Mi történt nyugdíjreform-ügyben 2010 után?

Részben az előző 8 év politikája, részben a 2008-as pénzügyi-gazdasági válság miatt a defi cit és annak fi nanszírozhatósága egyre inkább központi kérdés lett.

A 2010-ben a hatalomra került kormány szerette volna elérni, hogy a II. pillér miatti hiányokat ne számítsa bele Brüsszel a hiánymutatóba. Erre azonban az EU vezetése nem mutatott fogékonyságot. Ezért a kétharmados politikai bázis-sal rendelkező kormány gyors döntést hozott, és megszüntette a folyamatosan hiányt keletkeztető második pillért.

Érthető módon nagy lett a felzúdulás. Már olyan jól megszokta a társadalom, hogy van vagyoni értékű pénzügyi követelése! Vitathatatlan azonban, hogy nem előzte meg alapos kormányzati kommunikáció a lépést. De nem is lehet várni, hogy a társadalom mentalitása, amelynek végül is majd két évtized kellett, hogy a biztosítási paradigmát magáénak érezze, rövid időszak alatt megváltozzék, és

‘belássa’, hogy ez az elv nem felel meg a valóságnak. Nem magunknak ‘fi zetünk be’ ugyanis a nyugdíjunkra… Csakhogy a polgár éppen ezt gondolja!

Ha az interneten keresgél valaki, számos, a nyugdíjtémához kapcsolódó ingerült bejegyzést talál. Az emberek úgy érzik, az állam államosította, pestie-sen: lenyúlta a pénzüket. Hiába számos utólagos magyarázat, hogy a pénztárak messze nem gazdálkodtak olyan jól, mint ígérték. (Ezt a válság miatt zuhanó befektetési értékekből eredően, sajnos viszonylag gyorsan ki lehetett mutatni).

Mégis, az emberek úgy érzékelték, hogy valamit, ami már az övék volt, elvettek tőlük. Nemcsak a pszichológiai probléma jelentkezik ebben. A gond még mé-lyebben, az általános értékrend felborulásában rejlik. A szolidaritás közösségi kategória. A társadalmi szolidaritást azonban egyre inkább az individualista szemlélet váltotta fel. [SCHLETT (2011)]

A kormányzat a napi problémák súlya alatt nem foglalkozott szívesen távlatos kérdésekkel. A jelenben a versenyképesség, a gazdaság élénkítése, a vállalatok helyzetbe hozása érdekelte. A rendszerváltáskor az 53% körüli Tb-járulékteher lecsökkent 45% köré, de ezen belül 2012-től a vállalatot terhelő részt szociális hozzájárulási adóvá (szocho) keresztelték át. A vállalat által fi zetendő nyugdíj-járulék (mostani elnevezés szerint szocho) jelenleg csak 27%-t tesz ki, a további járulékterhek a magánszemélyt terhelik. A ‘szocho’ bevezetése nagy horderejű változás, mert valójában a biztosítási paradigma végét jelenti. Mivel a törvény szövege kimondja, hogy a juttatások mértéke a fi zetett adóval nem áll kapcso-latban, ez azt is jelenti, hogy nincs biztosítási típusú kapcsolat a befi zetések és a juttatások között. Vagyis nem lehetnek elvárásaid, hogy „én ennyit fi zettem be, ennyit várok”. A szocho egy bérarányos adónem a vállalatok számára.

Botos József: Paradigmaváltások a nyugdíjrendszerben 59

A demográfi ai helyzet pedig ezekben az években kezd azokhoz a határok-hoz közelíteni, amelyek hatása lassan már a pénzügyi nagyrendszerekben is megmutatkozik. Más szóval, amikor az idősödés valóban megjelenik a társada-lombiztosítási alapok egyenlegében is. A társadalom – nálunk is, csakúgy, mint Nyugat-Európában –, a katasztrofális elöregedés útjára lépett. A termékenységi mutató alacsony. Az idős korosztály aránya nő. A fi atalkorú munkanélküliség magas, és általában túl sok a segélyre támaszkodó polgár az országban. Nagyon sokan minimálbérre vannak bejelentve, vagy fekete munkásként dolgoznak.

Ezeknek a polgártársainknak nagyon szerény nyugdíjra lesz kilátásuk!

Az OECD-nek egy 2013-as felmérése szerint a magyar nyugdíjasok jövedel-mének 86%-a származik az állami nyugdíjrendszerből – az OECD-átlag 56% –, és mindössze 2%-a ered a nyugdíj célú megtakarításokból, például nyugdíj-pénztári járadékokból. Ez a nyugat-európai országokban 17 %-ot is kitesz. Más fejlett országokban a munkabér jövedelmek aránya is számottevő. Nálunk a nyugdíjasok nem tudnak, vagy – esetleg egészségi állapotuk miatt – nem is akarnak munkát vállalni. Esetleg csak feketén… Ezt a tapasztalat alátámasztja.

