Akár a szomszédaink, akár a nyugat-európaiak könnyen kimondják az ítéletet: a magyarok a hibásak abban, hogy száz évvel az első világháború vége után még mindig az akkor kapott sebeiket fájlalják. Már rég túl lehetnek rajta! Mások, a konfliktus kezelés szakértői a kibeszé-letlenségben látják a hibát. Ám a hiba a megoldatlanságban van.
Hogy a történtek higgadt elemzése elmaradt, az tény. Az is tény, hogy a hazánkat ért veszteség aránytalan volt, ezért nehéz józan belátással elfogadni, amit kívántak tőlünk, azt ugyanis, hogy a háború vesztesei lévén viseljük el szó nélkül a következményeket. De ha csak ennyi történt volna, a panaszt és a fájdalmat azóta talán elmosta volna az idő. Aki csak ennyit lát a történtek-ben, érthetően bennünket hibáztat. Trianonnal kapcsolatban azonban nem csupán az a prob-léma, ami akkor történt, hanem az, ami utána, 1920-tól, sőt már 18-tól fogva napjainkig.
Összeállításunk nyitó fejezete élén Vári Fábián László áttekinti az egész száz évet, és kinyit a jövő felé is egy ablakot. Ezt vallomások követik, amelyből megérthetjük, mit jelent ma, száz évvel az úgynevezett békekötés után, kisebbségi helyzetben élni.
2004. december ötödikének tapasztalata alapján ezeknek a vallomásoknak kulcsszerepe van: a négy évtizedes elzártság, távolságtartás miatt az anyaországiak jelentős része nincs tisztában a helyzettel. Sokan nem érzik át, hogy minden magyar felelős minden magyarért, s összekeverik az állampolgárságot a nemzethez tartozással. Az állampolgárság megadása viszont hatalmas felszabadító erő, egyfajta beérkezést jelent.
De nemcsak az anyaországi köztudatnak kell változnia. Kinek a hibája, hogy Európában min-denki tud a szerbiai albánok problémáiról, az észak-ír feszültségekről, a katalánok elszakadási vágyáról, de már az is meglepi őket, hogy Szlovákiában, Romániában, Szerbiában, Ukrajnában magyarok is élnek? A száz évvel ezelőtti történtekről sokszor a szomszédban sem tudnak már semmit. Főleg a Délvidéken fordul elő, hogy Jugoszlávia déli részeiről északra menekült szer-bek megkérdik a magyaroktól, hogy miért jöttek Szerbiába. De az is furcsa, hogy egy regátbeli román kifogásolja a magyarok jelenlétét Erdélyben.
Az utódállamoknak el kellett volna érniük, hogy az új államba kényszerített magyar ajkú pol-gáraik továbbra is hazájuknak érezzék szülőföldjüket, és ezzel párhuzamosan a saját nemzetük tagjai maradhassanak. Erről csak ködös ígéretek hangoztak el. Nincsenek a nemzetközi közös-ség által ellenőrizhető követelmények, és az ígéretek megszegésének nincs következménye. A trianoni seb állandóan felszakad, sőt egyre mélyül. Pedig, ha nem is hozzánk hasonlítható mér-tékben, de szomszédaink is hasonló helyzetben vannak. A szlovákok kitelepültek a hajdanvolt Magyarország minden szegletébe, így Trianon után szintén számos országban vannak kisebb-nagyobb közösségeik. Moldova miatt a határon kívüli románok helyzetét sem lehet elhallgatni, Jugoszlávia szétesése pedig egyenesen a szerbek Trianonja.
Közös ügyünk lehet(ne) a nemzet és az ország közötti eltérés kulturált kezelése. Közép-Európa jövendő sikereinek egyik kulcsa ez.
Vári Fábián László: Mindenki Trianonja
A MEGTERVEZETT SORSCSAPÁS
A versaille-közeli nagy Trianon palota nevét jó száz éve alig ismerte valaki a Kárpát-medencé-ben. Megszületett azonban – dehogyis született, botrányos összeesküvések szereplői rángatták világra – a nevéhez kötődő békediktátum, s beláthatatlan időre belerágta magát a köztudatba.
Furcsa, talán restellnivaló is kimondani, hogy szülőföldem a nevét köszönheti neki. Az egykor észak-Keleti Felvidékként ismert négy vármegyényi országrész új neve a magyar közbeszédben – a cseh podkarpatszka fordításaként – Kárpátalja lett. Ezért azonban nem jár köszönet.
