,
egészségügyi sétává minősítve rendes napi terepszemléjét, meg-megállva egy-egy frissen ojtott alma- vagy körtefánál,
és ujját mélyen a kéreglemezek közé nyomva, édes nedvet csepegtessen nyelve alá.
varga zoltán tamás
A konyha csendes volt, a kert felől a diófa lombjain áttörve
egy maszatos fénynyaláb kiemelte Szilvia aprókat rezdülő csípőjét, telt tomporát, ahogyan az asztal lapja alatt,
az ebéd nyomait még makacsul őrző padlót súrolja.
Mi ezeket a lopott, fűszeresen buja perceket kiköveteltük magunknak,
némán lopódzva a lugason keresztül, tudatosan kerülve a cselédlépcső halk roppanásait, hogy végül a kamrát és a konyhát összekötő embernyi mélyedésben,
a kamaszkori vágyak egész fegyverzetét öltve magunkra,
meglepjük ezt a feltáruló, magját szemérmetlenül kínáló és mégis tiltott gyümölcsöt.
Az első lépést, mint mindig, most is Kálmán tette meg, irigyeltem ezt a vad elszántságot, és vágyat,
mely minden pillanatban kitörni volt kész, ahogy hangtalan odalépett Szilvia mögé,
és a legváratlanabb pillanatban mutató- és hüvelykujjai közé fogva a csípőt kirajzoló anyagot, meglebbentette.
Szilvia mit sem sejtve titkos játékunkból, mint ugrani készülő macska,
meggörbítette húsos hátának merész vonalát, tompora megejtő táncba kezdett,
feltárva barlangrendszere titkolt mélységeit.
Kezemet és lábamat hűvös szellő járta át, bőröm remegése láthatóvá tett.
Nem néztünk egymásra, mégis titkos jeleket váltottunk, ebből a pillanatból látni lehetett a tengert,
láttam a folyók titkos rendszerét,
a duzzadó hártyák alatt megbújó, csendesen kavargó emlékképeket, egy régen elkövetett bűnt, ami én vagyok és magját hordozom, ahogy cinkosává lettem saját testemnek.
Majd lassan, egy valószerűtlenül hosszú perc után, közelíteni kezdtem, már csak a bőrt láttam, a pólusokat, ahogy ráfeszülnek a tétova, remegő izmokra,
és nem mérve fel Kálmán kaján vigyorba forduló mosolyát, rácsúsztattam kezem Szilvia felém meredő tomporára, végigsiklott kezem a jól bejárható ösvényen,
vágyam kitöltötte az érintés súlytalanságát.
Szilvia homlokát az asztal hűvös lábához nyomva most egy pillanatra nem létezett,
csak felület volt, egy eltitkolt vágy tárgya.
A következő, mérhető pillanatban a távolból lépések zaját hallottam a folyosó felől, aztán már csak motozást a kert felől, de csak egy eltévedt madár koccant a fának, ahogy apró teste fennakadt két ág között, és szárnyaival vadul verdesett,
ujjaimmal szétfeszítettem a nedves ágakat.
Ekkor, hosszú idő után először tekintetünk találkozott, Szilvia csapdába került.
(Abádszalók, 1962) – BudapestJeneI gyula
JENEI GyuL A
Kenyér
a gödrökközén mennék majd hazafelé a péktől, ahol mindig jó illat, és olyan sok ember lenne, hogy néha az udvaron állna, sőt az utcára lógna a sor. a pék magas, sovány, kopasz, bajszos és szemüveges férfi, de őt ritkán látnám, mert a fele- sége szolgálna ki, a mosolygós kövér asszony, aki hatalmas késsel vágná a hatalmas kenyereket.
barátságosan hadonászna a lekerekített végű kenyérszelővel, és be nem állna a szája, beszél- getne a nénikkel és bácsikkal, akiknek én a dere- kukat látnám a sorban, vagy a hátukat, kopott, ócska ruháikat, amikben a malacnak öntenék a moslékot valamikor majd a hatvanas- hetvenes évek fordulójának egyik reggelén.
akkoriban a vietnámi háborúról szólnának a hírek, s attól rettegnék, hogy az amcsik nyakunkba dobnak egy atombombát, s akkor mi lesz; és ha politikáról beszélnének apámék, mindig akadna, aki figyelmeztet: csöndesebben!
vagy hogy: a gyerek előtt ne! a pékségben örökké meleg lenne, nyáron főleg. de télen is megizzadnék a nagykabátban, míg sorra kerülnék, s a néni a hálómba csúsztatná a még forró, háromkilós kenyeret. mennék hazafelé a gödrökközén, amit azért hívnak így, mert innen vetették a vályogot az újváros házainak negyven évvel ezelőtt.
