A második ciklus nyugdíjpolitikája

A Horn-kormány idején elkezdődött az ún. chilei modell, a kötelező tő kefede-zeti nyugdíjpillér átültetése Magyarországra. Talán említésre méltó, hogy ki-nevezték a volt Tb-főigazgatót, Botos Józsefet, a pénztártanács elnöki tisztére.

Ez a szervezet, mint utaltunk rá, fogta össze az önkéntes pénztárakat. Két évig töltötte be a funkciót az egykori főigazgató, akit egyébként az önkormányzatok azonnali hatállyal felmentettek 1993-ban a munkaköréből, anélkül, hogy bárhol is megpróbálták volna tapasztalatait hasznosítani. (Ezt még Csehák Judit szo-cialista miniszter asszony is méltánytalannak találta, nyilván.) Mivel azonban a Pénztártanácsban is megtárgyalták a nyugdíjrendszer továbbfejlesztésének kér-déskörét, s mivel Botos József nem támogatta az ún. második pillér bevezetését, hamarosan megköszönték munkáját. Az akkori kormányzat és nyugdíj-szak-értői nagyon hittek abban, hogy a második pillér biztosítani fogja a nyugdíj-rendszer hosszú távú fenntarthatóságát. A tőkefedezeti magán-nyugdíjpénztári tagdíjakat azonban a felosztó-kirovó rendszerből vonták el. Az így keletkező hiányt a költségvetésből kellett fedezni, ami többletet jelentett a költségvetési kiadások között. Nyilván azzal a feltételezéssel éltek a javaslattevők, hogy lehetséges lesz ennek a hiánynak a kigazdálkodása a költségvetésből, más nagy rendszerelemek, például a szociális juttatások visszafogása révén. (Érdemes megjegyezni, hogy a Horn-kormány első népjóléti minisztere le is mondott, amikor a választási ígéretekkel szemben a kormány megszorításokat vezetett be.) Ez a reform explicitté tette, és előre hozta az államháztartásban azt az előbb

utóbb megjelenő hiányt, amely perspektívában mindenképpen jelentkezni fog majd. A változó társadalom-szerkezet, az elöregedés a nyugdíjígérvények teljesíthetőségét megkérdőjelezi. A kötelező megtakarítással a II. pillér elve szerint a megfelelő korban lévők arra számíthattak, hogy majdani nyugdíjuk két csatornából fog származni: az egyik a felosztó-kirovó rendszer nyugdíja, a másik a magánnyugdíj-pénztári járadék. Azzal bíztatták a belépőket, hogy a pénzintézetek ügyes ‘forgatása’ következtében a pénztáraktól kapható összeg nagyobb lehet, mint amennyit a felosztó-kirovó rendszerben maradva kaptak volna. De a fi atalabb korosztálynak amúgy sem volt választása, náluk a belépés kötelező volt. Az elmélet igazolására nem adott alkalmat, hogy közben kitört a pénzügyi válság. A nyertesek a működés ideje alatt igazán csak azok a pénz-ügyi intézmények voltak, amelyek ilyen pénztárakat létrehoztak. Az ezekben dolgozók igen szép jövedelemre tettek szert.

Befektetési szabályzatuk előírta a biztonságos befektetések szükségességét.

Így aztán a pénztárakba átcsurgatott járulékokat jelentős részben állampapírba helyezték. Ezzel kapcsolatban a jelen tanulmány szerzője úgy fogalmazott, hogy „a kígyó a saját farkába harapott.”. Zárult ugyanis a kör: amennyiben államadósságot keletkeztetett a Tb-hiány, úgy azt maguk a pénztárak lejegyez-hették… E papírok hozama többek között azért volt viszonylag magas, mert a hiány a költségvetésben jelentős volt, s mert az állampapírokra (már csak a pénztárak részéről is!) volt kereslet… Bíztatónak tűnt az újonnan keletkező vagyonának alakulására fi gyelmes polgár számára, hogy jól választott ( már ha választhatott): tényleg lehet, hogy jobban fog így járni. (Akkor természe-tesen nem láthatták még előre a pénzügyi válságpusztító hatását…) Annyit mindenesetre elért ez a reform, hogy a polgárok a befi zetéseiket valóban önbiz-tosításként értékelték, saját vagyonuknak tekintették. Mondhatjuk úgy is, most vált igazán általános érvényűvé a biztosítási paradigma, amire a szocializmus utolsó éveiben rá akart térni a társadalombiztosítás.