A nagyhatalmak és a nyertes országok népei talán magalapozottan hitték, hogy a békeszerző-déssel két legyet ütöttek egyszerre. Egyik az ölükbe hullott felbecsülhetetlen területi, gazdasági és politikai nyereség; a másik, ami nekik talán ennél is fontosabb, hogy ezzel elkezdődött az általuk pokolra kívánt magyarság régóta eltervezett, lassú sorvasztása. A tény azonban, hogy száz évvel a gyalázatos események után is erről beszélünk, azt üzeni a világnak, hogy homok kerülhetett a fogaskerekek közé. Évtizedeken át a Miatyánk mellett Trianon nevével tért nyu-govóra és ébredt minden felelős gondolkodású magyar, aztán jött egy hosszabb – történelmi léptékkel is mérhető – korszak, amikor kiejteni sem volt szabad az átkozott nevet, mert csattant máris a revizionizmus vádja.
A rendszerváltozást követően időről-időre felröppent a hír, hogy letelt a 80 év, majd később letelt a 90 esztendő is, és az egykor titkosított záradékok értelmében a régi határok vissza fognak rendeződni. Mindig is tudtuk – a titkos záradékok hiányában – csak álhírek ezek, melyeket az időnként föl-fölhorgadó remény gerjeszt. Jusson eszünkbe, hogy Petőfit is folyton hazavárták a segesvári csatából. Az emberek, akiknek tudatát még nem torzította el teljesen Trianon, kép-telenek voltak elhinni, hogy végképp le kell mondaniuk a csalárd módon elperelt magyar terü-letekről. E hit erősítésére szoktuk idézni a Szózat szerzőjét, akinek hajlamosak vagyunk elhinni, hogy „Az nem lehet”. „De, lehet” ábrándít ki Márai Sándor túl a 20. század közepén, nagy elődjénél sokkal több rálátással a világtörténelemre. Lám, itt a 100. esztendő is, mégsem törté-nik semmi. Azaz – dehogynem! Erről azonban majd később.
KÁBULATBAN
Hogy miként fogadta Ung-, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros megyék lakossága a trianoni dön-tést, arról sokat és sokféleképpen lehetne beszélni, én azonban ugocsaiként állítom, hogy szép szavakkal semmiképpen. Ilyenkor hátrább a költészettel és a nemzeti romantikával is. Az em-lített megyék lakossága ugyanis etnikailag erősen vegyes, és ez a makacs tény minden szenten-cia-szerű kinyilatkoztatás előtt szigorú körültekintést igényel. Elképzelem, hogy 1920. június 5-én, amikor a viski vagy técsői gazda kiengedte a csordára a tehenét, vagy kiment a földjére kapálni, milyen érzésekkel tudott román, esetleg ruszin szomszédja szemébe nézni. Valószínű-nek tartom, hogy lehajtott fejjel mondta ki az Aggyistent, mert egész éjszaka azon törte a fejét, hogy milyen lesz ezen túl köztük a szomszédsági vagy komasági kapcsolat. És hogyan ébredtek azon a napon a román, ruszin vagy szlovák honfitársak? Volt bennük annyi emberi érzés, hogy
nem áll módunkban, azonban arra több emlékező utal, hogy a legkisebb mezsgye-vita során csakhamar előtérbe került a származás, a nyelv, és elhangzott – az egyébként a hasonló konf-liktushelyzetekre jellemző – a „Milyen kenyeret eszel?” durva, megalázó kérdése. De mindez csak szóbeszéd.