mennék hazafelé a csenevész nyárfák között, amik majd velem nőnének fel. a gödrökközt esős időben nem lehetne járni, akkora lenne a sár.
kerülni kéne a betonjárda felé, de sokszor
mégis lerövidíteném az utat, s olyankor otthon
jól leszidnának, hogy sáros lett a cipőm. azon
a reggelen azonban, mikor megyek majd hazafelé
a kenyérrel, fagyott lesz a sárga, agyagos sár,
tél lesz, január, mert mi mindig januárban
ölünk, és akkor éppen disznóvágás lesz nálunk,
felfordulás. még sötétben kelek, s perzselő zúg
a pirkadatban, s a forró víz, amivel leöntjük
JeneI gyula
majd a disznót, feláztatja a fagyott földet, és az udvaron sár lesz, egy kicsit véres sár.
megyek majd hazafelé a gödrökközén, a fiatal zúzmarás nyárfák távolabb feloldódnak a híg ködben a ködszürke ég alatt. a kenyér fényes- barna, töredezett héját szedegetem majd egyre türelmetlenebbül, egyre éhesebben, s mire haza- viszem, jócskán beleeszek a kenyérbe. leszidnak majd ezért is, de nem nagyon – anyám is szereti a meleg serclit. talán a kenyér szentségéről is beszél, de keresztet azért nem rajzol rá, mielőtt megszegi, csak mintha anyai nagyanyám rajzolna, de vele ritkán találkozom, s mikor fel- nőnék, már nem emlékeznék, hogy ezt rutin- szerűen teszi-e, vagy csak éppen mutatja majd egyszer nekem, hogy régen így csinálták.
a kenyér szentségéről felsőben a sánta énektanár beszél, aki majd folyton gyönyörű háromkilós kenyérhez hasonlítja nagy- magyarországot, még a táblára is fölrajzolja, és tőle halljuk először: csonka-magyarország.
a rigmust is szavalja hozzá, hogy menny- ország. ő is vastagkeretes szemüveget visel, mint a pék, erős lesz a hangja, és olyan rendet tart, hogy az osztályban a légyzümmögést is hal- lani lehet, amikor beszél, s akkora pofonokat ad, hogy némelyik gyereknek, aki elékerül, fölre- ped a szája, elindul az orra vére, s úgy megtán- torodik, hogy a padokat is felborítja. amikor felnőtt leszek, nem értem majd: a hetvenes években hogyan csonka-magyarországozhat büntetlenül, s azt sem, miként verhet véresre gyerekeket ugyancsak büntetlenül.
én jó gyerek lennék, csak egyszer kerülnék elé, azért, mert szünetben bennmaradnék az osztály- teremben, s azt nem szabad. pedig nem is marad- nék bent, csak szemétkedésből írna fel néhá- nyunkat a hetes, és óra előtt sorba állnánk
a pofonért, és az az állat énektanár nem kérdezne, csak ütne, s én, az elkényeztetett egyke gyorsan megtanulnám, olyan vagyok, mint bárki:
szemétségből is feljelenthető,
igazságtalanul is üthető.
(Körmend, 1972) – Budapestnagy gábor
NAGy GáBOR
Nyolc év múltán
Az a nyolc év a negyvenig megérte-e, ha még telik elég e lét
vizén tempózni, néhány év partra úszni a hiányért, mi ölt
s kitölt?
Ha minden titok ismerős és csalódással viselős?
S a félsz a férc,
mi összetart és kitakar, hogy egy leomló zivatar- ba fúl
a gyúl-
ni kész hit. Hogy mielőtt még halálig megperzselődnék, az űr
legyűr.
De addig is bennem a dac magzik hol közönyt, hol vigaszt.
Gyönyör gyötör,
kín az idegek ingere?
Élek s torkig vagyok vele.
Öröm-
ködöm,
nagy gábor
ha ráz is közben a hideg, könnyelműen, mint akinek pöre,
söre
sincs. Szeretőm ha volna már, elválaszt minket héthatár, kímél
s kimér
a vágy kilóra. Így vagyok súlyos, mint istensóhajok, feles-
leges.
Banális történet
Pálinka, hatvanöt fokos, tótágast állt a konyha, ettől nem leszel másnapos, ittam hát, vonakodva, mintha innék napkeletet, szeretföld-hevét innék, fölszúrt nyugodt tekinteted tűje mint ájult lepkét, a villanykörte negyvenes, a füstüveg-homályban támaszt kerestem, el ne ess!, a falnak vetve hátam,
megreccsent az öreg kredenc mögötted, de vajon hol, e szűk keretben hol lehetsz te, aki énként viszonzol, gégét maró kábulatom…
Útravalót pakoltál,
ne éhezzél!, gondoskodón,
mintha nővérem volnál.
nagy gábor
Banális történet – unom
állóharcunkat én is.
