A trianoni döntés akkora érvágás volt, amit sokak véleménye szerint nem lehetett túlélni. A szerződés aláírása Apponyi Albert megfogalmazásában egy olyan öngyilkosság, amit azért haj-tunk végre, hogy ne haljunk meg. Így elbánni egy nemzettel: abszurdum. De megtörtént. Alá-írtuk. A még csak az útkeresésénél tartó Horthy korszak más lehetőséget nem látott. Tiltakozva, drámai szavakat használva, de aláírták. A harangok temették a hajdan volt országot, a lobogók is jelezték a gyászt, irredenta versek árasztották el a lapokat, de mind a politika mind a közem-ber azért dolgozott, hogy megmaradjunk.
Talpra kell állnunk – írta Kós Károly a Kiáltó szóban. Az elszakított magyarság kereste annak lehetőségét, hogy az új viszonyok között megmaradhasson. A tényeket lehetett szidni, de a va-lósággal szembe kellett nézni. A kisebbségi magyar gondolkodásában nyilván ott volt Végvári megfogalmazásában, hogy őrlő szú legyen az idegen fában, alj a felhajtott kupában, de a gya-korlatban kereste a megmaradás esélyét. Vagy elhagyta a szülőföldet. Akik maradtak, azok a megbékélésre hajlottak, nem elsősorban a helyzettel, hanem az együtt élő nemzetekkel. Ennek egyik szép példája Esterházy Lujza, aki kezdetben akár fegyveresen is ellenállt volna az idegen impériumnak, börtön is viselt emiatt, majd tudatosan és nagy lelki erővel kereste az együttélés lehetőségét és feltételeit. Évtized jött évtized után és az útkeresés során szembe kellett nézni a ténnyel, hogy az utódállamokban nemcsak tovább folyik a történelemhamisítás, hanem mintha magasabb fokozatra is kapcsolna, ahogy történt ez a kommunista Romániában. A „proletár in-ternacionalizmus” leplével ugyan le akarták takarni ezeket, és az anyaországi vezetés nem adott teret még a teljesen szakmai vitának sem, de egy idő után már nem lehetett szó nélkül hagyni a legkirívóbb támadásokat. Köteles Pál felidézett írása azért is fontos, mert az általa kifogásolt gondolatok egyrésze ma is fel-fel bukkan a romániai magyarellenesség sajnos elég gyakori pil-lanataiban.
Összeállításunknak ebben a részében néhány interjú is található, ami érzékelteti a most egészen más körülmények közötti egymásmellettiség, illetve együttélés mindennapjait.
Kós Károly: Kiáltó szó
Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságához
„Akkor megkérdék őtet: Te kicsoda vagy? Illyés vagy-e te? és monda: nem vagyok. Próféta vagy-e te? És felele nem vagyok. Mondnának ezért néki: kicsoda vagy tehát, hogy meg tudjunk azoknak felelni, akik minket elküldöttek; mit mondva magad felől? És monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában!” (János evangéliuma, 1. 21-23.)
Két keserű esztendeje már, hogy szemünk nyugat felé néz. Láttuk, hogyan hanyatlott le ottan a nap. Reménykedő, bízó, sóvárgó és fájó szemünk nézte, hogy a könnyünk csordult ki attól.
Mert a nap csak haladt lefelé, hanyatlott egyre, eleinte lassan, aztán gyorsabban, végül lebukott, és az égen csak a vérveres fellegek maradtak.
Most már megdörzsölhetjük szemünket: Egyelőre nincsen tovább. Ez a nap lebukott, ennek vége. És arcunkról letörölhetjük a könnyeket. Még a nyomukat is.
Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol leosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre.
Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket.
Tudjuk miért.
*
Régi zászlónk össze-tépve, fegyverünk csorba – lelkünkön bi-lincs.
De tudom: talpra kell ál-lanunk mégis.
De tudom: újra kell kez-denünk az izzadságos, nehéz munkát.
Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy ke-mény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé!
*
Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nincs többé!