A változás irodalmi feldolgozása már hitelesebb, sokkal hivatkozhatóbb. A beregszászi Tamás Mihály (1897-1967) kitűnő novellistát, regényírót hívom segítségül, aki mellesleg a Felvidék magyar irodalmának is elismert alkotója. Két part között fut a víz című kulcsregényében (Bu-dapest, 1936) viszonylag friss élmények alapján próbálja megrajzolni a Beregszász környéki magyar lakosság Trianon utáni hangulatát. A mű főhőse Bodák Iván, a budapesti műegyetem hallgatója, aki a történet szerint a csehek által frissen megszállt szülővárosába, Beregszászba készül, s közben „...arra gondol, hogy holnap vagy holnapután egy kicserélt országba ér el, ahol minden megváltozott azóta, hogy eljött onnét.” A vonaton arisztokrata útitársa azzal próbálja vigasztalni, hogy „Pár hónap kérdése az egész, de maguk csak legyenek készen... mi majd kí-vülről, maguk belülről.” Amikor azonban kiderül, hogy Beregszászba útlevél kell, mindjárt el is lehet gondolkodni a fenti kijelentés felelőtlenségén. A főhős előtt ott a dilemma: melyik par-tot válassza? Budapestet-e, ahol diplomát kapott, a biztosnak tűnő jövőt, vagy Beregszászt, a vidéket, a poros másik partot, ahol a magyarság egy szempillantás alatt a többségi etnikumi státuszából kisebbségi helyzetbe került? A főhős, azaz a szerző egyértelműen állást foglal a szülőföldön maradás mellett, és ezen kívül a kisebbségi élet módját is meghatározza. „Én itt születtem” – mondja –, „az én hazám itt van, én itt akarok megélni a munkámból...” És otthon az okosok a passzív ellenállás lehetőségét latolgatva maguk is belátják, hogy minden átgondo-latlan kísérlet hasztalan időpocsékolás lenne, merthogy az ellenállásnak a hatása is érezhető legyen, azt meg is kell szervezni valakinek. S amikor „A kábulat már engedni kezdett” – írja Tamás Mihály a regény harmada táján –, „az emberek hideg szemmel kezdték nézni az esemé-nyeket, de senki se hitte, hogy az állapot állandó maradjon. Mindenki valami megváltó csodát várt. Abban az érzésben élt minden, hogy odaát még mindig lélegzik a húszmilliós magyar állam, és nem látta senki, hogy a túlsó oldalon egy agyonsújtott ember hever a porban, aki magán se tud segíteni, nemhogy még a gyerekei védelmére siethetne.” Nagyon lehangoló gon-dolatsor, nem is szabad mellette leragadni.
AZ ESZMÉLÉS
Aztán ha lassan is, de a helyben maradt, magára találó értelmiség soraiban elindul valami erje-désféle, s egy másfél évtizednyi, megerőltető küzdelmet követően már felállt Kárpátalján a ma-gyar kisebbség nemzetiségi önvédelmi intézményrendszere. Kiépült az iskolahálózat, létrejött a magyar sajtó, megalakultak az érdekvédelmi szövetségek, a különböző szakmai, kulturális, hagyományőrző szervezetek, és megerősödtek az egyházak. S mire mindez megteremtődött, elérkezett a várva várt változás. Fedinec Csilla, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató intézetének tudományos főmunkatársa 2015-ben könyvet adott ki A Magyar Szent Koronához visszatért Kárpátalja címmel. Azt mindannyian tudjuk, hogy a visszacsatolást euforikus hangulat kísérte. Azt viszont már kevesebben emlegetik, hogy az eufória elcsendese-désével a lakosság közérzetében érezhető, negatív előjelű változás következik be. Közigazga-tási és gazdasági, ipari szakemberek százai érkeznek Kárpátaljára, hogy szervező és irányító munkájuk által beinduljon a termelés, meginduljon az élet, s erre nem tekint mindenki egyaránt jó szemmel, hiszen a segítők sem mind angyalok. Fedinec Csilla fontos körülményként hang-súlyozza, hogy a sok szempontból „köztes térnek” számító, összetett nyelvi és etnikai bonyo-dalmakkal szembenéző régióban nem fogadta egyöntetű lelkesedés a két évtizedes szünet után visszatérő magyar közigazgatást. „Minden drága, vissza Prága!” – járta a kissé már népi
demokrácia ízű mondás, amit, ha nem is kell szentírásnak tekinteni, mindenféleképpen elgon-dolkodtató üzenet. A katonaviselt férfiak az alföldi, dunántúli őrmesterek fölényes, lekezelő modorát sérelmezték, akiktől a legkisebb fegyelemsértésért is kijárt a „büdös felvidéki kommu-nista” minősítés. Nem volt szép, de ettől sokkal durvább eseteket is emlegettek az ugyancsak besorozott ruszin-ukrán honvédek. Sokak szerint nem kellene emlegetnünk ezeket a dolgokat.
Igazuk lehet, hiszen voltak a visszacsatolásnak ennél felemelőbb, az emlékezést kellemesebbé tevő vonatkozásai is.