Pedig egyre világosabbá vált, hogy a kieső járulékfi zetések hiányoznak az idősek ellátására szolgáló alapból, tehát egyértelmű, hogy a járulékok az idős korosztályok egzisztenciáját biztosították. Vagyis kitűnt, hogy nem magunknak teszünk félre, hanem az idős korosztálynak fi zetünk. Ez pénzügy technikailag mindenképpen igaz volt, hiszen a dolgozó korosztályok járulék befi zetései nyomban a nyugdíjasok járadékának kifi zetésére fordítódtak. Ekkor azonban még nem fogalmazták meg, hogy ez elméletileg is új paradigmát jelent. Pedig már érlelődött a dolog.

Előbb azonban újabb cikk-cakk jelentkezett a társadalombiztosítás felosztó-kirovó rendszerében. A harmadik, összetételét tekintve nemzeti konzervatív

Botos József: Paradigmaváltások a nyugdíjrendszerben 57

kormány, amely a szociál-liberális koalíciót váltotta, bevezette ugyan az előző kormányzat alatt előkészített második pillért, de az önkormányzatokat sürgősen felszámolta. Felismerte ugyanis, hogy pazarló gazdálkodásuknak nin-csen semmi értelme és haszna (bár nyilván a politikai összetételük is szerepet játszott a döntésben). ‘Visszaállamosították’ tehát ismét a felosztó-kirovó nyug-díjrendszert. De ott volt még a magánnyugdíj-pénztári pillér! Ezt megtartották.

A jelentkező költségvetési átutalások még nem tűntek komolynak, hiszen a viszonylag gyors gazdasági növekedés miatt relatíve, arányaiban – amit az EU fi gyel – csökkentet a defi cit és az adósság.

4. A 2000-es évek

A 2004-ben EU-tagok lettünk, és a defi citprobléma egyre nagyobb súllyal jelentkezett. A szociál-liberális kormányok alatt ugyanis az ország eladósodása tovább növekedett, a gazdaság viszont a korábbinál sokkal lassabban. A költ-ségvetési hiány fi nanszírozása egyre drágábbá vált. A külföldi adósság refi nan-szírozása nehezedett. A különböző konvergencia programjaink kudarca, majd a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság kitörése tovább rontotta a helyzetet.

A Gyurcsány-kormány ideje alatt kezdődött el a problémának egy komolyabb elemzése. Létrejött egy Nyugdíj- és Idősügyi Kerekasztal, amely mérlegre tette a különböző lehetőségeket. Elnöke, Holtzer Péter nyugdíjszakértő volt. Jelentésük elkészülte után, egy nyilatkozatában (InfoRádió, 2009. nov. 25.) elmondta, hogy a nyugdíjrendszer fenntarthatósága alapvetően a demográfi ai folyamatoktól és a foglalkoztatástól függ. A kormányzat parametrikus reform-lépései, így a nyugdíjkorhatár kitolása, 13. havi nyugdíj eltörlése – amelyek célja egyébként a defi cit csökkentése volt –, csak átmenetileg enyhíthetett a nyugdíjkassza és az államháztartás gondjain, de nem jelentett végleges megoldást a nyugdíjrendszer fenntarthatóvá tételére.

Így gondolták ezt a PPKE Heller Farkas Intézetében is. Úgy vélték, paradigmatikus reformra, új nyugdíj-paradigmára lenne szükség! Botos József és Botos Katalin kidolgozott egy javaslatot az átfogó reformra, s azt megje-lentették számos szakmai fórumon. Abban a reményben, hogy egy következő kormány belevág a megvalósításába. [BOTOS K. – BOTOS J. (2009), BOTOS K.

(2009), KOVÁCS E. (2012)].