Pajkos ördögöm, angyalom vagy, kísérő, kísértés.
Kijátszott holnap
Azt mondtad, kijátszod a holnapot, csak a jelennek élsz és nem hagyod, hogy a jövő írja újra a múltat.
Ki mit hátrahagyott,
annyi csak, mint az árnyék: hol mögötted kullog, hol megelőz. Zsebedbe gyűrted kacatjaid, s pajkosan rákacagtál, kik szembejöttek.
A holnapot, mondtad, kijátszod, a múló perc siratód, nászod, menyasszony-fátyolban halálig járod a táncot.
De múlhatatlan perceidben hol vagyok én, és hol a sebeinket becéző meztelenség lobja éber érzékeidben?
A pillanat öröklét-örömét feltáró combok nyívó ösztönén egymásba fodrozódva simul el az össze és a szét.
Egyedül-léted magadban föloldod, sírtál, nevettél? Nem számít, ki volt ott, ki az, aki utolsó erejével
válladra omlott.
PAPP ATTILA zSOLT
Távolból valakik integetnek
A szertartásosságra való hajlam egyre növekszik bennem a korral, a mozzanat, mely mindent lehatárol, legyen az egy nász- vagy gyász- vagy bordal;
liturgiában a Róma nyelve, a jó változat csakis az lehet,
mit nem ér át a józan ész s a mérték:
a barokk pompa mindenekfelett;
a szónoklatok megható dagálya, az émelyítő, álmosító próza – búcsút mondani egy vélt szigetnek és számbavenni, mi történt azóta.
Nincs mért halogatni ezt a lépést – egy veszteglő hajó régóta várja, hogy ünnepélyességgel sort kerítsünk a névadási ceremóniára.
A térkijelölés, e régi sportág
gesztusa, hogy mindent elkeresztel;
a szertartás iránti gyengeségem így működik, mérsékelt sikerrel.
A távolban, terített asztaloknál, ülnek valakik és integetnek.
Érzelmes kísérlet: válaszolni s formát adni minden kis szigetnek.
(Lugos, 1979) – KolozsvárPaPP attIla zsolt
PaPP attIla zsolt
A vízi ember
Ahogy ott állnak, tömött sorokban, arcukon hullámzik át a tenger, úgy tűnik: a vízi városokban
készül már az újabb eszmerendszer.
A szállásterület berendezése – a honalapításnak ez a kulcsa.
Még formátlan, még alakul a mélyben, de a szabályokat naprakészen
az összes vízi ember megtanulta.
Szoktatják maguk a környezethez, élnek, tűrnek, mozit néznek este.
Korán kelnek, hajnalonta néha kijárnak a titkos lőterekre.
Az atlantiszi túlélő mutánsok kétéltű faj, vízben-levegőben egyaránt ismerik jól a járást.
Még nem döntöttem, jó-e, amit látok:
hogy belakják a tengert egyre többen és állnak ott, tömött sorokba zártan, a víz alatti csendben várakoznak, csak szemük világít az éjszakában.
Hét tenger adósa
Csak éjszaka utazom, kizárólag éjjel, amikor nyugosznak a sötét kalózok s a tenger szárnyas lényei.
Az éjszaka egy hajózható napszak, be- és átlátható, könnyű érteni.
Választhatsz nyitott pályák közül most, ugyanolyan hazák, kontinensek
mellett, felett húzol el. Tényleg ennyi:
kis éji séta, létezésgyakorlat;
aligha van már amit megkeresni
PaPP attIla zsolt
a vízszintes és szinttelen világban.
Csak nesztelen, nem kéne felzavarni a lenti tájat, hadd aludna más – e nyugalomról biztosat nem tudni, hogy álom-e vagy csendes pusztulás.
Így kezdi az összes felelőtlen, éjféli utazó: mély lélegzet, gyanúra okot nem adna semmi.
Szemből idegen hajók érkeznek,
s amíg rendre fordulnak, erre térnek,
azért a néhány szabad percért vagyok
adósa hét tenger szellemének.
(Budapest, 1950) – Budapestvámos mIKlós
vá MOS MIKLóS
Szitakötő
2.