Mindenesetre, a mai magyar nyugdíjasok döntő mértékben az állami rendszer függvényei. Ugyanakkor, ez még mindig csak a jövő a még munkaképesek számára. Ők azonban csak a napi helyzetekre fi gyelnek. A társadalom eléggé közömbösen, szinte már beletörődve reagál az ilyen kijelentésekre, hogy „nem lesz nyugdíj”. Nyilván az a gondolat hatja át az embereket, hogy valahogy majdcsak lesz. „Szüksége van ránk a hatalomnak, a politikának, hiszen a demokráciában számít minden szavazat. Majd kitalálnak valamit.” Az aktív korúakat nem eléggé motiválják a jövőre vonatkozó várakozások, s nem ösztön-zik a takarékos, előrelátó életvitelre. Szerepe van ebben annak is, hogy túl sok ellentétes irányú kormányzati intézkedés született az elmúlt negyed században.

De megismétlem: ennek a magatartásnak mélyebb pszichológiai, lelki alapjai vannak.

6. A javaslatról

A társadalom idősödésének szempontjait a magyar szakemberek egy csoportja oly módon javasolja fi gyelembe venni, hogy gyermekvállalást ösztönző nyugdíj-rendszert kíván működtetni. Ez messze nem elszigetelt gondolat [SINN–WERNER

(2001)]. A nemzetközi szakirodalomban is egyre több az utalás hasonló megol-dásokra [SINN–WERNER (2001), BANYÁR (2014)].

Természetesen ez nem rövid távon ható megoldás lenne, hiszen a társadal-mi hozzáállás csak lassan változik. Senki sem azért vállal gyermeket, mert 20-as,30-as éveiben a 65 éves korára gondol. Sőt, a reformnak nem is elsődleges célja lenne – csak reményeink szerint hozadéka –, hogy a gyermekvállalási kedv megnő. Egy súlyos igazságtalanságot lenne hivatva első sorban orvosolni.

Azt, hogy a gyermeket vállaló és nevelő szülőpárok hátrányosabb helyzetben vannak a gyermekteleneknél. Aktívként is, de idős korukban különösen. Holott, a következő generációra mindenkinek, gyermekeseknek és gyermekteleneknek is szükségük van. Aki azokat fölneveli, nem hátrányt, de előnyt kellene, hogy élvezzen nyugdíjasként, a csupán csak a járulék-befi zetéseket teljesítőkhöz képest. Hiszen valójában dupla járulékot fi zet!

A javaslat lényege, hogy minden szülőpár esetében vegyék fi gyelembe, hány járulékfi zetőt állítottak maguk mögé. Mivel a gyermekek felnevelése jelentős családi ráfordítást, mondhatjuk: befektetést igényel, kiszámítható, hogy átlagosan milyen összeget fektettek bele a szülők gyermekeikbe, s azok taníttatásába. Még olyan társadalmakban is jelentős a magán-ráfordítás, ahol a családok állami támogatása szociális alapon bizonyos mértékig megvalósul. A felnevelt gyermekek egy társadalmilag egyeztetett mértékű pótlólagos nyugdíj-jogosultságot jelenthetnének a szülők számára. Ez lenne hivatva valamennyire kompenzálni, hogy a gyermeket nevelő szülők kettős nyugdíjjárulékot fi zetnek:

egyrészt a valóban pénzben befi zetett járulékokat, másrészt a gyermekeikre költött összeget. Indokolt tehát, hogy kettős alapon kapják a nyugdíjukat is.

A felnövekvő generációra, mint idéztük, mindenkinek szüksége van. A gyer-mekteleneknek is, akár saját elhatározásból nem akartak, akár biológiai okok miatt nem vállalhattak gyermeket. Igazságos lenne, hogy azok, aki vállalták a mindenki számára szükséges gyermekek nevelésének tényleges költségeit, ennek arányában valamivel kedvezőbb nyugdíjhelyzetbe kerüljenek. Ez annál is inkább indokolt, mivel az ilyen családok – különösen a nők – hátrányos helyzetbe kerülnek pályájuk során a fi zetések szempontjából – már ha egyáltalán van időnként munkájuk. Otthoni munkájuk is munka, s a gyermeknevelésre történő családi idő- és pénzbeli ráfordítások mindenképpen elengedhetetlenek a következő munkavállalói nemzedékek létrejöttéhez. Ráadásul, mennél képzet-tebb ifjúságot nevelünk fel, annál többe kerül ez a szülőknek. Ezt a tényt a mai nyugdíjrendszerek szinte mindenütt fi gyelmen kívül hagyják, ami igazságtalan társadalmi elosztást eredményez. (Van azonban olyan ország, ahol a gyermekes szülők járadékkedvezményt kapnak. De ott is csak a gyerekszám alapján.) [MARJÁN (2009)] A gender kérdésre oly nagy fi gyelmet fordító individualista ideológiák megmaradnak a felszínen, ha csupán jelszavakat hangoztatnak a

Botos József: Paradigmaváltások a nyugdíjrendszerben 61

nemek egyenlőségéről. Éppen hogy elfedik a tényt, hogy objektív okok miatt a gyermekeket vállaló nők – s rajtuk keresztül a család egésze – hátrányos helyzetbe kerül a munkaerőpiacon.