PERMANENS TRIANON
Családunkra tekintve elsősorban a nagyszüleim nemzedékének okozott örökös gyulladásban lévő, váladékozó sebeket Trianon. Apai nagyapámat 1919 áprilisában, mert szekerét, lovait nem adta át önként és azonnal a Máramaros felől betóduló románoknak, öt héten át, heti egy alka-lommal beidézték Tiszaújlakról Nagyszőlősre, hogy hátára verjék büntetése esedékes részletét, az alkalmankénti 25 botot. Az apám 1926-ban kelt születési anyakönyve szerint Ladiszláv, aki anyja méhéből egyenesen Csehszlovákiába érkezett. Én magam ’51-ben már a második kisebb-ségi nemzedék tagjaként, mint Vaszilij láttam meg a napvilágot, pedig valójában mindketten Lászlók vagyunk. Gyerekeink anyakönyvezésénél – a később esedékes adminisztrációs prob-lémák elkerülése végett – elferdíthetetlen utóneveket választottunk, miközben szovjet állam-polgárból velünk együtt egy csapásra ukránok lettek ők is. Süldő gyerekként nekem még ter-mészetesnek tűnt, hogy településünk határában a szovjet hadsereg egyik hírközlési zászlóalja állomásozik, és szívesen tartózkodtam a többnyire barátságos katonák közelében. De apáink – jól tudták, mi okból – megszállóknak tartották őket. Húsz éves koromra, amikor az én homlo-komra is felkerült a vörös csillag, némi polgárjogi mozgalmi előélettel, már kellőképpen tria-nonizált tudattal azon elmélkedtem, hogy Poroszföldön, a szovjet hadsereggel állomásozó ma-gyarként hogyan ússzam meg az előttem álló másfél évet? Katonatársaim szerint, mert latin betűs leveleimet nem tudták elolvasni, egyszerűen „francúz”, azaz francia voltam, az ő szemük-ben egyfajta különc, aki képtelen ellátni a rábízott katonai feladatokat, akit csak jó sorsa védett meg a hadbíróságtól. Holott a hiba ott történt, hogy nem saját hazám védelmére adtak a kezembe fegyvert. Én valóban hazátlannak éreztem magam, akárcsak nemzedékem tagjai. Ezt az érzést talán a leghitelesebben barátunk, S. Benedek András fogalmazta meg – a nevünkben is, még 1973-ban. „Apáink csak nevet, gőgöt – hazát nem hagytak örökül. Papjaink csak jó tanácsot:
tanulj tótul, törökül.” Azóta is fáj a strófa kikezdhetetlen igazsága.
Az ungvári folyóparti sétány évszakonként más-más hangulatot áraszt. Ha kellemes az idő já-rása, általában a vízre néző padokat is elfoglalják az arra járók. Kovács Vilmos, boldog emlé-kezetű költőnk az őszi napsütésben üldögélt itt szívesen, s az érett gesztenyék kopogását hall-gatva, magába mélyedve, népe sorsa fölött borongott, mert a vereckei úthoz kötődő látomásai nem voltak derűsek. Tartott egy bármikor bekövetkező újabb népvándorlástól, talán egy újabb szovjet inváziótól. „Mert ez az út – kígyó bőre – kit nem vitt már temetőre, s ki tudja, még kit hoz erre, menni vele ölre, perre?” – írta a ’60-as évek végén, s félelme nem volt alaptalan.
Ugyanekkor, ugyanezen a sétányon háborús trófeáktól zörgő zakókban kivénhedt szovjet had-fik, úgynevezett veteránok sétáltak, beszélgettek, ismerkedtek, mert voltak – hála az ő istenük-nek – elég sokan ahhoz, hogy ne ismerjék egymást valamennyien. „Ön hol született, honnan érkezett Uzshorodra?” – kérdezi fülem hallatára az egyik. „Kirovográdból, már huszonkét éve”
– feleli amaz, majd bizalmasan kacsintva folytatja. „Igazán jó itt, az éghajlat is kitűnő, csak egy
kapcsán elegendő, ha az ukrán nacionalisták és félkatonai szervezetek ungvári és beregszászi fáklyás, magyarellenes jelszavakat ordítozó felvonulásaira emlékeztetek. Valóban jó érzés, még mindig felemelő Kárpátalján magyarnak lenni?