Hetven esztendeje, hogy apáink kimondották azt a szót egy akarattal, és fél évszázada, hogy megtestesült az ezeresztendős álom; az a Magyarország, amelynek fejére Párizsban mondották ki az ítéletet.
Félszáz esztendeig élt az egy Magyar föld, a nagy, ifjú, erős magyar műhely. Nem hagyatott úgy továbbdolgoznia.
Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyar népe: minket kiszakítottak, kidobtak abból a műhelyből, amely a mi izzadságos munkánk segedelmével épült fel egykoron.
Nem kérdezték: akarjuk-e?
Mi pedig mai napig nem akartuk elhinni, hogy ez megtörtént, hogy ez megtörténhetett.
És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk reménykedve, hívő hittel, hogy felkeljen számunkra a nap: napnyugaton! Két esztendeig álmodtunk, és nem akartunk tudni az Életről, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákat várni, amik majd felébresztenek.
Mert megszoktuk a régit, szeretjük, amit egykor megalkottunk.
Hittük, hogy az örök időkre a mienk, úgy, ahogy azt mi magunknak alkottuk meg.
Most aztán kisült minden. Két esztendő keserű várakozása, dermedt álma után megtudtuk, hogy minden, amiben hittünk, bíztunk, reménykedtünk: délibáb az. Megtudtuk, hogy a nap nem ott kel fel, ahol lenyugodott.
Valljuk be: a mi hitünk nagyot csalódott.
Valljuk be: fájt a csalódás; fájt, hogy el kell hajítanunk lelkünk hitét, merthogy nem igaz hit volt az.
Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletét, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam: lemondok.
Ez az igazság!
Aki mást mond: hazudik az; aki mást hiszen: álmodik az; aki másban reménykedik: délibábot kerget az.
Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.
De csak magunkban ezentúl, magunkért.
Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé! Attól csak nehéz a szívünk, és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég veresedik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már.
Vigyázzunk! A könny drága, és – ne lássa azt senki idegen, ami nekünk fáj.
De ezeresztendős gőggel tartjuk tekintetünket a mi hegyeink taréja felett, mert itt kell derenge-nie majd a mi hajnalunknak.
A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylva-nia, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké!
Egy félszázados, szépséges útra eresztették le a sorompót; hogy tilos. Ezeresztendős erdé-lyi szerszámainkkal, próbált, ősi erőkkel új utakat kell vágnunk, de magunknak csupán.
Régi szerszámokkal új fegyvereket kell kovácsolnunk, a lerakatottaknál, az összetörteknél, a kezünkből kicsavartaknál jobbakat.
Senki sem fog segíteni minket; de akkor senki se is sajnáljon.
Építenünk kell! Fogunk hát építeni új, erős várakat a régi Isteneknek. Az Egynek, az Igazsá-gosnak, az Erős Istennek. Aki ideküldött titkos Ázsiából egykoron minket, és akit mi idehoz-tunk magunkkal. Aki oltalmazott mind ez ideig, és akit mi is megvédelmeztünk – magunknak.
*
…Hát eltemették a régi Magyarországot. Szép temetése volt. Sírját beültették virágokkal, és fejtül hímes fejfát szúrtak. Hogy akik élünk még, sírhassunk és sírjunk, és ne merjen eszünkbe jutni az élet, de örökké lássuk a dombot és a virágos dombon a hímes, csillagos, buzogányos fejfát.
Minket még a temetésre sem hívtak meg…
Belenyugszunk, mert bele kell nyugodnunk ebbe is, és – hiszünk örök életünkben.
Elindulunk új utakon, de magunkkal visszük a nagy temetés emlékét és egy szilánkot egy ke-resztre feszített ország keresztjéből.
*
Két esztendeje, hogy sokan közülünk imádkozni tanultak és sokan átkozódni is. És sokan ál-modozni, és sokan megtanultak sírni is, de a legtöbben a vizeket néztük, a mi vizeinket, akik harsogva sietnek hegyeinkből lefelé, ki az Alföldre. Sokan néztük a vizeket, és közülünk sokan el is indultak a vizek mentén le a hegyekből, ki, arra napnyugat felé. Hogy onnan soha vissza ne jöjjenek.