A nyugdíjkorrekciós javaslat egyébként mindkét nemre vonatkozna, ameny-nyiben a gyermeknevelés költségeiben valóban mindkét fél részt venne. Vagyis nem jelentené az alkalmazás akadályát, sem a puszta együttélés, sem az elválás.

Az viszont feltétlen szükséges lenne, hogy a gyermekvállalás költségeiben való részt vállalás társadalmilag gondosan nyomon legyen követve. Ahogyan ez egyes nyugati országokban van, ahol a gyermekek utáni járandóságot levonva a munkavállaló béréből, azonnal a gyermeket nevelő számlájára utalják. Ilyen megoldással éppúgy nyomon lehetne követni a gyermeknevelési ‘járulék’ fi ze-tését, mint azt, amit a nyugdíjalapba fi zetnek be az elvált szülők. Hiszen nem puszta polgárjogi kérdés, mennyi gyerektartást fi zet, s egyáltalán fi zet-e, valaki.

A társadalom számára fontos gyermeknevelés társadalmi kérdés, így is kell azt szabályozni, nem magánjogi alapon. Ez elvárható a 21. század, magát humá-nusnak valló társadalmától. Nem kényszerítene a javaslat senkit esetleg nem kívánt gyermek vállalására. Ez nem lenne semmilyen szempontból célra vezető. Arra azonban ösztönözne, hogy döntéseink következményét végiggondoljuk.

A gyermektelen megoldhatja a nyugdíja kiegészítését, magántakarékossággal.

Hiszen nem szabad elfeledkezni arról, hogy neki nem kell a gyermekneveléssel kapcsolatos költségeket felvállalnia. Ezt a megtakarítható összeget hosszú távú előretekintés alapján félre teheti idős korára. Erre azonban kellő időben fel kell a fi ataloknak a fi gyelmét hívni, vagyis, hogy gyermekvállalási, vagy nem válla-lási döntésük következményekkel jár. A vállalás kedvezőbb helyzetbe hoz majd idős korodban, a nem vállalás meg azt jelenti, hogy magán-takarékossággal kell felkészülnöd, kiegészítésként, a nyugdíjas éveidre. Senkit nem ér a javaslattal igazságtalanság. Az igazságtalanság a jelen rendszer része.

Sokan bírálják a javaslatot, hogy szinte bünteti a gyermekteleneket, holott közülük számosan szeretnének gyermeket, csak nem adja az élet. A különleges helyzetek azonban méltányossági alapon kezelhetőek. S annyi minden esetre tény, hogy a gyermeknevelésre fordítandó kiadások náluk nem jelentkeznek.

Így a lelki tényezőktől eltekintve, anyagilag mindenképpen kedvezőbb hely-zetbe kerülnek. (A meddőséggel kapcsolatos próbálkozások egy részét egyéb-ként maga a társadalombiztosítás is jelentős összegekkel támogatja, bizonyos határokig.) Itt jegyezzük meg, hogy a lelki tényezők szerepét nem vettük a pénzügyi konstrukciónál fi gyelembe. Elhangzanak olyan vélemények is, hogy a gyermeket mindenki a maga örömére vállalja, ennek költségét ne másra ter-helje. Az ilyen megjegyzések mit se tudnak arról, mennyi bánat, aggodalom jár

a gyermekneveléssel. A mérleg, ha billen is a gyermekek javára (sok az öröm bennük), terhelő tételeket is tartalmaz. Soha nem szabadulsz meg a felelő sség-től, az álmatlan éjszakáktól, de még az anyagi terhek miatti aggodalomtól se, még akkor sem, ha már felnevelted őket. (A mai nyugdíjasok jelentős része még a járadékából is támogatja gyermekeit – ha már a pénzről beszélünk!)

Nem mást jelentene tehát egy ilyen reform, mint egy jelenleg meglévő súlyos igazságtalanság korrekcióját. Hosszabb távon azonban biztosra vehető, hogy lenne némi javulás a demográfi ai mutatókban. Tehát, az így felépített nyugdíj-rendszernek hosszabb távon lenne visszahatása a rendszer fenntarthatóságára is.