TOTÁLIS TRIANON
Bizony, már 100 éve! Magyarország emlékezik, Románia ünnepel. Oda arany eső, emide ragya és máig tartó sorsverés. Elég lehetne már a múltért-jövőért egyaránt bűnhődött népünk fojtoga-tásából! De Trianon továbbra is szorongat, működtetői végső vesztünkre törnek. Ha 100 éve még csak nemzetünk életfájának lombozatát vagdosták le, ma már gyökerére élesítik vágóesz-közeiket. Ennek egyetlen oka, hogy még létezünk és ellent merünk mondani a világ átformálá-sára, a nemzeti gondolkodás és a kereszténység megsemmisítésére kiagyalt sátáni terveknek.
Ma azonban már nem egyedül állunk a célkeresztben. Hinni szeretnénk, hogy nemcsak mellet-tünk állnak, de velünk is vannak azok a népek, akikben él a nemzeti szellem, akik a megváltó Krisztus keresztjére tekintenek. És velünk szemben – több mint 100 éve – a kozmopolitizmus, internacionalizmus, globalizmus, liberalizmus. Egy szuka kölykei mind, és erejüket egyesítve azt üzenik, hogy Trianon 100 éves szelleme újra aktív, csak ez alkalommal már nem elégszik meg a Kárpát-medencével – a fél világ kell neki. Micsoda zseniálisnak hazudott filozófiákkal és gazdaságpolitikai elméletekkel erősített stratégiát dolgoztak ki a konzervatív értékrend fel-számolására! De amíg ez meghozza az eredményeit, a társadalmat addig is mételyezni kell.
Sületlen marhaságokat sugárzó tévécsatornák százaival, a drogliberizálás szüntelen sulykolásá-val, a családcentrikus gondolkodás és a keresztényi értékek lenézésével, a nők szabadságjoga-inak harsány hangoztatásával (ide értendő az abortuszhoz való jogok követelése), a gender el-mélet tételeinek erőszakos terjesztésével, a köztudatba való beültetésével. Vagyis: kitűzték a hagyományos, nemzeti értékekre épülő társadalmak átalakítását, s hogy a védekezésre állítható erőket mindjobban lekössék, kitalálták és bevetették a migráció csodafegyverét, amely rövid időn belül minden valamirevaló anyagi tartalékot fel fog emészteni.
A gazdasági válságok előidézői a jó ember köntösébe bújva, nagylelkűen és számolatlanul ad-nák a pénzt örökös törlesztésre, örökös adósságba kényszerítve a megsegítetteket. Mert pénzből olyan mennyiség halmozódott fel bizonyos körökben, amiből oázissá lehetne változtatni Afrikát és a bolygó valamennyi elszegényedett régióját. Csakhogy az nem lenne üzlet. Az örökös adós-ság – az már valami! Attól már csak fél lépés a modern rabszolgaadós-ság! Ez lenne az emberbarátadós-ság és a jogegyenlőség nyílt társadalma?
Európa nem hazudtolja meg magát, most is csendes, ahogyan Petőfi tapasztalta. nem hajlandó sem eszmélni, sem megszólalni. És nem szakad le az ég sem, amikor tudván tudja a világ, hogy arcátlanul hazudnak, a fehérre feketét kiáltanak egyre elszántabb és harsányabb kórusokban. És hallgatnak – mi mást tehetnének? – hajdani nagy szövetségeseink, az örökös vezeklés hipnózi-sában bódorgó, gyereknemzésre képtelen németek is. Ez már a totális Trianon!
Forrás: Együtt 2020/3 8-11. oldal
Marosz Diána: Anya, beszélj halkabban!
Átlagos délután. Gyerekeim társaságában igyekszem a zeneiskola felé. A legkisebbet kendőbe kötve viszem, nagyobbik lányom a kezemet fogja, másik oldalamon a fiam lépked. Időnként egy pillanatra elfeledkezik magáról, és megengedi, hogy megfogjam a kezét. Aztán föleszmél, s rögtön visszahúzza. Tizenegy éves – a kamaszkor már a küszöbön áll. Beszélgetünk. A fiam szemmel láthatóan ideges. Állandóan rám szól: „Anya, beszélj halkabban!” Pedig nem szoktam kiabálni. Körülöttünk járókelők, senki nem figyel ránk. Akkor mi a baj? Tulajdonképpen csak egy apróság. A nyelv, amelyen beszélgetünk: magyar. A várost, ahol sétálunk, Zsolnának hív-ják.