TI nagyon akartatok már látni egymást. Áthelyezték a régi a tábort egy másik tóhoz, de akkor is találkozni fogtok, mert két éve megalakultatok, az ugye kötelez. Sajnos, hogy tavaly nem ugyanabba a táborba kerültetek, és nem is mindenki jöhetett. Idénre nagyon készültetek.
Először Tibor bácsi futott be, és mire Viva megjött, már Tibinek hívták itt a skacok, nem mondta meg nekik, hogy ő a Tibor bácsi. Vicát pedig Verázni kezdték, ő a Vicát nem mondta meg.
Örültetek, ugyanahhoz a kecskelábú asztalhoz ültetek az ebédlőbe, próbáltatok lefoglalni a többi tíz szabad helyből hatot, de nem engedte a csoportparancsnok. Ebbe a táborba négy csoport volt, és mindegyiknek egy gimnazista parancsnoka, aki piros nyakkendőt viselt, és fehér sípot kapott, amit piros fonott madzag erősített a vastag övhöz, vagy a szintén fehér ing zsebéhez. Ha kellett, ha nem, fújták, megőrültetek az örökös füttyögéstől. Tibor bácsi kérdezte Vicát, hogy miért ilyen rövid a haja, Vica mondta, hogy lenyírták, le kellett, Tibor bácsi nem értette, akkor Vica a fülébe súgta: megtetve- sedtem, na. Tényleg? – Tibor bácsi nem akarta elhinni, Vica mindig olyan tiszta volt és jószagú. Én azt hittem, a tetvek a piszokra mennek! Vica pisszegett, ne olyan hangosan. Ő nem kérdezte meg, hogy Tibor bácsinak mitől lett az a kis pocakja, így Tibor bácsi akkor még nem mesélte el, hogy kivették a manduláját, s azóta nem eszik, zabál.
Találgattátok, a 8ak közül ki jön meg hamarább, Vica Lencsibabára szavazott, mert ő lakott leg- közelebb, Szarvason, Tibor bácsi Gyurira, mert ő volt a legjobb barátja, ámbár a tavalyi tábor óta nem találkoztak. De Malaci lett a győztes, vacsora végire lépett be az ebédlőbe, még épp jókor, hogy kapjon enni. A nagy öröm után arra terelődött a szó, hogy miért ebédlő, ha a reggelit és a vacsorát is ott kap- játok. Malaci, Tibor bácsival ellentétbe, lefogyott, mióta nem láttátok, de az arca maradt pufók, a kar- ján pedig szőrök lettek. Vica meghúzogatott párat, most már nem Malaci vagy, a malacok kopaszok, hanem medve. Medvei, javította Tibor bácsi. Utána csöndbe ültetek, amit nehéz megérteni, annyira vártátok a találkozást, és olyan sok a mesélnivaló, mégse tudtatok belefogni, még nem. Lehet, hogy csak hárman leszünk? – kérdezte Vica aggódva, egyikőtök se tudta föltételezni, hogy a többiek ne jönnének, de mégse vágtátok rá, hogy ugyan, dehogy.
Egy csoportba osztották be a lányokat, háromba a fiúkat, mert többen voltak. Odajött Tibor bácsi csoportparancsnoka, érdeklődött, hogy Vica lány-e. Miért, mit tippelsz? – Vica. Erre az a srác ráki- abált, hogy ne szellemeskedjen, hanem gyorsan húzza el a csíkot a lányokhoz a terem túlsó végibe, jelentkezzen a lányok csoportparancsnokánál, aki majd kijelöli a helyét. Na, hova keveredtünk? – gon- dolta Vica és Tibor bácsi, de nem volt mit tenni, Vica kénytelen-kelletlen átment a lány-részlegbe.
Szerettetek volna kiszökni a tóhoz vacsora után, de emeletnyi magas a kőkerítés, arra nehéz föl- mászni, abban maradtatok, majd reggelinél találkoztok. Csalódottan bújtatok ágyba, pláne hogy azt se sikerült elintézni, hogy Tibor bácsi és Malaci ugyanazt az emeletes ágyat kapja, de legalább egy há- lóba kerültetek, Tibor bácsi az ablaknál felülre, Malaci a sarokban alulra. Készültetek rá mindketten, hogy majd a sötétbe átmentek a másikhoz, de mire Malaci odasettenkedett, Tibor bácsi már elaludt, hegyeseket horkantott.
Reggelinél odaült a szomszéd asztalhoz Sneci, és nem ismertétek meg, kis töpszli lett, vékony, mint egy ceruza, a koponyája valahogy kihegyesedett, a haja úgy állt föl, mintha szőke fogpiszkáló- kat ragasztott volna oda. Integetett, de nem tudott átjönni, mert már nemcsak csoportparancsnokok