De az imádkozás ideje eltelt. És el az átkozódás ideje is. Az álmodozásnak is vége, és a sírásnak is. Aki pedig elindult a vizek mentén, a többé ide nem jöhet vissza, aki közülünk elmegy, az ne is kívánkozzék közénk vissza valaha; annak itt helye nem lesz soha, és jussa sem lesz annak.
*
Felébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat.
Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni.
Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen.
Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az!
Senkit se sirassunk, aki elmegy innen. Senkit se tartsunk vissza. De bíztassuk azt is, aki habozik;
az ingadozóknak nincsen helye itt most.
Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom!
Az ítélet végrehajtatott: Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmillió magyarság beke-beleztetett Romániába…
Nem rekriminálunk88. Nem keresünk árulókat, nem keressük a megalkuvókat; a gyávákat, a bűnösöket, avagy a bűnbakokat. De viseljük sorsunkat, ahogyan az reánk méretett.
Nem keresünk jogot vagy jogtalanságot, nem igazságot vagy igazságtalanságot, nem várunk méltányosságot, sem kegyelmet.
Nem is kérünk.
Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk, rólunk részült és kötött trianoni szerződés miféle koldusala-mizsnát rendelt számunkra.
Nincsen sok értelme ennek.
A mi igazságunk: a mi erőnk.
Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.
A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az elő-renézőknek.
Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak.
Az Élet nem vár, az Élet rohan.
Kiáltó szómmal ezt kiáltom!
*
A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar.
Kétmillió magyar, ezeresztendős históriája tudatában és tanulságaival, geográfiailag egységes területen egy 13-14 milliós, nem homogén lakosságú, fiatal, alig félszázados önálló életet élő, szegény ország keretében nagy súlydifferenciákat okozhat, amennyiben vele együttműködik, vagy pedig ellene dolgozik.
Velünk, Erdély magyarságával minden időben számolnia kell annak, aki szuverenitását reánk kiterjesztette. Számolnia kell Romániának is, ha azt akarja, hogy területi és népességben való gyarapodása erőgyarapodást is jelentsen, nem pedig fölös terhet, súlyos kölöncöt.
Nem szabad elfelejtenie, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélek-szám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel, tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni, és tudtunk nehézvereségek után talpra állani. Erőnket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsi-nyeljük, sokszor próbáltuk, mennyit bírnak.
Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges erőgyarapo-dása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának.
Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.
De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk.
*
Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonó-miánkat, melynek részét saját szabad elhatározásából ígéri nekünk a Románia szentesített
88 Rekriminál: vádaskodik
törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfe-lől Románia józan belátása.
Amit ma a magunk számára kérünk, amiért holnap harcba szállunk, és holnapután talán már szenvedünk is, de amit hitünk szerint végre is kivívunk, azt fogják kérni, azért fognak harcolni, szenvedni, és azt fogják végül kivívni maguknak szász és román erdélyi testvéreink is.
Nyíltan és bátran kiáltom ki ezt a végső célunkat. Minden hátsó gondolat nélkül, őszintén. És hiszem, hogy ott lappang ez az akarás mindnyájunk lelkében, akik tisztán igyekszünk látni új helyzetünkben az új célt.
Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk – bár ez nem valószínű –, és eltűnhet Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség.
Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának, nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárságot fog nyerni.
Alkudozni nem fogunk. Elég erősnek érezzük magunkat, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk, és a kijelentett alapon szilárdan megálljunk.
Kétmillió állampolgár biztos támogatása, avagy ellenséges indulata nem lehet közömbös egy sokkal erősebb, konszolidáltabb, gazdagabb államra nézve sem, mint Románia.
*
Valóságot akartam láttatni, igazságokat akartam kiáltani. Valóságokat és igazságokat, amik fáj-nak a gyáváfáj-nak, elnémíthatják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót. Amik bátorságot adnak a csüggedőknek, világot gyújtanak a sötétben tévelygőknek, fegyvert adnak a védteleneknek.
Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában…
Mégis kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Körös-vidéke és Máramaros ezeresztendős magyarsága:
Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki; nézz széjjel, és állj az új életben tusakodni akarók közé.
A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt, az védelem is talán, de mindenesetre becsület volt, méreg az ezentúl és gyávaság.
Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára.
Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.
De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudozni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk; a mi árulónk.
Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán…
1921
Surján László: Fekete Nagy Béla újévi gondolatai, 1924
Január elseje valamiképp „hivatalból” a reménykedés ideje. Jókívánságokat mondunk, meg-fontoltan vagy megszokásból. Szilveszteri áthallással jópofáskodva, olykor viccnek álcázott babonáskodással. De nehéz időkben másképp van.
„Román ország magyar nemzete a vele együtt élő testvérnemzetekkel való megértés, áldások béke friss reményében kezd hozzá az új esztendőben az új cél megvalósításához.” Fekete Nagy Béla írta ezt a Magyar célok az új esztendőre! című cikkében még 1924-ben. Megjelent a ko-lozsvári Magyar Nép c. hetilapban.89
Ez a mondat nem üres sztereotípia volt, hanem útkeresés és kinyújtott kéz. Hat éve múlt akkor, hogy a románok másodszor is betörtek Erdélybe, s négy éve, hogy Trianonban rátették a pecsé-tet az impérium váltásra. Ez a mondat tényként veszi ezt a helyzepecsé-tet: román ország. Mi lesz a sorsa, mi a feladata ebben az országban a magyar nemzetnek? A vízió gyönyörű: együtt élő testvérnemzetek. Kilencvenhat évvel később már tudjuk, hogy szó sincs testvérnemzetekről.
Románia, a hivatalos Románia még a XXI. században sem tart igényt arra, hogy a területén élő magyarok nemzet jellegük megtartásával vegyenek részt az ország felvirágoztatásában. A fel-színes szólamok és a tényleges tettek közötti kiáltó ellentmondás állandósult. Románia nemzet-államként határozza meg önmagát. Világos üzenet: nincs helye területén a magyaroknak.
Persze hosszasan sorolhatnánk azokat a jeles román embereket, akiknek homlokegyenest ellen-kező a véleményük, akik a román-magyar megbékélésnek nemcsak hívei, hanem hangoztatói is, akiket talán sért is a fenti megfogalmazás. Nem feledhetjük azt a 242 románt sem, aki a Charta XXI. megbékélési nyilatkozat aláírásával hitet tett a közös jövő mellett. Sokak vélemé-nye, hogy a két nép között nincs feszültség, vagy ha van, azt mindig felülről gerjesztik. Cáfo-latul felhozhatják a kisebbségvédelmi törvényeket. Legfőképp pedig szemünkre vethetik, hogy hiába emlegette Fekete Nagy Béla a testvérnemzet szót, a magyarok, amikor tehették, azonnal területi revíziót akartak. Feltételezik, hogy ez ma is így van. Igaz, sokakban pislákol még a revízió reménye, de meg kell nézni: miért van ez így? A revízió gondolata nem fog eltűnni, amíg a magyar ember másodrendű polgárnak számít Romániában, amíg nem-kívánatos elem az állam számára. A magyaroktól mentes Romániára való törekvés pedig nem fog megszűnni, amíg a revíziós gondolat hol a fű alatt, hol nyíltan, jelen van a magyarok között. Róka fogta csuka helyzet ez.
Vagyunk jópáran, - magyarok és románok - akik úgy érezzük, hogy ebből az ördögi körből csak úgy lehet kitörni, ha veszünk egy mély lélegzetet és elkezdünk őszintén beszélni egymással.
Vállalva a mondj igazat, betörik a fejed veszélyét. Álmodozás? Az, de talán lehet belőle Martin Luther King-féle álom is. Mai gondolatainktól függetlenül bizonyítható, hogy Erdély magyar-sága, legalábbis egy része, a megegyezés útját kereste már a húszas évek elején is.