Nagyon szeretem a szlovák nyelvet. Ennek ellenére mindig is világos volt számomra, hogy a gyerekeimhez magyarul fogok szólni. A magyar az anyanyelvem. Amikor magyarul beszélek, nincsen akcentusom. Ezen a nyelven ki tudok fejezni olyan árnyalatokat is, melyeket szlovákul sohasem leszek képes egészen pontosan visszaadni. Azt szeretném, ha a gyerekeim ismernék a magyar irodalmat. Azt szeretném, ha tudnának beszélgetni a magyar nagyszüleikkel.
Hogyan reagált a kétnyelvűségünkre a környezetünk? Sokan csodálkozásuknak adtak hangot, hogy a gyerekek tényleg értik „ezt a halandzsát”. Egyik ismerősöm bizalmasan elmesélte, hogy az ő apja is magyar, de a lányait tudatosan nem tanította meg magyarul, nehogy Zsolnán félniük kelljen.
Elsőszülöttünk még nem volt kétéves, amikor egyszer busszal utaztunk. Éppen a vasúti híd alatt kaptunk pirosat. A motor zúgása alábbhagyott, a fiam pedig a beállt csendben elkiáltotta magát magyarul: „Szia, alagút, hová mész?” Óvatosan körülnéztem, de az utasok arcán nem látszott semmi különös.
Talán hároméves lehetett a fiunk, amikor az ügyeleten kötöttünk ki. Felszúrták a fülét, magas láza volt. Magyarul nyugtatgattam. Az asszisztensnő mintegy viccből megkérdezte, ismerem-e a „Szlovákiában szlovákul!” mondást.
Egyszer pozsonyi magyar filmesek kerestek föl bennünket. Készítettek rólunk egy rövidfilmet, melyet aztán a szlovák televízió magyar nemzetiségi adásában vetítettek le. A riporter hölgy a filmben azt kérdezte a fiamtól, milyen nyelven beszél. Ő azt válaszolta, hogy anyával csak ma-gyarul, apával csak szlovákul. A stúdióban ott ült Hunčík Péter pszichiáter, aki kommentálta a kisfilmet. „Nagyon kedves, hogy a kisfiú ilyen magabiztosan használja a magyar nyelvet, de meglátjuk, mi történik majd, amikor közösségbe megy, és kapcsolatba kerül a zsolnai valóság-gal” - mondta prófétai színezettel. Szívembe véstem a szavait, mint Mária Simeon jóslatát...
Amikor Sebestyén hatéves lett, érezhető volt, hogy már érzékeli a szlovák-magyar konfliktust.
Egyszer egy hatalmas fejet rajzolt nekem éles fogakkal, és odaírta magyarul: „Megeszlek, te magyar, mert én szlovák vagyok!”
Akkor kezdett iskolába járni, amikor Zsolnán minden sarkon a Szlovák Nemzeti Párt óriáspla-kátjai virítottak: „Nem akarunk a Felvidéken élni!” „A Tátrától a Dunáig szlovákul!”. Egyre gyakrabban jutottak eszembe Hunčík Péter szavai. A fiam ugyanis elkezdte visszamondani, amit az osztálytársaitól hallott. Otthon olyan szlogeneket szajkózott, mint „A magyarok
hü-átmeneti időszak. Így is történt. Mire 9-10 éves lett, az osztálytársai már hozzászoktak, hogy magyar az anyukája, és ő is tud magyarul. Már nem találták ezt sem nevetségesnek, sem fur-csának. Sőt, idővel némi tiszteletet is kivívott magának. Ennek ellenére máig figyelmeztet, ha Zsolnán sétálunk, hogy beszéljek halkabban.
Két évvel fiatalabb húga egészen más természet. Kicsi kora óta büszke rá, hogy ő magyar is meg szlovák is. Az osztálytársak vagy a tanárok esetleges magyarellenes megjegyzései sem tudják kizökkenteni lelki egyensúlyából.
A gyerekeinkkel sokat beszélgetünk arról, miért nem szeretik a szlovákok a magyarokat és for-dítva. Hiszem, hogy egyszer elül a vihar a lelkükben, és képesek lesznek értékelni kettős
A gyerekeinkkel sokat beszélgetünk arról, miért nem szeretik a szlovákok a magyarokat és for-dítva. Hiszem, hogy egyszer elül a vihar a lelkükben, és képesek lesznek értékelni kettős