89 Fekete Nagy Béla író, szül. Kolozsvár, 1869 márc. 31, megh. 1929 ápr. Fiatalabb éveiben újságírással és szép-irodalommal foglalkozott. 1890. Trifolium címmel elbeszélései jelentek meg Kolozsvárt. Ezután Kolozsvár város szolgálatába lépett, ahol 25 évig működött, mint tanácsos és később helyettes polgármester. 1916. történt lemon-dása után a Közgazdaság c. lapot szerkesztette, 1923. nagyobb tanulmányt adott ki Erdély közgazdasági helyzeté-ről. (Révai Nagy Lexikona)
Esterházy Lujza: A Duna-völgyi béke lélektani előfeltételeiről
Mennél inkább kezdi érezni a mi társadalmunk is a háború szenvedéseit, mennél közelebb jut el mihozzánk is a háború perzselő előszele, annál inkább vágyódik mindenki arra, hogy a majdan eljövendő béke valóban jó és tartós béke legyen. S minél inkább fokozódik ez a vágy, annál fogékonyabbak lesznek az emberi szívek az olyan kérdések iránt, amelyek egy boldogabb békekorszak megalapozásával függnek össze. Amikor a háborút még csak messziről, páholyból nézte társadalmunk, akkor a legtöbb embert nem érdekelték a jó béke előfeltételeinek kérdései.
Az erről írt cikkek, előadások visszhang nélkül maradtak, sőt némi ellenszenvet, ellenkezést váltottak ki a lelkekből. Ma azonban egészen más a helyzet – ma mindenki felfigyel ezekre a kérésekre, különösen akkor, ha rámutatunk arra, hogy minden ember hozzájárulhat magatartásával ahhoz, hogy az eljövendő béke jó és tartós legyen.
Vajon mi az, amit minden ember megtehet a jó békéért?
Mindenekelőtt meg kell értenie, hogy a nemzetek között jó béke lélektani előfeltételei sok tekintetben ugyanazok, mint az egyes emberek közötti béke előfeltételei. Miért? Azért, mert a nemzetek közötti viszonyt is emberek alakítják, akikben ilyenkor ugyanúgy érvényesülnek a lélektan törvényei, mint akkor, amikor egyéni életüket élik. Ezért látszik szükségesnek kiindulásképpen rámutatni, hogy mi szükséges ahhoz, hogy egymással ellenséges viszonyban élő emberek között létrejöhessen a közeledés és a kibékülés.
1. Először arra van szükség, hogy mindkét fél belássa, hogy ő is hibás, nem csupán a másik. Mindaddig, amíg két ellenségeskedő ember csak azt látja, hogy mit vétett ellene a másik, de nem látja, hogy ő is vétett a másik ellen: addig kibékülésről szó sem lehet, így van ez a nemzetek között is, például a Duna völgye nemzetei között is, amelyek minket elsősorban érdekeinek, s amelyek békéjéhez mindnyájan hozzájárulhatunk. Ezt akkor tesszük a leghathatósabban, ha a saját portánk előtt söprünk, nem pedig a szomszéd portája előtt, vagyis elsősorban saját magunk fölött gyakorlunk bírálatot, nem pedig a szomszéd magatartása fölött.
1. Először arra van szükség, hogy mindkét fél belássa, hogy ő is hibás, nem csupán a másik. Mindaddig, amíg két ellenségeskedő ember csak azt látja, hogy mit vétett ellene a másik, de nem látja, hogy ő is vétett a másik ellen: addig kibékülésről szó sem lehet, így van ez a nemzetek között is, például a Duna völgye nemzetei között is, amelyek minket elsősorban érdekeinek, s amelyek békéjéhez mindnyájan hozzájárulhatunk. Ezt akkor tesszük a leghathatósabban, ha a saját portánk előtt söprünk, nem pedig a szomszéd portája előtt, vagyis elsősorban saját magunk fölött gyakorlunk bírálatot, nem pedig a szomszéd magatartása fölött.